„Egészségesen egész ember”. 1. rész: A Nobel-díjas Tagore

2021. augusztus 05. 06:00 - nemzetikonyvtar

80 éve hunyt el Rabindranath Tagore (Thákur)

A címbeli jelzőt Balázs Ferenc írta a Nobel-díjas indiai költőről, Rabindranath Tagore-ról (1861–1941), akinek a nevét magyarul helyesen Thákurnak kell ejteni. 1913-ban az Indiában már elismert, Európában viszont teljesen ismeretlen költő a díj hatására egy csapásra lett világhírűvé, divatossá, lázba hozva az európai és az amerikai világot.

xerox_scan_20210709123520_opti_b.jpg

Rabindranath Tagore. Kallós Oszkár felvétele. Új Idők, 1926/II., 541. – Törzsgyűjtemény

Rabindranath Tagore Budapestre jön? – röppentette fel a hírt a Budapesti Hírlap 1921-ben, éppen száz éve, bécsi tudósítója telefonjelentése alapján. A Pesti Napló három nappal később megjelent cikkének címében úgy fogalmazott, mintha a költő valóban megérkezett volna Budapestre, pedig a látogatásra csak öt évvel később, 1926-ban került sor. A hír azért keltett izgatott várakozást 1921-ben, mert Tagore neve ekkoriban már jól ismert volt Magyarországon.
1913-ban viszont az egész világ, így a magyar olvasóközönség is, csodálkozással és meglehetős értetlenséggel fogadta a bejelentést, hogy az irodalmi Nobel-díjat egy addig teljesen ismeretlen indiai költő, Rabindranath Tagore kapta.

xerox_scan_20210708132715-0002_opti_b_1.jpg
Tagore Dardzsilingben 1914-ben. In: Krishna Kripalani: Rabindranath Tagore. A biography, London [etc.], Oxford Univ. Press, 1962. – Törzsgyűjtemény

Bár a Tagore név a Brahmo Szamádzs vallási mozgalmon keresztül ismert volt a magyar olvasók számára, hiszen erről, a Rám Móhan Ráj által alapított szervezetről, melyben Rabindranath nagyapja, Dvárkánáth, majd édesapja, Débéndranáth Tagore is tevékenykedett, néhány magyar lap is beszámolt. A zenetudós Szuréndramóhan Tagore-nak, a költő távoli rokonának neve pedig Reményi Ferenc Vasárnapi Újságban megjelent útirajzában szerepelt. De az unokáról, az Indiában már elismert költőről, a Nobel-díjig egyetlen szó sem esett. A díj kapcsán nemcsak Tagore ázsiai volta keltett feltűnést, hanem az is, hogy külföldön csak néhány műve volt ekkoriban hozzáférhető, Magyarországon viszont egy sem.

„Rabindranath halhatatlanságát európai nyelven mindössze két vékony verskötet hirdeti”.

 A stockholmi dalnokverseny. Budapesti Hírlap, 1913. november 20., 8. Törzsgyűjtemény

„Bizonyára mi is nemzeti büszkeségtől feszülő kebellel látnánk egy magyar költőt a Nobel-díjért vetélkedők sorában, még azon az áron is, hogy alulmarad a nemes küzdelemben” – tette hozzá a tudósító és elejtett némi célzást Tagore egzotikus voltára vonatkozóan is, mondván „néhány évig India vadonjaiban remetéskedett”. Azt viszont elismerte, hogy a Nobel-díj nem Európa kizárólagos tulajdona, mert joggal tarthat rá számot minden nemzet. Kosztolányi Dezső a díj kapcsán az európai közönségben kavargó érzésekről, arról, hogy „egy ázsiai ül az európai trónon”, pontos látleletet adott.

„Az európai ember a kultúra fölényével szereti az ázsiait, amíg távol van tőle, de mihelyt az érdekkörébe lép, felébred benne az arisztokrata és hajlandó egy fakírral elegy barbár csepűrágót látni benne. Ezeken a napokon gondolkozni kezdtünk, vajon örök marad-e az európai kultúra egyedárusága?”

Kosztolányi Dezső: Az ázsiai bölcső. Élet, 1913. november 30., 1. – Törzsgyűjtemény

A Világ tudósítója, Leffler Béla is azt nehezményezte, hogy még egyetlen magyar író vagy költő sem részesült az elismerésben. Stockholmban járva felkereste a Nobel-könyvtárat, azon belül a csak létrán megközelíthető magyar irodalmi szekciót, de csalódással vette tudomásul, hogy a legújabb irodalom, Ady, Móricz, Molnár Ferenc könyvei nem szerepeltek benne. A nyugatosok közül Karinthy Frigyes szerint Tagore kiválasztásában valószínűleg az egzotikum is nagy szerepet játszott. Pályázom a Nobel-díjra című humoreszkjében azt írta, Tagore versében „az a gyönyörű, hogy ebben a versben exotikus zamat van”, ezért azt a következtetést vonta le a maga számára, hogy több esélye volna, ha legközelebb pápuai költőként Pápua álmok című munkájával pályázna a díjra, amelyet patagóniai levélbélyeggel ellátott borítékban adna fel.

„Mennyi báj, mennyi primitív erő, mennyi exotikus tűz és nyers poézis lesz benne…” 

-inti: Pályázom a Nobel-díjra. Az Újság, 1913. december 5., 7. Törzsgyűjtemény

A Tagore-t bemutató cikkekkel egyidejűleg megjelent néhány szemelvény a műveiből, elsősorban a Gítándzsali (Daláldozat) angol fordítása nyomán, amelyért a díjat kapta. A Vasárnapi Újságban Babits Mihály fordított le három darabot e ciklusból, a Nyugatban pedig hosszabban is méltatta Tagore-t, Assisi Szent Ferenchez hasonlítva őt. Családi hátterével és költészetével kapcsolatban írta:

„oly családból való, mely évszázadok óta művészeket, gondolkodókat és szenteket nevelt […] Tagore versei minden látszó naivságuk mellett is öntudatos kutatásai a léleknek a saját érzelmei, a saját mélyében található Istenség és a nagy Isten után, akit annyiszor megénekel.”

Babits Mihály: Két szent. Nyugat, 6. évf., 23. sz., 1913. december 1., 733–736. – Elektronikus Periodika Archívum

Az Egyetemi Lapokban Vargyasi István „Tagore három igen jellegzetes költeményének hű fordítását” adta a lap olvasóinak karácsonyi ajándékul. Rövid bevezetőjében arról írt, hogy:

„Tagore úgy is, mint zeneszerző és költő, s úgy is, mint dráma- és regényíró egyformán rendkívüli tehetség.”

Vargyasi István: Rabindranath Tagore. Egyetemi Lapok, 1913. december 31., 7.Törzsgyűjtemény

A Nyugat számára William Rothenstein angol festőművész fedezte fel, ő hívta a költőt Európába. A versek élvezetéhez Vargyasi azt a tanácsot adta, hogy „ezeket a költeményeket lassan, fennhangon kell olvasni, mert csakis ily módon győződhetünk meg arról, hogy azok egy zeneszerző, egy művész lelkületéből születtek.” A Pesti Hírlap karácsonyi számában Várkonyi Titusz Tagore egyik prózai darabját, A néma leánykát fordította le, melynek bevezetőjében többek között azt írta, hogy a svéd akadémia döntése után:

„lekerültek az angol könyvesboltok polcairól Rabindranath Tagore angol nyelvű verskötetei s az irodalmi gourmand-ok ínyenc örömmel láttak hozzá az indus költő verseinek olvasásához. Hevenyészett fordításokból csakhamar ízelítőt kapott a bengáliai poéta költészetéből a kontinens.”

Várkonyi Titusz: Rabindranath Tagore. Pesti Hírlap, 1913. december 25., 78–79. Törzsgyűjtemény

Tagore-t olvasni azonban később vált igazán divattá. Ahogy Márai Sándor egy 1938-ban megjelent cikkében írta:

„egy időben nem illett társaságba menni a „Gitanjali” ismerete nélkül, s ma is polcomon őrzöm német és angol kiadású, példátlanul unalmas verseskönyveit, melyeket húsz év előtt engedelmesen kóstolgattam, míg azután feladtam a reményt, hogy valaha is élvezni tudjam ízüket és szellemüket.”

Márai Sándor: A század ajándéka. Pesti Hírlap, 1938. január 16., 5. Törzsgyűjtemény

A Világ 1913-as karácsonyi száma is közölt egy Tagore-ról szóló írást Gerő Ödön tollából, aki cikkében szintén az év irodalmi szenzációjának, sőt egyenesen kultúrszenzációnak nevezte a költő Nobel-díját, amely szerinte egyúttal a világhatárok kitolását jelentette a kizárólag európai és amerikai világban gondolkodók számára. A Nobel-bizottság döntése által az egzotikumot is csapás érte, mert ezentúl a bengáli irodalmat a „nagyvilághoz” kell majd sorolni, de Tagore pontos helyének, „kultúrtényező” vagy „kultúrjárulék” voltának kijelölése a világirodalomban, majd csak ezután fog megtörténni. Gerő némiképp megpróbálta Tagore sikerét megkérdőjelezni, azáltal, hogy politikai szempontokat is felvetett cikkében. Föltette fel a kérdést:

„Vajon az angol reálpolitikának nem volt-e része a stockholmi megismerés irányításában?”

Gerő Ödön: Tágore tanít. Világ, 1913. december 25., 34. Törzsgyűjtemény

Ugyanakkor írásában a „muzsikanevű” és bölcsességeszű” Tagore-ról mint a sántinikétani iskola megalapítójáról elismerő szavakkal emlékezett meg.
1914-ben is folytatódott az új Nobel-díjas ünneplése és művei különböző színvonalú fordításainak közre adása. A Népszava újévi száma ugyancsak a Gítándzsaliból közölt „könnyebben ható” részleteket „India álmodozó, sóhajos költőjétől”, akit többek között a nemzeti himnusz szerzőjeként méltatott, holott a Bandé mátaramot valójában Bankimcsandra Csattópádhjáj írta. Érdekes, hogy az „egész Indiát egy lobogó alá hívó szánszkrit költeményt, a Bandé mataramot” még az iranista Kégl Sándor is Tagore-nak tulajdonította a Budapesti Szemlében írt tanulmányában, de nem ez volt az egyetlen hibás adata a költővel kapcsolatban. Apját a hindú zeneelméletet tudományos alapokra fektető, „nagy tudományú zeneértő főúrnak” írta le, valószínűleg összetévesztve a már említett távoli rokonnal, Szuréndramóhan Tagore-ral. Tagore költészetét elsősorban a hasznossága felől ítélte meg.

„Nem, nem a legeslegszebbek Rabindranath versei, és ezzel nem azt akartuk mondani, hogy nem szépek – a mi nézetünk szerint mégis igen hasznosak lehetnek, mert kinyitják az ajtót a mystikus keleti költészet előtt, melynek jó képviselői.”

Kégl Sándor: A Nobel-díj legújabb nyertesei. Rabindranath Tagore a költői díj nyertese. Budapesti Szemle, 1914. 447. sz., 450. Törzsgyűjtemény

S bár véleménye szerint „a fordításban lekopik a költeményről a szépség, de marad annyi az igazán jókon, hogy fogalmat alkothatunk némiképen az értékökről.” Ennek illusztrálásaképpen Tagore Ő jön című versének fordítását adta közre a lapban.
Zoltán Vilmos, aki Tagore verseinek valóban elkötelezett tolmácsolója lett, 1914-ben a Katholikus Szemlében két ízben közölte fordításait, amelyhez lábjegyzetben azt is hozzáfűzte, hogy azok „a bengáliai költő saját angolnyelvű prózafordítása után a verses külalak visszaállításával” készültek. A Vasárnapi Újságban a Kertész ciklusból Az ifjú herceg című darabot ugyancsak verses formában adta vissza. Később még számos fordítása jelent meg többek között a Budapesti Szemle, az Ország-Világ, a Szózat, az Új Idők és a Vasárnapi Újság hasábjain. 
1914-ben jelentek meg Kelen Ferenc Tagore-fordításai kötetben a Modern Könyvtár sorozatban az Athenaeum Kiadónál, amelyben a Kertész-ciklus, a Gitándzsalii és A bajadér című művek kaptak helyet.

20210706121443-0002_opti_b.jpg
Rabindranath Tagore költői műveiből, ford. Kelen Ferenc, [Budapest], Athenaeum, [1914] (Modern könyvtár) – Törzsgyűjtemény

A fordításokat rövid életrajzi bevezetéssel látta el Kelen, amelyben megjegyezte, hogy bár Tagore saját fordítása sem adja vissza az eredeti versek muzsikáját, „de így is nagy, töretlen ideálokban élő lélek szól belőlük.”
Kelen Ferenc Zoltán Vilmoshoz hasonlóan szintén jeleskedett Tagore műveinek a magyar olvasóközönséggel való megismertetésében, több regényét (Gora, Bimala) fordította magyarra. 1941-ben, a költő halálának évében ismét Rabindranath Tagore költeményeiből adott közre egy bővebb válogatást.

 20210706121443-0001_opti_b.jpg

Rabindranath Tagore költeményei, ford. Kelen Ferenc, [Budapest], Orsz. Közművelődési Szöv., [1941 után] – Törzsgyűjtemény

A Nobel-díj bejelentésének híre Indiában érte utol a költőt, aki nem jelent meg személyesen a díj átadásánál. A Pesti Napló úgy értesült, hogy a díjjal járó nem csekély összeget teljes egészében az általa alapított iskolára kívánja fordítani, amelyre még nem volt példa a díjazottak körében. Rabindranath Tagore a sántinikétani iskolát, a Sántinikétan Brahmacsárja Ásramot, apja ásramján (remetetelepén) alapította 1901. december 22-én. Az ásram 1863 óta létezett, amikor Débéndranáth megvette a földet és egy vendégházat épített rajta, Sántinikétannak, a Béke Hajlékának nevezve el. 

xerox_scan_20210708084327_opti_b.jpg
Szeretett Sántinikétanom”; Lánytanulók felvonulása a Holi ünnep idején Sántinikétanban. In. Mystic India through art ..., reprod. of paintings by Mrs. Elizabeth Sass Brunner Farkas, Elizabeth Brunner; Foreword by Kanaiyalal H. Vakil; introductions by Rabindranath Tagore [et al.], [Tokyo], [s.n.], [1937]. – Törzsgyűjtemény

A sántinikétani iskola alapjain jött létre később, 1921. december 23-án a Visva-Bhárati, Világbölcsesség nevet viselő egyetem, melynek fő törekvése a keleti és a nyugati kultúrák közötti kapcsolat megalapozása és a köztük való közvetítés volt. Az iskoláról a korabeli magyar sajtóban számos cikk jelent meg, különösen azt követően, hogy az első világháború alatt és után Tagore Amerikában, Japánban, majd Európában tartott előadásain népszerűsítette az iskolát és szerzett támogatást hozzá. Az iskoláról szóló korabeli magyar tudósítások vélhetően még nem személyes élményen alapultak. A Pesti Naplóban megjelent cikk első fele Tagore Chitra (Csitrángadá) című drámájának az India Society által való kiadásáról számolt be, majd ezt követően röviden bemutatta a sántinikétani ásramot.

„Az iskola minden szobája modern. Az iskola kertje a legmodernebb tornakészülékkel van felszerelve. Rabindranath iskoláját maga tartja fenn, anélkül, hogy valakitől is pénzbeli segítséget fogadna el. Ez az iskola az indiai civilizációnak előcsarnoka és valósággal olyan, mint egy kis köztársaság.” 

Rabindranath Tagore drámája. Pesti Napló, 1914. február 13., 12–13. – Törzsgyűjtemény

Az első világháború alatt csak néhány rövidebb írás jelent meg a költőről, külföldi tudósítók, vagy hírügynökségek valós vagy vélt híreit átvéve. 1915-ben a Pesti Hírlap Tagore egyik drámájának (Málini) londoni bemutatójáról írt, amelynek jogdíját a szerző az indiai katonák, sebesültek, illetve hátramaradottjaik javára ajánlotta fel. Emellett a londoni lapok azt is kiemelték, hogy a darab kivétel nélkül indiai művészek szereplésével került színre. Ebben az évben ütötték lovaggá Tagore-t, ettől kezdve Sir Rabindranath Tagore lett a neve – igaz, nem sokáig. A Magyarország című napilap koppenhágai tudósítója, Johannes Poulsen számolt be indiai útjának egyik állomásáról, a költő családjánál tett látogatásáról Kalkuttában, Várható-e Indiában lázadás? címmel. Erre a kérdésre a művészcsalád egyértelmű nemmel válaszolt. A költő nem volt otthon, így a tudósító csak két unokatestvérével vitatta meg a háborút, de szóba került az indiai festészet és színművészet is. Az Újság a San Franciscó-i Chronicle alapján tudni vélte, hogy Tagore-t Kalkuttában a brit hatóságok internálták, és meghiúsították tervezett útját a világkiállításra, mert egy nyilvános gyűlésen hevesen kritizálta Anglia eljárását a hindú lakossággal szemben.
1916-ban a Budapesti Hírlap Rémuralom Indiában címmel a The Contitnental Times alapján arról számolt be, hogy:

„ezer és ezer indiai hazafit, közöttük Rabindranath Tagoret, a híres Nobel-díjas költőt, elfogatott India alkirálya és ezekből közel ezret részben fölakasztottak részben deportáltak.”

(Rémuralom Indiában). Budapesti Hírlap, 1916. február 20., 14. Törzsgyűjtemény

A Pesti Napló pár hónappal később szintén ezt a hírt osztotta meg olvasóival, amely „londoni magánértesülések” révén épp akkor jutott el Hágába. A cikkből kiérződik a háborús ellenség, Anglia iránti ellenszenv.

„És most, amikor a világégés zsarátnoka átcsapott a sokat szenvedett Indiába is, a modern India legnagyobb lantosa elérkezettnek látta az időt arra, hogy lángoló szavaival szent harcra, szabadságának kivívására tüzelje fel az angol iga alatt senyvedő Indiát.”

Rabindranath Tagoret letartóztatták. Pesti Napló, 1916. július 11., 9. Törzsgyűjtemény

Bors László azonban az Erdélyi Szemlében kétségbe vonta az értesülést.

„Ez a hír azért hangzik valószínűtlenül, mert igaz ugyan, hogy Rabindranath Tagore már évek óta az „India for the Indians” (India az indiaiaké) című szeparalisztikus nemzeti liga élén áll, az ő részére azonban ez csak inkább amolyan tiszteletbeli állásnak látszott és arról, hogy ő aktíve nemzetiségi agitációt folytatott volna, sohasem hallottunk idáig.”

Bors László: Rabindranath Tagore angol fogságban. Erdélyi Szemle, 1916. július 23., 54–55. Törzsgyűjtemény

Bár ezt a hírt cáfolta, de azért Bors László is hozzátett néhány téves adatot a költő életrajzához. Anyjáról azt írta, hogy „egy ballerina volt, ünnepelt szépségű nő, a vallásos misztériumokhoz tartozó táncok felszentelt papnője”, s „ez a kiváló anya két kiváló gyermeknek adott életet”, Rabindranathnak és Abanindranáthnak, a festőművésznek. Ezzel szemben Tagore édesanyja, Szarada Dévi nem volt táncosnő, tizenöt gyermeket szült, Rabindranathnak tehát tizennégy testvére volt, Abanindranáth pedig nem az öccse, hanem az unokaöccse volt.
1916 novemberében Tagore Amerikában járt, többek között San Franciscóban tartott felolvasást, amellyel kapcsolatban Az Est amszterdami lapértesülésekre hivatkozva azt írta, hogy a hírek szerint gyilkos merényletet kíséreltek meg a költő ellen ott élő indiai honfitársai, az ifjú hindúk, akik nem értettek egyet az angolok indiai uralmáról kifejtett nézeteivel. A hírt a lap szerint a Manchester Guardian is megerősítette.
1917-ben a Világ tudósítója, az idegen nevű, de magát magyar újságírónak valló S. O’Fray készített Tagore-ral interjút Chicagóban. Az újságíró először azt tudakolta tőle, hogy hallott-e már Magyarországról, s tud-e valamit a magyar művészetről.

„Eddig csak a magyar zenéről tudnék véleményt mondani. A minap hallottam Paderewsakyt [Ignacy Jan Paderewski (1860-1941), lengyel zongoraművész, zeneszerző, politikus, diplomata]. Magyar művek is voltak a koncertjében. Liszt. Én azt mondom, hogy a magyar zene nemes és mély és nekem kétszeresen tetszik, mert az ön hazájának és az én hazámnak nemzeti zenéje között van valami hasonlatosság, mintha a magyar motívumok a mi hindu zeneköltészetünkre emlékeztetnének.”

S. O’Fray: Beszélgetés Rabindranáth Tagoreval. Világ, 1917. január 21., 7. Törzsgyűjtemény

Ezt a nézetét később is hangoztatta Tagore a magyarországi látogatásakor vele készült beszélgetésekben, igaz, hogy akkor nem Liszt nevével példálózott. S. O’Fray azt is megkérdezte tőle, hogy a magyar írók közül ismer-e valakit, hallotta-e Molnár Ferenc nevét. Erre Tagore igenlő választ adott, majd hozzátette, hogy a háború után Európába készül és szeretne Magyarországra is eljutni. Ezt követően aktuális témát vitattak meg, a háború hatását az emberiségre. Tagore a nacionalizmus veszélyére hívta fel a figyelmet:

„azt hiszem, hogy csak a nacionalista önzés volt a mai vérontás okozója. […] a világ kulturális és intellektuális fejlődése azonban már túlnőtte a nacionalizmus fogalmát. Ez a nacionalizmus a legnagyobb rossz ma…”

S. O’Fray: Beszélgetés Rabindranáth Tagoreval. Világ, 1917. január 21., 7. Törzsgyűjtemény

Az interjú végén a magyar újságíró még Rudyard Kiplinggel kapcsolatban is megkérdezte a véleményét, amit Tagore nem rejtett véka alá.

„Benne van a britek minden arroganciája, szívóssága, és ezzel az arroganciával ír is és ellenvéleményeket nem tűrően ír olyan dolgokat és úgy, ahogyan épp ellenkezői a valóságnak.”

S. O’Fray: Beszélgetés Rabindranáth Tagoreval. Világ, 1917. január 21., 8. Törzsgyűjtemény

Néhány év múlva Tagore a nacionalizmusról vallott nézeteit könyvben is megírta, amelyben Kiplingre is kitért, a könyv magyar fordítása Barta Sándor tolmácsolásában Bécsben jelent meg.

xerox_scan_20210706121443_opti_b.jpg
Rabindranat Tagore: Nacionalizmus, ford. Barta Sándor, Wien, Fischer, 1922. (Klasszikus írások) – Törzsgyűjtemény

Ami a Tagore elleni merényletet illeti, a Világ megerősítette a hírt, amelyben magyarázatot is fűzött az eseményhez.

„De nem igaz az, hogy a nagy indus emberbarát angol politikát űzött s hogy az angolok malmára hajtotta volna a vizet. Éppen csak nem agitált ellenük s nem ismertette India valóságos politikai helyzetét, az angol visszaélés rémségeit, s a belső forrongást, mely Indiában a nagy háború folyamán kitört. Nem említette meg ezeket, mert az angol hatóságok erre nézve kötelezték, s csak ezzel a feltétellel adtak neki Amerikába útlevelet.”

Igaz volt-e a Rabindranath Tagore elleni merénylet híre. Világ, 1917. május 23., 9. Törzsgyűjtemény

A magyar sajtóban megjelent hírek szerint a világháború alatt is akadt néhány Tagore-ral kapcsolatos esemény Magyarországon. A magyar orkesztika szintén érdeklődött a költő iránt, a Pesti Napló beszámolt róla, hogy az 1917-es Urániában rendezett vizsgaelőadáson Dienes Valéria tanítványai közül a tehetséges Révész Ilus Tagore két költeményéhez készült saját kompozíciójú pantomimjét adta elő.
A háború alatt Zoltán Vilmos sem engedte, hogy alább hagyjon az érdeklődés Tagore versei iránt. 1918-ban a Kertész-ciklusból fordított le hat szerelmi dalt a Budapesti Szemle számára. A fordító lábjegyzetben hozzáfűzte, hogy a fordítás számára menekülés volt a háború borzalmai elől. Ugyanebben az évben az Életben is a Kertész-ciklusból fordított két darabot. Ekkor jelent meg a Corvina közlönye szerint Tagore Az én problémája című művének fordítása is Szlemenics Mária és Reisch Alfréd tolmácsolásában a Teozófiai Füzetek 11. darabjaként.
A Pesti Napló 1918 őszén hetekig hirdette, hogy Tárcáink rovatában közreadja Kaffka Margit Rabindranath Tagore, Japán lelke című tárcáját, de még mielőtt erre sor került volna, bejelentették, hogy a rovatot kénytelenek a világrendítő események miatt szüneteltetni. Az írónő decemberben a spanyolnátha-járványban hunyt el.
1919-ben az a hír járta be a sajtót, hogy Tagore lemondott lovagi címéről, melyet nyílt levél formájában közölt India alkirályával. Lépését az 1919. április 13-i amritszári vagy Dzsallianvala Bágh-i mészárlással indokolta, melyben a brit hadsereg erőszakos eszközökkel lépett fel fegyvertelen indiai tüntetőkkel szemben.

„…Így hát a legkevesebb, amit hazámért megtehetek, hogy felemelem a hangomat, hogy honfitársaim milliói tiltakozásának hangot adjak, akik az ijedtségben és halálfélelemben elnémultak. Én a magam részéről nem óhajtok egyebet, minthogy megfosztva minden megkülönböztető kitüntetés díszétől, ama honfitársaim sorába álljak, akiknek állítólagos jelentéktelenségük miatt, a legtöbb megaláztatást kellett elviselniök, olyan megaláztatásokat, melyekhez hasonlót emberi teremtményekre nem volna szabad rámérni.”

„Sir” Rabindranath Tagore lemond az angol nemességről. Világ, 1919. december 3., 5. Törzsgyűjtemény 

Felhasznált irodalom:

  • Rabindranath Tagore Budapestre jön? Budapesti Hírlap, 1921. június 12., 7. 
  • Rabindranath Tagore Budapesten. Pesti Napló, 1921. június 15., 3.
  • A Brahma Samadsch. Vallástörténelmi rajz. Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1873. november 2., 1389–1394.; november 30., 1521–1526.
  • Ferencz József: Brahmo-Somaj. Egy újabb kori vallásfelekezet Indiában. Keresztény Magvető, 1870., 200–218.
  • Reményi Ferenc: Emlékek Kelet-Indiából. V. Látogatás a hindú zenekirálynál. Vasárnapi Újság, 1897. február 28., 130–131.
  • Leffler Béla: A Nobel-könyvtár és az irodalmi Nobel-díj. Világ, 1913. december 7., 40.
  • (-inti): Pályázom a Nobel-díjra. Az Újság, 1913. december 5., 7.
  • Rabindranath Tagore verseiből. Ford. Babits Mihály. Vasárnapi Újság, 1913. november 30., 949.
  • Babits Mihály: Két szent. Nyugat, 6. évf., 23. sz., 1913. december 1., 733–736.
  • Vargyasi István: Rabindranath Tagore. Egyetemi Lapok, 1913. december 31., 7–8.
  • Várkonyi Titusz: Rabindranath Tagore. Pesti Hírlap, 1913. december 25., 78–79.
  • Márai Sándor: A század ajándéka. Pesti Hírlap, 1938. január 16., 5.
  • Gerő Ödön: Tágore tanít. Világ, 1913. december 25., 34.
  • Rabindranath Tagore. Népszava, 1914. január 1., 2–3. A fordító monogramja nehezen olvasható (O. C vagy G. E.?)
  • Kégl Sándor: A Nobel-díj legújabb nyertesei. Rabindranath Tagore, a költői díj nyertese. Budapesti Szemle, 1914. 447. sz., 450–453.
  • Rabindranath Tagore költeményeiből. A Gitanjaliból. Katholikus Szemle, 1914. 404–405.; Rabindranath Tagore költeményeiből. A két nővér. A bús vadonnak, 771–772.
  • Rabidnranath Tagore: Az ifjú herczeg. Ford. Zoltán Vilmos. Vasárnapi Újság, 1914. március 15., 203. 
  • Rabindranath Tagore költői műveiből. Kelen Ferenc fordítása angolból. Budapest, Athenaeum Rt. [1914]. (Modern Könyvtár)
  • Rabindranath Tagore: Gora. Ford. Kelen Ferenc, Budapest, Pantheon, 1925.
  • Rabindranath Tagore: Bimala. Ford. Kelen Ferenc, Budapest, Világirodalom, 1921.
  • Rabindranath Tagore költeményei, ford. Kelen Ferenc, [Budapest], Orsz. Közművelődési Szöv., [1941 után].
  • Rabindranath Tagore drámája. Pesti Napló, 1914. február 13., 12–13. 
  • Rabindranath Tagore première Londonban. Pesti Hírlap, 1915. augusztus 31., 25.
  • Várható-e Indiában lázadás? Látogatás Rabindranath Tagore családjánál. Magyarország, 1915. december 21., 6.
  • Az angol önkény Rabindranath Tagore ellen. Az Újság, 1915. december 30., 8.
  • (Rémuralom Indiában). Budapesti Hírlap, 1916. február 20., 14.
  • Rabindranath Tagoret letartóztatták. Pesti Napló, 1916. július 11., 9.
  • Bors László: Rabindranath Tagore angol fogságban. Erdélyi Szemle, 1916. július 23., 54–55. 
  • Gyilkos merénylet Rabindranath Tagore ellen. Az Est, 1916. november 11., 5.
  • S. O’Fray: Beszélgetés Rabindranáth Tagoreval. Világ, 1917. január 21., 7–8.
  • Rabindranath Tagore: Nacionalizmus. Ford. Barta Sándor, Wien, Fischer, 1922.
  • Igaz volt-e a Rabindranath Tagore elleni merénylet híre. Világ, 1917. május 23., 9.
  • Az orchesztikai tanfolyam vizsgaelőadása. Pesti Napló, 1917. április 3., 8.
  • Három költő arcképe a mozdulatművészetben. Budapesti Hírlap, 1930. április 15., 12.
  • Rabindranath Tagore költeményeiből. Hat szerelmi dal a Kertész-cyklusból. Budapesti Szemle, 1918. 504. sz., 415–420.
  • Dalok a „Kertész”-ciklusból. Ford. Zoltán Vilmos. Élet, 1918. november 3., 1027–1028. 
  • „Sir” Rabindranath Tagore lemond az angol nemességről. Világ, 1919. december 3., 5.

Dr. Pap Ágnes (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr5716638058

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása