Legújabb nagykiállításunkon Zichy Mihály illusztrációival díszített abumok mellett láthatók a Kézirattárból származó fényképek, a Zichy-levelezés vonatkozó darabjai, és a könyvtár zeneműtárának állományában lévő, Zichy nevével fémjelzett dokumentum, a Hubay Jenő 18 dalát tartalmazó kotta is.
Hessky Orsolya művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa nyitotta meg 2016. június 15-én a tárlatot. A beszédét sokan hallgatták, most még többen olvashatják is:
Tisztelt hallgatóság, kedves vendégek!
A Zichy Mihály illusztrációs tevékenységét bemutató kiállítás bár nem nagy, jelentősége egyáltalán nem mérhető a kerületével, ugyanis több nagyon fontos kérdést is érint, amelyekről a kiállítás megtekintése előtt érdemes beszélni néhány szót, hogy e műveket – akár könyvi, akár rajzi mivoltukban¬ – jobban értékelje s értse az ember. A XIX. századi irodalmi illusztrációk jelentőségének megértése, a díszalbumok képzőművészeti értékének, ezen belül Zichy Mihály munkásságából e fejezet ismerete jelentősen hozzájárulhat ahhoz, hogy magukat az egyes illusztrációkat is jobban lássuk és végső soron a kép és szöveg kapcsolatának XIX. századi alakulásában jobban elhelyezhessük őket.
A grafika, s benne a rajz története a XIX. század kezdete óta a festészettel párhuzamosan fejlődő, külön történet, amely mindvégig és jelentősen befolyásolta a festészeti motívumok alakulását – noha az ember éppen fordítva gondolná. Már a XVIII. század végén jelentős grafikai irányzatok indultak, éppen az illusztrációknak köszönhetően, amelyek a könyvkiadás, könyvolvasás egyidejű forradalmával párhuzamosan, illetve ennek is köszönhetően igen gyorsan elterjedtek. Az illusztrációs tevékenység ugyanis a nagy egyházi és arisztokrata megrendelők elvesztésével nagyon sok művésznek biztosított megélhetést; a XIX. század elején felfoghatatlanul sok könyvet nyomtattak, újonnan feltalált sokszorosítási technikák sokkal érzékenyebb ábrázolást tettek lehetővé. Először inkább a hivatalos rajzolók, sőt karikaturisták készítették a rajzokat/illusztrációkat, később, nagyjából az 1820-as évektől azonban a festők is egyre inkább vállaltak illusztrációs munkákat. A könyvkiadás újabb és újabb klasszikusokat vett elő vagy fedezett fel: nemzeti eposzokat, a Bibliát, Dantét, Shakespeare-t, s a világirodalom további nagy alkotásait. Ezzel párhuzamosan ezek a témák az olajképekre is átszivárogtak, sőt, falkép-ciklusokra, egyes uralkodók újonnan épített palotáikba a legnevesebb művészeket irodalmi témák falra festésével bízták meg. E nyilvánvaló funkcióváltásnak köszönhetően a század közepére már jelentősen megnövekedett az illusztrációk presztizse.
A könyvkiadás tehát töretlenül virágzott, a filléres kiadványoktól a legdrágább kötetig már szinte minden illusztrációval jelent meg. Valóságos tömegtermelésről beszélhetünk, amelynek követelményei végső soron a XIX. század második felének egész illusztrációs tevékenységét meghatározták. Éppen ezeknek a tendenciáknak volt egyik kísérő jelensége a díszkiadások felbukkanása, amely a század utolsó évtizedeiben már Magyarországon is a könyvkiadás egyik fontos szeletét jelentette. Nagyon kevés olyan tanulmányt ismerek, amely a díszkiadványok bármely szempontú tárgyalásával foglalkozna. Az egyik éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a tipikusan a historizmus iparművészeti termékének tekinthető díszkiadások a könyvművészeti kutatásokban szinte alig jelennek meg, egyes tanulmányok, különösen a XX. század elején és a két világháború között egyenesen „átugorják” ezeket a köteteket, mint olyan ízléstelen és csupán piaci megfontolásokon alapuló nyomdatermékeket, amelyek nem képezhetik a tényleges könyvművészeti kutatás témáját. Arra hivatkoznak, hogy a tömegtermelés a képek folyamatos minőségi romlását hozta magával. Ez éppen igaz lehet, ám a könyv szellemi értékének devalválódása már kevésbé egyértelműen érhető tetten, hiszen a klasszikus szövegek változatlanul jelentek meg. Az olcsó kiadványokban a papír, a kötés, a sokszorosítás módja és minősége romolhatott, amely ellen a kiadók megpróbáltak fellépni: exkluzív, kiállításában – borító, papír, illusztrációk – is különös értéket képviselő kiadványokat dobtak piacra, abban a reményben, hogy ezek képesek a könyv mint szellemi termék értékét helyreállítani. Ugyanakkor viszont az igényes kiállítású kötetek anyagi haszna sem volt elenyésző, és sokkal inkább egyes vásárlói rétegek reprezentációs céljainak kielégítését szolgálták; éppen ez a kettősség teszi különösen érdekessé a díszkiadások kérdését. Németországban az 1870-es évek közepétől jelentek meg az első kifejezetten ilyen szándékú és kiállítású művek, és konjunktúrájuk nagyjából két évtizeden keresztül tartott. Összehasonlításképpen: Franciaországban Gustave Doré egyes munkáit jelentették meg ebben a formában, Angliában a preraffaeliták tevékenysége egészen más típusú exkluzivitást képviselt már a hatvanas évektől, Magyarországon pedig éppen Ráth Mór, Zichy illusztrációi első kiadójának tevékenységével jellemezhető ennek a törekvésnek a megjelenése. Ráth Mór már a hatvanas évek végén jelentetett meg díszkiadásnak nevezhető köteteket Vörösmarty, Arany és Eötvös József műveivel.
A díszkiadású kötetbe az irodalom bármely műfaja belekerülhetett: a kezdetek mindenképpen a világirodalom klasszikusaihoz köthetők, 1867-ben például Németországban a század eleji klasszikus írók és költők szerzői jogai nagy tömegben jártak le, s ekkor ezek a művek elárasztották a piacot. De díszkiadvány mindenféle műfajban született. Az ismeretterjesztő témák közül főként a földrajzi és etnográfiai irodalom, valamint az utazási beszámolók voltak különösen album-képesek, mivel számos látványos, érdekes illusztrációt vonultathattak fel, amelyre a műveltségére adó olvasóközönség kíváncsi volt. A díszkiadás rendszerint nagyméretű, sok – esetenként több száz – illusztrációval díszített könyv vagy konvolutum, minden részletre kiterjedő, igényes kivitelezéssel: az illusztrációk többféle technika felhasználásával jelentek meg, papírja, a borító anyaga drága, berakással, aranyozással díszített. A korban ezeket az igazán sok pénzbe kerülő, ritkaságszámba menő, bibliofil köteteket szinte státuszszimbólumnak tekintették, amelyek egyetlen nagypolgári szalonból sem hiányozhattak.
Az illusztráció korabeli megítélése – éppen rendkívüli elterjedtsége okán – teljesen mentes volt azoktól a negatív tartalmaktól, amelyet ma esetleg a szó hallatán érzünk. A század folyamán a technikák fejlődésével, a rajzi stílus változásai mellett az illusztrálás módszere is alakult. Míg a század elején inkább egyfajta tömörítés, absztrahálás volt jellemző, amely az olvasót/szemlélőt továbbgondolásra késztette, a század második felében a valósághűségre való törekvéssel párhuzamosan a cselekményhez kapcsolódó illusztrációs megközelítés egyre erősebben jelentkezett, a rajzolók egyre inkább kiindulásnak használták a szövegeket. Azaz a kép és a szöveg viszonya részben szorosabb, inkább úgy mondanám: konkrétabb lett, másrészt ez az olvasótól lényegesen kevesebb szellemi munkát várt el. Ezt támogatta az illusztrációk ciklusokban való megjelenése is. Csak példaképpen: Míg Delacroix Goethe Faustjához összesen 17 illusztrációt készített, addig Liezen-Mayer Sándor ötvenet (a vignetták nélkül), Zichy Mihály pedig töredékben maradt Faust-sorozatából 25 készült el úgy, hogy Margit még meg sem jelent a rajzokon. A felrótt devalválódás tehát például inkább a szöveg és kép kapcsolatának szintjén érhető tetten.
Zichy Mihály munkássága már nagyjából ismert a magyar közönség számára, ezért csak címszavakban említem azokat a mozzanatokat, amelyek e kiállítás szempontjából a legfontosabbak: a cár udvari festője volt, munkája azonban szinte teljes egészében rajzolásból állt. Ő volt az a művész, aki mindig is festő akart lenni, de tehetsége sokkal inkább a rajzolás irányába vitte, hiszen páratlan rajztudása hamar megnyilvánult, s emellé a cári udvarban szintén páratlan rutin társult. Az 1880-as évekre tudomásul vette, hogy alkata inkább a rajzolásra teszi alkalmassá, s ettől kezdve fordult teljes energiájával az illusztrációk felé. Noha Oroszországban élt és dolgozott, mégis magyar kiadványok rajzolója lesz, elsősorban azért, mert ráébredt, hogy hazája művészeti életével leginkább így tarthatja fenn a kapcsolatot, ráadásul az illusztráció műfaja kiválóan alkalmas arra, hogy biztosítsa számára hazája közönségének nyilvánosságát. Mint Révész Emese írja az Arany-balladákról szóló kimerítő tanulmányában, Zichy meggyőződése az volt, hogy a könyvillusztráció nemcsak az irodalom terjesztését és szeretetét szolgálja, hanem a képek univerzális jellegénél fogva az elszigetelt magyar irodalom külföldi megismertetését is elősegíti. A művész így tulajdonképpen küldetést vállalt magára.
Zichy már az 1870-es évek második felétől részt vett hazai kiadványok illusztrálásában, például Petőfi verseinek díszkiadásaiban, 1880 körül Zichy Géza A leányvári boszorkány című művéhez, emellett több olyan kötetben is részt vett, amelyben szinte a korabeli teljes magyar festőgárda szerepelt. 1883-tól dolgozott Madách Imre Az ember tragédiája című művének illusztrációin, amelynek díszkiadása 20 rajzával végül 1880-ban jelent meg. Lermontov Mary hercegnője és a grúz nemzeti eposz, Sota Rusztaveli A tigrisbőrös lovag című munkái következtek – ezek nem hazai kiadásban. 1887 őszétől merült fel Arany János balladáinak illusztrálása, amelynek eseménytörténete Révész Emese említett tanulmányából részletesen megismerhető. Arany János 24 balladája 1894 és 1898 között 18 füzetben látott napvilágot, a mind a 24-et tartalmazó díszmű 1899-ben jelent meg. A kiállítás lehetőséget nyújt arra, hogy összehasonlítsuk az Ember tragédiájának színenkénti egy-egy, csúcspontra kihegyezett rajzait a balladák mintegy permanens megjelenítésével. Zichy az egyes költeményekhez fűzött képek nagy száma mellett a szöveget is maga írta le, ezzel is a kép és szöveg legteljesebb dekoratív, vizuális egységének megalkotására törekedett. A kézírásos szöveg és a rajzok egymással párhuzamosan futnak, egyenrangú, egymást harmonikusan kiegészítő elemek, amelyek a költő és a rajzoló/illusztrátor egybevágó interpretációjának tanúi.
A kiállítás ismertetése a kurátorok szép feladata lesz, ezért búcsúzóul már csak annyit szeretnék mondani, hogy a XIX. századi rajzművészettel és grafikával foglalkozó művészettörténészként külön öröm számomra, hogy a könyvművészet kapcsán egy tisztán grafikai tárlat született itt meg, s köszönöm, hogy a megnyitó erejéig részt vehettem benne.
Köszönöm a figyelmet.
Hessky Orsolya
A szeptember 15-ig nyitva tartó Zichy-kiállítás keddtől szombatig egész nyáron is látható!
