A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanács Médiatudományi Intézete Médiatörténeti mozaikok 2024 címmel 2024. december 10-én megrendezte szokásos éves konferenciáját, amelyen munkatársaink is előadtak. Klestenitz Tibor, a Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport vezetője ismerteti előadását.

Az Egyházi Közlöny neve valószínűleg még a katolikus egyháztörténet kutatói számára sem mond túl sokat: legfeljebb onnan lehet ismerős, hogy itt jelent meg 1910 karácsonyán Prohászka Ottokár Több békességet című cikke, amelyet a Szentszék kisvártatva indexre tett. Pedig az Egyházi Közlöny izgalmas időszakban, 1888 és 1919 között állt fenn, fordulatokat sem nélkülöző története pedig számos tanulságot tartogat a katolicizmus és a nyilvánosság kapcsolatairól.

Prohászka Ottokár 1905-ben. In: Móricz Pál: Ottokár püspök szivárványhídján. Vass József nagyprépost-miniszter élete munkája, Budapest, Szerző, 1929. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Az 1880-as években a magyar klérus fő fórumát a Religio jelentette, amely ekkor már nagy hagyományokkal rendelkezett, és a kor fogalmai szerint előkelő orgánum, a főpapság nem hivatalos szócsöve volt. Ezért is számíthatott meglepőnek az új papi szaklap indulása 1888 végén, aminek a szokatlanságát két további tényező is aláhúzta: az első, hogy az Egyházi Közlöny tulajdonosa egy gazdasági vállalkozás, a Szent István Műintézet volt, amely egy bécsi cég, a Sankt Norbertus Buch- und Kunstdruckerei budapesti fiókjaként működött. A cég főleg kegytárgyak kereskedelmével foglalkozott, de saját nyomdája is volt.
A klerikusi közegben az is újdonságot jelentett, hogy a szaklap munkatársai kizárólag a fiatal nemzedékből kerültek ki: a később történelmi szakmunkák írójaként szép karriert befutó főszerkesztő, Dedek Crescens Lajos például az induláskor 26 éves volt, és óbudai káplánként szolgált. A lap Tudomány, Irodalom és Művészet című rovatát vezető, később laicizáló és irodalomtörténészi pályára lépő Kaposi József 25 éves budapesti hitoktató volt. A Tanügyi Szemlét irányító Gyürky Ödön, a neveléstudomány doktora, aki ekkor már megszakította teológiai tanulmányait, szintén 25 éves volt. A szerkesztőség legidősebb tagja a Lelkipásztor rovatot vezető, később esztergomi kanokokságig jutó Klinda Teofil, ekkor élete 31. esztendejében járt.
A munkatársak fő céljukként a katolikus papság szellemi és anyagi érdekeinek képviseletét tűzték ki, és megígértek, hogy mindenről írni fognak, ami a klérust érdekli. A lap hangvétele kifejezetten konzervatív volt, például határozottan bírálták a papság körében jelentkező elvilágiasodási folyamatokat, és a kánonjogi szabályok következetes megtartását, az egyháziasság szempontjainak érvényesítését sürgették. A társadalmi változásokhoz való alkalmazkodás érdekében felkarolták a katolikus társadalomszervezési, egyesületalakítási törekvéseket, például a szószólói voltak a világi értelmiség összefogására törekvő budapesti Katolikus Kör megalakításának. Másrészt viszont a szerkesztőség újfajta, a korszellemhez igazodó, az egyházi közegben szokatlannak számító, demokratikusabb szervezeti kultúrát igyekezett meghonosítani, és számos alkalommal hangsúlyozta, hogy élni kíván a mindenkit megillető állampolgári jogokkal, elsősorban a szólásszabadsággal.
A katolikus nyilvánosság fenntartásoktól fogadta az Egyházi Közlöny színre lépését, amit jól jelez a Magyar Sion című lapban egy bizonyos Dr. Pető, azaz Prohászka Ottokár cikke. Ez az Egyházi Közlönyt határozott fejlődésként értékelte, mint amely „az elkopott, elcsépelt időszaki egyházirodalmi irányzat helyébe új, életrevaló” stílust hoz. Ugyanakkor Prohászka arra is utalt, hogy sok véleményformáló idegenkedett a laptól pusztán azért, mert fiatalemberek készítették, ezért arra figyelmeztetett, hogy meg kell próbálni összeegyeztetni egymással az idősebb generációk óvatosságát és a fiatalok tettrekészségét. (Dr. Pető [Prohászka Ottokár]: Új katholikus folyóirataink. In: Új Magyar Sion, 1889, 151–152.)
Hasonló felfogás olvasható ki a Religioból is, amely elvi szinten üdvözölte és helyesnek tartotta az Egyházi Közlöny programját, azonban óvott attól, hogy az új lap konkurenciaharcot kezdjen az egyházi sajtó piacán, hiszen így a katolikus lapok számának növekedése végső soron csak befolyásuk és hatásuk csökkenéséhez vezetne.
Ahogyan Dedek Crescens későbbi visszaemlékezéséből kiderül, a fiatal lapkészítők öntudatos hozzáállása, független véleményformálása komoly ellenszenvet keltett az idősebb papi nemzedék néhány befolyásos tagjában. Szerinte a kulisszák mögött elsősorban Steiner Fülöp, a későbbi székesfehérvári püspök lépett fel a szerkesztőség ellen. Az Egyházi Közlöny ellenlábasainak kitartó ellenszenve megrémítette a Szent István Műintézet bécsi tulajdonosait, akik 1890 elején lapjuk megszüntetése mellett döntöttek. Dedek Crescens és társai ekkor a saját kezükbe vették a kiadást, vállalva az ezzel járó anyagi kockázatot. Ez a közjáték még jobban megerősítette a lapkészítők önérzetét: 1890 áprilisában például a következő szerkesztői üzenetet tették közzé:

1893-ban új tulajdonos, Cenner Lajos budapesti segédlelkész vette át a lapot, amelynek irányvonala azonban nem sokat módosult. 1894-ben például az Egyházi Közlöny – a konzervatív egyháziak megrökönyödésére – csatlakozott azokhoz a liberális véleményformálókhoz, akik bírálták a katolikus egyházat, mert az evangélikus felekezetű Kossuth Lajos temetése alkalmából nem tűzték ki a gyászlobogót a templomokra. Néhány évvel később Cenner összeütközésbe került a törvénnyel: 1899-ben az ügyészség négy, politikai tartalmú cikk miatt fogta perbe, amelyek a kormány egyházpolitikáját kifogásolták. Az eljárás hivatalos indoka természetesen nem a cikkek tartalma volt, hanem az, hogy a lap nem rendelkezett a politikai témák tárgyalásához szükséges kaucióval. Cennert el is marasztalták, még ha másodfokon kifejezetten enyhe retorziót alkalmaztak is vele szemben, hiszen mindössze 50 forint fő- és 10 forint mellékbüntetésre ítélték. Talán ez az eset is hozzájárult az újabb tulajdonosváltáshoz, hiszen 1900 augusztusában Schmiedt Ferenc erzsébetvárosi káplán vette át a vállalkozást. Működését nem koronázta sok siker, ezért 1904-ben újabb váltás következett: 1902-ben Gerely József lett a tulajdonos-főszerkesztő.
Ez a váltás hozta meg az aranykort a hetilap történetében. Gerely József 1871-ben született Budapesten, eredeti családneve Geiduschek volt. Teológiai tanulmányait Esztergomban folytatta, ahol Prohászka Ottokár tanítványa volt, de Bécsben, a Pázmáneumban is tanult. 1891-ben szentelték pappá, és budapesti hitoktatóként kezdte pályáját, majd Esterházy Pál gróf magántanítója lett. Gerely tankönyvek szerzőjeként, illetve a katolikus hitoktatók mozgalmának szervezőjeként gyorsan közismertté vált. 1902-ben ugyanakkor szerkesztői tapasztalatok nélkül vette át a lapot, azonban hamarosan beleérzett e munka lényegébe. Ezt az is jelzi, hogy – ugyan csak rövid időre, 1905 és 1906 között – ő szerkesztette a Babits Mihályt és Kosztolányi Dezsőt is a szerzői között tudó Magyar Szemlét, 1908-tól pedig a néptömegek megszólítására törekvő katolikus bulvárlapot, az Új Lapot is irányította.

Morelli Gusztáv: Jézus a vízen jár. Illusztráció (metszet). In: Gerely József: Kis Képes Bibila az elemi iskolák III–VI. osztálya részére, 22. kiadás [Budapest, Szent-István-társulat, 1919. – Törzsgyűjtemény

Gerely szerkesztőként azt vallotta, hogy az Egyházi Közlöny „tiszta, magasan szárnyaló” koncepcióját a gyakorlatban a „pedáns zord realizmus” eszközeivel kell megvalósítani. A kor egyházi publicistái gyakran hibáztatták a katolikus olvasóközönség körében élő „szalmaláng lelkesedést”, a felekezeti orgánumok rendszeres támogatásának hiányát. Gerely ezért szerkesztőként a konzervatív tervezést, a szigorú gazdálkodás elveit követte:

Arra törekedett, hogy minőségi terméket előállítva szolgálja ki potenciális olvasótáborának igényeit. Szakmai hitvallása szerint:

Az aktualitásra kiemelt hangsúlyt helyezett, és általában – a nagy üzletlapok gyakorlatához hasonlóan – közvetlenül a nyomdába küldés előtt tartotta a lapzártát, amely „persze éjjeli munkával, nyakra-főre” történt. A siker további feltételének látta az állandó színvonal fenntartását, ezért – a katolikus sajtó gyakorlatával szemben, amely természetesnek vélte az elhivatottságból végzett ingyenmunkát – honorálta is szerzőit.
A lap legfőbb erősségének a nemzetközi hírek rovata számított. A szerkesztőség rendszeresen kapott adatokat a munkatársak külföldön élő barátaitól, a hírek többsége viszont a nagy nemzetközi lapokból származott. A fontosabb nyugati nyelvekből, sőt akár skandináv lapokból is fordítottak cikkeket, így eltekinthettek a Magyarországon:

Gerely azzal is igyekezett erősíteni az Egyházi Közlöny tekintélyét, hogy befolyásos egyházi publicistákat hívott meg vendégszerzőknek, például Prohászka Ottokárt. Emellett a püspöki kar támogatását is igyekezett demonstrálni: rögtön 1902 nyarán például azzal a bevezetéssel közölte egy egyházi értekezlet előadásait, hogy erre személyesen Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök kérte meg. Egy másik alkalommal arról adtak hírt, hogy Csáky Károly váci püspök minden esperesi kerület számára megrendelete a hetilapot, és előírta, hogy a kerületi gyűléseken olvassák fel és vitassák meg a legfontosabb cikkeket. Azt is felhasználták hírverés céljaira, hogy Samassa József bíboros, egri érsek rendszeresen vendégül látta Gerelyt a többi papi szaklap szerkesztőivel, és megosztotta velük az orgánumokkal kapcsolatos nézeteit.
Az Egyházi Közlöny a gondos szerkesztői munkának köszönhetően idővel tekintélyes és nyereséges vállalkozássá vált. Ezt bizonyítja többek között, hogy 1909-től, kifejezetten a püspökök, kanokok és a többi igényes olvasó számára bevezették a lap luxuskiadású változatát, amelyet finomabb, vastagabb papírra nyomtattak, természetesen emelt előfizetési díjak ellenében. Szintén 1909-ből származik az az adat, amely szerint a hetilap éves tiszta jövedelme tízezer korona volt, minimális eladási értékét pedig negyvenezer koronára becsülték. Gerely ennek ellenére soha nem volt elégedett az eredményekkel, és a rá jellemző csípős modorban arról panaszkodott, hogy a magyar papságnak legalább a fele még arra az újságra sem fizetne elő, amelyet maga Szent Pál szerkesztene.
A szerkesztő 1915 őszén idegösszeroppanást szenvedett el, és mindössze 44 éves korában meghalt. Az Egyházi Közlönyt ezután előbb egy világi újságíró, Gerely egykori jobbkeze, Hivatal József irányította. Később, 1917 elején a politikai katolicizmus egyik vezetője, Zichy János gróf kezdeményezésére alakult kiadótársaság vette át a lapot, amelynek élére nem kisebb személyiség, mint Giesswein Sándor győri kanonok, a hazai keresztényszocializmus vezéregyénisége került felelős szerkesztőként. Az Egyházi Közlöny a világháborús összeomlás és a belpolitikai felfordulás dacára egészen 1919 márciusáig megjelent, a Tanácsköztársaság azonban végleg véget vetett a szerkesztőség munkájának.

Giesswein Sándor arcképe. In: A Szövetkezett Balpárt arcképcsarnoka, Budapest, Révai – Salamon Ny., 1905. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Klestenitz Tibor kutatócsoport-vezető
(Lipták Dorottya Sajtótörténeti Kutatócsoport)

Felhasznált irodalom:

• Dedek Crescens Lajos: Üdvöt testvéreinknek az Úrban! In: Egyházi Közlöny, 1913. január 3., 1–2.
• Pető [Prohászka Ottokár]: Új katholikus folyóirataink. In: Új Magyar Sion, 1889, 151–152.
• Géresi Vendel: Az „egyetemes egyház” rovatáról. In: Egyházi Közlöny, 1913. január 3., 8.
• Klestenitz Tibor: A katolikus sajtómozgalom Magyarországon 1896–1932, Budapest, Complex, 2013.
• Klestenitz Tibor: Gerely József karrierje – falak és választóvonalak a katolikus nagygyűlések „szürke eminenciásának” életében. In: Egyháztörténeti Szemle, 2013/3., 67–82.
• Szerkesztői üzenetek. In: Katholikus Egyházi Közlöny, 1890. április 4., 161.

Munkatársaink előadásai a Médiatörténeti mozaikok 2024 című konferencián: 

• Vesztróczy Zsolt: Egy szlovák élclap a dualizmus korában. A Černokňažník (1876–1910)