Reményik Sándor kézzel írt, tudtunkkal kiadatlan, eddig ismeretlen költeményeit június 24-ig tekinthetik meg az érdeklődők Olvasni/való sorozatunk negyedik részeként a Kézirattár folyosóján. A mikrokiállítást Beöthy Ildikó, a Kézirattár munkatársa rendezte.

Egy „prózában írt költemény” Lepke a porban címmel 1915-ből származik, költővé formálódásának vajúdó korszakból, amikor sok hasonló műve is született. Szép, tisztázott írás, jellegzetesen vékony hosszúkás formájú papírra írva. Kifejeződik benne a háború pusztításának fájdalma, a pusztítás értelmetlensége, ugyanakkor a helytállás, az ember, a költő helytállása. A lepke - a próféta - a költő helytáll bármilyen nehézségben; csattoghat a vihar, összedőlhet a világ, vállalja küldetését, vállalja a szép hirdetését, vállalja az élet győzelmét akkor is, ha neki meg kell halnia. Ha a földre verték, a pillangó akkor is tántoríthatatlanul mutatja színeit.

A másik kiállított darab a Papillons című vers. Nincs datálva, sajnos nem tudjuk melyik korszakból származik. Érdekessége, hogy nem ismert vers, nem jelenik meg az összkiadásokban, valamint, hogy visszatér benne a lepke motívum, noha szerepe egészen más. Itt a vihar alattunk tombol, nem érhet el minket, friss színeinkkel ragyogunk az örvények felett. A lepke az élet megannyi vihara közt épen megőrzi szépségét, lelke ártatlanságát – így itt a halál nem elpusztítottság, nem félelmetes, hanem az élet természetes velejárója.

Részlet a kiállított kéziratból:

A Lepke a porban című verspróza kézirata

REMÉNYIK SÁNDOR (Kolozsvár, 1890. augusztus 30 – Kolozsvár, 1941. október 24)
Reményik Sándor 1890. augusztus 30-án született felvidéki származású szülők fiaként Kolozsváron. Evangélikus elemi után középiskolai tanulmányait a kolozsvári református főgimnáziumban végezte. Felsőfokú tanulmányait ugyanitt, a Ferenc József Tudományegyetem jogi fakultásán kezdte meg. A református kollégiumban, de főképp az egyetemen szövődtek kedves barátságai, többek között Olosz Lajossal, a költőtárssal és Makkai Sándorral, a későbbi református püspökkel, a kirándulótárssal, író-mérnök Lám Bélával, valamint Áprily Lajossal, akivel szintén életre szóló barátságot köt. Utolsó szigorlatát az egyetemen betegeskedése miatt már nem tette le. Így nem szerzett olyan diplomát, amely a családi hagyományhoz méltó „polgári foglalkozást” biztosíthatott volna számára. „Jöttek munka helyett az elgondolkozás és merengés évei”- ahogy édesanyja fogalmazott naplójában. Ez volt számára az útkeresés nehéz és küzdelmes időszaka, amelyet az elesettség és szégyen, súlyos önbizalomhiány határoztak meg.

Költeményt először az Új Idők c. újság közölt tőle 1916-ban. Első verseskötete 1918-ban jelent meg, Fagyöngyök címmel. Mielőtt rátalált volna a versek

formavilágára, már ezt megelőzően is próbálkozott az írással, 1910 és 1916 között rövid prózai szövegeket írt, ezekből néhány meg is jelent az Erdélyi Szemlében és a Dobsina és vidéke c. hetilapban. (Ennek gyűjteményes kiadása 2009-ben, Kolozsváron jelent meg) Ezen művei legtöbbje azonban kéziratban maradt, a családi hagyatékban, ebből vásárolt meg a Könyvtár most egy csokorra valót. Ő maga a „Látomások” nevet adta ezeknek az írásoknak. Ápriliy Lajos a költő halála után nem sokkal látta ezeket a kéziratokat a hagyatékban, és írt róluk egy szép tanulmányt , amely csak sokkal később, 1981-ben jelent meg először. Áprily Lajos szerint ezeknben az írásokban már benne rejtezett az érett költő, eszmében, tartalomban és belső kiformálásban egyaránt. A szenvedésektől, a háború gyötrő lelki terhétől meggazdagodott vívódó lélek belső világa itt jut el az első művészi kifejezéshez. Életének ez döntő szakasza: költővé fejlődésének útját követhetjük nyomon benne. Látomásainak ritmikus prózájában sokszor magas fokon mutatkozik meg képzeletének gazdagsága és stílusának kifejező ereje. Később, a már érett költő ugyanezen a hangon beszél, ugyanezen motívumokat használja, ugyanígy érez. A megformáltság azt sejteti, hogy kiadásra készültek a művek, kicsinyhitűsége és önbizalomhiánya azonban nem engedte számára, hogy megelégedett legyen. Nem becsüli sokra a puszta esztétikumot, annak csak akkor van értéke, ha valamilyen határozott cél szolgálatában áll. A fiatal Reményik nem hangulatokat keres, hanem erkölcsi világnézetet formál magában. Ezért nem meri átadni magát az álmodóbb, érzelmesebb lírai énjének. Formai szempontból mégis úgy érzi, tovább kellett lépnie, és végül igazi harmóniát csak a versben, megnyugvást csak a költészetnek való teljes odaadottságban talált. „Egy évvel ezelőtt szemébe kacagtam volna még annak, aki megjósolja, hogy egyszer majd verset is írok. Most pedig, és ez megint nagyon nevetséges lehet másnak, úgy érzem, mintha mindég minden próbálkozáson át egyes-egyedül ezt a formát kerestem volna…” (Levél sógorának, Imre Kálmánnak) Az 1916-odik esztendőt maga is éles határkőnek tekintette írásainak történetében. Reményik Sándor látszólag a szépprózából kibontakozva lett költővé. Hangsúlyozni kell, hogy látszólag, mert lényegében akkor is költő volt, abszolút költő, amikor a „látomások”-at megírta. A költői áttörés ezekben történt meg széles vonalon. A „látomások” által megindított kristályosodási folyamat végén – 1916-ban megjelent a vers. 1915 a termékenység dús esztendeje, 1916-ban a vers megjelenése után párhuzamosan fut a „látomások” vonala tovább, 1917-ben csökken a számuk; az utolsóval művészi alkotó kedve teljesen beletorkollik a versbe. (1918-ban már meg is jelenik első verskötete: a Fagyöngyök.) A sorozat betöltötte hivatását. A „látomások” bábjából a költő pillangó kikelt.

1918-tól állandó munkatársa az Erdélyi Szemlének, és 1921-ben az ő szerkesztésében indul meg az Erdélyi Szemléből átalakult Pásztortűz, amelyet a legnehezebb időben szerkesztett azzal a céllal, hogy ápolják a magyar hagyományokat, a magyar érzést, magyar gondolatot. Körülötte és a Pásztortűz körül alakult ki az erdélyi irodalom szellemi műhelye. További verseskötetei: Mindhalálig (Kolozsvár, 1918.) Csak így... (Kolozsvár, 1920.) Végvári versek (Kolozsvár, 1921.) Vadvizek zúgása (Kolozsvár, 1921.) A műhelyből (Kolozsvár, 1924.) Egy eszme indul (Kolozsvár, 1925.) Atlantisz harangoz (Kolozsvár, 1927.) Szemben az örökméccsel (Kolozsvár, 1930.) Kenyér helyett (Kolozsvár, 1932.) Romon virág (Kolozsvár, 1935.) Magasfeszültség (Kolozsvár, 1940.) Egészen (posztumusz kötet, Kolozsvár, 1942.). 1937-ben és 1941-ben Baumgarten-díjat kapott. Ebben nagy szerepe volt Babits Mihálynak, akit 1917-ben keresett fel egy bátortalan levéllel, amely után életük végéig kölcsönös tisztelet jellemezte kapcsolatukat.

Szemlélődő, visszahúzódó emberként ismerték, a világ talán legszemérmesebb költője, ahogy Babits mondta, és aki Sík Sándor meglátása szerint filozofáló, a létezés végső kérdései felé nyitott személyiség, „papi lélek” volt. „Aki költő, legyen király és pap és próféta és semmi más", hirdeti Az ige című költeményében ő maga is, és nála tényleg költői egyéniség, próféta lélek s emberideál tevődik össze harmonikus egységben. A költészetet valóban olyan egész embert kívánó, életre szóló feladatnak érzi, amely nem tűr meg maga mellett más életfeladatot „Mert én vagyok a te menyasszonyod” – mondja neki a megszemélyesített Költészet Holtomiglan c. versében. A prófétának szeretnie kell a szenvedő embert, s krisztusi jósággal kell közelednie minden kereszthez. Az ő hitvallása szerint: „Talán nem is fontos, hogy elvegyed / Vigasztalással a föld bánatát, / Csak hogy együtt bánkódjál vele. / Hogy mezítelen, csupasz vállait / Irgalom-palásttal borítsad be.” (Uj poétáknak adott hatalom) Vagy a mások szolgálatának szentelt élet egy másik oly szép megfogalmazása: „Legyek a kendő, mely könnyet töröl, / Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad. / A kéz legyek, mely váltig simogat, / Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok. / Legyek a fáradt pillákon az álom.” (Akarom).

Verseiért és szenvedésekben tisztult életéért szerették őt értő kortársai. A formának nála nagyobb mesterei is voltak a magyar lírában, de kevés olyan volt, aki nála több gondolatot, érzést pendített volna meg. „Mindjárt az első percekben úgy megkap bennünket egyénisége szeretetreméltóságával és nemességével, ember volta monumentalitásával, belső élete mélységeivel és finomságaival”- mondja róla Sík Sándor (Pásztortűz, 1936).

Hetven évvel ezelőtt, ötvenegy éves korában, 1941. október 24-én Kolozsváron halt meg. Városa mint a magyar nemzet halottját temette a Házsongárdi temetőbe. Sírkövén ez áll: „Egy lángot adok, ápold, add tovább.”

Az Olvasni/való a Kézirattár havonta jelentkező minitárlat-sorozata. Ha jobban megfigyeljük a szójátékot, érezhető a régi magyar szóhasználat, amely egyébiránt Babits mániája volt, vagyis, ne azt mondjuk, hogy valamit illik csinálnunk, hanem azt, hogy való. Olvasni tehát „való” és egyben rögvest olvasnivaló is.

A mai megnyitón készült gyorsképeink a twitteren láthatók.