„szilánkra kell annak hasadnia, / aki fordított teljes életében”

2015. július 30. 17:47 - nemzetikonyvtar

 Kálnoky László és a műfordítás – a költő halálának 30. évfordulójára

Kálnoky László (Eger, 1912. szeptember 5. – Budakeszi, 1985. július 30.) költő hatalmas műfordítói életművet hagyott hátra. Mások mellett neki is köszönhető, hogy a világirodalom klasszikusai mára magyar nyelven is magas fokon élvezhetővé váltak. Műfordítói csúcsteljesítményei közé tartozik többek között Goethe Faustja 2. részének fordítása. Szintén jelentős költői életművénél körülbelül tízszerte nagyobb mennyiségű, mintegy nyolcvanezer sornyi vers- és drámafordítást alkotott.

Kálnoky László.  In. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) http://mek.oszk.hu/01900/01906 – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Nyugat első nemzedéke (Babits, Tóth Árpád és Kosztolányi) műfordításaiban időnként hajlamos volt a szöveghűség rovására az esztétikum javára megalkudni, ezért tartjuk őket a „szép hűtlenség” nagy műfordítói nemzedékének. A második nemzedék műfordítói (pl. Szabó Lőrincé) ezzel ellentétben már sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a szerkezet- és jelentéshű versfordításra. A harmadik (Radnóti, Jékely, Devecseri, Vas István, Rónay György, Kálnoky) és a rákövetkező nemzedék (Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Rába György, Somlyó György, Rab Zsuzsa, Lator László stb.) – elődeik eredményeire építve – e két elv szintézisére törekedett: műfordításaikban egyaránt igyekeztek megfelelni a szemantikai pontosságnak és a formai eszközök reproduktív hűségének is. Korszakjelenségként ezek az alkotók sokszor a kedvezőtlen kultúrpolitikai körülmények diktálta egzisztenciális kényszerűségből fordultak a műfordítás felé, ami viszont annak felvirágzását eredményezte.

Kálnoky László mélyen átélte a megalkuvás nélküli versfordítás lehetetlenségéből fakadó folytonos elégedetlenség érzését, ahogy a művész kínzó önvádját is, hogy saját költői hivatását áldozta fel az idegen költők tolmácsolásáért. „Jövő lehetőségeimet nem fecséreltem el, de múltbeli lehetőségeim tetemes részét igen. A verstémáknak hosszabb-rövidebb érési idejük van, s ha azalatt nem írjuk meg őket, elhalnak, illetve elidegenedünk tőlük. Versírás és fordítás ugyanazt a belső tartalékot fogyasztja, s úgy érzem, nem találtam meg a múltban e tartalékkal való helyes gazdálkodás módját – állította egy interjújában. 

„Mégsem agyszélhűdés, embólia
leselkedik rám. Furcsább lesz a végem:
szilánkra kell annak hasadnia,
aki fordított teljes életében.
Ha meghalok, fakadjatok kacajra,
szíveteket a részvét meg ne csalja.
Mondjatok rám kemény ítéletet:
»Végre megkapta, amit keresett
ez a bolond, ki buzgón töltögette
saját vérét idegen szellemekbe,
s ha rendelésre új munkába kezdett,
lefarigcsált szívéből egy gerezdet.
Talán kincset kapott, de nem kimélte,
s mint a krumplicukrot, olcsón kimérte.
Belül így lett mindegyre üresebb,
már nem tartotta semmi… szétesett.
S most mi? Szemétdombra való salak.«

Ne legyetek hozzám irgalmasak!”

Kálnoky László: A műfordító halála. Részlet. In. Összegyűjtött versek, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1980. – Digitális Irodalmi Akadémia 

 Kálnoky László: A lehetséges változatok. Válogatott versfordítások, Bp., Magvető, 1981. 1–2. kötet. Címlap. – Törzsgyűjtemény 

Kálnoky nem a költő felől közelíti meg a szöveget, hanem a szöveg felől a költőt. Nem adja bele spekulációit, elképzeléseit; mindig azt fordítja, amit lát. Nem erőlteti rá önmagát az idegen versre, de ha arra kerül a sor, meghökkentő nyelvi, formai, stílusbeli tartalékokat emel ki költői anyagából. S eggyel közelebb lépve a személyiséghez: nincs benne kuszaság, homály, atonalitás – nem mintha nem tudná mindezt megcsinálni, ha kell. De a homályt is világosan rajzolja, a zökkenő, modern ritmust is rögtön meggyőzővé teszi. Mi kell ehhez? Csak tiszta szem, csak tökéletes hallás. És még egy lépéssel közelítve az oly nehezen fogható „legsajátabbat”: ezért világítja át Kálnoky művét valami csillogás, valami kristályféle áttetszőség, az élek és lapok pontosan találkozó vonalának öröme – egyszóval az istenektől eredett szabatosság fénye. Így az a műfordítói Hamlet-kérdés, hogy eltűnni vagy nem eltűnni a költőnek a fordítás mögött, itt is csak egyéni megoldásáig juthat. Kálnoky sosem magát keresi a fordításban, mégis megtalálja – a magyar versolvasók örömére.

Nemes Nagy Ágnes: A hatvanéves Kálnoky László köszöntése In. Uő: Az élők mértana. Prózai írások, Budapest, Osiris, 2004. – Digitális Irodalmi Akadémia 

–––

Kishitű elme
Gyáva türelme,
Tétova sóhaj,
Szánni való jaj
Vészt sosem űz el,
Föl sose ment.

Bármi hatalmak
Győzni akarnak,
Ha nem rogy a válad,
S sziklaszilárd vagy,
Istenek ökle
Segít idelent.

Johann Wolfgang Goethe: Biztatás. In. Kálnoky László: A lehetséges változatok. Válogatott versfordítások, Bp., Magvető, 1981. 1. kötet, 328. o. – Törzsgyűjtemény 

Szerk.: M. J.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr837666256

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása