„És könny helyett az arcokon a ráncok, /csorog alá, csorog az üres árok.” – Pilinszky János születésnapja – 1921

2013. november 27. 10:12 - nemzetikonyvtar

Pilinszky János († Bp., 1981. május 27.) a háború utáni magyar költészet egyik legnagyobb alakja. Nevét joggal sorolják ugyan a babitsi hagyományt követő Újhold című szépirodalmi folyóirat (1946–1948) – melynek társszerkesztője volt – köréhez, de hasonló erős szellemi és személyes kapcsolat fűzte más irodalmi csoportosulásokhoz, így a Válasz (1934–1938, 1946–1949) és a Vigilia (1935–) köréhez is. 1957-től az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa volt; tárcái, vallásos és bölcseleti elmélkedései, művészeti kritikái nagyrészt itt jelentek meg. A Nagyvárosi ikonok (1970) című gyűjteményes kötete megjelenését követően költészete egyre szélesebb körben vált ismertté – s ha lassan és megkésve is – a hazai irodalmi élet egyik legjelentősebb képviselőjeként kezdték számon tartani. Művei jelentős hányada csak halála után jelent meg kötetbe gyűjtve.

„Katolikus költőnek mondanak, és ha ilyen nagy kategóriákban el kell helyeznem magamat, akkor mindig az a probléma… ennek a megvilágítása. Röviden erre már csak annyit szoktam válaszolni, hogy költő vagyok, és katolikus. És ennek a két elemnek az aránya, vagy ahogy ezek áthatják, értelmezik egymást, ez rendkívül változó egy ember életén belül. Az úgynevezett eszményi katolikus költő Assisi Szent Ferenc volt utoljára. A többieknél legföljebb ennek a fogalomnak a megközelítéséről lehet szó, és itt mindenfajta előrefutás vagy pedagógiai szempontnak az érvényesítése reménytelen.”

Pilinszky János: A személyes és a személytelen. In.: Uő.: Beszélgetések. Pilinszky János összegyűjtött művei, Budapest, Századvég, 1994. – Törzsgyűjtemény


Pilinszky János, 1980.  In. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.), 2001 – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Szellőivel, folyóival
oly messze még a virradat!
Felöltöm ingem és ruhám.
Begombolom halálomat.”

Pilinszky János: Agonia christiana. Részlet. In. Pilinszky János összes versei, Budapest Osiris Kiadó, (Osiris Klasszikusok), 1999. (2. javított, bővített kiadás) – Törzsgyűjtemény 

Első korszakát, a Trapéz és korlát című, Baumgarten-díjas kötete (1946) verseit az egzisztencializmussal rokon világkép jellemzi. A magányosságra ítélt és kárhoztatott lélek szólal meg bennük, akit a szenvedés sem válthat meg, bűntelenül is bűnös, akinek a bűnhődése is céltalan. Még a szerelem is „kegyetlen, néma torna”, kettős magány, közös elítéltség. A magyar költészetben Füst Milán „kozmikus szomorúsága” és a „világhiány”-tól szenvedő József Attila áll ehhez az életérzéshez legközelebb.

„Most kényszerítlek, válaszolj,
mióta tart e hajsza?
Megalvadt szememben az éj.
Ki kezdte és akarta?
Mi lesz velem, s mi lesz veled?
Vigasztalan szeretlek!
Ülünk az ég korlátain,
mint elitélt fegyencek.”

 

Pilinszky János: Trapéz és korlát. Részlet. In. Pilinszky János összes versei, Budapest Osiris Kiadó, (Osiris Klasszikusok), 1999. (2. javított, bővített kiadás) – Törzsgyűjtemény 

Háborús élményei választóvonalat jelentettek pályáján: az 1946-tól írt versek – a Harmadnapon (1959), a Rekviem (1964) és a Nagyvárosi ikonok (1970) című kötetek – világának középpontjában már a koncentrációs táborról (az emberiség „egyetemes botrányáról”) szerzett tapasztalatok állnak. 1944 őszén katonának hívták be, így került el a németországi Harbachba:

„De törzsük már a némaságé.
Magasba mártják arcukat,
feszülten mintha szimatolnák
a messze égi vályukat.”

Pilinszky János: Harbach 1944. (1946). Részlet. In. Pilinszky János összes versei, Budapest Osiris Kiadó, (Osiris Klasszikusok), 1999. (2. javított, bővített kiadás) – Törzsgyűjtemény 

A II. világháború utáni magyar líra egyik legnagyobb teljesítménye Pilinszky Harmadnapon (1959) című kötete. Eredetileg a Senkiföldjén címet szánta neki, de kénytelen volt megváltoztatni, mert csak így kapott engedélyt a megjelentetéséhez.

„És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.”

 

Pilinszky János: Harmadnapon. In. Pilinszky János összes versei, Budapest Osiris Kiadó, (Osiris Klasszikusok), 1999. (2. javított, bővített kiadás) – Törzsgyűjtemény 


Pilinszky János: Harmadnapon. Versek, Budapest, Szépirodalmi, 1959. – Törzsgyűjtemény 

„Ahova estél, ott maradsz.
A mindenségből ezt az egyet,
ezt az egyetlen egy helyet,
de ezt azután megszerezted.
Menekül előled a táj.
Lehet az ház, malom vagy nyárfa,
Minden csak küszködik veled,
mintha a semmiben mutálna.”


Pilinszky János: Egy KZ-láger falára. Részlet. In. Pilinszky János összes versei, Budapest Osiris Kiadó, (Osiris Klasszikusok), 1999. (2. javított, bővített kiadás) – Törzsgyűjtemény 

A KZ-láger az emberi létezés tragikumának és (egyúttal) a bibliai szenvedéstörténetnek válik szimbólumává: a táborok foglyainak szenvedése Krisztus kálváriájának tömegméretű megismétlődése. E líra legfőbb szemléleti paradoxona a föltétlen hitnek és a létbe való kivetettség abszurditásának egyidejű élménye. Pilinszky szemében a költészet tetőpontja a Szent Ágoston-i soliloquium: a lélek magányos beszélgetése Istennel. Az Apokrif (1956), melynek nyelvi összetettsége és hőfoka Vörösmarty Előszó című költeményéhez hasonló, a világháború élményét és az utolsó ítélet látomását, a tékozló fiú és a Megváltó történetét vonatkoztatja egymásra.

„Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.”

 

Pilinszky János: Apokrif. Részlet. In. Pilinszky János összes versei, Budapest Osiris Kiadó, (Osiris Klasszikusok), 1999. (2. javított, bővített kiadás) – Törzsgyűjtemény 

Ekkori versei a nyelvi sűrítés és feszültségteremtés rendkívüli teljesítményei, melyekben a legbanálisabb szavak is elementáris erővel hatnak, és a szöveg fontos alkotóelemévé válik a csend, az elhallgatás.

„Alvó szegek a jéghideg homokban.
Plakátmagányban ázó éjjelek.
Égve hagytad a folyosón a villanyt.
Ma ontják véremet.”

Pilinszky János: Négysoros. (1956). In. Pilinszky János összes versei, Budapest Osiris Kiadó, (Osiris Klasszikusok), 1999. (2. javított, bővített kiadás) – Törzsgyűjtemény


Pilinszky János: Nagyvárosi ikonok. [Összegyűjtött versek 1940–1970], Budapest, Szépirodalmi, 1970. – Törzsgyűjtemény  

„Hol volt, hol nem volt,
élt egyszer egy magányos farkas.
Magányosabb az angyaloknál.
Elvetődött egyszer egy faluba,
és beleszeretett az első házba, amit meglátott.
Már a falát is megszerette,
a kőmüvesek simogatását,
de az ablak megállította.
A szobában emberek ültek.
Istenen kívül soha senki
olyan szépnek nem látta őket,
mint ez a tisztaszivü állat.
Éjszaka aztán be is ment a házba,
megállt a szoba közepén,
s nem mozdult onnan soha többé.
Nyitott szemmel állt egész éjszaka,
s reggel is, mikor agyonverték.”

 

Pilinszky János: KZ-oratórium. Részlet. In. Pilinszky János összes versei, Budapest Osiris Kiadó, (Osiris Klasszikusok), 1999. (2. javított, bővített kiadás) – Törzsgyűjtemény 

A Nagyvárosi ikonok című kötetével lezárult nagy periódusa. Utolsó alkotói korszaka a Szálkák című kötettel (1972) kezdődött és a Kráter című gyűjteménnyel (1976) zárult. Az 1971 után írt versek naplószerűek, pillanatnyi lét- és közérzethíradások. A Szálkák költészete az Isten nélkül maradt evilág ürességéről szól, a versek lávaömlésszerűen születtek, Pilinszky saját vallomása szerint két vagy három hét alatt írta meg őket, míg az egész előző életmű több mint húsz esztendő termése. A Végkifejlet című kötet (1974) versei sűrített belső történéseket, szimbolikus jeleneteket rögzítenek. Míg Pilinszky második korszakát a megváltatlan ember tragikuma, a harmadikat a megváltott ember üdvözülésének gondolata hatja át.

„A jövőről nem sokat tudok,
de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra
mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.

A sokaságban senki se keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát
visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai
fölütik a világ utolsó lapját.”

 

Pilinszky János: Mielőtt. (1971). Részlet. In. Pilinszky János összes versei, Budapest Osiris Kiadó, (Osiris Klasszikusok), 1999. (2. javított, bővített kiadás) – Törzsgyűjtemény 


Pilinszky János sírja a Farkasréti temetőben. Szobrász: Rétfalvi Sándor. Fényképész: Varga József – Digitális Képarchívum

„Mert Pilinszky verseinek szinte egyetlen tárgya a szenvedély. Vagy pontosabban: minden tárgy felé való fordulásának belső formája, értelme, igazolása. A tárgyak szűkmarkúan mért jelek csupán, arra valók, hogy vázlatos formáikon megtörjék vagy tükröződjék a szenvedély fénye. Természetes, hogy ilyen szinte önmagáért való, de sosem önelégült, sőt lendületében is szigorú érzelmi erő mindig a »végső tárgyat« keresi méltó megnyilatkozásul. S természetes az is, hogy ezek a végső tárgyak igen csekély számúak. Amit társadalomról, szerelemről vagy világon túlról végső fokon mondani tudunk, nagyon kevés, s érzelmi színezetű szemléletben – amilyen Pilinszkyé is – »igenné« vagy »nemmé« szűkül. Pilinszky a nemet választja.”

Nemes Nagy Ágnes: Pilinszky. Trapéz és korlát (1946. Újhold 2. szám). Részlet. In. Uő.: A magasság vágya. Összegyűjtött esszék II., Budapest, Magvető, 1992. – Törzsgyűjtemény. Szabadpolcos állomány 

M. J.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr485660224

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása