„Kosztolányi Dezső egész életét két szóba lehet belefoglalni: író volt. Ez nemcsak az ő számára jelentette ember-hivatásának teljességét; nekünk is többet mond minden jelzőnél, minden szónál. Belefér ebbe mindaz, amit tett és alkotott: vers, novella, regény, esszé, cikk, nyelvművelés, éjszakai beszélgetések és nappali aggodalmak, gyermek, család és Isten.”

Kosztolányi Dezső élete. In: Kosztolányi Dezső, az élő költő. Szemelvények műveiből, életrajza, méltatása, [Budapest], Kosztolányi Dezső Emlékbizottság, 1936, 5. – Törzsgyűjtemény

„Kosztolányi Dezső 1885. március 29-én született Szabadkán, az alsó- és felsőkameneczi, nemeskosztolányi és felsőlehotai Kosztolányi-családból. A költő a lehotai előnevet mint írói álnevet is használta. Apja Kosztolányi Árpád, a szabadkai gimnázium igazgatója, anyja Brenner Eurálila. Családja a Felvidékről származott Tolnába, s onnan az Alföldre és – mint a költő mondja egy levélben – valóságos olvasztótégelye volt a magyarság nyelvi tájainak. Így apai nagyanyja székely s a gyermek Kosztolányi nem egyszer hallja tőle a székely szóláskincs egy-egy ízes-zamatos, tőrőlmetszett tájszavát. Nagyapja honvédszázadosként Bem hadosztályában szolgált Petőfivel, Kossuthtal menekült – bejárva Európát – Amerikába. Egyébként családjának tagja Kosztolányi Mór, ki Klapkával Komárom védője, továbbá Kosztolányi György és Sándor, a két tollforgató ős, kiknek -alázatossá halkult – vére munkál benne. Az első Georgius Polycarpus néven mint Mátyás király humanistája – később kalocsai érsek – a vatikáni könyvtárban dolgozott és – jó prózát – írt; a másik ferencrendi barát, az 1820-as évek egyházi szónoka. Más íróőse nincs, hacsak apja nem az, kinek nevét – mint a Bölcsőtől a koporsóig elbeszéléssorozata, e családi képtár említi – egy időben szépirodalmi közlemények alatt olvasták; később is szellemes szójátszó hírében állott s egy alkalommal – vérbeli ezermester – magakészítettes színházzal lepte meg fiát, egy darabot is mellékelve, a versek és rímek ízes-fűszeres muzsikájával. Végül ugyancsak a család írótagja a fiatalon elhunyt Csáth Géza, Kosztolányi unokatestvére.”

Szegzárdy-Csengery József: Kosztolányi Dezső, [Szeged], [M. Irodalomtörténeti Intézet], 1938, 11. – Törzsgyűjtemény

„Kosztolányi Dezső ifjú éveiben a századelő forrongó életébe került, a budapesti egyetem bölcsészkarának vegyes összetételű társaságába. Többször is írt erről. Először még fiatal emberként, harmincegy évesen emlékezett vissza egyetemi társaságuk szociológiai sokszínűségére. […] Nem csak Vágó Béla volt az egyetlen későbbi népbiztos, akivel Kosztolányi ekkoriban megismerkedett. Egyetemi évei után Kun Bélával egy szobában dolgozott. […] Kosztolányi szintén ismerte Pogány József későbbi hadügyi, külügyi, végül közoktatási népbiztost. […] És a fiatal Kosztolányi ugyancsak ismerte a későbbi közoktatásügyi néptribunt, Kunfi Zsigmondot. […] Else Jerusalem zsidó származású osztrák írónő Der heliege Skarabaus című művét ő fordította magyarra. Ez a regény mára gyakorlatilag kihullt az irodalmi köztudatból, pedig – tárgya miatt – megjelenésekor nagy vihart kavart. A könyv ugyanis a prostitúcióról szól, hősnője egy nyilvánosházban született leány, akinek sorsát gyerekkorától követi végig a regény. A kötetben előforduló verseket Kosztolányi Dezső fordította. […] A Szent Skarabaus első füzetei november legvégén vagy december legelején kerülhettek az utcára. A várható támadások is azonnal érkeztek: a klerikális Alkotmányban már december 3-án hosszú cikk jelent meg, amelynek célkitűzése megadta alaphangját is. A feljelentésre a Népszava másnap szintén hosszú cikkben válaszolt. A vallási ideologikusság pátoszára gúnyos hangon feleltek, s két fronton támadtak vissza. Egyrészt a cikkíró nemi érettségét pellengérezték ki. […] Emellett – és egy irodalmi vitában ez helytállóbb észrevétel – Somogyi tárgyi tudását kérdőjelezték meg.
Ezt követően egy ideig úgy tűnt, hogy a Népszava és az Alkotmány közti publicisztikai pengeváltással lezárult az ügy: megjelent egy könyv, ami a klerikálisoknak nem tetszett, tehát erkölcsvédő cikket írtak ellene, amelyre a kiadó lapja válaszolt. A nyilvánosság számára pedig megmaradt a könyv, amelyet továbbra is reklámoztak és árultak.”

Bíró-Balogh Tamás: Mint aki a sínek közé esett: Kosztolányi Dezső életrajzához, [Budapest], [Equinter], 2014, 39–55. – Törzsgyűjtemény

„A vidék és a polgári élet formálja Kosztolányit a hagyomány írójává. […] Játékösztöne, mely egyrészt a lírai szerepjátszásban, másrészt a formanyelv ékszereiben csillan meg, e vidéki élet kereteiben talál talajra. […] A hagyomány Kosztolányinál a költői alkat és ihlet kérdését érinti. A költő az életet múltjában fogja meg. Szemlélete az emlékező emberé.”

Szegzárdy-Csengery József: Kosztolányi Dezső, [Szeged], [M. Irodalomtörténeti Intézet], 1938, 13–15. – Törzsgyűjtemény

„Tisztelt uram,

rádiófölolvasásomat félreértette. Én az anyanyelv csodálatos geográfiáját emeltem ki és semmikép se volt célom, hogy a műnyelveket lepocskondiázzam, melyeket a maguk keretében becsülök is. Eszperantóul – természetesen – tudok is, könyvtáramban nem egy eszperantó könyv van, számos munkámat lefordították eszperantóra. Egyébként múltkor a budapesti eszperantó-egyesületben hosszabb előadásban fejtettem ki ide vonatkozó véleményemet.

Híve:
Kosztolányi Dezső”

Kosztolányi Dezső levele Kiss Kálmánhoz. 1933. június 4. A kézirat átirata – MNMKK OSZK Országos Idegennyelvű Könyvtár Digitális Könyvtár

„Igen tisztelt, kedves Asszonyom!

Mély megrendüléssel vettem az Ön értesítését. A mi Kosztolányink tehát nincs többé s nem láthatom többé én sem, aki tiszteltem és szerettem. Nagyon fáj érte a szívem és mélységes részvét tölt el, amikor arra a vigasztalan fájdalomra gondolok, amelyet Ön érezhet.
Ám a halál, bármennyire ágaskodik is ellene legbenső lényünk, végül mégis megváltónkká lehet és az átszenvedettek után végezetül nem látjuk többé ellenségnek. Tudom, hogy barátunk gyűlölte a halált és az élet és alkotás szenvedélyes akaratával tiltakozott ellene. De hát oly sokat szenvedett és azt remélem, végül mégis megbékélt ezzel a sötét baráttal, vagy ha nem is, akkor talán a természet, amelynek ő, a művész, jó gyermeke volt, gyöngéden kijátszotta s ő immár öntudatlanul költözött át az örök nyugalomba.
Béke legyen vele! És dicsőség legyen vele és nevével! Egy tiszta és magas szándékú magyar költő költözött el benne. Őrizze meg emlékét szülőhazája. A mi baráti szívünkben emlékezete sohasem fog kialudni.

Fogadja, kedves Kosztolányiné, szíves kézszorításomat és vagyok a legmelegebb üdvözlettel

tisztelője

Thomas Mann”

Thomas Mann Levele Kosztolányi Dezsőnének. In: Kosztolányi Dezső, az élő költő. Szemelvények műveiből, életrajza, méltatása, [Budapest], [Révai], 1936, 35. – Törzsgyűjtemény

„Műve addig él, amíg a magyar nyelv. Nem akart »hatalmasat« alkotni; igazat akart alkotni. Egy igaz jelző fontosabb volt ennek a művésznek, mint egy pompás, de hazug gondolat. Az életben szerény volt, bölcs és megbocsátó. Művészetében kegyetlen volt, könyörtelen önmagával és másokkal szemben. Költő volt, tehát minden emberi bűnt iparkodott megérteni és megbocsátani; de nem bocsátott meg annak, aki a Szellem ellen vétett. A magyar nyelv szavai az ő hangszerelésében új zengéssel, csodálatos árnyalatokkal hangzottak fel. Ez a nyelv nem volt »városias«, sem »népies«. Gazdag volt, hajlékony, értelmes és gyengéd. Mintha ő mondta volna ki először ezt a szót: »Pillangó«.
Ő, nyugodtan és öntudatosan vállalta a vádat, a mesterséghez hű művész, a „homo aestheticus sum” vádját. S milyen különös az írói sors: ez a köznapok és időszerűségek feladataitól elfordult író, lelkiismerete és művészi érdeklődése rejtélyes parancsának engedve, megírta az első, igen, az egyetlen igazi, megmaradó magyar szociális regényt: megírta az »Édes Anná«-t. Egy társadalom, amely talán nevét sem ismeri majd azoknak, akik egykor számonkérték Kosztolányitól az »író felelősségét«, a »szociális kiállást«, ebből a regényből mindent megtud osztályról és emberről, amit a korunkbeli magyar életről tudni kell és érdemes.
Az élet bűvöletéről, a létezés kancsi extázisáról a világirodalomban kevesen írtak, olyan érzékletes, izgalmas változatú sorokat, mint ez a költő, aki művészete csodálatos észlelőszereivel mindent megragadott, amit az élet mutatott, a természet és az embereket, a stílust, és az embert, aki mögötte van, félreismerhetetlen, éles és színgazdag képekben örökítette meg a legkisebb tárgyi jelenséget és a legnagyobb eszmei, vagy érzelmi elragadtatást. A halálfélelem költője volt; az élet bűvöletében énekelt. Egy hangyáról éppen olyan szenvedéllyel tudott beszélni, mint egy rossz könyvről, egy táj fénytörésről, vagy egy asszony mosolyáról. Ő volt a művész, aki számára nincs »kis« és »nagy« téma. Mindig az egészről beszélt, lelkendezve és szabatosan.
– Vigyázzatok – mondta a nyáron, halálos betegen, tördelve a szavakat és rekedten. – Vigyázzatok – mondta – a magyar irodalomra. – S mosolygott, mint aki tompítani akarja az „üzenet” komor páthoszának zengését. – Jó, – mondtam ugyanabban a hangnemben, összeszorult torokkal, s mosolyogva, ahogy nagybetegekkel beszél az ember – majd ha itt lesz az ideje, megmondom, hogy ezt üzented. – Most itt van az ideje: megmondom, hogy ezt üzente.”

Márai Sándor: Kosztolányi Dezső meghalt. (Ujsag, 1936. nov. 4.). Részlet. In: Kosztolányi Dezső, az élő költő. Szemelvények műveiből, életrajza, méltatása, [Budapest], [Révai], 1936, 40–41. – Törzsgyűjtemény