Még csak most lenne 90

2021. szeptember 09. 06:00 - nemzetikonyvtar

Latinovits Zoltán, az egyik legnépszerűbb magyar színész

Latinovits Zoltán (1931–1976), a „színészkirály” életéről, haláláról könyvtárnyi írás született. Most, fölidézve húszesztendőnyi színházi pályája és negyvenöt évnél is rövidebbre szabott élete emlékeit és nyomait, azt keressük, hogyan s miképp is lehetett az öntörvényű és összeférhetetlennek tartott autodidakta művész olyannyira meghatározó korának színháza és az utódok számára. Hogy kiátkozzák vagy „királlyá” emeljék, hogy különcségeit emlegessék csak vagy épp prófétának tartsák sokan máig is. Ki volt Latinovits? S miért a színház lett élet-halál terepe, munkáját, alkotó erejét miért éppen e pillanatnyi, múlandó, csak a jelen lévő nézők számára élményt adó összetett művészetben indította el és bontotta ki? S persze, az irodalomban. Miért nem maradt a „kaptafánál”: az építészetnél?

03_ka_latinovits_portre_opti.jpg

Latinovits Zoltán portréja 1969-ből – Színháztörténeti és Zeneműtár 

Latinovits a hatásra törekedett. Hatni akart az emberekre – közvetlenül, azonnal és mélyen. Az építőművészet ugyan hosszú távú alkotásokat hoz létre, de a tervező nem találkozik „közönségével”, nem fedezheti föl velük együtt a művet, nem fedeztetheti föl, szerettetheti meg a házát, nem teheti az embereket, a közönséget-közösséget kíváncsivá majd boldog-elégedetté személyesen. S ott az irodalom. A nyelv a legpontosabbnak gondolt kommunikációs eszközünk. De a szépirodalom nyelve művészi anyaggá lesz az író-költő-drámaszerző tolla alatt. Egyértelműsége, kognitív, értelmi befogadhatósága, érthetősége szinte elvész. Az elveszett jelentés helyére pedig a sajátos poétikai, formai és zenei eszközökkel is megteremtett érzelem lép. A nyelv, amelyen az irodalom megszólal, művészetté válik, személyes érzelmi kommunikációvá – de hiányzik az alkotó és a befogadó közti közvetlenség és az olvasók közösségi élménye. A színházban azonban mindazok a jegyek megvannak, melyekkel a fiatal Latinovits az emberekhez akart szólni.
Ezért indult hát a már kisgyerekkorában és diákszínpadokon megismert világ felé: színész lesz, előadóművész. A család és a tradíció okán aztán mégis volt asztalosinas és hídépítőmunkás is, mielőtt a Műegyetem építészhallgatója lehetett volna. Onnan azonban 1957-ben Debrecenbe szerződött segédszínésznek, s nem az évfolyamelsőnek kínált fontos állami állást választotta. (Építész énje a színpadi tér és díszlet iránti igényességében és hozzáértésében mindvégig megmaradt. Ruttkai Évával közös budai otthonukat is maga tervezte. És munkatársaival részt vesz az új Nemzeti Színház építésére kiírt 1964-es tervpályázaton is.)
Amit a kiemelkedően intelligens, sportos fiatalember a színházról, a világról és az életről megtanult – otthon, az iskolában, a színpadon és a munkások között – beivódott gondolataiba. Életelveit meghatározta a tisztesség, a hitelesség, a meg nem alkuvó bátor igazságkeresés, a saját és mások tálentumával való felelős gazdálkodás idealizmusa. S emiatt valóban összeférhetetlen volt a tehetségtelenséggel, a hazugságban élőkkel, a megalázkodókkal és megalkuvókkal. Fegyelmezetlensége mögött az alkalmatlan keretekkel való küzdelem, a saját emberi és művészi hiperérzékenysége miatti önvédelem kényszere, föllobbanó haragja, dühkitörései mögött jobbítani akaró indulatai álltak. Nem a botrányt, az összeütközést kereste, hanem a megoldást az adott emberi-művészi helyzetre, s emiatt került sokszor konfliktusba, bajba.

04_ka_latinovits_kepesfilmhiradomelleklete_opti.jpg
Latinovits Zoltán 1970-ben. A Képes Film Híradó 1970. augusztusi számának melléklete. Prímás Gyula felvétele – Színháztörténeti és Zeneműtár 

Valószínű, hogy az őt időről időre hullámokban depresszióba vagy hiperaktivitásba taszító pszichés betegsége, ami mind a kommunikációját, mind a hétköznapjait és halálának, öngyilkosságának körülményeit is meghatározta, legalább részben a színészi létezés nehézségeivel függ össze. Az autodidakta színész ugyanis – hogy hiteles és hatásos alakítást nyújtson – személyiségét a szélsőséges élményekig viszi, hogy elérje a kifejezés olyan érzelmi intenzitását, ami átsugároz téren és rivaldán a partnerekig és a nézőkig. A tehetség és elhivatottság nem elég e lelki megpróbáltatások elviseléséhez, a szereppel, a karakterrel való megküzdéshez. Szükség van olyan mesterségbeli fogásokra, melyek magát a színészt, az embert és a személyiségét megvédik az átlényegülés fázisaiban való „közlekedés” folyamatában. Latinovits nem volt minden ilyen mesterségbeli fogás birtokában, amikor 25-26 esztendősen a szolnoki, majd a debreceni színpadra lépett. A színpadi alakba való belépésben mesterei, barátai, kollégái példát adtak neki, tanították, nyesegették, terelgették (Lehotay Árpád, Galamb Sándor, Versényi Ida, Berényi Gábor, Téry Árpád, Vámos László, Szendrő József, a fiatal Mensáros László meg Hofi Géza Debrecenben, a kamaszkorától barát Cserhalmi György, aztán Várkonyi Zoltán, Radó Vilmos, Pethes György és Huszárik Zoltán és persze szerelme, Ruttkai Éva is). Amikor azonban a karakterből való kilépés, a saját személyiség és hétköznapi én visszavétele következnék, a társak, a közeg nem segítettek. A kocsmai „levezetés”, a hosszú éjszakák elvették az erőt a szerepek elengedési folyamatának végig vitelétől. A színpadi figurák és a költők ott maradtak „élőkként” Latinovits érzékeny idegpályáin, zsigereiben. Vitte őket tovább, teljes lelküket, fájdalmaikat, szenvedésüket, szenvedélyeiket mint a sajátjait. Így nem lehet élni. Nem lehet sokáig életben maradni. De égni és hatni lehet.

Színészi alakításai már a pályakezdet éveiben is figyelmet keltettek. Epizódszerepekben is jelentős figurákat formált (a híres, 1957-es debreceni Hamletben Francisco, Török Jancsi a Légy jó mindhaláligban, A dadában Viktor stb.), első főszerepeiben pedig sármos hódítót. Kohut Ilyen nagy szerelem című darabjának férfi főszerepében például megbabonázta a vendégszerepelni Miskolcra érkező sztárt, Ruttkai Évát. Aki mellett aztán a rádióban és később a Vígszínház színpadán is Rómeó lehetett. És az életben is.

05_hol_van_az_a_nyar.jpg

Az 1978-ban kiadott Hol van az a nyár című kislemez borítóján Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán – Színháztörténeti és Zeneműtár 

Kapcsolatuk különös. Azt mondják – s az ellenkezője is igaz… –, az ellentétek vonzzák egymást. Köztük nem ellentét volt, de akkora különbség, hogy az emberi, szakmai téren egyaránt áthidalhatatlannak látszott. Hihetetlen energiák törtek föl szerelmükből, úgy tudták megtartani a hidat mégis. A színészkirály és a színészkirálynő.
1959-tól Latinovits a filmvásznat is meghódította. A legkülönbözőbb filmekben kapott szerepeket a kosztümös Jókaiktól a krimikig, a Tótéktól Karinthy szerepéig az Utazás a koponyám körülben, Jancsó-filmektől a Szindbádig. Ahogy a színházban, a filmen is megtalálták a lélekterhelt, torz, de legalábbis „fura” figurák. Latinovits emblematikus színházi főszerepei közt is sok ilyent találhatunk: Cipolla, a Tóték Őrnagya, Liliom, Ványa bácsi, Veszprémben A különc Teleki Lászlója és Willy Loman Miller darabjában, s az utolsó szerep: Dr. Edvardo Bozzi.

06_ka_latinovits_bozziur_opti.jpg

 Latinovits Zoltán A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című előadás főszerepében. Fővárosi Operettszínház, 1976 – Színháztörténeti és Zeneműtár 

A színház mellett a legfontosabbnak a költők, a magyar költők, főképp József Attila, Ady és Illyés Gyula, Arany és mások szavainak megszólaltatását tartotta. Az irodalmat, a verset nem elsősorban olvasnivalónak gondolta Latinovits, hanem közvetlen és személyes kommunikációnak a szerző és a befogadó között. A színész-előadóművész, azaz az első olvasó közvetítésével akarta segíteni, hogy a költői szó, de leginkább a költői érzelem és indulat utat találjon a közönséghez. Versmondását a költői pozícióba való átlényegülés, valamint a versszöveg és a zeneiség emocionális átadása jellemezte. A pódiumon túl a rádióban, hanglemezeken és a televízióban teremtett új szavalói stílust. Fiatalokkal, az Irodalmi Színpadon és az Egyetemi Színpadon – ahol maga is számos alkalommal szerepelt – a későbbi Balassi Bálint Szavalókörrel rendezett színpadi versműsorokat, a Kalákával is föllépett.
A versmondás, a színészi előadás teoretikus és pszichológiai kérdései inspirálták előbb, aztán a színházi értékek, a színházművészet és a társulaton belüli munkamódszerek megújításának vágya arra, hogy maga is esszéket, majd könyveket publikáljon. S miközben színi pályája kiteljesedéseképp a veszprémi színházban rendezői feladatokat is kaphatott, megjelent a már korábban megkezdett írásának bővített változata, a Ködszurkáló (1973, 19942020). Ahogy minden nyilvános megszólalása, szereplése és állásfoglalása, e kötet is vihart kavart. A fiatalok, és akik maguk is a színház, a kultúra és a közösség megújítására törekedtek, a Latinovits szigorú elveit és értékrendjét tükröző írásokat útmutatásként olvasták. A konzervatívok, akik a színházi életben nem akartak kilépni a realista játékmód és metodika már bevált és jól működő keretei közül, s akik a társadalmi kritikát is túl élesnek találták, elutasították, marginalizálták Latinovits minden megnyilvánulását.
Ma azonban másképp olvassuk a Ködszurkálót vagy a Verset mondok… (1978, 1983, 19852002) és az Emlékszem a röpülés boldogságára (1985) címmel összegyűjtött írásokat. Képet adnak egy kivételes művész gondolkodás- és alkotásmódjáról és a korszakról, melyben értékrendjéért harcolni kényszerült – s elbukott. Latinovits „modernsége”, amit pályája elején sok kritika kiemelt, nem volt „korszerűség”. Sokkal inkább jelentett szembenállást az 1950–70-es évek hazai színházi munkamódszereivel és divatjaival. „Modernsége” konzervatív volt abban az értelemben, hogy évezredes, hagyományos emberi és művészi értékek védelméért emelt szót, az emberközpontú kultúráért, a magyar nemzet tradicionális és klasszikus, valamint a világirodalom és -színház 20. századi teljesítményeinek tisztelete mellett állt ki. S mindenekfelett a tehetséget, az érzékenységet és a teljesítményt meg az igazságot tisztelte.
Legendás színpadi alakításainak hatása elsősorban a nézők emlékeiben maradt meg, filmszerepeiben évtizedek múltán is frissnek látjuk figuráit. Verselőadásmódját, színpadi beszédét már lehet ugyan idejétmúltnak tartani, de értékrendje, gondolatai és tálentumának világjobbító energiái számunkra is maradandó fontosságúak.

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr1516682456

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása