95 évvel ezelőtt, 1921-ben született Mészöly Miklós író, a tömörítés, a határozott szituációrajzú fegyelmezett szerkesztés művésze. Írásait erőteljes atmoszférateremtés, parabolisztikus jelentéssűrítés jellemzi, művei alkotójuk filmes látásmódjáról tanúskodnak.

Mészöly Miklós. In. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000), Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Világosan a homályt.
Szándéktalanabbul, mint lehet.
Keskenyebben, mint a pillanat.
Kívülről nézd,
hogyan tépik szét –
széttépve magad.”

Mészöly Miklós: Ars poetica. In. Uő.: Esti térkép. Kiemelések, Budapest, Szépirodalmi, 1981. – Törzsgyűjtemény 

Első jelentős műve, a Magasiskola című kisregény (1956) egy solymásztelep kisközösségét ábrázolja tényszerű dokumentarizmussal és a parabola utalásosságával. A kisregényből 1970-ben film is készült Gaál István rendezésében és forgatókönyve alapján. A film operatőre Ragályi Elemér volt.

„Emlékszem az élményre, amikor – több évtizede – a Magasiskolát először olvastam. Elkészült aztán Gaál István filmje ebből az írásból. A mozi nézőterén nem is tudtuk, mit kezdjünk az akkori magyar filmes „új hullám”-nak ezzel a jó szándékú, de totálisan félresikerült produkciójával, pontosabban: a magunk zavarával. Mint amikor valami nagyon finomat, utalásszerűt otrombán felerősítenek, olyan volt a diktatúramodellé növesztett solymásztelep a filmvásznon. (A korra jellemző, hogy még éles kritikát se lehetett írni róla; az írón is csattant volna, aki pedig elég ártatlan volt a mozifeldolgozásban.)”

Fogarassy Miklós: Kutyafül, madárszem. Mészöly Miklós természetszemléletéről. In. Ex Symposion, (Sólyom-szám), 1995. 13–14. sz. Ex Symposion, (Sólyom-szám), 1995. 13–14. sz. 

A Magasiskolához hasonlóan példázat az először franciául, majd a magyar kiadással egy időben németül is megjelent Az atléta halála (1966) című kisregény. Őze Bálint története a tartás és kitartás eszméjének, a felsőfokú emberi teljesítmény vágyának és lehetetlenségének, s egyúttal a kórosan egyoldalú, teljesítményt hajszoló civilizációs életforma kudarcának a parabolája.

„A főoldalon helyezkedtem el most is, de úgy, hogy a célegyenessel legyek szemközt, ahol majd négyszer láthatom Bálintot, amint szembefut velem. De ugyanakkor a falura, az ikoncsillogású szoborra is odaláttam az új helyemről, és ki a rétre is messze, ahonnét a szél fújt, meg ahol a szekerek táboroztak. És a két futballkapuról is jobban látszott innét, hogy a felső keresztrúdjuk kicsit görbe. Ebbe az egyszerű és különcködés nélküli tágasságba robbant bele az a féktelen iram, amit Bálint már az első körnél diktált. Elég nehéz feladatra vállalkozott: úgyszólván semmiből kellett kicsikarnia az elismerést és a jó eredményt, de éppen ezt akarta. Nemcsak a közönség volt laikus, de a pálya se bizonyult valami rugalmasnak. Azonkívül az erős oldalszél is nagyon zavarta. És az ellenfelei is kidőltek hamar, kettő a második kör után, a harmadik pedig az ezredik méternél, annyira túlfeszítették magukat Bálint példájára. Viszont a csönd épp azután kezdett igazi csönd lenni, a harmadik kör végénél. Akkor már alig volt mozgás a közönség között, csak a lovak nyihogtak fel időnként – és mindez együtt hatott úgy, mint ami többé nem ismételhető meg és tovább nem fokozható.”

Mészöly Miklós: Az atléta halála, Budapest, Magvető, 1966. (Részlet) – Törzsgyűjtemény 

Mészöly Miklós: Az atléta halála, Budapest, Magvető, 1966. Borító. – Törzsgyűjtemény 

Elbeszélései a kiszolgáltatottság korának atmoszféráját sűrítik realisztikus pontosságú, szilárd szerkesztésű s egyben példázatos történetekbe a klasszikus magyar novella hagyományait követve. A Jelentés öt egérről (1967) című elbeszélése is a tökéletes kiszolgáltatottságról és pusztulásra ítéltetésről szól.

„December huszadikán költöztek be az egerek a kamrába, szám szerint öten, két nőstény és három hím. A kopasz vadszőlőn kapaszkodtak föl a második emeletig, az indák odáig felnyúltak. Mint valami izomrostpreparáció, olyan volt a fal, s ez a hálózat volt az egyetlen biztos út a pincétől a kamraablakig.
Vándorlásuknak nem volt különösebb oka, csupán a megszokott. Az élelemhiány, a mindennapos szénlapátolás robaja, s hogy nem akadt üreg, ahová behúzódhattak volna. Ösztöneikben az rögződött, hogy a védett üregekben egyúttal jóllakottak is.
A pince cementes volt, sehol egy rés. Nyáron faládák álltak az egyik sarokban, de ezek eltűntek ősszel. Maradt a szén. Ha lapátoltak belőle, a villanyt is felgyújtották, s ez ideges futkosásra késztette őket. Csak a széndarabok között bújhattak el. A szén viszont porlott – az egyetlen, ami mállott a pincében –, s a legváratlanabb pillanatban zúdult rájuk a fekete lavina. Sok így pusztult el közülük, de hogy hányan, azt soha nem érzékelték, csak azt, hogy ők még élnek. Legtöbbjük az éhségtől hullott el. De ezeknek a pusztulását sem érzékelték másképp, mint azokét, amelyeket a szén temetett be, s így meg se szagolhatták őket döglötten. Közömbösen surrantak el mellettük.”

Mészöly Miklós: Jelentés öt egérről. Budapest, Magvető, 1967. (Részlet) – Törzsgyűjtemény

A 60-as évek második felében a magyar irodalomra jellemző példázatos művek érdeklődésének középpontjába a történelemmel szemben distanciát teremtő vagy tartó személyiség áll. Az elkötelezettség irracionalitásba torkolló drámájáról szóló Saulus (1968) című Mészöly-regényben a bibliai hős saját nyugtalanságát fojtja az üldözés szenvedélyébe – nem annyira a történelem látszik formálni a személyiséget, mint inkább a személyiség a történelmet.

„Este, mikor letáboroztunk, Kedmahék elmentek gallyat keresni. Megörültem a váratlan magánynak. Először körbejártam a táborhelyünket, aztán ledobtam az egyik sarut a lábamról, és beleharaptam a talpába, mint egy kutya. Közben jöttem rá, hogy egy keményre taposott gyűrődést akarok letépni a belsejéről. A számban nyálkás péppé állt össze a por meg piszok, de ha már elkezdtem, folytattam. Később vettem észre, hogy a négy szamár hátrafordul, és figyelmesen nézi, mit csinálok. Odamentem az egyikhez, és megszagoltattam vele a sarut. A nedves orrlyukak mentén lerakódott a vörös kőpor; mintha véres húsba szagolt volna. Megpróbáltam letörölni, de elkapta a fejét. Erre a szeméhez hajoltam, de úgy, hogy szemgolyója érintse a szempillámat; s akkor már nem húzta el a fejét, csak az egész testén összerándult a bőr. Egy pillanatig azt hittem, hogy megszólal. Tétován hátrálni kezdtem.
Lehet, hogy ez volt az első lépés?
Mikor mondhatja az ember, hogy a juhom, szamaram, kecském megváltozott?
Mikor mondhatja a juhod, szamarad, kecskéd, hogy megváltoztál?”

Mészöly Miklós: Saulus. [Történelmi regény], Budapest, Magvető, 1968. – Törzsgyűjtemény 

Mészöly Miklós: Saulus [Történelmi regény], Budapest, Magvető, 1968. Borító. Huszárik Zoltán rajza. – Törzsgyűjtemény 

A Film (1976) című regényben, melyben „a kamera és rendezés reális fikcióként” jelenik meg, már jóval áttételesebb a példázat: a többrétegű szerkezet csaknem elrejti a legfontosabb látomást, amely a történelmet végtelen erőszaksorozatnak mutatja.

Film, Budapest, Magvető, 1976. Borító. – Törzsgyűjtemény 

Az Öregember helyben állva is csoszog még párat, s ezt egyéb zajokból kiszűrve, mellékesen felerősítjük. Az Öregasszony fején matt csillogású, fekete szalmakalap, pereme rágottan cakkos. Selyemszürke szalagján lefelé szálkásodó elszíneződés, zsír és nedvesség-szivárgás. Néhol vonallá élesedik a rajzolat, s az elektrokardiogramok reszketős csíkjára emlékeztet. Ruhája elöl gombolódik, le a szoknyaaljig, ötkoronás nagyságú, 6színtelen szarugombokkal. Hátul derékmagasságban külön egy gomb. A magasan záródó nyakrészt lila bársony díszíti. Maga a ruha fakult zöld, nem szövet, nem is vászon, valószínűleg egy már nem gyártott anyagminőség. Nyaka pigmentfoltos. Tésztafehér benyomást kelt, pedig inas, és nem látszik, hogy reszketne. Néhány hosszanti ín a félig nyitott ernyők acéldrótjának bizonytalanságával nyomja föl a petyhüdt bőrt, s kétoldalt visszaejti. Ez a részlet mikroközelből tájképként is értékelhető.

Film, Budapest, Magvető, 1976. – Törzsgyűjtemény 

Film. Rendezte Surányi András, a fotó Kalászi György felvétele. Darvas Iván Temessy Hédi kettőse. – Fotótár

A Pontos történetek útközben (1970) című regény a nouveau roman leírás iránti fogékonyságának hatásáról tanúskodik. A 70-es évek második felének prózakoncepciójában változatlanul megtartja jelentőségét az utalásos beszéd, ám mindinkább a helyzetek, idősorok rétegessége, a folyamatos narrációt, az epikus kontinuitást felváltó töredékesség lesz jellemző. A különböző időkben-terekben folyó eseménysorok párhuzamos, egyidejűsítő elbeszélése válik meghatározóvá a Megbocsátás (1984) című kisregényben, a kilencvenes évek rövidprózájában és a Családáradás (1995) című regényben is. Ez utóbbi a kései Mészöly-próza tapasztalatának összefoglalása, kisregénybe sűrített nagyepikai történet.
A magyar történelem más-más pillanatait idéző mozzanatokból egy virtuális Közép-Európa- (Volt egyszer egy Közép-Európa, 1989), és egy igen személyes Dunántúl-panoráma (Az én Pannóniám, 1991) bontakozik ki.
A Variations désenchantées (1994) után magyarul is megjelent a korábbi novellák új formarendjét, szerkezetét megteremtő, „alternatív” Hamisregény (1995).

Az átkötő szövegeket Thomka Beáta szócikkei alapján (Új Magyar Irodalmi Lexikon, Digitális Irodalmi Akadémia) szerk.: M. J.

Mészöly Miklós művei a Digitális Irodalmi Akadémiában 

Mészöly Miklós további műveinek első kiadásai a Törzsgyűjtemény állományában:

• Vadvizek. Novellák, Pécs, Rákóczi Ny., [1948]. 
• Sötét jelek, Budapest, Magvető, 1957.
• Jelentés öt egérről, Budapest, Magvető, 1967. 
• Alakulások. [Elbeszélésgyűjtemény], Budapest, Szépirodalmi, 1975. 
• A tágasság iskolája. Tanulmányok, Budapest, Szépirodalmi, 1977. 
• Érintések. Esszék, Budapest, Szépirodalmi, 1980. 
• Otthon és világ. Esszék, tanulmányok, Pozsony, Kalligram, 1994.
• A pille magánya. Esszék, naplójegyzetek, Pécs, Jelenkor, 1989. 
• A negyedik út. Esélyek és kockázatok az ezredvég küszöbén. Esszék, tanulmányok, Szombathely, Életünk, Szerk.: M. Írók. Szövets. Nyugat-Mo. Csop., 1990.