Időnkívüliség

2014. november 18. 08:20 - nemzetikonyvtar

350 éve, november 18-án halt meg Zrínyi Miklós, a költő. Farkas Gábor Farkas, a Régi Nyomtatványok Tárának vezetője harminc évvel ezelőtt a seregben finoman jelezte, hogy mi volt a különbség a költő és a hadvezér Zrínyi Miklós között. 

„Ismeretes, tisztelt Ház – mintegy népszerűen kívánván magam megérthetővé tenni –, hogy az idegen hatalmak képviselői területkívüliséget élveznek, vagyis a büntethetőség szempontjából úgy tekintetnek, mintha nem volnának itt. De facto ugyan itt vannak, de jure azonban a külföldön vannak. No mármost, tisztelt Ház, amint ezen egyénekre nézve fennáll a térbeli területkívüliség, ugyanezen jogköltés, fikció alapján kell élveznie Zrínyi és társainak az időbeli területkívüliséget, vagyis az időnkívüliséget.”

Mikszáth Kálmán: Regények és nagyobb elbeszélések, 1897–1898, Budapest, Akadémiai, 1957. (Mikszáth Kálmán összes művei 10. kötet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

farkas_gabor_farkas.pngFarkas honvéd 1985 szeptemberében

1985 őszén J. L. hadnagy megállított a kanizsai laktanya (MN 4730) folyosóján, hogy tartsak délutáni foglalkozást az ütegnek az európai, illetve a magyar hadtörténet jeles eseményeiről.

„Kezdje a görögökkel Farkas honvéd, aztán zárja le a szovjetekkel. Ne cifrázza, elég két óra a kantinban.”

Különös küldetésnek tűnt ez még a kései Kádár-korban is, de akkor már túl voltam Medve Gáborékon (Iskola a határon) és a szolgálati szabályzaton, tehát tudtam, hogy csak a népellenes parancs megtagadását lehet elvileg megúszni. S ez közelről sem látszott annak. A III. vegyes páncéltörő üteg igen vegyes társaságból állt, de mindenki örült annak, hogy a hűvös októberi alakizás helyett az oktatási alakzatba helyezett stokikon (katonai hokedli) egyensúlyozva lehetett szundikálni, miközben végigszaladtunk a történelmen. Úgy a foglalkozás közepén belépett F. L. főhadnagy, a III. zászlóalj politikai tisztje, aki érdeklődve figyelte az előadást. A végén magához intett, s a következőket mondta:

„Rendben volt, Farkas honvéd, bár az arányokkal bajok voltak.” „Mit rontottam el?” – kérdeztem jámboran. „Sajnálatos, hogy a Vörös Hadsereg teljesen kimaradt, míg harcászati szempontból olyan jelentéktelen eseményt, mint a szigetvári kirohanás a kelleténél részletesebben taglalta.”

„Igyekeztem azokat az eseményeket kiemelni főhadnagy elvtárs, amikor egy maroknyi csapat egy gonosz birodalom ellen harcolva a bukás biztos tudatában mégis hősies példát mutatott.” – válaszoltam kissé elbizonytalanodva. A főhadnagy kommunista volt, de nem hülye. Október második felében jártunk, így azonnal megértette a parabolát. Ravaszul elmosolyodott, s megkérdezte: „Miért nem az eszéki híd felégetését választotta Farkas honvéd, ha már ez a Zrínyi szóba került, hiszen sokkal érdekesebb, nem?” Zavartan vakargattam a fejem búbján: „Az a másik Miklós volt, jelentem tisztelettel.” A főhadnagy érezte, hogy a helyzet azonnali tisztázásra szorul, s a láthatóan ijedt J. L. hadnagy felé fordulva rákérdezett:

„Valami politikai üzenet lenne ez, Farkas? Milyen maroknyi, milyen birodalom, milyen bukás???”

Elég bágyadt volt a délutáni napsugár október 23-án, megnyaltam a számat, hiányzott a koffein. „Természetesen az arnhemi hídra gondoltam főhadnagy elvtárs, John Frost könnyűfegyverzetű ejtőernyőseire, akik minden remény nélkül tartották a pozíciójukat Wilhelm Bittrich páncélosai ellen.” De mint tudjuk a híd túl messze volt. Szerencsém volt, mert a főhadnagy által említett eszéki híd eszembe juttatta rögtön Cornelius Ryan néhány hónapja olvasott monográfiáját. Nyilvánvaló, hogy F. L. nem hitt el ebből semmit sem, de a dramaturgia szabályai szerint ő balra el, én pedig megihattam a várva várt délutáni kávét ott, a kantinban.

AppM68 .pngFaithorne, William: Zrínyi Miklós költő lovasportréja (1663/64). Rézmetszet – Régi Nyomtatványok Tára, App. M. 68. (Magyar Digitális Képkönyvtár)

Néhány hónappal ezelőtt, 2014 nyarán a Nemzeti Galéria munkatársai kerestek meg bennünket, hogy a novemberben nyíló Zrínyi-kiállításhoz témába illő nyomtatványokat és metszeteket kérjenek el a nemzeti könyvtártól. Elfogultság nélkül mondhatom, igen színvonalasra sikerült a válogatás. Az állapotleírás és a paszpartuzás miatt ismét elővettük a napokban Miklós dédapjának, a szigetvári hősnek két metszetét, és most is lenyűgöztek a különleges férfi felejthetetlen arcvonásai. Az első metszet Niccolò Nelli 16. századi itáliai metsző munkája, a mellvéd mögött álló, páncélba öltözött, jobbjában pisztolyt tartó igen marcona katonát ábrázolja.

AppM24.pngNiccolo Nelli: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős portréja (1567).  Rézmetszet – Régi Nyomtatványok Tára, App. M. 24. (Magyar Digitális Képkönyvtár)

Matthias Zündt kortárs nürnbergi metsző képén jobbjában kardot, baljában Szigetvár kulcsait tartó Zrínyiben már a szomorú véget sejtő, s az abba belenyugvó férfit láthatjuk. Mind a két kép igen gyorsan elkészült, az 1566-os szeptemberi események után pár hónappal már ott lehettek minden jelesebb vásáron.

appm26.png

Matthias Zündt: Zrínyi Miklós, a szigetvári hős portréja (1566). Rézmetszet – Régi Nyomtatványok Tára, App. M. 26. (Magyar Digitális Képkönyvtár)

Ez év májusában amerikai bibliofilek tettek egy nagy túrát Magyarországon, így sok gyönyörű muzeális gyűjteményt meglátogatva minket sem kerülhettek ki. A kötelezőkön (Budai Krónika, Gutenberg-töredék, Drakula-hírlap) túl egy olyan történetet szerettem volna bemutatni nekik, ami jellegzetesen magyar, van benne az angolszász kultúrára vonatkozó hívószó és szinte biztos, hogy a New York-i Grolier Club egy tagja sem hallott még róla. Kézenfekvő volt tehát Zrínyi Miklós szigetvári hős Zündt-féle metszetét, Zrínyi Miklós költő Adriai tengernek Syrenája kötetét és Jeszenszky János Tycho Brahe életrajzát egymás mellé tenni. Cseh Tamás és a dán csillagász közös történetét, mely valahol a devecseri lőszerraktár melletti őrtoronyban keletkezett pár hónappal a fenti bevezető történet után, már olvashatták ezen a blogon.

AppM218 .png

Allard Huych: Zrínyi Miklós költő lovasportréja (1663/64). Rézmetszet – Régi Nyomtatványok Tára, App. M. 218. – (Magyar Digitális Képkönyvtár)

De hogyan kapcsolódhat mindehhez Szigetvár históriája? Mielőtt még rátérnék erre, egy apróságot érdemes megemlíteni. F. L. főhadnagynak nem volt igaza. Nemcsak a szabolcsi és a budai srácokat érdekelte Zrínyiék története a kanizsai laktanyában, hanem az amerikaiaknak is megtetszettek az önfeláldozás és a barokk eposz családi vonatkozásai, s a tipikus magyar végkifejlet a janicsárokkal, no meg a vadkannal. Tycho címerpajzsai és a Hamlettel való kapcsolata szintén ismeretlen volt a New Yorkiak számára, s azon már meg sem lepődtek, hogy szegény Jeszenszky is a fejét veszítette később közép-európai szokás szerint a fehérhegyi csata után. De hogyan kapcsolódik Szigetvár eleste Tycho Brahéhoz? Ennek a történetét is elmeséltem már egy másik posztban, Tycho asztrológiai jóslata az orrába került egy párbaj következtében: elszámolta II. Szulejmán halálát, aki jóval hamarabb halt meg Szigetvárnál, még Zrínyiék kirohanása előtt, s ezt az orra alá dörgölték – a szó szoros és átvitt értelmében – egy 1566-os decemberi táncmulatságon, mikor Rostockban volt egyetemista. Így kapcsolódik össze Szigetvár, Prága, Helsingør Apponyi Sándor világhírű gyűjteményében: a Bibliotheca Apponyiánában.

RMKI842.pngOSZK, Régi Nyomtatványok Tára, RMK I. 842. Adriai tengernek Syrenaia (1651)

1989 májusában türelmetlenül vártam Bata Imrét, hogy aláírassam vele az indexemet 19. századi magyar irodalomból a szegedi egyetem folyosóján. Néhány éve – egy lakásfelújítás miatt – kidobtam egy csomó egyetemi jegyzetet (ez még az internet és a fénymásoló előtti korszak volt, tehát naphosszat ültünk a könyvtárban és körmöltünk az asztal felett görnyedve) a kukába. Megtaláltam az akkori szemináriumi dolgozatom céduláit és a címét: „Mikszáth Kálmán időproblémája az Új Zrínyiászban és a Beszterce ostromában”. Úgy tűnt, hogy az akkori ÉS főszerkesztőjének tetszett a referátum, valamit hümmögött és dünnyögött az orra alatt, de nem történt semmi különös, egy jót beszélgettünk a szemináriumi csoporttal Mikszáth különleges megoldásairól az időt illetően. Végre sorra kerültem, Bata kezébe vette az indexemet, emlékezett rám. Elmosolyodott, beírta a jegyet és a következő mondattal bocsájtott útra: „Kedves fiatal kolléga, nem kell ám mindenbe belekeverni az oroszokat. Még bent vannak.” Ebben történetesen igaza volt, még Kádárnak is hátra volt vagy másfél hónap az életéből. „Ha gondolja, érdemes lenne ezt az időproblematikát megírnia. Feszesebb szerkezet, ügyelni a kifejtésre és az arányokra.” Mehettek a jegyzetek a szemétbe 2009 augusztusában.

„– A miniszterelnök úr válaszát a többség nem veszi tudomásul.” Mikszáth Kálmán két teljességgel lehetetlen dolgot kívánt ábrázolni az Új Zrínyiászban, a 19. század egyik legkiválóbb, s méltatlanul alulbecsült művében. Bánffy Dezső miniszterelnök került abba a képtelen helyzetbe, hogy a Bólogató Jánosok is ülve maradtak és nem fogadták el a válaszát a Parlamentben, illetve egy számítási hiba folytán Gábor arkangyal nem megfelelő időben fújta meg a harsonáját, minek következtében a szigetvári hősök feltámadtak a 19. század végén és szembe találkoztak Mikszáth Magyarországával. A cseles történetben bukásra volt ítélve a 16. századból – önhibáján kívül – a 19. századba került gróf, akit Apponyi Albert bölcsessége mentett meg a megszégyenüléstől: az időnkívüliséget (és Vajdahunyad várát) kapta meg a hazájáért tett szolgálatai miatt, ám a magyar történelem szigorú szabályai szerint nem élhetett boldogan, hanem újra meg kellett halnia.

1986 május elején heverésztünk a zalai Rezi vár lábánál, túl voltunk a hegyi kiképzés felénél, élveztük a napsütést. (Később tudtuk meg, hogy nem véletlenül ettünk hetekig salátát a Magyar Honvédség nagyobb dicsőségére, mivel valahol Ukrajnában gond akadt az egyik atomerőművel április végén.) A vegyes páncéltörő üteg két szakaszból állt: a hurkatöltőkből (SZPG-9) és a fagotokból (9M111), ez jelentette a vegyességet. Az első fagot raj második töltőjeként Mikszáth regényét olvasgattam az Olcsó Könyvtár kiadásában a harcászat szünetében. Néha valóban fontos a méret, hiszen a tártáskába belefért a gépkarabélyba tett tár helyére ez a kötet, így nem maradtam olvasnivaló nélkül. Dagadt Cimbi – prózai nevén Szabó II. József honvéd, megkülönböztetve Hosszú Cimbitől, Szabó I. József honvédtől – unatkozott, rágcsálta a radioaktív füvet, s kutakodva nézte, hogy mit olvasok. A kezdeti ellenszenvtől eljutottunk a cimboraságig, az öreg katonák vittek magukkal a kimaradásokra – persze tudták azt, hogy minden körülmények között visszatalálok a laktanyába – és még azt is elnézték nekem, hogy utálom a Hubertuszt. Hogy peregjen az idő, mesélni kezdtem Mikszáth történetét a fagotosoknak. Szemmel láthatóan érdekelte őket a dolog, feltámadás, hősi halál, szerelmi szál, igyekeztem néhány humoros betétet elmagyarázni. Nem mindig sikerült. „És mi lett a vége?” – kérdezte a rajparancsnokom, akit a háta mögött Első, avagy Aggodalmas Lajosnak hívtunk. „A vége mindig szomorú őrvezető elvtárs, de ennek így kell lennie.” – válaszoltam hunyorogva és felnéztem a Rezi vár romjaira. Megtámadtak minket az oroszok, Zrínyi keményen védekezett Vajdahunyadnál, de a túlerő őt is felemésztette. Nem volt mit tenni, maradék embereit összegyűjtötte, szép beszédet tartott nekik: haljunk meg a hazáért másodszorra is. Így is történt, kirohantak és hősi halált haltak. Majd „Gábriel bán lelkét két tized magával / Földrül fölemelé gyönyörű szárnyával…

appm483.pngZrínyi Miklós költő lovasportréja (1698 előtt) – Régi Nyomtatványok Tára, RNYT, App. M. 483.

350 éve, november 18-án halt meg Zrínyi Miklós, a költő.

Farkas Gábor Farkas

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr516908797

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása