A Székely himnusz ritmusáról és három szövegváltozatáról

2021. július 22. 06:00 - nemzetikonyvtar

Száz évvel ezelőtt született a Székely himnusz

A vers 1921 májusában jelent meg, megzenésített változatát pedig egy évvel később, adták elő Aquincumban, a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete (SZEFHE) Májusi nagyáldozat nevű 1922. május 22-i rendezvényén. A kettős évforduló alkalmából összefoglalom a legfontosabb tudnivalókat a mű keletkezésről és az utóéletéről; illetve az eredeti, a helyesbített és a folklorizálódott változatot összevetve amellett érvelek, hogy egyes látszólagos nehézségek ellenére is jó prozódiával énekelhető az eredeti változat.
A Székely himnusz szövegét Csanády György (1895–1952) írta, zenéjét pedig Mihalik Kálmán (1896–1922) szerezte. A verset Csanády saját visszaemlékezése (A májusi nagy áldozat, Budapest, SZEFHE, 1941.), illetve későbbi nyilatkozatai szerint 1921 májusában írta azzal a céllal, hogy a SZEFHE rendezvényén előadják, elénekeljék, amire egy évvel később került sor. A szöveg első, eredeti változata a Szegeden kiadott Új Élet 1922. szeptember 15-i számában jelent meg Mihalik Kálmán nekrológjába beillesztve. A vers ennek ellenére – ahogyan a zenéje is – kéziratokban és szájhagyomány útján terjedt, így több szövegváltozata is létezik. Mihalik Kálmán zenéje először a szintén Szegeden kiadott Hargitaváralja nevű folyóiratban jelent meg, annak 1936. november 22-i számában. A szöveg itt már több kisebb eltérést mutat az 1922-ben közzétett változathoz képest.

uj_elet_1922_09_15_12_mihalik_kalmanrol_szekely_himnusz_opti.jpg

A Székely himnusz szövegének első megjelenése. In. Új Élet (Szeged), 2. évf., 1922. szeptember 15., 12. – Törzsgyűjtemény

A mű stílusát, életérzését, népszerűségét, egyáltalán himnuszként való elterjedését annak keletkezési körülményei alapján lehet megérteni. 1921-ben alig három évvel a nagy háború, a nagy világégés és egy évvel az ország Trianonban megpecsételt feldarabolása után vagyunk. A békediktátum következtében a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem megszűnt, tanárainak és diákjainak többsége kényszerűségből a csonka Magyarországra települt, közülük sokan Szegedre. Itt alakult meg 1920-ban önsegélyezési céllal a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete, ami az ország több városára kiterjedt, székhelye pedig Budapesten volt. A tagok, sőt az alapítók között volt az a két diák is, akik a Székely himnuszt írták/szerezték. Csanády György és Mihalik Kálmán több sorstársához hasonlóan a Kolozsváron megkezdett egyetemi éveit a fronton folytatta. Megtapasztalhatták a háborút, az ország feldarabolását, szűkebb szülőföldjük, Erdély, benne a Székelyföld idegen uralom alá kerülését, egyetemük megszűnését. A nagyon mostoha körülmények ellenére is magyar földön maradtak, s kezdtek mindent újra, nem feledkezve meg szülőföldjükről és a magyar hazáról. Mihalik elhunyt tífuszban még 1922-ben, így nem bontakozhatott ki orvosként és zeneszerzőként; de Csanády íróként, szerkesztőként és 1928-tól a rádió rendezőjeként, főrendezőjeként bizonyára többet tett szűkebb hazája kultúrájáért, mint tehetett volna, ha akkor, egyetemi hallgatóként, az egyetem megszűnése után Kolozsvárott marad.
A Székely himnusz borongós hangulatú indítása, a végzet emlegetése már a vers első sorában, tetten érhető. Azt a bizonytalan életérzést ragadja meg, amit akkor, abban a történelmi helyzetben érezhetett a szándéka ellenére az anyaországba szakadt székely diák. Ugyanakkor a vers nem borúlátó, hiszen az Istenhez fohászkodik, hogy ne hagyja magára a népét, és akinek erős a hite, azt nem is hagyja. A himnikus jelleget az emelkedett hangvétel, az Isten megszólítása adja. Vannak, akik a verset és a zenéjét nem tartják nemzeti himnuszhoz illő jellegűnek vagy stílusúnak, pedig a gyakorlat azt igazolja, hogy képes betölteni annak szerepét. A magyar nemzeti himnuszt Kölcsey is fohászként fogalmazza meg, melyben ugyancsak a nemzet nehéz időszakait veszi számba. Egy XVI. századi prédikátor nézőpontjából szól, és Isten áldását kéri a magyarokra.
A Székely himnusz elsősorban és leginkább attól himnusz, hogy nagyon sokan annak tekintik. Minden művet csak befogadó közönség és közösség tehet naggyá. Himnuszból pedig nem csupán nemzeti, össznemzeti létezik, hiszen himnuszt írtak már a történelem során sokféle isteni és emberi lényhez, csoporthoz, eszméhez stb. Kölcsey műve előtt is nemzeti himnuszként énekelték a Boldogasszony anyánk katolikus népéneket, és székely himnuszból is van egy archaikusabb stílusú, a dr. Tamás Győző szolnoki káplán által 1940-ben írt csíksomlyói búcsúének: Ó, én édes jó Istenem.
Csanády a verset eredetileg nem himnusznak szánta, csak a Kantaté nevű ciklus egyik darabjának, „zsoltárának”, amelyet előadtak a SZEFHE éves nagyrendezvényén. A visszaemlékezések szerint épp a verset eléneklő női kar és a májusi nagyáldozat résztvevői látták meg benne a székely-magyar himnikus érzést vagy emelkedettséget, és kezdték ilyen módon emlegetni, majd egyre több helyen énekelni. Az Új Élet 1922. szeptember 15-i számában, Mihalik Kálmán nekrológjában már „székely Himnusz”-ként említi és idézi a teljes szövegét a maga nevét nem említő szerző, aki valószínűleg maga Csanády György volt, a lap szerkesztője. A vers, mivel lényegében kéziratban és szájhagyomány útján terjedt, több címmel is ismertté vált. Említették Bujdosó ének címmel (maga Csanády is), de az első kottás megjelenés A mi dalunk címet viseli, alcíme pedig SZEFHE himnusz (Hargitaváralja, 1936. november 22.). A vers címe mára, végérvényesen és helyesen, a szerző által is megerősített módon Székely himnusz, nagy „sz”-szel és kis „h”-val. A nagy „sz” a címkezdő szónak jár, a „h” pedig azért kicsi, mert a himnusz köznév, a műfajt jelöli a címen belül. Egyesek azért írják a himnuszt nagy „h”-val, mert a magyar nemzeti himnusz párjaként említik, annak pedig a rövidített, egyezményes címe Himnusz, ahol viszont a H nem a műfaj miatt, hanem címkezdő szóként nagy kezdőbetűs.
A vers költője sokáig nem írta oda a nevét a vers elé, köteteibe sem vette fel. Ez utólagos magyarázat nélkül is érthető, mert a vers, különösen megzenésítve, erős nemzeti érzéseket megmozgató mű, amely a kisantant államaiban, különösen Romániában elég hamar és évtizedeken át tiltott, üldözött lett. Csanády bizonyára nem akarta nehéz helyzetbe hozni a Székelyföldön élő rokonait, hozzátartozóit. Az anonim terjedésnek az lett a következménye, hogy ismeretlen szerzőségű műnek vélve többen alakítottak a szövegen, versszakokat írtak hozzá, és voltak, akik kifejezetten el is akarták tulajdonítani. A Pécsett élő Karl Lajos azt állította, hogy a zenéjét ő szerezte, a szövegét pedig Szalántzy Elemér írta Kováts Józseffel közösen. A valódi szerzőséget egy 1940–1941-ben lezajlott botrányos plágiumper után állapították meg Csanády György és Mihalik Kálmán javára. A ténymegállapítás maga viszonylag egyszerű lehetett, mert a plagizátorok azt állították, hogy a Székely himnuszt ők 1925-ben szerezték, miközben az Új Életben már 1922-ben megjelent, és az SZEFHE tagjai közül sokan tanúsíthatták a bemutató időpontját, tényét is, illetve fennmaradt Mihalik Kálmánnak egy ehhez az eseményhez kapcsolódó levele.

A Székely himnusz eredeti szövege és a folklorizálódott változat közti különbség
és az énekelhetőség kérdése

Az alábbiakban röviden megvizsgálom a Székely himnuszt verstanilag és prozódiailag, illetve összevetem a szerzői és a főleg Erdélyben hagyományozódott szövegváltozatok néhány főbb eltérését. Arra keresem a választ, hogy az eredeti szövegváltozat megfelelő mértékben követi-e a magyar nyelv és a választott forma ritmikáját, és miképpen lehet visszatérni hozzá, a szerzői akaratot tiszteletben tartva.
A Csanády György által pontosított, eredeti változat nyolcsoros vers, a többi versszak más, ismeretlen szerzők hozzátoldása. Ezt a nyolc sort sem hagyta azonban változatlanul az idő, mert a szövege hosszú évekig kéziratban és szájhagyomány útján terjedt. Feltételezésem szerint az eltéréseknek részben tartalmi, részben verstani és prozódiai okai vannak, amelyeket a ritmikailag nagyon egyszerű alapforma csiszolt, alakított át a szóbeli emlékezetben. Először nézzük a két, eredetinek tartott szövegváltozatot, a közszájon forgó változatot, majd a versformát és ritmikai képletet.

„Ki tudja merre, merre visz a végzet
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer győzelemre néped
Csaba király a csillag ösvényen.
Maroknyi székely porlik mint a szikla
Népek harcától zajló tengeren.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd el Erdélyt, Erdély Istene!”

Csanády György: Székely himnusz. Részlet. In. Új Élet (Szeged), 2. évf., 1922. szeptember 15., 12. – Törzsgyűjtemény

„Ki tudja merre, merre visz a végzet
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Segítsd még egyszer győzelemre néped
Csaba király a csillag ösvényen!
Maroknyi székely, porlik mint a szikla
Népek harcától zajló tengeren,
Fejünk az ár ezerszer elborítja,
Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!”

Csanády György – Mihalik Kálmán, Székely himnusz, Budapest, Rózsavölgyi Kiadó, 1940.

Ki tudja merre, merre visz a végzet,
Göröngyös úton, sötét éjjelen.
Vezesd még egyszer győzelemre néped,
Csaba királyfi csillagösvényen!
Maroknyi székely porlik, mint a szikla,
Népek harcának zajló tengerén.
Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja,
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Kríza Ildikó: A Székely himnusz születésének háttere. In. Honismeret, 2003/5. szám, 67. – Elektronikus Periodika Archívum

Az első fennmaradt változatként tehát az Új Életben közölt szöveget vettem alapul, mindössze két helyen tettem pontot a sorok végére a mondathatárok miatt (második és negyedik sor), illetve külön írtam a második sorban a „még egyszer” szókapcsolatot, ami a nyomtatásban egyben volt.
A vers ritmusa pszeudojambus, másképp mondva hamis jambus, két szótagú, emelkedésre törekvő, de valójában kiegyenlített lejtésű verslábakkal/ütemekkel. Rímképlete a szótagszámok jelölésével: 11a / 10b / 11a / 10b / 11c / 10d / 11c / 10d, vagyis ez a vers keresztrímes oktáva, közepesen erős asszonáncokkal (végzet – néped, szikla – elborítja, tengeren – Istene) és egy ragrímpárral (ösvényen – tengeren). Mint látjuk, a nem túl erős asszonáncok és a ragrím nem ront sokat a szöveg esztétikai színvonalán, mert a vers egyéb tartalmi és formai elemei, ráadásul Mihalik Kálmán megzenésítése „felemeli” azt.
A jambus emelkedő, tehát a magyar nyelv természetes lejtésével ellenkező lüktetésű, ami a XIX–XXI. századi hazai verselés gyermek- és felnőttbetegsége. A Kodály Zoltán és mások által is sokszor és joggal bírált idegen, emelkedő verslábat gyanútlan költőink erőltették rá a magyar nyelvre, mert a fülükben csengtek a többnyire latin, francia, német, angol jambusok a versekből, a színművekből, a sanzonokból és a kuplékból. Ezt a hangzást akarták utánozni, ami azonban legtöbbször erőszakot tesz a magyar nyelven. A jambus emelkedő lüktetése miatt számos esetben szóközépre vagy -végre esik a hangsúly, ami magyarul nem szól jól, nem szép, és nem is helyes. A jambizálás a Székely himnusznak sem tett jót, mert mind a nyolc sora hangsúlyos szóval kezdődik, miközben az összes sor második szótagja alapvetően hangsúlytalan, és ebben a versben hangsúlyt kap, amit a megzenésítés is megerősít. Ugyanakkor a szövegnek és a megzenésítésnek vannak olyan ösztönös vagy tudatos megoldásai, amelyek mégis valahogy elfogadhatóvá teszik e rövid versben a magyar nyelvvel egyébként teljesen hadban álló, emelkedő lejtést.

hargitavaralja_1936_11_12_22_szekely_himnusz_opti.jpg

A Székely himnusz kottájának első, megjelent változata. In. Hargitaváralja (Szeged), 1. évf., 1936. november 12. – Törzsgyűjtemény

Az első sorban a „ki” nem vonatkozó, hanem kérdő névmás, tehát hangsúlyosnak kellene lennie, a hangsúly azonban a hamis jambus által vezetve a második szótagra kerül: „tu”, a „tudja” szóból. Ez a sorkezdet értelmileg és ritmikailag mégsem zavaró, két okból. A „ki” szótag i-hangja magasabban szól, mint a „tudja” u-hangja, ezért a természetes dallamhangsúly, a hangszín hatása alapján a „ki” értelmi hangsúlyt kap (magasabb ejtés), míg a „tu-” pedig pusztán metrikai hangsúlyt a mélyebb ejtéstől. Az első sor megőrzi a jó tagolást, mert a metszet/cezúra a harmadik versláb/ütem közepén van, tehát a második félsor értelmi hangsúllyal, ennek megfelelően szókezdettel indul. A jó helyre került metszet az egész vers hamis jambusát részben megmenti, mert mindig a harmadik versláb/ütem, egyben az ötödik szótag után kezdődik a verssor második fele, és hangsúlyosan, szókezdettel. Így, ha a verssor elején van ilyen ritmikai mentőöv, vagy egy rossz, második szótagra eső hangsúlyozás után valahogy mégis elindul a sor, akkor már végigmegy a tagolás a többségében jó értelmi hangsúlyozással a metszetig, ott pedig átvált természetes ereszkedőbe.
A páratlan sorok kezdetei nem okoznak rossz értelmi tagolást, mert az első, a harmadik és a hetedik sorok dallama lefele indul az első szótagtól a második felé, és itt kisegít a dallamhangsúly akkor is, ha a két szótagból a másodiknak a magánhangzója lenne magasabb az alap- vagy természetes, nem énekelt ejtés esetén: „segítsd” (harmadik sor), „fejünk” (hetedik sor). Az ötödik sorban a dallam a sorkezdeten nem lép se lefele, se felfele, tehát a dallamhangsúly énekelt része szempontjából semleges. A természetes dallamhangsúly itt rossz, fordított állást feltételez, mert az első szótag „a”-ja mélyebb, mint a második szótag „o”-ja, de a két hangzó között nincs olyan nagy különbség, mint például i-o, é-a esetén, és a semleges lépéssel nem lesz bántóan fordított, vagyis rossz a hangsúlyozás. A zenelejtés azonban mindenképp kisegít.
A páros sorok közül háromnak (2., 4., 8.) a dallama viszont felfele indul, ráadásul ugrik, nem is csupán lép, ami ezeken a helyeken valóban zavaró, rossz is lehet a hangsúlyozás szempontjából (ha más tényező nem ellensúlyozza), mert a „göröngyös” és a „Csaba” szavak második szótagjai kapnak hangerő- és ráadásul még plusz énekelt dallamnyomatékot. Az utolsó, nyolcadik sor kezdetén szintén fordított a hangsúlyozás és a dallam is felfele ugrik („Ne hagyd”), így olyan, mintha a „hagyd” lenne a kihangsúlyozandó, miközben itt a „ne” a fontos, hiszen ez épp egy felszólítás, kérés az Isten felé, hogy „ne hagyja” el Erdélyt. Ebben, az utolsó sorban az csökkenti, ellensúlyozza a rossz jambikus tagolást, hogy az első szótag „e”-je magasabb, mint a második szótag „a”-ja, így a természetes dallamhangsúly egy kicsit visszahoz az énekelt dallam nem kedvező irányú emelkedéséből. A hatodik sor énekdallama szintén hangismétlés, tehát semleges, ezért annak az értelmi hangsúlyozását megmenti a természetes dallamhangsúly. Az „é” magasabb, mint az „e”, tehát a „népek” szóban érvényesülhet a kettős hangsúly, az első az értelmi, a másik a pusztán metrikai.
A Székely himnusz szövegének és énekelt változatának összhatását tekintve megfigyelhető, hogy a szöveg és az énekelt változat együttesen (hol egyik, hol másik, hol mindkettő) nagyon hatékonyan korrigálja az alapvetően a magyar nyelvvel hadiállapotban lévő jambus és hamis jambus emelkedő lejtése okozta tagolási és hangsúlyozási zavaró hatásokat. A legerősebb hangsúlymegfordítás a második és a negyedik sorban található, ahol a dallam felfele indul, tehát a második, nem szókezdő szótag kap értelmi hangsúlyt ennek következményeként, de szerencsére épp ezekben a sorokban hangzóismétlődés van: ö-ö, a-a, vagyis „göröngyös”, „Csaba”, így itt sem lesz nagyon zavaróan rossz a hangsúlyozás. Azt pedig már említettem, hogy mind a nyolc sorban jó helyre került a cezúra, a metszet, mert mindegyik versláb és ütem közepén van a metszet az emelkedő lejtésű képletben. Így a harmadik ütem második szótagja, a hatodik szótag mindig hangsúlyos és egyben szókezdet lesz, dallamhangsúlytól függetlenül is, a hangerőnyomatéktól jó prozódiájú hatása lesz. Egyedül a hetedik sornak van egy, Csanády által is megerősített variánsa (Rózsavölgyi, 1940), amikor szó közepére kerül a metszet: e- / zerszer, de ez is áthidalható dallamhangsúllyal, a második „e” kissé magasabb ejtésével.
A sorok belső tagolása tehát szótagszámok alapján: 5 // 6, 5 // 5, 5 // 6, 5 // 5, 5 // 6, 5 // 5, 5 // 6, 5 // 5. Azaz a metszet az összes sorban „átmenti” az idegen emelkedő jambikus lüktetést az ereszkedő magyarosba. Ha a sor emelkedően indul is, azt több-kevesebb hatással „kimenti” a természetes (prozódiai) dallamhangsúly, a hangismétlés, illetve a dallam helyenként ereszkedő vagy semleges (ismétlő) haladási iránya. Valami hasonló történik, mint Ady Endre számos versében, amelyekben a költő első nekifutásra enged a jambus emelkedésének, de a metszetre és a sor végére átmegy ereszkedőbe. Lehet magának a nyelvben kiegyenlítő, javító hatása, de jó ritmusérzékű költő, és megzenésítés esetén jó ritmusérzékű zeneszerző esetén más kiegyenlítő hatások is segíthetnek. A metszettől egyértelműen átállított lüktetés az innen számított módon hiányos versláb/ütem esetén sem vált vissza emelkedőbe: „éjjelen, ösvényen, tengeren, Istenem.” Tehát megállapítható, hogy a jambus és az emelkedő lejtés továbbra se a magyar verselés természetes alapeszköztára, de egy-egy rövid lírai versben meg lehet valósítani ilyen bravúrt, amit egy hasonlattal kézen járva ropott táncnak neveznék.

Hangfelvétel a Székely himnuszról a Szabad Európa Rádió archívumából

Végül nézzük a négy legfontosabb különbséget a szövegváltozatok között, amelyeket az előzetes feltételezésem szerint a szóbeli emlékezet, a természetes verstani tagolódás és a dallam külön-külön vagy együttesen okozott.
A szerzői változatok között nincs sok és lényeges különbség. A harmadik sor az 1922-es és az 1940-es szerzői változatban a „segítsd” szóval kezdődik, de az 1936-ban megjelent változatban és sok folklorizálódott verzióban „vezesd” van. Az utóbbi határozottabb, katonásabb, mint az előbbi, de a hiteles a szerzői változat.
Szintén egyszerű és tartalmi motivációjú lehet a második változtatás. Az eredetiben „Csaba király a”, legtöbb helyen viszont „Csaba királyfi” változatban éneklik. Ez nem ritmikai alapú, mert mindkét változat belesimul a mintasorok ötödik szótag után érvényesülő, a szókezdet biztosította metszet formájába. A szóbeli emlékezetben ez logikus változtatás, mert Csaba nem volt király, hiszen a trónutódlási harcokban alulmaradt, és az emlékezet a királyfi visszatérését várja, aki ugyan majd királlyá válhat, de „most” még csak királyfi.
Az utolsó sor az eredetiben: „Ne hagyd el Erdélyt, Erdély Istene!” Az erdélyiek többsége viszont így énekli, és a nyomtatott változatok is ezt terjesztik: „Ne hagyd elveszni Erdélyt Istenünk!” Még itt se csupán a ritmus és a verstani tagolás okozhatta a két változtatást. Nem ritka a versekben egy-egy fontos szó megismétlése, de itt indokolt is, mert az Isten erős jelzőt kap: „Erdély Istene”. (Csanády egyik, későbbi, de eredetiként említett változatában, a Rózsavölgyi-kiadásban van a „Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt Istenem!” – tehát még azt sem könnyű eldönteni, hogy melyik az eredeti vagy a végső szerzői változat.) A pszeudojambus lüktetése hangsúlyt helyez az első „Erdély” szóra, míg a második „Erdély” szintén kiemelt, hangsúlyos helyzetben van, mert ez indítja a metszet utáni félsort. Lehet, hogy az anonim átköltő nem értékelte a „Erdély”-t után a „Erdély Istene” vagy az „Erdélyt, Istenem” fokozást, és helyette erősebb kifejezést akart beletenni, az „elveszni”-t. Ez azonban már távol állt Csanády eredeti szándékától, mert ahogy később nyilatkozott, még csak gondolni se akart arra, hogy Erdély elvész. Ritmikailag valamennyi változat jó tagolású, jó prozódiájú és jól énekelhető, a szóbeli emlékezet azonban mégis igazított.
A legszembetűnőbb változást a hetedik sor szenvedte el. Csanády visszaemlékezése szerint az eredetiben ez áll: „Fejünk az ár ezerszer elborítja”, az Új Életben (1922) és a folklorizálódott erdélyi változatban: „Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja”. Ennek a bizonyára ösztönös változtatásnak már a tagolás is lehet az oka. Az összes verssorban, így az utolsóban is a harmadik versláb vagy ütem, tehát az ötödik szótag után következik a metszet, kivéve a hetedik verssorban, ahol már a negyedik szótag után. Ahogy már említettem, a vers lüktetése a cezúránál átvált az emelkedő hamis jambusból magyaros, ereszkedő lejtésre, ezért a hetedik sor hatodik szótagján is hangsúlynak és szókezdetnek kellene lennie. Az eredetiként idézett 1940-es változatban nincs így, mert a cezúra, a metszet a hatodik helyett az ötödik szótagra esik, és az „ezerszer” szó második, értelmileg semmiképpen nem hangsúlyos szótagja kerül kiemelésre: e- / zerszer. Ezért kézenfekvő a megoldás, hogy egy jófülű, anonim hozzáköltő szerző a sort kiigazította (vagy visszaigazította az 1922-es, megjelent változathoz), és a metszet utáni szótag, szókezdet így hangsúlyossá vált: százszor. Ebben a szövegkörnyezetben tartalmilag felcserélhető az ezerszer és a százszor, mert itt mindkettő jelentése: sokszor, nagyon sokszor.
A hetedik sor esetén felmerül, hogy meg lehet-e, és meg kell-e tartani a korábbi, vagy a szerző által eredetinek tartott változatot, ha annak rossz a prozódiai és a verstani tagolása? Vajon, itt segít-e a dallamhangsúly? Meglátásom szerint segít, a következők miatt. A negyedik szótag, az ár a dallamvezetés szerint azonos magasságban éneklendő az ötödik szótaggal, az ezerszer elejével. Ez semleges kapcsolat, ami már egy fokkal jobb, mintha az ötödik szótag dallamvezetésben mélyebb lenne. Ha a dallamot D-dúrban (másképp mondva: re alapú hangolásban) jegyzik le, akkor mindkét hang „h” vagy másképp „ti”. A dallamhangsúly hangismétlés esetén is érvényesülhet, és itt érvényesül is. Az „ezerszer” „e”-je magasabb lesz azonos jellegű hangképzés esetén, mint az előtte lévő ár „á”-ja, így az ezerszer első szótagja megkapja a természetes dallamhangsúlyt, az értelmi hangsúlyt. Utána az énekelt dallam lefelé lép, úgy az ezerszer első „e”-je viszonylagosan magasabb, mint a második, és a dallamvezetés is megerősíti az értelmi hangsúlyként megragadott helyzetét. A dallam az azonos e normál képzésének megtartása mellett mélyebbre lép, így az a hallás/befogadás szempontjából megmarad pusztán metrikai hangsúlynak, még akkor is, ha ez a középső szótag ütem egyre esik. Tehát akár az ezerszer szó bizonytalan helyzetbe kerülésével is megtartható az eredetinek tartott szerzői szövegváltozat hetedik sora (természetesen a negyedik és nyolcadik sorral együtt), csak ennek a sornak az éneklése kissé fokozottabb odafigyelést igényel, mint a többié.
Mindent egybevetve megállapítható, hogy a Székely himnusz szerzői, illetve folklorizálódott változatai is elénekelhetők a prozódia rovására tett engedmények nélkül.

Deák-Sárosi László (Történeti Fénykép- és Videótár)  

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr616633440

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása