Révay Ferenc és az utazásairól tanúskodó fényképalbumok. 3. rész

2021. július 23. 06:00 - nemzetikonyvtar

Földközi-tengeri panoráma

Könyvtárunk Történeti Fénykép- és Videótára fotótörténeti anyagrészének – azaz az 1945 előtt készült fényképeknek – digitalizálása során került sor nemrégiben azokra a fényképalbumokra is, amelyekről a gyűjteményi bélyegző tanúsítja, hogy egykor a sokat utazó, művelt és műgyűjtő báró Révay Ferenc (1835–1914) könyvtárához tartoztak. Sorozatunk ezekről az albumokról, valamint eredeti tulajdonosukról szól.

Ezúttal a díszes fényképalbumokat útikalauznak tekintve követjük Révay bárót jó okkal 1869–70-ra tehető körútján, és megismerkedünk az egyes albumok különlegességeivel. Úti jegyzetek vagy bármilyen egyéb írott forrás híján továbbra is csupán az albumokból kiindulva következtethetünk arra, hogy merre utazott Révay. A báró személyére vonatkozó vagy hozzá kapcsolható szöveges dokumentumok feltárása a további kutatás feladata, illetve hozadéka lehet majd.
Mielőtt az Európából Afrika északkeleti csücskére vezető út állomásait közelebbről is meglátogatnánk az albumokba ragasztott látképek segítségével, figyeljük meg jobban a dátumot: 1869. Az egész világ, de különösen az európai nagyhatalmak ebben az évben Egyiptomra szegezték tekintetüket, mivel késő ősszel, november 15–17-én került sor az akkor már tíz éve épülő Szuezi-csatorna ünnepélyes átadására magas rangú nemzetközi meghívottakból álló vendégsereg részvételével.
A Földközi-tengert a Vörös-tengerrel nagyjából észak–déli irányban összekötő mesterséges hajóút elméleti terve már jóval régebben fel-felmerült. Sőt: konkrét, évszázadokon keresztül használatban levő előzményei is voltak már az ókor egyes időszakaiban – kelet–nyugati irányban, a Nílus és a Vörös-tenger között – csak éppen vagy a karbantartás hiánya miatt, vagy politikai okokból mindig megszakadt a folytonosság. A csatornát hol homok vagy iszap töltötte fel, hol szándékosan semmisítették meg. A két tenger közötti vízi átjárásnak a XIX. századi építkezést megelőző legutolsó ismert helyreállítása i. sz. 640 körül az iszlám hódítással összefüggésben történt, I. Omár kalifa uralkodása idején. Ez a közlekedési lehetőség azonban 767-ben megszűnt, amikor is a csatornát betemették al-Manszúr bagdadi kalifa utasítására. Az ezt követő mintegy ezer évben korántsem merült feledésbe az Afrika megkerülését jelentősen lerövidítő hajóút megújításának ötlete, csak éppen különböző okokból nem voltak alkalmasak a körülmények a megvalósításra. Nem Napóleon volt az első, de nem is az utolsó, aki a Szuezi-Csatorna Társaság (Compagnie Universelle du Canal Maritime de Suez) megalakulása és a tényleges építkezés 1859-es megkezdése előtt komolyan foglalkozott a csatorna kiépítésének lehetőségével. A francia uralkodó valószínűleg a nyitrai báró Tóth Ferenc (1733–1793), azaz François Baron de Tott katonatiszt és diplomata emlékirataira, vagy az általa kezdeményezett nagyszabású tervezet iratanyagára támaszkodva rendelte meg az újabb felmérést és terveket. Minthogy azonban a felmérésre 1799-ben felkért Jacques-Marie Le Père mérnök tévedett a két tenger vízszintje közötti eltérés megállapításában, valamint a politikai, gazdasági és technológiai környezet sem volt még elég érett a hatalmas vállalkozás elkezdéséhez, a tervet ekkor elvetették. A következő évtizedek során mind francia, mind angol részről fennmaradt az érdeklődés a hajózási útvonalakat forradalmasító csatorna létesítése iránt. Végül az egykori kairói francia alkonzul, Ferdinand de Lesseps célirányos szervezése tudta átültetni a terveket a gyakorlatba egykori tanítványa, az 1854-ben az alkirályi trónra kerülő Mohammed Szaid hathatós támogatásának köszönhetően, aki országa modernizációját és önállósodását remélte biztosítani a csatorna megépítésének lehetővé tételével és bőséges anyagi segítséggel.

Hogy Révay báró is részt vett-e a felavatási ünnepségen; hogy ezzel a céllal indult-e Egyiptomba, és ha igen, pontosan mikor és milyen úton-módon – egyelőre nem tudhatjuk biztosan. Több körülmény is igazolni látszik azonban azt a feltevést, hogy 1869-ben a Szuezi-csatorna megnyitására igyekezett, és nem véletlenül járt Konstantinápolyban és Palesztina földjén sem. Ha ugyanis valaki nem hajón kívánt átsiklani Triesztből vagy más tengeri kikötőből Egyiptomba, akkor a földrajzi lehetőségeket, és egyúttal az utazási hagyományokat is figyelembe véve a Törökország–Libanon–Palesztina (Izrael) útvonalon juthatott el úti céljához; majd innen nagy valószínűséggel hajón, Trieszten keresztül vissza. A Révay Ferenc könyvtárából származó fényképalbumok címei: Constantinople 1869, Palestine 1869, Egipte 1869, és Roma 1870 mintha éppen ezt a körutazást dokumentálnák. Valószínű tehát, hogy odafelé nem vízi úton, hanem komótosabban, a nézelődésre több időt szánva a szárazföldön haladt, az ünnepélyes esemény után pedig nem rohant vissza Pestre vagy Bécsbe, hanem elidőzött még Egyiptomban, utána pedig, már az 1870-es év elején, Rómában.
Elgondolkodtató, hogy I. Ferenc József császár és király, aki az egyiptomi alkirály által meghívott legmagasabb rangú vendégek egyike volt, ugyanezen az útvonalon keresztül ért el Port Szaídba. Pestről október 25-én indult és Isztambulban, azaz akkori nevén Konstantinápolyban három napig tartózkodott Abdul Aziz szultán vendégeként. A szultán megajándékozta őt négy corvinával, melyeket Ferenc József Európába visszaérkezve a nemzeti könyvtárnak adományozott. Ma ezeket a Cod. Lat. 121. (Augustinus: De civitate Dei libri XXII), a Cod. Lat. 234. (Polybius: Historiarum libri I–V), Cod. Lat. 241. (Plautus: Comoediae) és Cod. Lat. 281. (Trapezuntius: Rhetoricorum libri) jelzeteken őrizzük könyvtárunkban. Konstantinápolyból Libanonon és Palesztinán, vagyis a Szentföldön keresztül ment tovább a küldöttség, útba ejtve Jaffát, Jeruzsálemet és Betlehemet is. Sűrű programja során a császár nem mulasztotta el meglátogatni a Szent Sírt sem, amely az óváros egyik legjelentősebb helyszíneként sokak által fényképezett épületkomplexum volt már abban az időben is. Révay fényképalbumában is szerepel három felvétel róla, de az itt képviselt fényképészeken kívül valamennyi fotográfus, aki megfordult vagy huzamosabb ideig működött Jeruzsálemben, kötelességének érezte megörökíteni az épületet.

Christian Paier: A Szent Sír-templom

A magyar sajtó már jó előre részletesen tudósított az építkezés haladásáról. A Vasárnapi Ujság a II. félévi mellékletében tervrajzot és három illusztrációt is közölt a csatornaépítés több helyszínéről. November 14-i számában pedig, az Egyveleg rovatban a Malta Times nyomán közzétette a 16-ára szervezett ünnepség vázlatos programját:

„Nov. 16-án minden hajó Port Said elé gyülekszik, a hol már ki vannak jelelve horgonyzási helyeik, s a következő napon nov. 17-kén hajnalban 21 ágyúlövés fogja hírül adni a megindulás idejét, Legelöl lép a csatornába az »Aigle« a francia császárnéval, utána »Hertha« a porosz korona-herceggel, az »Elisabeth« Viktor ausztriai a »Java« Henrik német alföldi, és a »Vanadis« August svéd főherceggel. Ezekután mennek a tengeri hadászattal bíró államok képviselő »squadron«-jai, s végül a kereskedelmi gőzösök a vendégekkel. E menetrenden azonban még annyi változás lesz, a mennyiben, mint látjuk, sem az osztrák-magyar monarcha, sem a walesi hercegnek nincs a hely kijelelve. Midőn az első hajó »Aigle« megérkezendik Suezbe, ott az egyiptomi tüzérség 101 lövéssel fogja üdvözölni.”

(A Suez-csatorna megnyitásának programját) a következőleg adja a „Malta Times”. In. Vasárnapi Ujság, 16. évf., 46. szám, 1869. november 14, 631. – Elektronikus Periodika Archívum

A császár november 15-én érkezett Port Szaíd kikötőjébe gróf Andrássy Gyula társaságában, és vele, valamint néhány újságíróval együtt hajózott végig a csatornán egy osztrák gőzös fedélzetén, a hosszú hajókonvoj részeként.

Port Szaíd és a tengeri csatorna torkolata. Vasárnapi Ujság, 16. évfolyam, 1869, II. félévi rendkívüli melléklete

Ha bizonyítani nem lehet is, hogy Révay Ferenc kimondottan a Szuezi-csatorna megnyitására utazott volna, azt pedig még kevésbé, hogy ezt a császár kíséretében tette – nevét az eddig ismert források nem említik – az, hogy magánszemélyként ott volt a sokaságban, nagyon is lehetséges, hiszen ekkoriban már rengeteg európai utazó látogatta Egyiptomot, egyébként akár rövidebb-hosszabb időre le is telepedve Alexandriában vagy Kairóban. Révay egyiptomi vonatkozású fényképalbumaiban nem találunk kimondottan a Szuezi-csatornáról, annak építéséről vagy felavatásáról készült képet; egy, a megnyitás évében kiadott térkép azonban, amely az ő gyűjteményéből került a könyvtárba – valószínű, bár nem biztos, hogy a helyszínen szerezte be – bizonyítja, hogy erősen érdeklődött az ügy iránt.

A Szuezi-csatorna térképe Révay Ferenc gyűjteményéből, Térképtár, Jelzet: 01807

Ami a fényképalbumok képeinek válogatását, összeállítását illeti: nagyon úgy tűnik, hogy a báró nem kívánt túl sok személyes információt közölni az utókorral. Egy-egy helyszínről bőséges „képanyagot” vásárolt össze – de azt megint csak nem tudhatjuk, hogy valamennyi helyen személyesen járt-e, vagy csak a műtermekben, kereskedésekben kapható képekből választott. Néhány, egyelőre nem azonosított kairói, egyiptomi kép esetében merülhet fel leginkább, hogy ezek személyes emlékek, helyszínek megörökítései. Ráadásul igazán szép, első osztályú kötetekben helyezte el őket, de az egyetlen Egipte 1869 album kivételével, amelyben nyomtatott képaláírások találhatók – ezek is csak azért, mert eleve ilyen formában bocsátották kereskedelmi forgalomba őket – szinte semmilyen egyéb felirat vagy megjegyzés nem tűnt még elő. Mindössze az ugyanezen kötetben ceruzával, egészen halványan írt sorszámokat nevezhetjük egyelőre ilyen nyomnak. Ezek feltehetőleg a könyvkötőnek szóltak, vagy maga a könyvkötő jegyezte rá a lapokra, hogy ne keverje őket össze. Ha már a könyvkötő szóba került, nem lehet nem foglalkozni az albumok fizikai összeállításának kérdésével. Amennyiben csakugyan a bécsi August Klein-cég készítette az albumokat, vajon miként jutottak el a kasírozatlan, és emiatt sérülékeny albumin lapok az utazás helyszíneiről Bécsbe? Vagy eleve kasírozva szerezte be őket a vásárló, és utóbb ezekkel a másodlagos hordozókkal együtt foglalták őket kötetbe? Természetesen azt sem lehet tudni, hogy a bekötendő képek sorrendjét pontosan megszabta-e a megrendelő, vagy csak nagyjából egyeztettek erről. Egy-két furcsaság mindenesetre arra mutat, hogy az album összeállítója magára volt hagyva a képek kötetbe illesztésekor. Röviden: közvetett formában lehet kiszűrni bármit, ami az utazó-gyűjtő személyére, utazásának vagy utazásainak részleteire, beszerzéseire utalhat.
Lényeges jellegzetesség az albumok tartalmával kapcsolatban, hogy a „címadó” városról mind a négy albumban találunk valamilyen formában látképet, méghozzá rögtön az első lapokon: felvezetésként, mintegy megadva a kontextust, hogy legyen rálátásunk az egészre, mielőtt a részletekbe merülnénk. Konstantinápollyal kezdve: egy grandiózus, tíz képre (szelvényre) kiterjedő panorámaképet rejt az album, csak éppen nincsenek leporellóformában egymás mellé kasírozva az egyes darabok, hanem egymás utáni oldalakra beragasztva. Hogy miért nem, az talán ismét a megrendelés kissé hiányos voltán, illetve a könyvkötőn múlott; de az is lehet, hogy praktikus okokból, hiszen a tízrét hajtott leporelló túl vastag lett volna egy kötethez, illetve bonyolultabb lett volna annak kialakítása. Az itt közölt illusztráción a digitálisan összeállított panorámakép látható.

Pascal Sébah?: Konstantinápoly panorámája. Constantinople 1869 (Dm 743)

Van egy tizenegyedik városkép is a sorban, de ezt nem sikerült beilleszteni a panorámaképbe, tehát valószínűleg nem ehhez tartozik, hanem különálló látkép. Konstantinápoly/Isztambulnak nagyon hosszú és gazdag városkép-történelme van, és a XIX. század utolsó harmadában különösen sok panorámafelvétel készült a városról. Ezek egyik közvetlen előzménye Henry Aston Barker (1774–1856) 1799-ben a helyszínen rajzolt teljes, 360 fokos Konstantinápoly-látképe, amelyet apja, Robert Barker szóalkotásával – amelyet az a korábbi London- és Edinburgh-ábrázolások megnevezésére vezetett be – ő maga titulált „panorámának”. Az 1803-ban még rajzformában kiállított művet 1813-ban színezett metszetként is elkészítette, és az erre a célra tervezett kör alaprajzú építményben állította ki Londonban, hatalmas sikerrel.

Henry Aston Barker: Konstantinápoly látképe, 1813. Forrás: Wikimedia Commons

A fényképezés az 1840-es években már eljutott Konstantinápolyba: a legkorábbi ismert, kültéren készült képek Joseph Philibert Girault de Prangey daguerrotípiái 1843-ból; James Robertson összefüggő, noha hiányosan fennmaradt panorámafényképe pedig 1854-es. Az 1850-es évektől megsokasodtak a fényképészműtermek, és ezek – bár inkább csak az 1870–80-as évektől – számos panorámaképet is készítettek, amelyek sokszor hat-nyolc-tíz szelvényből álltak. Legelsőként Vasilaki Kargopoulo nyitotta meg a saját műtermét, majd hamarosan követték a többiek, pl. az Abdullah fivérek és Pascal Sébah. Ez utóbbié volt az egyik legsikeresebb, és évtizedekig jól működő vállalkozás: nem csupán Konstantinápolyban, hanem néhány neves társához, pl. Félix Bonfils-hoz vagy Wilhelm Hammerschmidthez hasonlóan az egész közel-keleti térségben, így Egyiptomban is készített és forgalmazott fényképeket. A Révay-album jelzetlen panorámaképe még a nagy „panoráma-bumm” előtti évtizedből származik, és egyetlen eddig ismert, online megtekinthető felvétellel sem azonos; az isztambuli panorámaképek szakértője, M. Sinan Genim sem látta még. Minthogy az album valamennyi jelzett képe Sébah jelzését viseli, a legvalószínűbb, hogy a panoráma is a Sébah-műterem „terméke”. Az album további részében nevezetes műemlékek, valamint híres épületek külső és belső felvételei és utcaképek láthatók, köztük a Kız Kulesi, más néven Leandrosz-torony, a janicsárok fája (egy öreg platánfa a pénzverde közelében), és Ahmed szultán kútja.

A Palestine 1869 albumot Wilhelm Hammerschmidt négy felvételből álló Jeruzsálem-panorámaképe nyitja, leporellóformában. Ez egy ismert kép, további példányai albumoktól függetlenül, nyomtatott névvel és címmel megtalálhatók más gyűjteményekben és a műkereskedelemben is. A következő lapokon elsősorban Jeruzsálem és a tágabb környék bibliai jelentőségű helyszínei, épületei következnek; egy-egy kép pedig feltehetően a Jordán folyó partját, Jaffát, és beduinok csoportjait mutatja be, de a helyszínek azonosítása még nem minden esetben sziklaszilárd. A muszlim építményeket tekintve manapság már nem biztos, hogy gondolunk rá, de az Al-Aksza-mecset és a Sziklamecset viszonylag közeli fényképét akkoriban nem lehetett akadálytalanul, hirtelen ötlettől vezérelve elkészíteni, mivel a Templom-hegyről nagyjából az 1870-es évekig a nem muzulmánok ki voltak tiltva: a képek készítői bizonyára külön engedélyt kaptak a vallási hatóságtól. A jelzett képeken Hammerschmidt, Peter Bergheim, illetve egy esetben a szlovén (monarchiabeli) származású Christian Paier szignói, számozása fedezhetők fel, de vannak jelzetlen felvételek is. A legvalószínűbb, hogy ezek alkotóit is a felsoroltak között érdemes keresni, de szóba jöhet még néhány további fényképész is, akik az 1860-as években a Közel-Keleten igyekeztek mozgó vagy több városban jelen levő fényképészként megélni.

A kötet vége felé éri nagyobb meglepetés a nézelődőt: három városkép található itt Bejrútról, amelyek a konstantinápolyi albumból már ismert módon egy panorámakép részleteiként egymás után következnek. Valószínű, hogy nemcsak három képből állt az eredeti panoráma, azaz egy hiányos ábrázolással lehet dolgunk. Ezzel együtt mindenképp fontos felfedezés, mert ebben az időszakban még nemigen készültek bejrúti panorámaképek. Az American Colony Photo Service csak a század vége felé kezdett dolgozni a városban. További két látkép feltehetően, de nem teljesen biztosan Bejrút egy másik részét, a tengerparti villákat és a partközeli sziklákat mutatja be. A fotográfus valamennyi esetben azonosítatlan, de a leginkább a francia Félix Bonfils esélyes, aki 1867-ben telepedett le családjával Libanonban, és Maison Bonfils néven rövidesen jól ismert és nagy választékkal, hatalmas készlettel rendelkező céggé nőtték ki magukat. Amennyiben nem ők, akkor esetleg itt is Pascal Sébah vagy Peter Bergheim kerülhet szóba, mivel mindkettejüktől maradt fenn néhány bejrúti fénykép az 1860-as évekből.

Zárásként pedig két abszolút váratlan kép: mecsetbelsők, amelyek önmagukban véve nem okvetlenül lennének nem ide valók – elvileg készülhettek volna akár a Sziklamecsetben, vagy egy bejrúti mecsetben is –, de nem: két bursai, törökországi mecset enteriőrjét ábrázolják. Talán idekeveredtek a konstantinápolyi fényképadagból? Túl későn érkeztek meg a könyvkötőhöz? Vagy abban a kötetben már nem maradt számukra hely? Bizonyára sosem fog kiderülni.
Az Egipte 1869 album nagy meglepetése a legelső oldalra beillesztett csoportkép egy ülő európai férfit körülálló négy afrikaival: ezt az előző blog-részben futólag említettem, és a következő (záró) epizódban még visszatérek rá. Úgy tűnik, az album igazi, széles látószögű panorámaképet nem tartalmaz, különféle Alexandria- és Kairó-látképeket azonban igen. Az albumot lapozva felismerhető az elrendezés elve: előbb Alexandria, utána Kairó, majd az ókori egyiptomi helyszínek következnek, a Nílus mentén dél felé haladva. A készítők itt a legtöbb esetben nem rejtélyesek, lévén, hogy a képek nagyobb hányadán van jelzés: elsősorban Hammerschmidt felvételeivel találkozunk itt. A korabeli Kairó és Alexandria épületei, a Muhammad Ali pasa által kialakíttatott shubrai kert két fotója, valamint a karnaki és thébai templomokról készült felvételek azok számára is érdekesek lehetnek, akik úgy vélik, hogy Egyiptomot már jól ismerik a gízai piramisok és esetleg a mamlúk emlékek alapján. Révay Ferenc eddig előkerült egyiptomi témájú albumain végigtekintve megállapíthatjuk, hogy változatos tematikájú, gondosan felépített, teljességre törekvő képgalériát gyűjtött össze magának.

Végül, az 1869-es év utazásainak befejezése után térjünk rá az 1870-es évszámot viselő római albumra. Kevésbé egzotikus úti cél, mint bármelyik előző város, sőt: az ókortól fogva az utazások legalapvetőbb kiinduló- és célpontja. Mégse gondoljuk azt, hogy semmi újat, semmi érdekeset nem tartogathat a szemlélőnek egy XIX. századi fényképalbum Rómáról. Itt sem marad el a kötetet bevezető, távlati nézet a városról: két látképen tekinthetjük át Róma nagy részét. Jóllehet a műemlékek, épületek zöme közismert, izgalmas élmény megismerni az 1860-as években mutatott formájukat, valamint az akkori Róma környezetét, utcaképét, járókelőit. Üdítő a szinte üres utcák és terek látványa. Itt más fényképész-társasággal kell megismerkednünk, mint az előző helyszíneken: az eddig azonosított képeket főként Gioacchino Altobelli és spanyol származású társa, Pompeo Molins készítették, de esetenként nehéz eldönteni, hogy ők, vagy Tommaso Cuccioni volt-e az alkotó. A kb. 40 lapot tartalmazó album fényképeinek nagy része képszámmal és címmel jelölt, de fényképész-nevet egyiken sem találunk. Külföldi gyűjtemények online adatbázisai, aukciós oldalak, tematikus képgalériák és képkereső alkalmazások segítségével azonban lassanként mindegyik kép azonosítható – ez egyébként az előző fényképalbumok esetében ugyanígy van. Róma nevezetességeiről különösen sok és egymáshoz hasonló felvétel készült: amellett, hogy érdekes megfigyelni az esetleges eltéréseket, olykor elég nehéz megtalálni azt a bizonyosat, amelyet keresünk.

Az elképzelt (vagy valóban létezett?) körutazás fényképalbumai itt lezárulnak. Sok mindent megismerhetünk belőlük a Kelet távoli vidékeiről és Rómáról, csak éppen azt nem tudhatjuk még mindig biztosan, hogy ki is volt Révay Ferenc, az utazó arisztokrata. A 4. utolsó blogposztban a személye és hozzátartozói, ismerősei, fényképes albumai körüli kérdésekről, nyomozásról lesz bővebben szó.

Felhasznált irodalom: