„fagyos ujjal ölelgetnek” – a fagyosszentek

2013. május 12. 08:00 - nemzetikonyvtar

Szent Pongrác, Szent Szervác, Szent Bonifác, (néhol Szent Orbán is) az ún. fagyosszentek közé tartozik. A népi megfigyelések szerint május12.,13., 14. ill. 25. környékén az időjárás hirtelen hűvösre fordul, sokszor még fagy is jön, amely a rügyeket, a virágokat és a sarjadó vetést tönkreteheti.

„Göcsejben fagyosnapok néven tartja számon Pongrác, Szervác, Bonifác (máj. 12, 13, 14) alakját és napjait a közép-európai, tehát a hazai néphagyomány is. […] Mindszent idősebb népe úgy véli, hogy e szentek úgy fagytak halálra: nyomorult betegeket a maguk ruhájába takargattak. Ezek megmaradtak, ők azonban belehaltak a névünnepükön hirtelen támadt hidegbe. A szegedi tanyák öregjei szerint a garabonciások valamikor el tudták űzni a fagyosszentek haragját, mert ezekben a napokban könyvükből ráolvastak az időre.
Pereked baranyai faluban mondogatják: sok bort hoz a három ác, ha felhőt egyiken sem látsz. A rábaközi Vág népét a környékbeliek azzal ugrasztják, hogy a fagyosszentek nevét és ünnepét furfangosan decemberre írták át. Ha májusi fagy éri a szőlőt, Eger szőlőművesei így fakadnak ki: a fagyosszentek megszüreteltek.
Ha a fagyosszentek napjaiban az idő hidegre fordult, az eleki németek trágyát égettek és félreverték a harangokat.”

Bálint Sándor: Fagyosszentek – Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Szent Pongrác ókeresztény vértanú volt, akit a Diocletianus császár nevéhez fűződő üldözésekor fogtak el és a Via Aurelia mentén fejeztek le (†304), Szent Bonifác szintén Diocletianus és Maximianus császárok idején Tarsus városában szenvedett vértanúhalált a 3 és a 4. század fordulóján, Szent Szervác püspök pedig – legendája szerint – pünkösd hétfőn halt meg (†384) és sírját soha nem fedte be a hó.

Inc 162 - Pongrác[Szent Pongrác] fametszet – In: Jacobus de Voragine (ca 1230-1298) Legenda aurea sanctorum, Nürnberg, 1475. (Régi Nyomtatványok Tára)

„Pongrác igen nemes szülőktől származott. Frígiában veszítette el atyját és anyját. Ekkor Dénes, atyai nagybátyja gyámságára maradt. Együtt tértek vissza Rómába, ahol atyja nagy öröksége várt rájuk. Az ő negyedükben bujkált híveivel Kornél pápa, s tőle vette fel a keresztséget Dénes és Pongrác. Végül Dénes békében elhunyt, Pongrácot pedig elfogják, és a császár elé hurcolják. Pongrác ekkor mintegy tizennégy éves volt.

Azt mondja neki Diocletianus császár: „Gyermekem, nem szeretném, gonosz halállal kellene meghalnod! Te még kisfiú vagy, könnyen rá lehetett szedni téged. Mivel nemes vagy és egy számomra oly kedves embernek voltál a fia, kérlek, hagyj föl ezzel az őrültséggel! Úgy fogok bánni veled, mint saját fiammal.” Pongrác erre így válaszolt: »Ha a testem szerint gyermek vagyok is, szívemben vénséges vén vagyok. Az én Uram, Jézus Krisztus erejénél fogva annyit számít nekem a ti fenyegetésetek, mint ez a képmás itt, amit nézünk. Ezek az istenek, akiket szerinted tisztelnem kellene, csalók és saját nővéreik megrontói, akik még szüleiknek sem irgalmaztak. Ha ma ugyanez valamelyik szolgádról derülne ki, rögtön megöletnéd. Csodálom, hogy nem szégyelled tisztelni ezeket!« A császár látta, hogy a gyermek legyőzte, s parancsot adott, hogy fejezzék le a Via Aurelián. Ez az Úr 287. esztendeje táján történt. Pongrác testét Cocavilla, egy szenátor felesége temette el nagy buzgósággal.”

Szent Pongrác [május 12.], részlet (fordította: Madas Edit) – In: Legenda Aurea. Budapest, Helikon, 1990. (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Inc 162 Szervác[Szent Szervác], fametszet – In: Jacobus de Voragine (ca 1230-1298) Legenda aurea sanctorum, Nürnberg, 1475. (Régi Nyomtatványok Tára)

„Szervác a rajnavidéki Maastricht püspöke volt (†384). Pünkösd hétfőjén halt meg, amely akkor május 13-ára esett. A legenda szerinte szabadban lévő sírját soha nem lepte be a hó, bár körülötte magasan állott a hóesés. Később templomot emeltek föléje és búcsújáró hellyé vált. Sírjánál, ereklyéinél sok beteg, ördöngös meggyógyult. Szervác hajdani jámbor népszerűségére jellemző, hogy legendája szerint ősei Jézus Krisztusnak voltak rokonai, éspedig Szent Anna húgának ivadékai..”

Május 13. (részlet) – Bálint Sándor Ünnepi kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtár

„[Bonifác] Egy Aglaes nevű nemes hölgy vagyonának volt a sáfára, akivel paráznaságba keveredett. Később isteni intésre töredelmesen megbánták bűnüket, és elhatározták, hogy Bonifác a vértanúk holttesteinek megkeresésére indul, hátha ily módon, engedelmesen szolgálván, imáik révén üdvöt nyerhetnek. Néhány nap múlva megérkezett Bonifác Tarsus városába, és azt mondta társainak: „Menjetek és kerítsetek szállást, én pedig megkeresem azokat, akik után nagyon vágyódom: a küzdő vértanúkat.” Odasietett tehát, és látta a boldogságos vértanúkat: az egyiket a lábánál fogva akasztották fel és tüzet gyújtottak alája, a másikat négy fa közé feszítve lassan kínozták, egy harmadikat vaskarmokkal hasogattak […] Bonifác távolról szemlélte őket, és Krisztus szeretetétől hevítve kiabálni kezdett: „Nagy a szent vértanúk Istene!” Odafutva leült lábaikhoz, bilincseiket csókolgatta, és szólt: „Tapodjátok meg az ördögöt, Krisztus küzdő vértanúi! Csak még egy kicsit tartsatok ki! Rövid a szenvedés, amit örök nyugalom és kimondhatatlan megelégülés követ majd. E kínzások, amiket Isten iránti szeretetből elszenvedtek, csak ideig-óráig tartanak, egy pillanat alatt el is múlnak, és rövidesen az örök boldogság örömébe juttok, ahol Királyotok látásának örvendeztek, néki mennyei énekek dicséretét zengitek, az angyalok kórusában a halhatatlanság díszébe öltözve meglátjátok majd, amint az örök szenvedés poklában gyötrődnek pribékjeitek.”

Szent Bonifác vértanú [május 14.], részlet (fordította: Sarbak Gábor) – In: Legenda Aurea. Budapest, Helikon, 1990. (Magyar Elektronikus Könyvtár)

Meggyfavirágzás (Digitális Képarchívum)

„Pedig e három jámbor szentje az Istennek igazán nem tehet róla semmit, ha kalendáriuma évfordulójuk épp e rosszhírű napokra esik. Ők igazán semmivel sem szolgáltak rá sem életükben, sem halálukban, hogy ily szomorú dicsőségre tegyenek szert a hagyományos meteorológia révén. Csakhogy ez nem sokat törődve az ő ártatlanságukkal, bizony megtette őket annak a jelenségnek az okaivá, amely rendesen az ő emléknapjaikhoz fűződik. Erre vall a magyar nevükön a »fagyosszentek« címén kívül az is, amelyet Dél-Németországban viselnek, ahol »Eismänner« (jégemberek) néven ismeretesek, holott Észak-Németországban „Die drei gestrengen Herrn” (a három rideg nagyúr) a még ünnepélyesebb titulusuk.”

A „fagyosszentek” – Katona Lajos Folklór-kalendárium című kötete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

Harangvirág csöngettyűz,
apró csengők nyelvelnek.
Harangvirág a pohárban,
mint a szelek viharában,
békét kondít egeknek.

Meggyfa: fehér menyasszony,
kivirul minden tavaszon,
nem tudja, miért fakasszon

öntestéből virágokat,
semmiből, magból világokat
s ősszel veszítsen lombokat,

csak növeszti méhnek, égnek,
zümmögve nyarat ígérnek –
súlyos mámornak, holdtöltének;

s még jönnek a fagyosszentek,
fagyot hoznak, rendet tesznek,
fagyos ujjal ölelgetnek

Csukás István: Harangvirág, meggyfa – In: Uő.: Csukás István Összegyűjtött versek, Budapest, Kossuth, 1996. (Törzsgyűjtemény)

−s−

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr45293629

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása