A reformkor egyik legjelentősebb magyar költője, nemzeti himnuszunk szerzője. Politikusi tevékenységével (Szatmár megye aljegyzőjeként, majd országgyűlési követeként az ellenzék vezérszónoka volt) magas mércét állított az elkövetkező korok közéleti szereplői számára. Kölcsey születésén kívül halálának 175 évfordulójáról is ebben a hónapban emlékezünk meg: 1838. augusztus 24-én hunyt el.
A legfőbb közösségi értéket így fogalmazza meg Emléklapra című epigrammája: „Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.” 

Anton Einsle: Kölcsey Ferenc portréja. In. Haza és haladás. A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 7.), 2000. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„KÖLCSEY FERENC »a magyar nép zivataros századaiból« zendíti fel a »Hymnus« hangjait, ezét a csodálatos zsoltárét, amelyben a magyar önismeret legkeserűbb mélyei nyertek kifejezést. A XVI. és XVII. század, amelyeknek képeit e nemzeti imánkká lett költemény sorai minden magyar ember képzeletvilágába bevésték, valóban történelmünk legviharosabb ideje. Az a tépett, sorsterhes keserűség, a kielégítetlen vágynak, az elfojtott szenvedélynek, a reménytelen reménynek az a dúlt pátosza, amely a magyar önszemléletet oly összetetté, borússá, ellentmondásokkal teltté teszi, ezeknek a századoknak öröksége. Az előfeltételek közismertek. Mohács után a magyarság elveszíti létének, hatalmi és szellemi egységének súlypontját. A király az országon kívül uralkodik, s vannak pillanatok, amelyekben úgy látszik, a nemzet már csak a legmélyebb mélységben s a legmagasabb magasságban él: a nép életének a határokon átindázó, féléber tenyészetében s a magános lángelméknek a határokat átszárnyaló látomásaiban. S mégis ez a kor nemzeti önismeretünk kialakulásának egyik legfontosabb ideje. Elsősorban azért, mert a széttagolt országban mindinkább a szellemre hárul az egység megőrzésének, a közösségi tudat ébren tartásának szerepe: a magyarság e századokban inkább, mint valaha, nem hatalmi szervezet, hanem hit, élmény és öntudat kérdése. Ez a kor oldja meg igazán a magyar irodalom nyelvét, s ez zárja be a magyar írót egyszer s mindenkorra népének világába.”

Keresztury Dezső: A magyar önismeret útja (részlet). Budapest, Magvető, (Gondolkodó magyarok), 1985 – Magyar Elektronikus Könyvtár

–––

„Tekintetes Rendek. [… ] Midőn magyarnak születtem, együtt velem született az elengedhetetlen kötelesség is: híve lenni hazámnak, híve polgári alkotmányunknak; s e kettő fennmaradásáért, s nagyobb virágzásra emeléséért híven tenni mindent, a mit tehetségeim csekély volta véghez vihet. Midőn pedig a Tekintetes Rendek megbecsülhetetlen bizodalma által Szatmár vármegye követévé elválasztattam, lettem volna bár idegen föld gyermeke, mégis e tett el nem téphető láncokkal fűzött volna engem e szép megyéhez, e szép megye nemeslelkű Rendeihez. Ily bízodalom viszonozásáért semmi áldozat drága nem lehet. [...]
Csekén, október 22-d. 1833.”

Kölcsey Ferenc köszönő levele Szatmár megye Rendeihez. In. Kölcsey Ferenc összes művei, szerk., sajtó alá rend. és jegyz. ell.: Szauder Józsefné, Szauder József, Budapest, Szépirodalmi, 1960. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az ifjúságnak szánta élete erkölcsfilozófiai összefoglalását, az unokaöccsének ajánlott Parainesis Kölcsey Kálmánnak (1834) című írását:

„Azonban ismerni a jót könnyebb, mint követni; sőt még az sem nehéz, hogy némelykor jó vagy éppen nemes tettet vigyünk véghez: de egész éltedet meghatározott elv szerént intézve, sohasem tenni mást, mint amit az erkölcsiség kíván; s még akkor sem, midőn haszon, bátorlét, indulat heve vagy szenvedelem ereje másfelé ragad; ezt hívják erénynek. És ez sokkal nagyobb, sokkal dicsőségesebb kincs, mintsem birtokába hosszú igyekezet nélkül juthatnánk. Mégse hidd azt rendkívül fáradságosnak. Mert valamint hosszú út vezet a tudomány magasb polcára; de a léleknek naponként újabb ismerettel gazdagulása annak fáradalmait kedvessé teszi; úgy a rény pályáján a haladás önérzése, a szívnek mindég nemesb vonásokkal ékesülése s az a mondhatatlan édes jutalom, mit minden jótett önmagával hoz, virágokat hintenek. Sokan nevezék e pályát tövisesnek; de higgy nekem: az embert éltében sokszor éri szerencsétlenség, jót s gonoszt egyformán. A különbség csak az: mert a gonosz úgy nézheti azt, mint büntetést, mely őt leveri; a jó pedig, mint történetesen keresztülfutó szélvészt, melynek az ő lelkén hatalma nincs. Azért élted minden órájában tisztelettel és szeretettel fordítsd a rény felé tekinteteidet; soha ne múlass el egy alkalmat is, melyben jót tehetsz; s ha a tett némelykor pillantatnyi hasznoddal s kívánságaiddal ellenkeznék: szoktasd akaratodat, hogy rajtok győzedelmeskedjék. Így fogsz a pályán lassanként és észrevétlen akadály nélkül járhatni; így fog a szép és jó szerelme benned örökre hervadatlan virággá kifejleni; így fogsz oly erőre juthatni, hogy egykor nagyot is mívelj, korodra s a jövendőre munkálj, s társaid körében tisztelet és szeretet jelenségei közt említtessél meg.”

Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz (részlet) In. Kölcsey Ferenc összes művei, szerk., sajtó alá rend. és jegyz. ell.: Szauder Józsefné, Szauder József, Budapest, Szépirodalmi, 1960. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ferenczy István: Kölcsey Ferenc ülő szobra, 1841–1846. In. Haza és haladás. A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 7.), 2000. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

Már a Himnusz is a Zrínyi-kori költő hangján fohászkodik a múltja miatt bűnhődő magyarság jobb jövőjéért. Kölcsey közéleti tapasztalatai ihlették 1830-tól újra kibontakozó költészetét, mindenekelőtt a többnyire Zrínyi dala címmel közölt Zrínyi énekét (1830), mely a történelmi nagyjait elfeledő nemzetet méltatlannak tartja a megmaradásra. Még keserűbb a Zrínyi második éneke (1838), mely az országgyűlési ifjak bebörtönzése, Kossuth elfogatása és a Wesselényi-per után íródott. Ebben az időben Kölcsey erejét megfeszítve dolgozott a Wesselényi-védőbeszéd szövegén, ami az egyébként is gyenge fizikumú költő egészségét tovább rombolta. Ez lehetett a közvetlen oka annak is, hogy egy hivatalos útról hazatérve megfázott, ágynak esett, s néhány nap múlva, 1838. augusztus 24-én meghalt.

„Te lásd meg, ó sors, szenvedő hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!”

Kölcsey Ferenc Zrínyi második éneke című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

---

„Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!

Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.”

Kölcsey Ferenc Vanitatum vanitas című versének részlete a Magyar Elektronikus Könyvtárban

A hiúságok hiúságát, azaz a földi lét hiábavalóságát megfogalmazó, a Himnusz párdarabjaként emlegetett rezignált hangú Vanitatum vanitas (1823) című versére Orbán Ottó (1936–2002) költő írt „válaszverset”:

„Itt a vers, a versed mása,
dúlt idegzet, Kölcsey,
itt a vers, hogy haldoklása
közben nyelvét öltse ki,
mert hiába új a század,
ha a régi a gyalázat
s fölöttünk a komor ég,
a nagy szappanbuborék.

Utópiák, forradalmak,
kondérszámra dől a vér.
»A népnek minden hatalmat!«,
s jön új hóhér, új vezér.
Megrohad, ha győz, a jó ügy,
s habzik a szó, mint a lóhúgy,
és máglyára küld a hit –
nem világít, csak vakít.”

Orbán Ottó: Vanitatum vanitas (részlet). In. Uő.: Kocsmában méláz a vén kalóz. Új versek 1993–94, Budapest, Helikon, 1995. – Törzsgyűjtemény

M. J.