„Húsvéthétfő, egyes vidékeken vízbevetőhétfő, másként húsvét másnapja már a profán emberi örömnek, elsősorban a fiatalságnak ünnepe. […] Az erdélyi Nyárád mentén a múlt század végén minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tűzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Ha pénzért vagy szép szóért nem kaphatták meg, ellopták. Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. A legjobb táncosoknak vőfély volt a neve, az ő feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás. Minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon.

Egyik háromszéki beköszöntő:

Feltámadt a Jézus, mondják az írások,
Vízöntő hétfűre buzognak források.
Eljöttem hezzátok ifiú létemre,
Hogy harmatot öntsek egy szép növendékre,
Mert ha meg nem öntöm ezen esztendőben,
Nem virágzik szépet nekünk jövendőben.
Virágozzék szépet, ékes virágokat,
Nyerjen az egekben fényes koronákat.”

Bálint Sándor: Húsvét másnapja. In. Uő.: Karácsony, húsvét, pünkösd. A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából,  Budapest, [Szent István Társulat], 1989. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár 

Mór húsvétkor. Országos Széchényi Könyvtár, Digitális Képarchívum 

„A húsvéti tojás a húsvéttal mint egyházi ünneppel szoros kapcsolatban van, az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. A tojás díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténység kezdeményezte; az egyház egy korábbi gyakorlat kereszténnyé tételére törekedett. A díszített húsvéti tojás elsősorban Európa keleti felén terjedt el, Közép- és Ny-Európában kisebb, körülhatárolt területeken van gyakorlatban, ahol a húsvéti tojást általában egyszínűre festik. Hazánk nagy részén ismert a húsvéti tojás hímzése; legkevésbé az Alföldön. Magyarországon és a tőle keleti, északi és déli irányban fekvő országokban a batikolás a húsvéti tojás díszítésének jellemző módja. Pálcára erősített fémcsövecskét, tollcsévét mártogatnak forró méhviaszba, ezzel írják rá a mintát a nyers vagy főtt tojás felületére, majd festéklében áztatják vagy főzik…”

Húsvéti tojás, hímes tojás, írott tojás, piros tojás  In. Magyar néprajzi lexikon. Főszerk.: Ortutay Gyula, Bp., Akadémiai, 1977–1982. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

„Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág;
Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ!
Megöntözlek szépen az ég harmatával.
Teljék a tarisnya szép, piros tojással!”

[Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág …]  In. Magyar népdalok. Szerk.: Ortutay Gyula, Bp., Szépirodalmi, 1976. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Hímes tojások. Országos Széchényi Könyvtár, Digitális Képarchívum 

„A húsvéti locsolás ősi katarktikus rítus keresztényiesített formája. Eredetének egyházi magyarázata részint a keresztelésre utal, részint arra a legendára, amely szerint a Jézus feltámadását hirdető jeruzsálemi asszonyokat locsolással akarták volna a zsidók elhallgattatni, ill. a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat. A gyermekek locsolkodása szagos vízzel, rövid versikék kíséretében, adománykérés céljából újabb keletű, városokon is ismert. A legények előre megszervezett köszöntős felvonulásai zászlóval, zenével szintén nem ősi formát tükröznek. A húsvéthétfő vízbevető, vízbehányó hétfő elnevezése utal a szokás eredeti jellegére. Szeged vidékén pl. a bandákba verődött legények a lányokat a kúthoz hurcolták, egész vödör vízzel leöntötték, nehogy kelésesek legyenek. Az Ipoly mentén szervezetten történt a húsvéti locsolás, öntözködés. A legények már vasárnap este tojást szedtek a lányos házaktól. Másnap reggel, előre megbeszélt helyen szalonnát kaptak, és ott tojásrántottát készítettek és elfogyasztották. A tojáshéjakat annak a lánynak az ablaka alá szórták, akire haragudtak valamiért. Ezután elindultak locsolni…”

Húsvéti locsolás. In. Magyar néprajzi lexikon. Főszerk.: Ortutay Gyula, Bp., Akadémiai, 1977–1982. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

A sokak szerint dél-európai eredetű szokás, a komatál-küldés egy újkori példája. Horvátország ajándéka Budapestnek. Húsvéti tojás a Szent István téren. Országos Széchényi Könyvtár, Digitális Képarchívum 

A középkori egyházi írók a húsvéti tojást is beillesztették jelképrendszerükbe. Érdekes a Sándor-kódex leírása a „Mennyországban található igen szép dolgokról”. Az igen szép dolgok között említi a kókonyát, a húsvéti szentelt ételt is, melyet az emberek egymásnak is küldözgetnek. A tojásfehérjét Krisztus lelkéhez hasonlítja, a tojás sárgáját pedig Krisztus istenségéhez. A kókonyához tartozik még a „koszorúmódra csinált” húsvéti kenyér is. [...] A tojással kapcsolatos a húsvétot követő fehérvasárnap (mátkáló vasárnap) és az ezt követő hétfő, a már többször idézett dies concussionis ovorum szokásanyaga is. E napon a keresztszülők tojást küldöttek keresztgyermekeiknek, és az ifjúság is komatállal tisztelte meg egymást. A komálás, a mátkatál küldés szokása különösen Dél-Dunántúlon maradt fenn. Lényege, hogy az egymásnak ajándékot küldő lányok, fiúk az ajándékkal egy életre szóló kapcsolatot teremtenek:

Komatálat hoztam,
Fel is koszorúztam.
Koma küldte komának,
Hogy váltsa ki komának.
Ha nem váltsa magának,
Küldje vissza komának.

A szokás teljesebb formáira a románoknál és délszlávoknál bukkanunk. Eredetére nézve megoszlanak a vélemények; egyházi eredetűnek is tartják, mások régi délszláv korcsoport-társulások emlékének...”

Dömötör Tekla: Húsvéti tojás – Öntözés – Komatál küldés.  In. Uő.: Naptári ünnepek, népi Bp., Akadémiai, 1979. – OSZK, Magyar Elektronikus Könyvtár

Húsvétvasárnap a föltámadás vasárnapja, a liturgikus év legnagyobb és legrégibb ünnepe. Az egész keresztény világ a föltámadt Krisztust, az élet diadalát ünnepli.

„Mikor pedig elmult a szombat, Mária Magdaléna, és Mária a Jakab anyja, és Salomé, drága keneteket vásárlának, hogy elmenvén, megkenjék őt. És korán reggel, a hétnek első napján a sírbolthoz menének napfelköltekor. És mondják vala maguk között: Kicsoda hengeríti el nékünk a követ a sírbolt szájáról? És odatekintvén, láták, hogy a kő el van hengerítve; mert felette nagy vala. És bemenvén a sírboltba, látának egy ifjút ülni jobb felől, fehér ruhába öltözve; és megfélemlének. Az pedig monda nékik: Ne féljetek. A Názáreti Jézust keresitek, a ki megfeszíttetett; föltámadott, nincsen itt; ímé a hely, a hová őt helyezék. De menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt, a mint megmondotta néktek. És nagyhamar kijövén, elfutának a sírbolttól, mert félelem és álmélkodás fogta vala el őket; és senkinek semmit sem szólának, mert félnek vala.”

A Márk írása szerint való szent evangyéliom, 16, 1–8. – Szent Biblia azaz istennek Ó és Új Testamentomában foglaltatott egész Szent Írás, magyar nyelvre fordította Károli Gáspár; a Magyar Elektronikus Könyvtárban

„CHristus Virágunk,
Szép termö águnk.
Alleluját énekellyünk;
Minden bünt lelkünkben öllyünk.
Ki fekvék sirban,
Fel-kele vígan.
Fel-kele fényünk,
Christus reményünk.”

Virag vasarnapi processiora, részlet – Katolikus egyházi énekek; Régi magyar költők tára XVII. század; 15/a kötet a Magyar Elektronikus Könyvtárban

[A feltámadás] – A Mátyás Graduale címlapja, (f. 3r). A miniatúra a húsvétvasárnapot, Krisztus feltámadását ábrázolja. Az énekelt hely: Zsoltár 138, 18, 5–6. A címlap alsó részén Mátyás és Beatrix címere látható. A kódex az 1480-as évek második felében készült. Készítési helye vitatott. Feltehetőleg a palotakápolna könyvállományába tartozott; Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár

„Akik tanait gyülölték,
Meg nem ölheték.
Nem rejthette sír magába
Égi szellemét.
Mert égből eredt s nem is volt
Születése sem...
Feltámadt az istenember
Győzedelmesen!”


Reményik Sándor: Feltámadás, részlet – Reményik Sándor összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

———

„Az írások szerint Jézus az eltemettetése utáni harmadik napon visszatért a földre, s itt tartózkodott még negyven napot. Föltámadásával az egyházi évben újabb bőség időszaka köszönt az emberekre (feltéve, ha van mit enniök), ami ötven napig, pünkösdig tart. A húsvétnak mint tavasz-ünnepnek is a föltámadás a fénypontja. A naptári fordulatot nemcsak a »sódar behozatala«, hanem tűzszentelés is jelzi; eddig is láthattuk, minden »negyvenedik« ünnepnapon (karácsonykor, gyertyaszentelőkor, illetve húshagyókor és most, húsvétkor) tűzünnep is járta. Ilyenkor a nép otthonában kioltotta a régi tüzeket, hogy az új, szentelt tűzzel gyújtson új világot.

[…]

A föltámadás ábrázolása terén a művészek a tridenti zsinatig sokszor figyelmen kívül hagyták a Szentírásban foglaltakat, ahol az is olvasható, hogy a sírhoz zarándokoló szent asszonyok a sírt nyitva találják, és angyali szózatból értesülnek a történtekről. A középkor és a reneszánsz festőit a földre visszatért Jézus személyénél jobban foglalkoztatta annak isteni lényege. Ezért a föltámadást a mennybemenetelhez hasonlóan értelmezték. Krisztust természetfölötti lényként a levegőben lebegve, fényes mandorlával övezetten jelenítik meg a kitárult sír felett, kezében a föltámadás zászlajával, miközben a földön a sír elvakított vagy alvó őrei henteregnek.”

Föltámadás, részlet – Jankovics Marcell Jelkép-kalendárium című műve a Magyar Elektronikus Könyvtárban

———

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.


Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.


Pilinszky János: Harmadnapon – Pilinszky János összegyűjtött versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Kis bárány a Digitális Képkönyvtárban

„E húsvéti bárány, a keresztény ősegyház egyik legrégibb, az apostolok korával egyidős szimbóluma, Szent Pál (I. Kor. 5, 7.) egy ótestamentumi vonatkozású hasonlatából került azon metaforák sorába, melyek a megváltás tanát szóval és képpel magyarázzák.

Megvan ugyan e hasonlat Péter apostol első levelének 1. fejezete 19. versében is. Sőt János evangéliumának 1. fejezetében (29. v.) már Keresztelő Szent János is Isten bárányának nevezi Krisztust: de sem az egyik, sem a másik hely nem esik oly súlyosan a latba, mint Pál apostol szavai, akinek levelei kétségtelenül a legrégibbek és a leghitelesebbek az újtestamentomi könyvek között.

Péter és János illető helyei különben is a már közkeletűvé vált beszédszokásból merítettnek tüntetik fel e hasonlatot: holott Pál szavain még megérzik a közvetetlenségnek és az újdonságnak az az üdesége, amely az előzőkkel való szerves kapcsolatban egyúttal elárulja a szerző gondolatmenetének egész természetes láncolatát is. És éppen ez a láncolat világítja meg fölötte tanulságos módon a megváltás tanának vallástörténelmileg oly nevezetes kifejlődését, egyúttal pedig az áldozat fogalmának a legnyersebb ősi képzettől a legátszellemültebb keresztény tanításig való fokozatos felemelkedését.

Szent Pál ugyanis a Korintusiakhoz intézett első levele 5. fejezetének 6–8. verseiben (Károli Gáspár fordítása szerint) ezt mondja:

6. …Avagy nem tudjátok-e, hogy egy kicsiny kovász megposhasztja az egész tésztát?

7. Tisztítsátok ki azért a régi kovászt, hogy legyetek új tészták, miképpen hogy kovász nélkül valók vagytok. Mert a mi Húsvéti bárányunk, a Krisztus érettünk megáldoztatott.

8. Azért Innepet szenteljünk nem régi kovászban, sem nem gonoszságnak és álnokságnak kovászában, hanem a tisztaságnak és igazságnak kovász nélkül való kenyereiben.

Az eredeti görög szövegben a 7. vers „Húsvéti bárány”-ának a (Pascha) szó felel meg, vagyis azon héber szó görögös alakja, amely magát a zsidó húsvétünnepet s annak a mózesi könyvekben (különösen Exod. 12, 3-11.) több helyütt részletesen körülirt rituális étket jelenti. E szó eredeti értelme pedig arra enged következtetni, hogy a zsidók húsvéti báránya, amelyet keserű füvekkel és kovásztalan kenyérrel kellett Nizán hó 14-én az Egyiptomból való menekülés s az ő elsőszülötteinek váltsága emlékére évenkint enniök, nem egyéb valamely régibb áldozat olyanféle megváltásánál, aminő az engesztelő napon a pusztába eresztett bűnbak vagy aminő – még találóbb hasonlattal élve az Izsák helyett leölt kos az Ábrahám áldozatában. (I. Móz. 22.)”

A húsvéti bárány, részlet – Katona Lajos Folklór-kalendárium című műve a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Minden kedves olvasónknak áldott, békés ünnepet kívánunk!

Nagy csokor tulipán a Digitális Képarchívumban

Nagyszombat a csöndes gyász napja, Jézus sírban pihenésének ideje. Jézus nagypénteken bekövetkezett halála után az összeverődött kíváncsi tömeg mellét verve szétoszlott, Jézus ismerősei pedig, köztük az asszonyok is, akik Galileából kísérték, távolabbról látták a történéseket.

Jézus halálának évében – az evangéliumok tanúbizonysága szerint – az ószövetségi húsvét (pészah) szombatra esett. Jézus megfeszítése, halála és eltemetése így az ún. készület napján történt, a szombatot pedig – az ószövetségi törvény előírása szerint – a tanítványok is nyugalomban töltötték.

„Volt egy József nevű tanácsos, derék és igaz férfi, Júdea Arimatea nevű városából származott, és maga is várta az Isten országát. Ő nem értett egyet a határozattal és az eljárással. Ez elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Aztán levette, gyolcsba göngyölte, és sziklasírba helyezte, ahol még nem feküdt senki. A készület napja volt, a szombat már beállóban. A Galileából érkezett asszonyok is elmentek és megnézték a sírt, hogyan helyezték el benne a holttestet. Hazatérőben illatszereket és keneteket vásároltak, a szombatot meg a parancs szerint nyugalomban töltötték.”

Lukács evangéliuma 23, 50–56 – A katolikus Biblia a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A nagyszombathoz kapcsolódó vallási gyakorlatok és szokások közös vonása az elcsendesülés, az imádság, Jézus szenvedéstörténetének felidézése, a katolikusoknál az ún. szentsírlátogatás. A szentsír Jézus jeruzsálemi Szent Sírjának utánképzése, a sziklasír kőpadján fekvő, gyolcsba göngyölt halott Jézus templomi megjelenítése.

A Szent Sír kápolnájának bejárata Jeruzsálemben – Fénykép a Vasárnapi Újság 1898. április 10-én megjelent (45. évf. 15. sz.) számában a Digitális Képarchívumban

Ismerem Jézus éjszakáit,
és a bal lator istentelen magányát.
A jótett szelíd mezejét, s a merénylő
elhagyatott, üszkös kezét a tett után.

És ismerem a bárány vesztét,
úgy is, mint aki veszkődve topog
halálos esése előtt,
és úgy is, mint aki hitével
a meleg belsőt keresi.

Pilinszky János: Ismerem – Pilinszky János összegyűjtött versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Balló Ede: Piéta – Az Országos Képzőművészeti Társulat téli kiállításából. Fénykép a Vasárnapi Újság 1892. december 11-én megjelent (45. évf. 15. sz.) számában a Digitális Képarchívumban

Jézus föltámadásának ideje a nagyszombatról vasárnapra virradó éjszaka, vasárnap hajnala. A katolikusoknál ezért nagyszombat este, sötétedés után kezdődik az ún. húsvéti vigília szertartása, amelyben a világ világosságának, Jézusnak győzelmét ünneplik a sötétség fölött, az élet győzelmét a bűn és a halál fölött.

Az ősegyházban a nagyhét három utolsó napján Krisztus halálának emlékezetére eloltották a gyertyákat és csak a föltámadás ünnepére gyújtották meg újra. Az újtűz nagyszombati kultuszát előmozdította a pogány szakralizmus hagyatéka is. A germánok isteneik tiszteletére tavaszi tüzet gyújtottak, hogy elégessék a tél, sötétség, pusztulás démonait, és így földjeiknek termékenységét biztosítsák. Bonifác, a németek apostola, ezt az ősi szokást a nagyszombati tűzszenteléssel, és annak egyházias értelmezésével helyettesítette. Az egyházi szimbolikában a kialvó, majd újra fellángoló tűz jelképezi Krisztust. Más magyarázat szerint a kovakő, amelyből tüzet csiholnak: Krisztus, a tűz pedig: a Szentlélek, amelynek útját, kiáradását a Megváltó előkészítette. A liturgikus gyakorlat ma is él: a gyertyát, a feltámadó Krisztus jelképét megszentelt tűz lángjánál gyújtják meg. Ez általában úgy történik, hogy a tavaly szentelt barkára tüzet csiholnak, és ennél gyújtják meg a gyertyákat, illetőleg az örökmécset.


Nagyszombat, részlet – Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd című kötete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

----

„Sírod szélén szinte félve,
iszonyattal üldögélve,
ó - mekkora vád gyötör,
mardos, majdnem összetör:
mily látás a kétkedőnek,
törvény ellen vétkezőnek,
hogy üres a sírgödör.

Nyitott sírod szája szélén
sóhajok közt üldögélvén
szemlélem bús, elvetélt
életemnek rút felét
s jaj, – most olyan bánat vert át,
mily Jacopo és Szent Bernát
verseiből sír feléd.”

Dsida Jenő: Húsvéti ének az üres sziklasír mellett, részlet – Dsida Jenő összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban

 Nagypéntek Jézus Krisztus szenvedésének, megfeszítésének, halálának és temetésének napja.

„Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. Ott keresztre feszítették, s két másikat is vele, jobb és bal felől, Jézust meg középen. Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősítette. Ez volt a felirat: »A názáreti Jézus, a zsidók királya!« A feliratot sokan olvasták a zsidók közül, mert az a hely, ahol fölfeszítették Jézust, közel volt a városhoz, héberül, latinul és görögül volt írva. A zsidó főpapok azért kérték Pilátust: »Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem azt, hogy azt mondta magáról: a zsidók királya vagyok.« De Pilátus azt felelte: »Amit írtam, azt megírtam!« Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is. A köntöse varratlan volt, egy darabból szőve. Ezért megegyeztek egymás közt: »Ne hasítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen.« Így teljesedett be az Írás: Ruhámon megosztoztak egymás közt, és köntösömre sorsot vetettek. A katonák valóban így tettek. Jézus keresztje alatt ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, aki Kleofás felesége volt és Mária Magdolna. Amikor Jézus látta, hogy ott áll az anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: »Asszony, nézd, a fiad!« Aztán a tanítványhoz fordult: »Nézd, az anyád!« Attól az órától fogva házába fogadta a tanítvány. Jézus tudta, hogy már minden beteljesedett. De hogy egészen beteljesedjék az Írás, megszólalt: »Szomjazom!« Volt ott egy ecettel teli edény. Belemártottak egy szivacsot, izsópra tűzték és a szájához emelték. Amint Jézus megízlelte az ecetet, így szólt: »Beteljesedett!« Aztán lehajtotta fejét és kilehelte lelkét.”

János evangéliuma 19, 17–30. – A katolikus Biblia a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Tollrajz a 13 sz. elejéről a Pray-kódexben, 1195 körül; MNY 1 f28r, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár 

Az első ránk maradt magyar nyelvű vers, az Ómagyar Mária-siralom, amelyet a 13. század végén jegyeztek le. A versben Mária siratja halott fiát, Jézust. A szöveget a Leuveni kódex őrizte meg, amely 1982-ben érkezett haza Magyarországra. 

Az Ómagyar Mária-siralom szövege a Leuveni kódexben, 13. század utolsó negyede, vége, MNy 79f. 134v, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár

„Világ világa,
virágnak virága,
keserűen kínzatul,
vos szëgekkel veretül!

Uh nëkem, én fiom,
ézës mézűl,
szégyenűl szépségüd,
vírüd hioll vízől”.


Ómagyar Mária-siralom, Mészöly Gedeon olvasata, részlet – A teljes szöveg Vizkelety András „Világ világa, virágnak virága...” Ómagyar Mária-siralom című kötetében (29. o.) a Magyar Elektronikus Könyvtárban

„»Vers... pedig a javából« minősítette Horváth János 1931-ben a magyar líra első szövegemlékét. Nem tudjuk pontosan, mikor keletkezett, azt is csak körülbelül, hogy mikor írták le, létezéséről is csak 1923-ban szerezhettünk tudomást. Előtte nem maradt fenn semmi e műfajban, utána sincs évszázadokig hozzá mérhető remekmű. Nem csoda hát, hogy a verset és az azt megőrző Leuveni kódexet szinte nemzeti ereklyeként tiszteli a magyar kultúrtörténet.”

Vizkelety András írásának részlete – A teljes szöveg a Nyelvemlék-honlapunkon olvasható. 

Pray-kódex, 1195 körül; MNY 1 f27v–f28r, Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár

Az Ómagyar Mária-siralom A. Molnár Ferenc által jegyzett olvasata és értelmezése Györgyi Anna előadásában, valamint Mészöly Gedeon olvasata Sudár Annamária előadásában, az énekelt változat pedig Török Erzsébet és Lovász Irén (13. századi planctus dallamára) előadásában, valamint Vedres Csaba feldolgozásában Gyermán Júlia előadásában
Nyelvemlék-honlapunkon meghallgatható.

A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja alkalmából Kézirattárunk egykori vezetőjére, Halász Gábor (Budapest, 1901– Balf, 1945) íróra emlékezünk.

[Hoffmann Edith árnyképe Halász Gáborról] – In: Tolnai Gábor: Árnyból szőtt lelkek, Hoffmann Edith sziluettjei, Budapest, Corvina, 1988 – Törzsgyűjtemény 

„Halász Gábort a minap az óbudai Szent Márk utca egy meglepően magas házában találtam meg, viszontagságos keresés után: az utcát víz borította, a járókelők csónakkal közlekedtek – mintha az egész Óbudát Velence fogadta volna testvérvárosául, oroszlános védőszentje gondoskodásából… Az én csónakomat láncos csiga húzta fel a könyvtári raktárba, ahol H. G. lakott. Nem kis zavarral fogadta váratlan megjelenésemet: éppen álarcosbálba készülődött, s allonge-paróka frufruit illesztgette nagy gonddal a halántékára; aztán apró nyögések közben felhúzta csatos lakkcipőjét, vállára rövid, fekete selyem körgallért kerített, s így mentünk ki a homályos raktárfolyosóra […].”

Jékely Zoltán: Találkozások, magasabb szinten – In: Uő.: összegyűjtött novellái. Budapest, Magvető, 1986. 438. old. – Törzsgyűjtemény, szabadpolcos állomány 

– – – 

„[…] dr. Halász Gábor urat önkéntes gyakornoki minőségben alkalmaztam és szolgálattételre az Országos Széchényi Könyvtárhoz osztottam be.”

Hóman Bálint, a Nemzeti Múzeum főigazgatója, 1927. november 25., Irattár, 1944-i dokumentumok

Halász Gábor kézirattári munkanaplója, amelyben naponta vezette az elvégzett munkákat, feladatokat – Kézirattár

„Halász Gábor […] megbízható, pontos és szolgálatkész tisztviselőnek bizonyult, ki a kézirattár rendezési munkálataiban igen értékes munkát végzett és végez jelenleg is. Nyelvismerete, írói készsége és magasabb irodalmi és tudományos szempontok szerint igazodó készsége alapján a leghasznavehetőbb és legtehetségesebb tisztviselőim egyikének tartom.”

Lukinich Imrének, a könyvtár igazgatójának 1929-i jelentése, részlet, Irattár

Fitz József, az OSZK főigazgatója (1934–1945), fényképmásolat, é. n. – In: Könyvtáros, Hírlaptár

„[E]gyenesen a szellemi közélet szótlan kívánságára rendeztet demonstratív kiállítást a Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtárának főigazgatója, dr. Fitz József Kossuth halála ötvenedik évfordulójára. […] Dr. Fitz József a kiállítás sokoldalúvá és alaposabbá tétele érdekében a Széchényi Könyvtár tisztviselői karát mozgósította és az előkészítéssel Halász Gábort bízta meg.”

Esti Kis Újság, 1944. január 19. – Idézi Haraszthy Gyula Halász Gábor és az Országos Széchényi Könyvtár című írásában – In: Az OSZK évkönyve 1976–1977 – Elektronikus Periodika Archívum 

A Vallás- és Közoktatási Minisztérium 1944. július 11-i hatállyal Halász Gábort nyugdíjazta. Fitz kezéből minden eszközt kivettek, hiába minden eddigi kérvénye, felterjesztése az egykori beosztott és mindenkori barát érdekében.

„Méltóságos Uram, bevonulásom percétől kezdve ismételten értesültem arról a buzgó fáradozásról, amellyel ügyemet személyesen is pártfogolni szíves volt. Most, hogy az elkerülhetetlen nyugdíjazást kézhez vettem, engedje meg, hogy megírjam, milyen hálával és örömmel gondolok irántam tanúsított jóindulatára […]. Hivatali működésem alatt is nemcsak a jó főnököt, hanem az igaz barátot ismertem meg Méltóságodban: az ott töltött évekre mindig jóleső lesz visszaemlékeznem.”

Halász Gábor Fitz Józsefhez, 1944. augusztus 6. – Kézirattár, Fitz József hagyatéka

Fitz József levele Szilágyi László miniszteri osztálytanácsoshoz. 1944. jún. 5-én, részlet, Kézirattár

„Kedves Sándor, most az egyszer nem irodalmi kérdésben fordulok hozzád, hanem nagyon súlyos egyéni kéréssel. Sáncmunkára vagyok beosztva Balfon (Sopron mellett), otthontól és minden utánpótlástól elzárva. Velem volt Szerb Tóni is, de sajnos csak volt; tegnapelőtt temettük el. Itt van Sárközi Gyuri is, aki majd csatlakozik kérésemhez: küldj valami pénzösszeget kölcsönképpen, amit alkalomadtán majd visszafizetünk. A legjobb lenne persze a természetbeni segítség, élelmiszer, csak félek, hogy a csomag elvész, pénzt állítólag inkább közvetítenek. Ne haragudj, hogy ilyen kéréssel zaklatlak, de igazán a legvégsőkről van szó. Előre is hálás köszönettel ölel Halász Gábor. Sanyikám, de profundis … Segíts rajtunk, ha lehet és ha tudsz. Ölel Sárközi Gyurka.”

[Halász Gábor és Sárközi György levele Weöres Sándorhoz], Balf, 1945. január 31., Kézirattár

Halász Gábor, nagy magyar literátor 1945 februárjának ismeretlen napján a balfi táborban elhunyt.

Földesi Ferenc
Kézirattár

Kőrösi Csoma Sándor alakja kortársai emlékezetében halálának (1842. április 11.) évfordulóján

„Csomát, a lánglelkű Csomát mi vitte keletre? Az ő korában tudományunk a nyelv hasonlítás terén csak kezdetleges vala; ő szentül hitte, hogy Tibetben, Lhassától, keleti Tibet fővárosától délfelé a Dzsungur nevű népben faj-és nyelvrokonra bukkan. S mi lőn fáradalmainak eredménye? A hazára nézve, melyet oly forrón szeretett mint talán senki más, elveszett, de Albion tudományos férfiai között halhatatlan emléket hagyott maga után műveiben”

Kuun Pál írása, részlet – In: Sürgöny, 1865. január 22. – Törzsgyűjtemény 

A magyar őshaza felkutatásának szándéka már elég korán, a nagyenyedi Bethlen Kollégium falai között kezdett érlelődni Kőrösi Csoma Sándorban, és erre Herepei Ádám, Csoma legkedvesebb professzora is bátoríthatta őt, aki a történelmet tanította neki. Göttingai tanulmányai során, 1816 tavaszától 1819 őszéig már egyre határozottabbá vált a terve, nem utolsósorban az orientalista Johann Gottfried Eichorn professzor hatására. Csoma 1820-ban indult el Ázsia felé élethosszig tartó kutatóútjára, amelyet nemcsak a tudós körök, hanem az egész hazai közvélemény is élénk érdeklődéssel kísért. Egy évvel elutazása után, 1821-ben a Tudományos Gyűjtemény többször is hírt adott róla, kiemelve azt a tényt, hogy útját saját költségéből fedezte. Ennek hatására a vármegyék és magánszemélyek is kötelességüknek érezték, hogy anyagilag is támogatást nyújtsanak Csomának a nemes cél érdekében. 1826-ban, amikor hosszú ideig nem érkezett hír felőle, és kétségbe vonták, hogy egyáltalán még életben van, Kováts József és Baritz János végre jó hírről tudósították a Tudományos Gyűjtemény olvasóit: „Kőrösink még él!” (1826/4. 123–127.)

Kőrösi Csoma Sándor, metszetről készült fénykép, Arckép 843 – Kézirattár

A beszámolóból az is kiderült, hogy a legmagasabb körök is figyelemmel kísérték a tudós útját, így Metternich herceg, Ottenfels báró, és Willock, a perzsa udvar brit követe, akiknek a leveleit idézte a folyóirat, megerősítve a tényt, hogy Csoma életben van. A Nemzeti Társalkodóban Brassai Sámuel tollából jelent meg egy rövid ismertetés Csoma kutatásainak addigi eredményéről, amely szerint a tibeti grammatikával és „szó-könyv”-vel elkészült, és cikkében Brassai annak a reményének is hangot adott, hogy „állhatatos bátorságát vajha a’ Marco Poloéhoz hasonló szerencsés hazatérés koronázná.” (1832. II. köt. 514–516.)
Kőrösi tevékenysége ekkoriban tehát a tibeti kutatásokra irányult. A Kuun Páltól idézett szöveg is azt mutatja, hogy e téren, a tibetológia megalapozójaként nagy hírnevet szerzett magának a brit tudósok körében, s bár eredeti tervét, az őshaza-kutatást, kénytelen volt mindig tovább halogatni, de soha nem adta fel.
Különösen fontosnak számítottak azok a híradások Csomáról, amelyek személyes találkozásokon alapultak. A német eredetű pesti festődinasztia tagját, a négy éve már Indiában élő Schoefft Ágostont Szentiványi Antal buzdította arra, hogy keresse fel a tudóst.

„A’ nyáron mult esztendeje, midőn úgy hallottam én is más is, hogy kőrösi Nagy Sándor Indiába utazott, megírtam Schöfftnek, hogy keresné fel hontársát; mire azon válassza érkezett, hogy a’ kormány által is kérdezösködött, utána, de nem találja, mi igen természetes, mert én sürgönyt nem küldhettem, kőrösi Nagy Sándor pedig már akkor a’ thybeti kormánynál vállalt hivatalt. Legutóbbi levelemben azt is megírtam neki, hogy nemzeti díj vagy is közszeretet várja, ezt pedig annál nagyobb reménységgel tettem, minthogy így sokkal érdekesebb lesz hazájára nézve, – sok másféléknél.”

Szentiványi Antal írása, részlet – In: Hasznos Mulatságok, 1840 – Törzsgyűjtemény 

Lehet, hogy az is nehezítette Schoefft dolgát, hogy Szentiványi pontatlanul adta meg Csoma nevét, de végül sikerült megtalálnia a tudóst, és a Századunk című folyóirat számára élvezetes beszámolót küldött a találkozásról:

„Kőrösi Csoma Sándor köztiszteletben áll a tudósok körében s Kozma de Köröz név alatt ismeretes. Én igen barátságos viszonyban valék vele, midőn Kalkuttában tartózkodtam, hol örömmel tapasztalám, mikép ezen város lakosainak már sokkal helyesb fogalmaik vannak Magyarország létéről, mit bizony csak Csoma Sándornak köszönhetünk. Egyébiránt meg kell vallanom, mikép én nálánál szokatlanabb embert soha nem láttam. Ő zarándokkint él a thibeti s más kéziratok halmazai közt az ázsiai társaság épületében, honnan ő ritkán jő ki; este az udvarban kis sétát tesz s aztán szobájába becsukatja magát, ugy hogy midőn esteli lovaglásom közben néha meg akarám őt látogatni, mindig várnom kelle, míg a szolgák a kulcsokat előhozák, s őt mindig könyvei közt találám.Víg volt, nevetgélt és nagy kedve is derült mindenkor, ha Magyarországról beszélhetett; általában ő igen beszédes, s ha neki ered, alig várhatni végét. Gyakran olly kellemes beszédbe vegyülék vele, ha hazánkról, s a magyarok eredetéről vitatkoztunk, hogy sokszor esteli 10 órán tul is mulattam nála. Sokat regélhetnék felőle, de a hely szűke nem engedi. Féltem azonban őt, hogy Magyarországba nem tér vissza többé, mivel ő már körülbelül 50 éves, s még 10 esztendeig szándékozik itt maradni, hogy az ó iratokból, mit lehet, mindent kiforgathasson, s az olly egészen elkülönzött, ugy szólván tömlöczféle élet könnyen fonnyadhat el, s létének csak árnyemlékét hagyja meg; mert thibeti szótárát csak kevesen veendik kézbe, s még kevesebben olvasandják vaskos köteteit.”

Schoefft Ágostont: Levéltöredék Keletindiából, részlet – In: Századunk, 1842. 45. szám – Törzsgyűjtemény 

Sajnos Schoefft megérzése helyesnek bizonyult, mert Csoma még abban az évben, 1842 áprilisában, Dardzsilingben maláriás lázban megbetegedett, és 11-én meg is halt, anélkül, hogy eredeti tervét megvalósíthatta volna.

Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi sírját ábrázoló festmény, egykor Széchenyi István tulajdonában, Magyar Tudományos Akadémia, Budapest – In: Széchenyi István. Szerkesztette: Fenyő Ervin, Helikon Kiadó, Budapest, 1991, 101. kép. fotó: Gottl Egon – Magyar Elektronikus Könyvtár

Kőrösi Csoma egyetlen hiteles portréját is Schoefft Ágostonnak köszönhetjük, amit titokban készített róla, mert Csoma mindenkor elzárkózott a kérés elől. Azt, hogy végül hogyan készült el a portré, Schultz August írta meg a Társalkodóban:

„Kőrösi Csoma Sándor fölötte komoly ’s hírnévkerülő ember volt ’s ennél fogva tagadólag nyilatkozott minden kérésre, miszerint arczképét honfiai számára levétesse. Egykor whistasztalhoz ülvén ő, Schöfft neje ’s egy angol tiszt, Schöfft a nemzet- ’s nyelvbuvár oldalához közel vőn széket, ’s képét arczélileg titkon albumába rajzolgatá; de alig végzé az utólsó vonást, midőn kör. Csoma Sándor a’ cselt észrevevén felháborodva nyult a’ képrajz után, de ez szerencsésen megmentetett, ’s most Schöfft atyja birtokában van.”

(Társalkodó. 1845. 78. szám) – Törzsgyűjtemény

Kőrösi Csoma halála után többen is próbálták őshazakutató-tervét megvalósítani, folytatni, például Berzenczey László, akinek anyai nagyapja, Cserei Mihály, őstörténeti könyvtárát bocsátotta a diák Csoma rendelkezésére. Berzenczey a Himálaja hágóin próbált átkelni Csoma tervét követve, amiről később a The Times of India című lapban folytatásokban számolt be 1874-ben. 1879-ben Déchy Mór is azzal az elhatározással indult útnak, hogy a Himálaja hágóin keresztül eljusson Tibetbe, ahogyan azt Csoma szerette volna, a Terraiban azonban Déchy is maláriás lázat kapott, de ő végül túlélte a betegséget.

Duka Tivadar fényképe – A Magyar Tudományos Akadémia Körösi Csoma Sándorról 2006-ban készült internetes szolgáltatásában 

Csoma indiai életéről Duka Tivadar gyűjtötte össze a Kalkuttában fellelhető dokumentumokat, adatokat. Duka 1854-ben, mint a bengáliai brit hadsereg orvosa, érkezett Indiába, és mielőtt Monghirban elkezdte volna szolgálatát, előbb Kalkuttában kutatott Csoma–dokumentumok után. Duka élete végéig foglalkozott a tudós életművével, és rendszeresen küldte a magyar folyóiratok számára kutatása eredményeit. Legelső beszámolói, amit már Monghirból küldött, 1857-ben jelentek meg folytatásokban a Magyar Posta című lapban. (A Ganges partjain. Monghir 1857.) Ezt követően 1858-ban a Magyar Academiai Értesítőben adta közre Kőrösi Csoma két levelét. A tudósról szóló összefoglaló kötetét, amely máig alapműve a Csoma-kutatásnak, 1885-ben jelentette meg magyarul és angolul is.

Duka Tivadar dedikációja Kossuth Lajosnak, amit a Kőrösi Csoma-monográfia angol kötetével együtt küldött külön lapon
In: Theodore Duka: Life and works of Alexander Csoma de Körös. London. 
Trübner. 1885. (Trübner's Oriental series) – Törzsgyűjtemény, Kossuth/725

Kőrösi Csoma Sándor kivételes élettörténetét a háromszéki népmesék is őrizték, ezek egyik változatát a Magyar Posta 1857-es számában Zajzoni (Zajzoni Rab István) közölte, aki megjegyezte, hogy „sokan máskép adták elő a mese egyes részeit, de azt, hogy Csoma Sándor huszonnégy óra alatt a legnehezebb nyelvet meg tudta tanulni, senki sem hagyá ki belőle.”  A mesében Csoma elérte a szárazföld végét és elindult a sötét tengeren, de a tengeri út olyan borzasztó volt, hogy végül vissza kellett fordulnia. A tengerparton egy ősz lélekkel találkozott. aki hallal kínálta meg, majd belé lógatá lábait a világ végébe. Aztán az ősz lélek ölébe hajtván fejét, elaludt és többé föl sem ébredt. Ennek így kellett történnie, mert az isten azt rendelte, hogy azon ember, ki a világ végét elérte, egyszersmind saját élete végét is elérte légyen. Az ősz lélek Csomát szépen eltemette és megsiratta; a tenger hullámai őt mai nap is siratják. (Magyar Posta. 1857.138. sz.). 

Pap Ágnes