GEORG RHETICUS EMLÉKEZETE
Kérdések és válaszok az 500 éve született tudóssal kapcsolatban

Rheticus képe Roxfortban – forrás 

Rheticus alakja újabban felbukkant a populáris kultúrában is. Portréja ott függ Boleyn Anna és pár képzeletbeli személy társaságában a Roxfort kastély lépcsőházában. De mulatságos félreértések is kapcsolódnak a varázslónak tekintett 16. századi tudós személyéhez. A 13-as raktár (Warehouse 13) amerikai fantasy-sorozat első évadának negyedik részében is találkozhatnak vele a rajongók. Ha jól értettem a történetet, akkor egy Rheticus által fabrikált speciális iránytű okozza a bonyodalmat, amivel lehetséges lenne a teleportálás. A filmkészítők egy pillanatra meg is jelenítik magát a mestert egy régi metszeten. Egy hiba van csupán (s erre fel is figyelt az egyik szemfüles néző): a fametszeten, amit Albrecht Dürer készített 1526-ban, egy másik híres ember, Philipp Melanchthon szerepel.

Albrecht Dürer metszete Philipp Melanchthonról (1526) – forrás 

A kép az akkor tizenkét éves Rheticus helyett a már harminchoz közeledő (1497-ben született) wittenbergi reformátort, Luther Márton közvetlen munkatársát ábrázolja. Két eset lehetséges: vagy valóban létezik egy – a rossz minőségű felvétel alapján 19–20. századinak gondolt – kiadvány, amiben Dürer Melanchthonról készített metszetének feliratát valamilyen okból (hanyagság, tudatlanság) elrontották, vagy a film készítőinek megtetszett ez a különleges fametszet és photoshoppal ráírták Rheticus teljes nevét az 1526-os évszámmal: Georg Joachim von Lauchen Rheticus, úgy, hogy Dürer szellemes mondását letakarták „1526 Viventis potuit Durerius ora Philippi mentem non potuit pingere docta manus AD” vagyis Dürer képes volt lerajzolni Fülöp arcát, de hozzáértő keze nem tudta lerajzolni szellemét.

Jelenet a Warehouse 13-ból (I. évad, 4. rész, Claudia) – forrás

A valóság is hasonlóan misztikus. Rejtélyek övezik Rheticus családját, születését és életének egyes szakaszait. Talán a legnyugatibb ausztriai városban, a liechtensteini-osztrák határ melletti Feldkirchben született, olasz származású szülőktől 1514. február 16-án.

Feldkirch látképe – forrás

Feldkirch Sebastian Münster kozmográfiájában (1550) – OSZK, Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 365.

Életének legkorábbi szakaszát rögtön egy tragédia árnyékolta be: az orvosként dolgozó apját, eredeti nevén Georg Iserint, csalás és varázslás vádjával kivégezték. Az akkor még csak kétéves Rheticus ebből semmit sem foghatott fel, de későbbi életére komoly hatással lehetett ez. Nevét is megváltoztatta, felvette édesanyjáét, s így lett Georg de Porris. Felsőbb iskoláit Zürichben, a festői fekvésű, a szülővárosához közeli svájci Appenzellben és Wittenbergben járta. Hamar összebarátkozott Konrad Gesner (1516–1565) svájci természettudóssal, a modern zoológia megteremtőjével, Paracelsus-szal (1493–1541) ugyancsak svájci orvossal, természettudóssal, akit manapság alkimista-ezoterikus múltja miatt jobban ismernek s végül a már említett Philipp Melanchthonnal (1497–1560) német evangélikus teológussal. Mikor beiratkozott a wittenbergi egyetemre, új nevet választott magának: Raetia, római provincia után Georg Joachim Rheticus lett. A legnevesebb német egyetemen az orvostudomány mellett – Melanchthon tanácsára – matematikát is tanult. A tehetséges fiatalember – barátjával, Paul Eber (1511–1569) német teológussal együtt – 1536-ban végzett, s az alig 22 éves matematikus a korszak egyik legjelentősebb csillagásza, Erasmus Reinhold (1511–1553) után a második számú professzor lett a wittenbergi egyetemen.

Konrad Gesner portréja – forrás

Sokan kérdezik azt, hogy milyen szerepe volt a csillagászat 16–17. századi fejlődésében. Miért emlegették Kopernikusz egyetlen tanítványaként? Már az 1530-as évek második felében hallott híreket egy „bolond asztrológusról”, aki „bizonyítani próbálta, hogy nem az égbolt, vagyis a firmamentum, a Nap és a Hold mozognak és fordulnak, hanem csak a Föld…” (Márton László ford.) Luther Márton híres asztali megjegyzése 1539-ben hangzott el, Kopernikusz nagy művének megjelenése (1543) előtt négy évvel. Tehát a nagy reformátorhoz is évekkel előbb eljutott az új tudományos felfedezés, még mielőtt az nyomtatásra került volna a nürnbergi Johann Petreius műhelyében. Természetesen Rheticus erről egészen máshogyan gondolkodott. 1538–1539 között – éppen Melanchthontól kapott szabadságot kihasználva – egyfajta „tudós-turizmusként” bejárta a német egyetemi központokat, kapcsolatokat épített, vitatkozott és tágította ismereteit. Majd legjobb barátja, Caspar Cruciger (1504–1548) – aki történetesen éppen a wittenbergi egyetem rektora volt – támogatását felhasználva felkerekedett, s meg sem állt az észak-lengyel Fromborkig, ahol egy öreg, mogorva kanonok, Nikolausz Kopernikusz (1473–1543) fogadta.

Kopernikusz portréja – forrás 

A tervezettnél hosszabbra nyúlt, kétéves fromborki kitérő meghatározó lett Rheticus életében. Egy levélben számolt be Johann Schöner (1477–1547) nürnbergi matematikusnak Kopernikusz heliocentrikus elméletéről 1540-ben, amit még abban az évben ki is nyomtatott Gdańskban. A „Narratio prima” műfaját tekintve egy levél, amiből – a történelem viharai miatt – alig kéttucat példány maradt az utókorra. A második, bázeli kiadásából egy példányt ma is a Klimo-gyűjteményben őriznek. A Rheticus-mű egy héttagú kolligátumban maradt fenn, s a gyűjtemény kötésén a Managetta-család címerét láthatjuk. Johann Georg Mannagetta (1666–1751), VI. Károly császár közeli munkatársa bibliotékájából került a kötet Klimo György (1710–1777) pécsi püspök könyvtárába.

Rheticus műve a Klimo-könyvtárban (a PTE engedélyével)

Visszautazva Wittenbergbe első dolga az volt, hogy a magával cipelt Kopernikusz-kéziratból – mintegy előkészítve a nagy mű befogadását – kiadott két könnyebben emészhető, trigonometriáról szóló fejezetet. Rheticus számára időközben minden rosszra fordult, elfogyott a levegő körülötte, távoznia kellett az egyetemről, s áttette székhelyét (bár erről Melanchthon igyekezett lebeszélni) Lipcsébe. Kopernikusz főműve, az „Égi pályák körforgásáról” végül Andreas Osiander előszavával jelent meg Nürnbergben, 1543-ban, talán még láthatta a kinyomtatott példányokat a halálos ágyában fekvő fromborki kanonok. A kérdésre válaszolva, nemcsak a legjobb, hanem egyetlen tanítványaként meghatározó szerepe volt Kopernikusz heliocentrikus munkájának az európai tudós közéletnek szóló bemutatásában, s a későbbiekben is azon kevesek közé tartozott, akik a 16. században elfogadták, hogy az ismert univerzum középpontjában a Nap áll, s nem a Föld.

Kassa látképe (1617) – OSZK, Régi Nyomtatványok Tára, Ant. 217.

Még a szűkebb szakmán belül sem tudja mindenki, hogy Rheticus élete utolsó szakaszában Magyarországon telepedett le. Rheticus magyarországi kapcsolatairól először Szilágyi Sándor történész adott hírt. Egy rövid híradás keretében számolt be egy történelmi folyóiratban (Századok) 1877-ben, hogy Franz Hipler (1836–1898), a Rheticus-életmű első feldolgozója (Die Chorographie des Joachim Rheticus, 1876) aziránt érdeklődött, hogy a magyar történész-szakma tud-e valamit arról, hogy Rheticus miképpen került Kassára és hogyan halt meg. Sajnos nem maradt nyoma semmiféle kutatási eredménynek. Szabó András egy évszázaddal később szintén belebotlott abba a problémába, hogy miért nem tudunk többet a híres matematikus kassai tartózkodásáról. A források szerint Lipcséből távozni kényszerült, súlyos bűncselekménnyel vádolták meg: leitatta az egyik diákját, majd megerőszakolta. Tudományos érdemeire való tekintettel később ejtették az ügyet, de teljes vagyonelkobzásra és az egyetemről való kitiltásra ítélték. Prágába menekült, ahol orvosi tanulmányokat folytatott, s élete utolsó két évtizedében orvosként biztosította a megélhetését. Néhány év múlva innen is továbbállt, s Krakkóban telepedett le. A botránya ellenére az európai tudós közösség számon tartotta, hívták Bécsbe, majd állást kínált neki II. János moldvai fejedelem (Iacob Heraclides, 1511–1563) és Petrus Ramus (1515–1572) francia humanista is. A források szűkössége miatt nem tudunk mindent az utolsó hónapokról. Ami bizonyos: Rheticus valóban Kassán élt az 1570-es évek elején, s ott kereste fel későbbi tanítványa Valentinus Otho (c. 1550–1603) német matematikus és csillagász. Úgy tudni, hogy egy ismeretlen magyar báró magához kérette, s egy frissen meszelt szobában megfázott az idős orvos (hatvanon túl volt már), s rövidesen, 1574 decemberében elhunyt. További kutatásokat igényel, hogy ki lehetett az a szóban forgó báró, talán Mágócsy Gáspár, Forgách Simon vagy a reneszánsz költő apja, Balassi János.

A szöveg rövidített változata megjelenik interjú formájában az Evangélikus Élet 7. (2014. február 16.) számában. Rheticusra vonatkozó szakirodalomból jó szívvel ajánlom Arthur Koestler Alvajárok könyvének vonatkozó fejezeteit illetve Szabó András Respublica litteraria kötetében megjelent tanulmányát. Itt mondok köszönetet Rezsabek Nándornak, Schmelzer-Pohánka Évának, Szvorényi Róbertnek és Zsoldos Endrének a segítségükért.

Farkas Gábor Farkas

A British Library egy különleges kézirat teljes anyagát töltötte fel digitalizált kéziratainak honlapjára. A gazdagon díszített pergamenkódex az angolszász kori Anglia egyik legjelentősebb egyházi személyének, Winchester püspökének (963–984), a tudós Szent Aethelwoldnak felügyeletével készült a 10. század második felében.

A kódex azokat az áldásokat tartalmazza az egyházi év rendjének megfelelően, amelyeket a pap mondott a szentmisében. Innen liturgikus elnevezése is: benedikcionálé. A benedikcionálékat ritkán díszítették, közülük a legkorábbi díszített példány éppen ez a kódex. A miniátor és a másoló feltehetőleg azonos személy volt, bizonyos Godeman, aki meg is nevezi magát a kódexben. A kódex reprezentatív jellegét mutatja, hogy első lapjaira arannyal írott költemény került, amely a benedikcionalé keletkezését meséli el.

Miniatúradísze az ún. Winchester-stílust képviseli. A zöld, a kék, a viola és az arany sűrű, változatos, mégis harmóniába oldódó kompozíciói, a régi idők vonalvezetését őrző figurális jelenetek rendkívüli esztétikai élménnyel ajándékozzák meg a szemlélőt. Érdemes tehát „fellapozni” a kódex digitális változatát, amely a kódexművészet ritka kincsébe enged bepillantást.

Zsupán Edina
Kézirattár

2013 nyarán Földesi Ferenc, a Kézirattár vezetője egy kéziratot nyomott a kezembe „esetleg érdekelhet téged!” felkiáltással. A kézirat valóban érdekesnek bizonyult, s mivel a könyvtár – nehéz anyagi helyzete miatt – nem tudta megvásárolni, talán nem haszontalan röviden bemutatni a vételre felkínált, kissé kopott, 18. századi barna bőrkötéssel, színes, márványozott előzéklappal bíró példányt.

A kézirat első oldalán a következőről tájékoztat bennünket a másoló: a kezemben tartott könyv a Budai Krónika eredeti kéziratának – melyet Pleissenburgban, a lipcsei hercegi-királyi archívumban őriznek – oldalról oldalra, sorról sorra, rövidítésről rövidítésre, az írás meglehetősen hű utánzásával leírt másolatával megegyező másolata lenne.

A Budai Krónika 18. századi másolata Padányi Bíró István tulajdonosi bejegyzésével, 1758 a címoldal rektóján (a kézirat tulajdonosának az engedélyével)

Tehát Lipcsében volt egy eredetinek tartott kézirat, arról készült egy hű másolat, amit lemásoltak Veszprémben a 18. század közepén. A másoló, bár hűen követte a Chronica szövegét, tévesen Hess Andrást nevezte meg a szerzőnek. Rögtön felvetődik a kérdés, hogy milyen kéziratról (ha egyáltalán kéziratról) készülhetett ez az 1752-es másolat. Elképzelhető, hogy a lipcsei archívumban őriztek egy korabeli, 15. századi másolatot a Budai Krónikáról, ami később elveszett, lappang vagy megsemmisült. Ez lehetett a nyomtatott változatról – tehát a Hess-féle nyomtatványról – készített egykorú másolat, de lehetett egy olyan kéziratmásolat is, mely a Hess által a kiadáshoz használt szöveg másolata lett volna. Így értelmezhető lenne az „eredeti kézirat” megfogalmazás. Persze a legcsábítóbb feltételezés – melynek esélye igen csekély – az lenne, hogy a lipcseiek azt a Hess-féle kéziratot őrizték a 18. században, melyből a Chronica kiadása készült 1472–1473 között. Természetesen lehet olyan megoldás is, hogy az „eredeti kézirat” csupán arra vonatkozik, hogy egy díszesen illuminált nyomtatott példányról készült a 18. század közepén ez a másolat. S az sem kizárt, hogy saját munkáját felbecsülve a másoló igyekezett a felhasznált lipcsei kéziratot minél értékesebbé tenni. Itt rögtön adódhatna megoldásként a fennmaradt nyomtatott Chronica-példányok közül a legdíszesebb, a lipcsei Egyetemi Könyvtárban őrzött kötet, a másoló talán ezt tekinthette „eredetinek”. Persze ez nem magyarázza meg a „kézirat” kifejezést, ám lehetséges, hogy a 18. századi másoló nem tett különbséget a díszesen illuminált nyomtatvány és kézirat között. Kézenfekvő volt összehasonlítani tehát a Lipcsében fellelhető nyomtatott példánnyal ezt a kéziratos Budai Krónikát. A lipcsei kötet provenienciájáról sajnos nem tudunk semmit sem, a példányról először Wallaszky Pál (1742–1824) evangélikus lelkész adott hírt 1769-ben. Ugyanakkor, ha hihetünk a kézirat elején olvasható állításnak, mely szerint igen hűen történt a másolás, akkor első rátekintésre is egyértelmű: ez a kézirat nem a Lipcsében őrzött nyomtatványról, sőt, nem a nyomtatott Budai Krónika valamelyik példányáról készült. A másoló a rövidítéseket feloldotta, a szöveg tagolása sem követi teljesen a budai nyomtatványét. Továbbá érdemes megnézni a Borsa Gedeon által feltárt Tolna / Tulln tévedést ebben a szövegben is. Másolatunk a nyomtatott példányok többségét követi, nevezetesen: Aba Sámuel 1042-es betörésekor említett Tulln következőképpen szerepel a 18. századi kéziratban: „usque civitatem Tullinam”. Tehát olyan szövegről készült ez a másolat, amely – ellentétben a szentpétervári és római példány inkriminált szövegével – tükrözi Hess nyomtatás során megejtett javítását. A kérdés, hogy ez nyomtatott vagy kéziratos szöveg lenne-e. Vélhetően az utóbbi.

Lacsny Miklós tulajdonosi bejegyzése a címoldal verzóján (a kézirat tulajdonosának az engedélyével)

A szóban forgó kézirat a Budai Krónika eddig ismeretlen, 18. századi másolata. Az első magyarországi nyomtatványból 10 példány maradt fenn a világon. Négy egykorú kéziratos másolatot ismerünk. Az egyik legismertebb Hartmann Schedel német orvos és humanista 1480-ban készült kézirata. A pécsi Klimo Könyvtárban őrzött másolatot Johannes Menestarffer (†1495), 15. századi bécsi orvos készítette 1481-ben. Klimo György pécsi püspök – egyes feltételezések szerint – Dobai Székely Sámuel (1704–1779) műgyűjtőtől vásárolhatta meg a kéziratot, bár ezt nem támasztja alá semmiféle tulajdonosi jegy (ex libris) vagy közvetett forrás (napló). Ezenkívül fellelhető még egy-egy kézirat Bécsben illetve Nürnbergben. A nürnbergi kézirat azért is érdekes, mert Christoph [II.] Scheurl (1481–1542) komoly gyűjteménye között számos hungarikum is megbújik. Feltételezhetően Schedel ebből a Scheurl-példányból másolta le magának a Chronica szövegét.

A Budai Krónika ajánlása (a kézirat tulajdonosának az engedélyével)

A rendkívül ritka Budai Krónika felkeltette a magyar történészek érdeklődését is a 18. században, hiszen egyedül a bécsi példányról volt addig tudomásuk Petrus Lambecius 1666-os ismertetése révén. Hevenesi Gábor jezsuita teológus, történetíró 1702-ben másolta le a Menestarffer-féle kéziratot, ami ma is megtalálható az Egyetemi Könyvtárban. Ezt használta fel Podhradczky József (1795–1870) a Budai Krónika első kiadásához 1838-ban. Ugyancsak a Menestarffer-féle másolatról készültek újabb másolatok – talán a kézirat tulajdonosának, Kálnoki Sámuel (1640–1706) erdélyi főúrnak az engedélyével – a 18. században, melyeket szintén az Egyetemi Könyvtár jezsuita-gyűjteménye őriz. Úgyszintén a 18. század közepén készülhetett az a másolat, ami részletet közöl – a Dubniczi krónika mellett – a Budai Krónikából is. Hasonlóan érdekes a szintén az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött kézirat Kaprinai István jezsuita történetíró gyűjtéséből, mivel – feltehetően tévedésből – 1483-at írt a másoló a nyomtatás idejére. Szakáts József nyomdász 1828-ban a bécsi nyomtatott példányt másolta le, ami később Ballagi Mór (1815–1891) református teológushoz került. Emellett az Egyetemi Könyvtár Kaprinai-gyűjteménye még három 18. századi másolatot őriz.

A Budai Krónika vége, Hess András kolofónjával (a kézirat tulajdonosának az engedélyével)

A most bemutatandó kézirat első ismert tulajdonosa Padányi Bíró István lehetett 1758-ban. A bécsi piaristák által fenntartott Löwenburg-féle nemesi konviktusban (Löwenburgisches Konvikt) tanult fiatalember jó képzést kaphatott, a szépírás, számtan és a nyelvtanulás mellett tanárai gondot fordítottak a vívásra és a táncra is. Könnyen elképzelhető, hogy a vele rokonságban álló, mecénási tevékenységéről ismert Padányi Bíró Márton (1693–1762) veszprémi püspök írta / írattatta le a Hess-féle szöveget 1752-ben, majd hat évvel később került a kézirat az unokaöccséhez. Bár a püspök éppen a tárgyalt időpontban (1751–1758) vezette a naplóját, nincs nyoma benne a Budai Krónikának. A két Bíró szoros kapcsolatban volt egymással, a dunaszerdahelyi barokk kastélyt – ma a Csallóközi Múzeumnak ad helyet – a veszprémi püspök kezdte építtetni Bíró István számára 1753-ban. Bíró István könyvtára szétszóródhatott, egy-egy könyve felbukkant a pécsi és a debreceni egyetemi könyvtárakban. Ez utóbbi példánynak kalandos történetét a bejegyzések segítségével rekonstruálhatjuk. A könyv első ismert tulajdonosa a kivégzett Nádasdy Ferenc országbíró volt (1671 előtt), majd Bíró Márton veszprémi püspök (1751), aztán unokaöccse, Bíró István (1758) könyvgyűjteményét gazdagította. Tőle kerülhetett a tatai piarista rendház bibliotékájába (1765 után). Végül a tatai piaristák 1950-es kényszerű feloszlatása után – talán – a Népkönyvtári Elosztó Központnak köszönhetően a Debreceni Egyetem könyvtára kaphatta meg a kötetet, mivel az OSZK duplummal rendelkezett ebből a kiadásból. Nádasdy Ferenc 17. századi Tacitus-kiadásai (Lipsius, Bernegger) mellett ez az 1536-os Althamer-edíció is fontos adalék a hazai recepciótörténethez.

A következő ismert tulajdonosa Lacsny Miklós (1776–1857) táblabíró, kinek a cukorgyártás magyarországi meghonosítását köszönhetjük. Lacsny a pozsonyi jogakadémián tanult, több műve is megjelent a birtokgazdálkodásról. A könyvet akkor vásárolhatta meg egy bécsi antikváriumban, mikor felesége, Folkusfalvi Lacsny Katalin (1789–1828, szül. Cathinka Buchwieser) ünnepelt operaénekesnő volt a császári városban. Majd a kézirat egy másik magángyűjteménybe került, s ott őrzik a mai napig.

Farkas Gábor Farkas

Itt mondok köszönetet Ackermann Ádámnak, Bakos Józsefnek, Boross Klárának, Borsa Gedeonnak, Földesi Ferencnek, Koltay Klárának, Lipthay Endrének, Monok Istvánnak, Nagy Györgyinek, Schmelczer-Pohánka Évának, Szelestei Nagy Lászlónak, Szvorényi Róbertnek és Zsupán Edinának a segítségükért.

• A régi nyomtatott kalendáriumok nagyon értékes ritkaságnak számítanak
• Kevés maradt fenn belőlük
• Ronggyá olvasták ezeket
• Pár éve előkerült egy aukción egy 16. századi példány
• Magánkézbe került
• A tulajdonos engedélyével digitalizáltuk
• Letölthető a digitális tárunkból

Két éve vezető hír volt a magyar portálokon, hogy a közszolgálati pályára, vagy azon belül új szerepre készülő politikusok vagyonnyilatkozatai között akadt egy, ami régi könyveket is fesorolt a vagyontárgyak között. A műfajából adódóan szűkszavú vagyonnyilatkozat három különleges értékkel bíró nyomtatványt említett meg, melyek azonosítása – némi nyomozással – nem okozott különösebb nehézséget. A harmadik könyv (természetesen nem vitatva az első kettő különleges értékét) tűnik – legalábbis bibliofil szempontból – a legizgalmasabbnak. Ha hihetünk a szűkszavú leírásnak: „Kalendarium, es az ielen valo”, akkor ez a könyv egy különleges ritkaságnak számító 16. századi nyomtatványunk (RMNY 503) lehet. A naptárt és prognosztikont tartalmazó mű egyetlen egy ismert példányának kalandos története van. A jó néhány évvel ezelőtt árverésen felbukkant, másfél millió forint kikiáltási árról induló unikumról először Hodinka Antal, neves történész, a Nemzeti Könyvtár munkatársa adott hírt a Magyar Könyvszemle 1892/93. évfolyamában (más, Szabó Károly Régi Magyar Könyvtárában nem szereplő nyomtatványok mellett). Igaz, itt még számos pontatlanság szerepelt (címleírásban, nyomtatás évében), ám Hodinka megemlítette, hogy a könyv a Batthyányiak körmendi könyvtárában található.

Kalendarium es ez jelen valo 1583 - OSZK DK

Végül 2007-ben munkatársunk, Perger Péter részletesen leírta az újonnan előbukkant, majd ismét magántulajdonba került nyomtatványt. A régi magyar kalendáriumok komoly ritkaságnak számítanak, hiszen az évszázados használat során gyakorlatilag ronggyá olvasták őket tulajdonosaik, így egy-egy példány felbukkanása a magyar művelődéstörténet becses forrása. A nyolcadrét nagyságú, 43 számozatlan levelet, s magyar nyelvű kézírásos bejegyzést tartalmazó régi könyvet ma már új pergamenkötés védi. Címlapján vörös és fekete nyomással a babérkoszorúval övezett magyar címer látható.

A művet Piotr Słowacki (1588†) krakkói matematikus és csillagász állította össze, kinek kalendáriumai népszerűek voltak idehaza, míg a fordító Pál Sebestyénről mindössze annyit tudunk, hogy a nyomtatvány megjelenésekor a bécsi egyetemen tanult. A 2001. évi LXIV. törvény a kulturális örökség védelméről 79. § kimondja, hogy „a védetté nyilvánított kulturális javakat hozzáférhetővé kell tenni a nyilvánosság és a kutatás számára. Ennek érdekében a hatóság kötelezheti a tulajdonost, hogy a védetté nyilvánított javakat kiállítás, illetve tudományos kutatás céljára közgyűjtemények számára rendelkezésre bocsássa. A tulajdonos érdekeinek figyelembevételével a kulturális javak átadásának időpontjáról, időtartamáról és feltételeiről a közgyűjtemény a tulajdonossal megállapodást köt.” A Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ segítségével felvettük a kapcsolatot a tulajdonossal, s sikerült megállapodni az unikum nyomtatvány digitalizálásában és szolgáltatásában. A könyv szabadon letölthető az Országos Széchényi Könyvtár Digitális Könyvtárából.

Kalendarium es ez jelen valo 1583 - OSZK DK

A régi könyvek ma is kézbe vehető példányait minden közgyűjtemény és bibliofil gyűjtő nagy becsben tartja. Különösen fontosak a művelődéstörténet számára azok a nyomtatványok, melyek kevés, vagy csak egy példányban maradtak fenn az utókor számára. Így vagyunk az egyik első magyarországi nyomtatványunkkal, Laudivius itáliai költő Magyarországon kiadott Szent Jeromos életrajzával – ami feltételezhetően 1478–1479 között jelenhetett meg –, melyből egyetlenegy példány ismert, s azt az ELTE Egyetemi Könyvtára őrzi. De megemlíthetjük Dévai Bíró Mátyás magyar ábécéskönyvét, amit Krakkóban adtak ki 1549-ben, s csak Széchényi Ferenc egykori példánya ismert belőle.

Farkas Gábor Farkas

Balázs napja, eredendően Szent Balázs püspök (†316), örmény származású ókeresztény vértanú ünnepe. Legendájának egyik legismertebb mozzanata szerint Balázs püspök egy özvegyasszony fiát, akinek torkában megakadt a halszálka, imájával mentette meg a fulladástól. Az asszony étellel és gyertyával fejezte ki köszönetét a püspöknek, aki ezt követően neki és mindenkinek, aki a templomba gyertyákat vitt, jólétet és egészséget ígért.

A katolikus világban ezen napon – régebben X, ma Y alakban összekötött – gyertyával adnak áldást a papok a híveknek „torokbetegség és minden más baj” ellen. Ezt nevezik balázsáldásnak.

„Legendáinak minden mozzanata – de kultusza és a nevéhez fűződő szokások is – a téli ünnepkörrel kapcsolatos ősi hiedelmeket tükröznek. Szent Balázs elsősorban a torok, a kikiáltók, énekesek védőszentje (keleten a VI., nyugaton a IX. századtól). Erre utal a halszálkától megmentett gyermek legendája. A gyermekhalandóság okai közt régen az élenjáró torokgyík (diftéria) ellen a katolikus és görög vallású anyák Szent Balázshoz fordultak. Balázs-napkor a templomba vitték a gyermeket, akinek a torkához a pap két keresztbe tett, vagy Y alakban hajlított és összekötött gyertyát tartott, miközben a balázsáldás szavait mormolta. Ez volt a balázsolás. Ezért szokták a szent püspököt keresztbe tett gyertyákkal is ábrázolni. A legenda azonban halszálkát említ, nem betegséget, és ez arra utal, hogy Balázs már a nagyböjt szentje, a hal ugyanis böjti étel. Való igaz, hogy a böjt kezdőnapjának, hamvazószerdának legkorábbi időpontja Balázs napjára következik.”

Jankovics Marcell: „Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender”, részlet – In: Uő.: Jelkép-kalendárium – Magyar Elektronikus Könyvtár

Balázs-járás, Szent Balázs püspök katonái, Marcali (Somogy megye), Gönyey (Ébner) Sándor felvétele, 1926, Néprajzi Múzeum, Budapest, – In: Magyar néprajz, 7. kötet, Folklór 3., Népszokás, néphit, népi vallásosság – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Emlékezzünk Szent Balázsról,
Hogy ma vagyon napja!
Többször is, hogy megérhessük,
A Jóisten adja!
Adja szent áldását,
Nyújtsa áldomását:
Gyermekektől távoztassa
Torkuknak fájását!”

[Emlékezzünk Szent Balázsról,…], részlet – In: Magyar népdalok, szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula, válogatta és jegyzetekkel ellátta Katona Imre, Budapest, Szépirodalmi Kiadó, 1976. 1975. – Magyar Elektronikus Könyvtár

–––

„Balázs évszázadokon át legtörzsökösebb keresztneveink közé tartozik, ami a szent püspök pártfogásában való jámbor bizalmat is mutatja. Családnévként sok változatban él: Balázs, Balás, Balassa, Balcsa, Balcsó, Bacsó, Bachó, Bazsó, Balics, Baló, Balló, Balsa, Blaskó, Balczó, Balaskó. A keresztnevet értelmiségünk körében ismét népszerűvé tette Babits Mihály (Balázsolás) és József Attila (Altató) költeménye.”

Bálint Sándor: Február 3., részlet – In: Uő.: Ünnepi kalendárium – Magyar Elektronikus Könyvtár

Babits Mihály Balázsolás című híres költeménye 1937 nyarán született meg, nem sokkal azután, hogy áprilisban orvosai súlyos betegséget, daganat okozta gégeszűkületet állapítottak meg nála.

„Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg papon,
aki hozzád imádkozott
fölémhajolva, ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én
s ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól, s a veszedelmes mondulák
lobjaitól, hogy fölnövén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem is gondolva tereád.”

Babits Mihály: Balázsolás, részlet, – In: Babits Mihály összegyűjtött versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Babits Mihály – a Nyugat-barátok Köre fotósorozata 1931, fotó: Rónai Dénes –Kézirattár: Fond III/2133

1938 februárjában megoperálták a költőt. Lábadozását azonban súlyos szenvedések kísérték. Eközben már munkált benne hatalmas bölcseleti költeménye, a Jónás könyve, amelyben a szenvedésen való fölülemelkedés gondolata is megjelenik.

És monda akkor az Isten: […]
»Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj Jónások, mint e töknek
magvaiból uj indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi,
az én szájamban ugyanazt jelenti.«


Babits Mihály: Jónás könyve, részlet, – In: Babits Mihály összegyűjtött versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Babits Mihály: Jónás könyve; az autográf kézirat első oldala – Kézirattár: Fol. Hung, 2287

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

Babits Mihály: Jónás imája – In: Babits Mihály összegyűjtött versei – Magyar Elektronikus Könyvtár

Babits Mihály 1941. augusztus 4-én hunyt el a budapesti Siesta-szanatóriumban.

–s–

„A hónap latin neve, Februarius a klasszikus szerzők szerint a szabin februm, »tisztulás« szóból ered. Való igaz, a február már az antik Rómában is a decemberi, januári vígságra következő testi-lelki purgálás idejének számított. Februa, azaz »Engesztelő« volt Mars isten anyjának, Junónak egyik mellékneve. Ahogy Februa adott életet Marsnak, úgy ad helyt február Mars havának, márciusnak.”

Február (részlet) – Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Falinaptár egy lapja. Az OSZK Plakát- és Kisnyomtatványtára falinaptár-gyűjteményének legkorábbi, 1897-ben kiadott, díszes darabja.

„Kisandítok a hó alól, a tél alól,
sirály sípol, beérkező vonat dudál,
kemény sarokkal hersegve csúszkál
s a jégbe monogramokat vés február!”

Csukás István: Január lekocog a lépcsőn (részlet). In. Összegyűjtött versek, Budapest, Kossuth, 1996. – Törzsgyűjtemény 

–––

„Ezek a hosszú februári éjszakák, mikor a kihűlt szobában felébredünk a szél vinnyogására, dideregve ülünk fel az ágyban, meggyújtjuk a kislámpát, rágyújtunk, megnézzük az órát – korábban virrad már, de nincs sok öröm benne, mert nappal is a tél odvában kucorgunk, betegségek, csőrepedések, füstölgő kályhák, elvégezetlen irodalmi és reménytelen, kedvetlen emberi feladatok között, rongyokba és prémekbe bugyolálva –, lila körmeinkre lehelünk, s eszünkbe jut, hogy megint elmúlt egy farsang, az ablakon kocogtat a hamvazó szerda jeges ujja, az öröm elillant és öregszünk. […]
A fényre emlékezünk, mely reménytelenül hiányzik életünkből, a fényre, melyben van valami pogány és kegyetlen, valami erkölcstelen és nagyszerű, mint az életben. Aztán arra gondolunk, hogy ez a hónap, mely telítve van zenekari hangversennyel és tüdőgyulladással. Ez a hónap, mikor egészen kis mozdulatokkal élünk, óvatosan és gazdaságosan, mint a bölcs állatok, melyek lecsökkentik ilyenkor az élet tevékenységét, mozdulatlansággal védekeznek, lassított érveréssel szunyókálnak és pislogva, rejtélyes félálomban várják a napot. E hetekben, tél vége felé, tanácsos különösebb erőpazarlás nélkül élni: rövideket írni – legföljebb négy, öt sort egyszerre –, mint a medvék.”

Márai Sándor: Február (részlet) In. Uő: A négy évszak, Budapest, Helikon, 2000. – Törzsgyűjtemény. Szabadpolcos állomány 

–––

„Odalenn a rőt berekben
jég páncélja rengve rebben;
prímet furulyál a szél,
peng a korcsolya-acél.”

Somlyó Zoltán: Hóvirág című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

A tavasz hírnöke – Digitális Képarchívum 

„Februáriusban alighanem tél lesz,
Még a sóhaja is arccsippentő szél lesz,
Édesebb piros színt adva minden rúzsnál,
Békebelibb színt már sápadt háborúsnál.”

Tóth Árpád Februárius című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

–––

„A tél végét a melegebb szelek érkezése jelzi. A jég hátán ilyenkor egyik napról a másikra megolvad a hó. A kásás jégen már nehéz korcsolyával járni. Megsüpped az acél, s elakad. Éjszaka persze újra megfagy az egész, s reggelre göcsörtös, dorozmás lesz a jég. Ez a másnapos, egyhetes jég száz és száz lábnyomot őriz. A sirályok, szárcsák, vadkacsák, rókák, nyulak és emberek lábnyomát. Csak ilyenkor látszik igazán, hogy mennyi állatnak s embernek akad dolga a jégen. A Balaton leggyakrabban december végén vagy január elején fagy be. A zajlás pedig általában február végén, március elején kezdődik.”

Bertha Bulcsu: Táj és évszakok (részlet). In. Uő.: Balatoni évtizedek, Budapest, Szépirodalmi, 1978. – Törzsgyűjtemény http://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/623934

–––

„Tegnap ércujju fagy csipkedte a fülecskét,
ma langyos olvadás csordítja az ereszt,
tegnap harapni még éreztem a telecskét
s ősz szakállára ma piszkos könyűt ereszt.”

Babits Mihály Paysages Intimes (1. Olvadás) című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

Szinyei Merse Pál: Hóolvadás című képe a Száz szép kép című összeállításban – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„A fák az égre nyujtják mezítlen karjukat,
»Ruházzatok fel minket!« kérik a mennyeket.
»Adjatok bő ruhának lobogó lombokat,
húzzatok ujjainkra zöld selyemkesztyüket.«
A domb görbítve hátát sütkérez a napon
és szól: »Tavaszi tarka ruhámat megkapom,
zöld bársony lesz a vállam, tollas a kalapom
virágos fák tollával tollas a kalapom.«
A fázós öreg föld is új ruhájára vár
s fázón röpül az űrben, mint egy vedlett madár,
szeretne napanyjához közelebb szállni már
s meleg ölébe bújni, mint egy vedlett madár.”

Babits Mihály: Paysages Intimes. 2. Tavasz előtt című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

–––

„Az egyházi kalendárium szerint a februárban kezdődő vasárnapok már a húsvétra néznek, tehát nem visszafele a karácsonyra, hanem előre a húsvétra. Vége a karácsonyi ünnepkörnek. Ez a hónap egyházilag a Böjtelő hava, illetve – Bod Péternél – a böjt előhava.”

Tőkés István: Az egyházi év és az ünnepek – Február. Részlet. In. Uő.: Hétköznapok – ünnepnapok avagy Az idő a keresztyén ember életében, Kolozsvár, Kusztos, 1991. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

–––

„Föltámadunk megyek súgom a kertnek
(Engem az ész s a naptár megneveltek)
Föltámadunk a csappanó erő
csak bírja ki míg zúzos az idő
Meghallanak? A fű jégcsipte sárga
csontként zörög a körte görbe ága
A rügybogok ők még talán –
Akárhogyan de nem fogom be szám”

Csorba Győző Meg kell érkeznie című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban 

MJ

A Plakát- és Kisnyomtatványtárban sok más dokumentum mellett képeslapokat is gyűjtünk. A több mint 100 ezer darabos képeslapgyűjteményünk egyik része László Mihály piarista szerzetes kb. 10 ezer darabos gyűjtése.  

A Piarista gyűjtemény egy része már böngészhető volt, az elmúlt héten ért véget a teljes feltöltés, ez egészen pontosan 5272 új képeslapot jelent, mely szabadon böngészhető a Magyar Digitális Képkönyvtár oldalain.

Lánchíd 1898 – A Lánchíd és mögötte a budai vár egy 1898-as képeslapon. – Magyar Digitális Képkönyvtár

A képeslap műfaja a 19. sz. végén alakult ki. Bécsben a postaigazgatóság 1869 októberében hivatalosan elindította a 2 krajcárért feladható Correspondanz-Karte, majd Levelezési lap feliratú postai levelezőlapot. A megjelenés napján tízezer darabot, hat hét alatt egymilliót adtak el belőle.

„Az illusztrált postai lapok elsőségéért a melki kolostor, Moszkva és Isztambul látképe, vonat, gőzhajó és többféle reklám verseng. Kicsike képek voltak ezek, ugyanis onnan vették el a helyet, ahová írni kellett: a másik oldalra csak a címzés és esetleg a feladó kerülhetett. Pár évtized alatt aztán kialakult és véglegessé vált a ma is érvényben lévő forma: az egyik oldalon a kép, a másikon a címzés és a szöveg.”

„A 19. és 20. század fordulójára Magyarországon minden, magára valamit is adó településének papírkereskedésében vagy akár szatócsboltjában ott díszelgett már az üdvözlőkártyák mellett jó néhány olyan is, amelyik a helyi nevezetességeket ábrázolta.”

A képen a kassai dóm látható 1898-ban. – Magyar Digitális Képkönyvtár

„A képeslap más, talán több mint a fénykép. Azáltal, hogy intézményesen sokszorosítják, árusítják, mintha nem egyetlen fotográfus, hanem egy egész közösség állna a lencse mögött, s tudatná velünk: ilyennek látjuk, pontosabban ilyennek akarjuk láttatni a helyet, ahol élünk; ezt és ezt akarjuk belőle megmutatni.”

Beszterce legrégibb épülete a 16. századból egy 1910-es keltezésű képeslapon. Vajon ma is áll még ez a „legrégebbi épület”? – Magyar Digitális Képkönyvtár

Ki is volt László Mihály piarista szerzetes, és hogyan került gyűjteménye a nemzeti könyvtárba? Édesapja, László Gábor Budapesten született 1878-ban. Természetföldrajzot tanult, és geológusként dolgozott, több fontos tanulmány fűződik a nevéhez. 1906-ben vette felségül Zsembery Máriát, házasságukból három fiú és egy lány született. Az első világháború alatt tartalékos főhadnagyként szolgált Galíciában, ahol 1915-ben fogságba esett. A hadifogságból 1917-ben tért haza, majd mint magyar királyi főgeológus dolgozott. 1936-ban nyugdíjba vonult, de továbbra is kapcsolatban maradt szakmájával, és gyakran tartott népszerűsítő előadásokat. 1960. március 5-én hunyt el. László Gábor egyik fia, László Mihály (1913–1989) a piarista szerzetesi hivatást választotta, és földrajz-biológia szakos tanár lett. Tanított Debrecenben, Veszprémben, Szegeden és Kecskeméten, végül 1965-től Budapesten a piarista gimnáziumban. 1974-től haláláig ő volt a magyar piarista rendtartomány könyvtárosa. „László Mihály következetes, szigorú, karizmatikus egyéniség volt és nagyon tiszteltük; egyéniség volt, akinek a vezetői stílusának egy-egy jegyét később, amikor mi is vezetők lettünk, magunkkal vittük.” – írja róla egy tanítványa.

Siófok 1912 A siófoki szállodasort ábrázoló képeslap 1912-ből való, címzettje László Mihály édesanyja. – Magyar Digitális Képkönyvtár

A képeslapgyűjtemény nagyobbik részét László Gábor gyűjtötte össze és rendszerezte, majd halála után fiához, László Mihályhoz került, aki a gyűjteményt tovább gyarapította, és a piarista rendre hagyományozta. 1989-ben bekövetkezett halála után adta át a gyűjteményt a piarista rend az Országos Széchényi Könyvtárnak. A közel 10 ezer darab képeslap döntő többsége 1896 és 1916 között készült, az akkori Magyarország tájait, városait, falvait, legérdekesebb látnivalóit örökíti meg, vármegyénként csoportosítva.

Az 1865-ben átadott Fővárosi Vigadó épülete a Duna felől 1905-ben. – Magyar Digitális Képkönyvtár

A képeslapokon megelevenednek Magyarország tájai, a fejlődő városok, a még érintetlen tájak, falvak. Izgalmas felfedezni a képeslapokon megjelenő embereket is. A különböző foglalkozások képviselői, csendőr, pap, vasutas, kereskedő, fuvaros, földműves stb., de az utcai járókelők, a játszó gyerek, a korzózó dáma, a pálcás-kalapos gavallér öltözéke, tartása, a viselkedésről, szokásokról árulkodó jelek is érdekesek lehetnek.

A századfordulón készült képeslapon egy korabeli cigánytelep látható. – Magyar Digitális Képkönyvtár

De ugyanilyen fontos lehet a szöveg is! A századforduló Magyarországának stílusa, illeme, szokásai a rövidebb-hosszabb szövegekben is megjelennek. Külön érdekesség, hogy rengeteg olyan lapot tartalmaz a gyűjtemény, melyet a gyűjtő László Gábor írt feleségének. A képeslapokat böngészve különös időutazásnak lehetünk részesei. Az általunk ismert tájak, épületek 100 évvel ezelőtti ábrázolása történelmi, művelődéstörténeti ismereteket hordoznak. De esetenként hátborzongató lehet felfedezni szülőhelyünket, vagy egy olyan épületet, ami azóta elpusztult már, és csak a képek maradtak meg róla.

A képeslap 1903-as keltezésű Zala György Szabadság-szobrát ábrázolja, melyet 1890. október 6–án avattak fel Aradon. A Trianoni döntést követően 1925-ben lebontották. A rendszerváltás után vált lehetővé újbóli felállítása. Nem eredeti helyén, hanem az ún. „Megbékélés Park”-ban leplezték le másodszor 2004. április 25-én. – Magyar Digitális Képkönyvtár 

Az idézetek A régi Magyarország képeslapokon (Bp. Osiris Kiadó, 2004.) című könyv Saly Noémi által írt előszavából valók.

Kopcsay Ágnes
Plakát- és Kisnyomtatványtár

1945. január 27-én az első ukrán front néhány katonája lépett be elsőként az auschwitzi haláltábor kapuján. A látvány döbbenetes volt. Halottak mindenütt, az élők pedig emberi roncsok voltak csupán. 1942–45 között majd 2 millió ember pusztult el a legnagyobb náci haláltáborban. Az ENSZ határozata alapján január 27. 2006 óta a holokauszt nemzetközi emléknapja. A világon mindenütt megemlékeznek a népirtás áldozatairól, a körülbelül 6 millió emberről, aki már soha nem térhetett vissza az életbe.

Varga Imre: Emanuel-emlékfa a Dohány utcai zsinagóga Wesselényi utca felőli udvarán a Raoul Wallenberg-emlékparkban, Budapest, 1990. (A magyar zsidó mártírok emlékmű leveleire a holokauszt áldozatainak neveit jegyezték föl.) - Digitális Képarchívum  

„Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt – és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja – azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze – az utolsó elhányt bádogkanálig – soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái. A passé realitásába egyedül az áldozatok jutottak el. Övék ma minden jelentés. A botránykeltők eleve megrekedtek valamiféle örökös conditionnel-ben. Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.”
Pilinszky János: Ars poetica helyett (részlet). In. Pilinszky János összes versei, Budapest, Osiris, 1999. – Törzsgyűjtemény 

----

„Ahova estél, ott maradsz.
A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.

Menekül előled a táj.
Lehet az ház, malom vagy nyárfa,
Minden csak küszködik veled,
mintha a semmiben mutálna.

De most már te nem tágitasz.
Megvakitottunk? Szemmel tartasz.
Kifosztottunk? Meggazdagodtál.
Némán, némán is reánkvallasz.”

Pilinszky János: Egy KZ-láger falára. In. Pilinszky János összes versei, Budapest, Osiris, 1999. – Törzsgyűjtemény 

M. J.

Január 25. a pálfordulás napja; a néphagyományban időjósló nap, eredendően Szent Pál apostol (Tarzusz ? – Róma, Kr.u. 67) megtérésnek ünnepe.
A római polgárjoggal rendelkező zsidó családból származó Saul (Pál) Gamaliel rabbi tanítványa volt, s vad gyűlölettel fogott a keresztények üldözésébe. A keresztények elleni elfogatási paranccsal indult Damaszkuszba, ám a város közelében Jézus megjelent neki. Pál ekkor megtért, s ezt követően missziós útjain a kereszténység hithirdetőjévé, „a népek apostolává” lett. A szentírástudomány Pálnak a Biblia 14 levelét tulajdonítja (a Zsidókhoz írt levél páli szerzősége vitatott). A Római levélben az apostol így kezdi tanítását: „Krisztus Jézus szolgája, meghívott apostol, akit az Isten kiválasztott evangéliumának hirdetésére”.
Szent Pál megtérésének történetét az Apostolok Cselekedetei beszéli el.

„Saul még mindig lihegett a dühtől, és halállal fenyegette az Úr tanítványait. Elment a főpaphoz, s arra kérte, adjon neki ajánlólevelet a damaszkuszi zsinagógához, hogy ha talál ott embereket, férfiakat vagy nőket, akik ezt az utat követik, megkötözve Jeruzsálembe hurcolhassa őket. Már Damaszkusz közelében járt, amikor az égből egyszerre nagy fényesség ragyogta körül.

Földre hullott, és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: »Saul, Saul, miért üldözöl engem?« Erre megkérdezte: »Ki vagy, Uram?« Az folytatta: »Én vagyok Jézus, akit te üldözöl. De állj fel és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell tenned.« Útitársainak elakadt a szavuk, mert hallották a hangot, de látni nem láttak semmit. Saul feltápászkodott a földről, kinyitotta a szemét, de nem látott. Úgy vezették be Damaszkuszba, kézen fogva. Három napig nem látott, nem evett, és nem ivott.”

Apostolok Cselekedetei 9, 1–9 – Szent István Társulati Biblia – Magyar Elektronikus Könyvtár

Nyelvemlék-honlapunk hanganyagai között Szent Pál megtérésének szövege  is meghallgatható  a Jordánszky-kódexből (ApCsel 9, 1–9) – Előadja Lázár Csaba  – A legteljesebb középkori magyar bibliafordítást tartalmazó kódex 1516-ból és 1519-ből való. A kódexben az Ószövetség első hét könyve, valamint a szinte teljes Újszövetség olvasható. A Jordánszky-kódex oldal a nyelvemlék-honlapunkon. 

„Zsidó vagyok, a kilikiai Tarzuszban születtem, de ebben a városban nevelkedtem, s Gamáliel lábánál az atyai törvény szigorú megtartására tanítottak. Az Isten szolgálatában éppúgy buzgólkodtam, mint most ti mindannyian. Halálra üldöztem ezt az "utat" (tant), férfiakat és nőket kötöztem meg és vetettem börtönbe. Maga a főpap és a vének tanácsa a tanúm. Megbízólevelet is kaptam tőlük, azzal mentem el Damaszkuszba, a testvérekhez, hogy bilincsbe verve Jeruzsálembe hurcoljam őket, hadd bűnhődjenek. Ekkor történt, hogy amint az úton Damaszkusz közelébe értem, az égből hirtelenül nagy fényesség vett körül. A földre zuhantam, és egy hangot hallottam, amint megszólított: Saul, Saul, miért üldözöl? Megkérdeztem: Ki vagy, Uram? Így folytatta: Én a názáreti Jézus vagyok, akit üldözöl. Útitársaim látták a fényességet, de a hangot nem hallották. Megkérdeztem: Mit tegyek, Uram? - Állj fel, és menj Damaszkuszba - felelte az Úr -, ott majd megmondják neked, mit kell tenned. Mivel a ragyogó fényesség elvette látásomat, útitársaim kezemnél fogva vezettek, így értem be Damaszkuszba. Itt egy törvény szerint élő, vallásos férfi, Ananiás, akiről az ottani zsidók mind jó véleménnyel voltak, fölkeresett, megállt mellettem s azt mondta: Saul testvérem, láss! És abban a pillanatban visszakaptam a szemem világát. Ő meg folytatta: Atyáink Istene kiválasztott, hogy ismerd meg akaratát, lásd az Igazat, és halld szájából a szót. Mert tanúsítani fogod minden ember előtt, amit láttál és hallottál.”

Apostolok Cselekedetei 22, 4–15 – Szent István Társulati Biblia – Magyar Elektronikus Könyvtár

Marco Casagrande: Szent Pál apostol szobra, 1838, Egri Székesegyház (fotó: Hegyi Gábor) – In: Dercsényi Balázs-Hegyi Gábor-Marosi Ernő-Török József: Katolikus templomok Magyarországon, Hegyi és Társa, Budapest, 1991, 566. kép. – Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány

„Három okát adhatjuk annak, hogy Pál megtérését miért ünnepeljük meg más szenteknél inkább. Először a példa miatt, hogy bármily nagy bűnös legyen is valaki, ne veszítse el reményét a megbocsátásra, látva, hogy amilyen nagy bűnös volt Pál, oly nagy kegyelmet kapott. Másodszor az öröm miatt, mert amekkora gyásza volt az Egyháznak az üldözésben, oly nagy lett öröme Pál megtérésében. Harmadszor a csoda miatt, amit az Úr cselekedett ővele, midőn legvadabb üldözőjéből leghűségesebb hirdetőjévé tette.”

Jacobus de Voragine: Szent Pál apostol megtérése [január 25.], fordította: Madas Edit részlet – In: Legenda Aurea, Budapest, Helikon, 1990 – Magyar Elektronikus Könyvtár

Egy XVII. századi katolikus népének így mondja el Saul megtérésének történetét.

„»Mit üldösz, Saulus, engemet,
Te teremtet Istenedet,
Szüntelenül hiveimet,
Mindenüt az én népemet,
És az én kis seregemet?«

Földre Saulus ott le essék,
Mert ö igen meg félemlék,
Az Istennek eszedezék,
S monda: »Uram, mit mivellyek?
Nyomdokidban kövesselek?«”

De conversione Sancti Pavli apostoli XXV ianuary, részlet  – In: Katolikus egyházi énekek, Régi magyar költők tára XVII. század, a jegyzetek írta Holl Béla, Budapest, Argumentum, Akadémiai Kiadó, 1992

Ilosvai Selymes Péter: Az nagy szent Pal apostolnac életéröl es haláláról szep historia a Szent Irasbol, Versekben szereztetet Ilosvai Peter deác által, Colosvarot [Kolozsvár], 1579 – Régi Nyomtatványok Tára RMK I 155, Elektronikus hozzáférés: Digitális Könyvtár 

„Pál fordulása, pálfordulás, az Érdy-kódexben Szent Pál apostolnak megfordulatja, a Debreczeni-kódexben Szent Pál apostolnak megtérése, Beythe Istvánnál Szent Pál megtérölése napja, a szegedi nép ajkán Jóraforduló Pál az apostol megtérésének (conversio S. Pauli) ünnepe. Időjárásából a termésre, a gazdasági élet kilátásaira következtetnek, hiszen az idő is lassanként a tavaszba fordul.”

Bálint Sándor: Január 25. részlet, – In: Uő.: Ünnepi kalendárium – Magyar Elektronikus Könyvtár

Mészöly Miklós híres kisregénye a damaszkuszi úton lejátszódó fordulatig követi a főszereplő történetét. A mű központi kérdése a hitváltás gondolata.

„Este, mikor letáboroztunk, Kedmahék elmentek gallyat keresni. Megörültem a váratlan magánynak. Először körbejártam a táborhelyünket, aztán ledobtam az egyik sarut a lábamról, és beleharaptam a talpába, mint egy kutya. Közben jöttem rá, hogy egy keményre taposott gyűrődést akarok letépni a belsejéről. A számban nyálkás péppé állt össze a por meg piszok, de ha már elkezdtem, folytattam. Később vettem észre, hogy a négy szamár hátrafordul, és figyelmesen nézi, mit csinálok. Odamentem az egyikhez, és megszagoltattam vele a sarut. A nedves orrlyukak mentén lerakódott a vörös kőpor; mintha véres húsba szagolt volna. Megpróbáltam letörölni, de elkapta a fejét. Erre a szeméhez hajoltam, de úgy, hogy szemgolyója érintse a szempillámat; s akkor már nem húzta el a fejét, csak az egész testén összerándult a bőr. Egy pillanatig azt hittem, hogy megszólal. Tétován hátrálni kezdtem.
Lehet, hogy ez volt az első lépés?
Mikor mondhatja az ember, hogy a juhom, szamaram, kecském megváltozott? Mikor mondhatja a juhod, szamarad, kecskéd, hogy megváltoztál?”

Mészöly Miklós: Saulus, részlet, – In: Uő.: Az atléta halála, Saulus, Film, Budapest, Magvető, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1977 – Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány 

–s–

Az idén 25 esztendeje, hogy január 22-ét A magyar kultúra napjának nyilvánították, annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Hymnus kéziratát Szatmárcsekén.

Kölcsey Ferenc: Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból. – autográf kézirat – Quart. Hung. 2832

Kölcsey verse hosszú utat járt be addig, amíg hivatalosan is nemzeti „imánkká” vált.

– 1823. január 22., Cseke – Kölcsey Ferenc befejezi Hymnus a’ Magyar nép’ zivataros századaiból című költeményét;
– 1829 [valójában 1828 decembere], Pest – először jelenik meg a Kisfaludy Károly által szerkesztett Aurora című almanachban Kölcsey Ferenc verse;
– 1828, Tudományos Gyűjtemény – Toldy Ferenc recenziója az Auróra-számról, melyben rövid említést tesz a Hymnusról;
– 1832, Pest – Toldy recenziója után évekkel később, de még az 1832-es Versek megjelenése előtt a Pesti Casino első felolvasó délutánján hangzott el először nyilvánosan Kölcsey Hymnusa a frissen alakult olvasótársaságban, Bártfay László előadásában; Lásd: Bártfay László levelét Kölcseynek (1832. február 15.)
– 1832, Pest – Kölcsey Ferenc munkáinak első kötetében megjelenik a Hymnus, a’ Magyar nép’ zivataros századaiból című költemény;
– 1832 – Pázmándi Horvát Endre megemlékezése a Hymnusról, az Akadémia megbízásából. A kritika soha nem jelent meg;
– 1836 – Gaál József Szirmay Ilona című regényében ironikusan idézi fel a Hymnus 39–40. sorát;
– 1838. augusztus 24., Szatmárcseke – meghal Kölcsey Ferenc;
– 1844. február 29., Pest – a Pesti Nemzeti Színház igazgatója pályázatot hirdet a Hymnus megzenésítésére.
A pályázat benyújtásának határideje 1844. május 1. […]

A történet tovább is olvasható Erkel-honlapunkon

 D. Székely Andor: A 100 éves magyar hymnus 1823–1923, grafikai plakát, 1923 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

–s–