Polihisztornak általában a több tudományterületen is kimagasló eredményeket felmutató tudósokat szokták nevezni, bár időnként a rendkívül széles műveltséggel rendelkezőkre szintén használják ezt a fogalmat. Itthon a leggyakrabban Bél Mátyást, Mikoviny Sámuelt, Bolyai Farkast, Brassai Sámuelt, Hermann Ottót vagy Kós Károlyt szokták polihisztorként emlegetni, bár rajtuk kívül még jó néhány nevet lehetne említeni. Sajnos Bánffy Miklós a legtöbbször kimarad ebből a felsorolásból, noha a munkásságát tekintve joggal érdemelné ki ezt a megtisztelő jelzőt, hiszen politikusként, íróként, színházi rendezőként, díszlet- és jelmeztervezőként, festőként, grafikusként, irodalomszervezőként és könyvkiadóként egyaránt komoly életművet hagyott maga után.
Bánffy Miklós 1920 körül. Fotó: Szenes Koller utóda. A kép forrása: A Magyar Nemzeti Múzeum online katalógusa
A pályakezdés
Bánffy Miklós 1874. december 30-án született Kolozsváron egy ősi, főnemesi család tagjaként. 1891-ben Budapesten érettségizett, majd apja kívánságára ő is a jogi karra ment. Először Kolozsváron, majd Budapesten tanult, többek között olyan tanároknál, mint Wlassics Gyula, Concha Győző, Ballagi Aladár vagy Timon Ákos.
Bánffy művészetek iránti érdeklődése már korán megmutatkozott, különösen a festészet, az irodalom és a színház foglalkoztatta. Ennek megfelelően speciális tanulmányokat is folytatott, így festeni és rajzolni a neves festőművésznél, Székely Bertalannál tanult, Kolozsváron a kor híres zenetanárától, Gegenbauer Józseftől vett órákat, a fővárosban pedig Mikszáth Kálmánnal folytatott eszmecseréket az írás művészetéről.
A fiatal arisztokrata tanulmányai végeztével belemerült a társasági életbe, és sok más főrangú ifjúhoz hasonlóan ő is meglehetősen léha életet folytatott. Életmódjával olyan felháborodást keltett a Bánffy nemzetség körében, hogy 1897 júniusában a családi tanács összeült a megtévedt fiatalember megsegítésére. A tanácskozásukon készült jegyzőkönyv szerint:
„Bánffy Miklós önmagával meghasonlottá lett. Kibírhatatlan, összeférhetetlen magaviselete, gőgös természete rossz társaságokba kergette őt… [Az érettségit követően] …, nem lett más belőle, mint gond nélküli bohém, és nem lett a mai idők munkaembere. A kolozsvári Casinónak, a budapesti Nemzeti Casinónak tagja lett, ott megismerkedett a kártyával, …pénzétől sokszor teljesen kifosztva került haza. [Párbajvétség miatti] … elzárása sem javított rajta semmit. Fűnek, fának adósa maradt. Amennyi összeget hetenként vagy havonként adtam, soha nem volt elég. … Több, kisebb-nagyobb összegek erejéig váltókat hamisított … Számomra amilyen helyzetet teremtett, tovább kibírhatatlan és elviselhetetlen, … bűnfenyítésért az illetékes hatóságok szigorú eljárását és sürgős beavatkozását fogom kérni, amire alkalmazható törvény van. Kérem kedves rokonaimat, ... határozzák el velem együttesen azt, hogy Miklós fiamat a fentebb felsorolt bűncselekmények sorozatos elkövetése miatt az illetékes hatóságok helyezzék gondnokság alá, a szülői háztól egy esztendő időre távolítsák el … néptelenné lett mezőbanyhai kastélyomba, hol lesz majd elég ideje azon gondolkozni, … hogy [a] felsorolt bűnöket miért is követte el.”
Nemes Gyula: A Bánffy-uradalom titkaiból. In: Korunk, 31. évf. 6. sz. (1972), 877–878. – Elektronikus Periodika Archívum
A vármegyei árvaszék ülnöki tanácsa ennek megfelelően olyan döntést hozott, hogy Bánffyt egy évre gondnokság alá helyezte és Mezőbanyicára „száműzte”. Bár az ifjú ott sem élt szerzetesi életet, de a távollét mégis jót tett neki, érdeklődése pedig ismét komolyabb dolgok, a közélet és a művészetek felé fordult.
Egy sokoldalú arisztokrata (1899–1918)
1899-ben Bánffy Fiumében lett önkéntes fogalmazó a Magyar Királyi Tengerészeti Hatóságnál, majd 1900-tól ő volt a Földművelésügyi Minisztérium egyik berlini tudósítója. Közben egy könyvet is írt A külkereskedelmi politika eszközei címmel, majd hazatérése után 1901-ben a Beszterce-Naszód megyei tekei választókerület képviselője lett a Szabadelvű Párt színeiben. Az 1904-es „zsebkendőszavazás” hatására többekkel együtt kilépett a kormánypártból, és az ifj. Andrássy Gyula vezette Alkotmánypárthoz csatlakozott. Ezt követően nem vállalt újra képviselőséget, de pártja csatlakozott az ellenzéki koalícióhoz. Wekerle kormányában Andrássy kapta a belügyminiszteri tárcát, így neki köszönhetően Bánffy lett Kolozs megye és Kolozsvár főispánja 1906 májusától 1910 februárjáig.
Az 1910-es országgyűlési választásokon ismét indult, de ezúttal már pártonkívüliként. Bár egyszerre két kerület, a gyalui és a kolozsvári is felkínálta számára a jelöltséget, Bánffy végül az utóbbi mellett döntött. A voksolás során mintegy 500 szavazatnyi, meggyőző többséggel győzte le függetlenségi párti ellenfelét, bár ebben a Tisza István-féle Nemzeti Munkapártnak is komoly része volt. Ez ugyanis nem állított ellenjelöltet Kolozsváron, a párt választói pedig támogatták a 67-es alapon álló Bánffyt. Bár a megválasztása előtt még úgy nyilatkozott, hogy „én a munkapártba be nem lépek”, még abban az évben csatlakozott Tiszáékhoz. 1917 márciusában lemondott a mandátumáról, mivel az Operaháznál és Nemzeti Színháznál elfoglalt intendánsi pozíciója a korabeli jogszabályok szerint összeférhetetlen volt a képviselőséggel.
Az első világháború idején ő is vállalta a katonai szolgálatot, és először az erdélyi hadtesthez került. 1915-ben Munkácsra vezényelték át, ahol egyfajta politikai megbízottként a rutén lakosság ügyeivel foglalkozott. Később a miniszterelnök, Tisza István megbízásából Szófiában, majd Isztambulban teljesített diplomáciai küldetést. Komoly szerepet játszott a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet létrehozásában 1916 novemberében, mely az első ilyen intézmény volt a maga nemében. Bánffy ennek igazgatótanácsába is bekerült olyan neves tudósok társaságában, mint Csánki Dezső, Goldziher Ignác vagy Gombocz Zoltán.
Kormánybiztosi minőségben ő rendezte IV. Károly koronázási ünnepségét a budai Várban és a Mátyás-templomban 1916 decemberében, ahol egy háborúellenes megnyilvánulásával nagy botrányt okozott. Az ünnepség részeként ugyanis az uralkodó aranysarkantyús vitézeket avatott, ám ezek közé számos frontkatonát is beállított, akik között ráadásul nem egy rokkant is volt. Bánffy szerint ezzel „a harctér tragédiája ömlött be az ajtón, lepte el az oltár előtti térséget, hol még néhány perccel azelőtt, minden csupa ragyogó csillogás volt.” Az előkelő vendégsereg díszes ruházata és a katonák elnyűtt, csukaszürke egyenruhája, kopott bakancsa ugyanis elképesztő kontrasztot jelentett, a mankókról, műlábakról és a hiányzó végtagokról nem is beszélve.
1912-ben zongorapartnere, Zichy Margit segítségével az Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa lett, ugyanis a grófné az akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter felesége volt. Bánffy kinevezése komoly változást hozott az intézmények életében, aki a közönségcsalogató, kommerszebb darabok helyett komoly műveket kezdett színpadra állítani. A művészvilág ellenállásának dacára például az Operaházban bemutatta Bartók Béla két alkotását, A fából faragott királyfit és A kékszakállú herceg várát, ráadásul ezek díszleteit szintén ő tervezte. Közben a képzőművészettel sem hagyott fel, és a színpadi látványtervek mellett 1917-ben Berény Róberttel együtt ő illusztrálta Balázs Béla Játékok című munkáját is. Amikor a színházi és művészi körökben népszerű arisztokrata az összeférhetetlenségi törvény miatt 1917-ben választás elé került, hogy intendánsi tisztéről vagy képviselőségről mondjon le, „általános [volt] az érdeklődés, hogy nem hódítja-e el a napi politika a művészettől, amelynek még igen nagy szüksége van Bánffy Miklós gróf kiváló képességeire”. Szerencsére a művészeti tevékenység mellett döntött.
Bánffy írói pályája is a századfordulót követően indult. Kisbán Miklós álnév alatt megjelent drámái (pl.: 1906. Naplegenda, 1912. A Nagyúr) komoly sikert arattak, és a korabeli irodalmi élet olyan kiválóságainak vívták ki az elismerését, mint Schöpflin Aladár, Lengyel Menyhért vagy Tamási Áron. Még az arisztokraták iránt komoly ellenérzéseket tápláló Ady is úgy írt róla, hogy „Kisbán Miklós több, mint literary gentleman. Európai ízlésű, elmélyedt, finom lelkű ember.” Az Erdélyi Irodalmi Társaság már 1907 áprilisában a rendes tagjai közé választotta, sőt 1912-ben a szervezet orgánumának, az Erdélyi Lapoknak is ő lett a főszerkesztője.
Tevékeny szerepet vállalt az 1910-ben alakult Turáni Társaságban (1916-tól Magyar Keleti Kultúrközpont), mely a keleti országokkal való fokozottabb kapcsolattartást szorgalmazta. Ennek munkájában számos arisztokrata (pl.: Bánffy Miklós, Károlyi Mihály, Apponyi Albert, Berzeviczy Albert, Darányi Ignác, Tisza István stb.), földrajztudós és keletkutató (pl.: Teleki Pál, Prinz Gyula, Cholnoky Jenő, Germanus Gyula, Goldziher Ignác, Havass Rezső, Hopp Ferenc stb.) is részt vett. A szervezet egyébként szorosan együttműködött a más tudományos szervezetekkel, mint például a Magyar Földrajzi Társasággal és a Magyar Történelmi Társulattal. 1917 februárjában a Társaság Művészeti Szakosztálya Bánffyt választotta elnökévé.
Az összeomlás éveiben (1918–1920)
Az őszirózsás forradalmat követően Bánffy le akart mondani intendánsi tisztségéről, de az új vallás- és közoktatásügyi miniszter, Lovászy Márton a rendkívüli helyzetre való tekintettel ideiglenesen maradásra kérte fel. Ez a provizórium november 19-ig tartott, amikor felmentették addigi tisztségéből.
1918 novemberében Bánffy Bethlen Istvánnal Budapesten megalapította a Székely Nemzeti Tanácsot, de az ő erdélyi útja se hozott eredményt, mint Jászié. 1918 végén a szervezet Nyugat-Európába küldte, hogy korábbi ismeretségei révén támogatókat szerezzen a magyar ügynek. Bánffy ennek során megfordult Bécsben, Berlinben, Koppenhágában, Hamburgban, majd Hágában, de ő sem járt több sikerrel, mint a korabeli magyar diplomácia. A Tanácsköztársaság kikiáltásának hírére diplomáciai misszióját feladva először arcképfestésből élt, majd Bethlen István hívására Bécsbe ment. Innen együtt tértek haza 1919 augusztusában a román megszállás lévő magyar fővárosba.
Bánffy Budapesten tárgyalásokat kezdett a románokkal egy esetleges vámunióról, sőt még az is szóba került, hogy a Romániában uralkodó Hohenzollern-dinasztia egyik tagja kerüljön a magyar trónra. Horthy Budapestre való bevonulása és kormányzóvá választása azonban meghiúsította ezeket az elképzeléseket. Bánffy ekkoriban a legitimistákat tömörítő Magyar Királyság Pártjának volt az egyik vezetője többek között Herczeg Ferenc, Prohászka Ottokár vagy Raffay Sándor társaságában, de 1921 áprilisában, miniszterré való kinevezését követően szakított velük.
A külügyminiszter (1921–1922)
Bánffy 1921 áprilisában a Bethlen-kormány külügyminisztere lett. Bár nem volt hivatásos diplomata, de művelt, a nyugati körökben is elfogadott úriembernek számított, akinek a nemzetközi sajtója szintén jó volt. Bár külügyminiszterként ebben az átmeneti helyzetben rendkívül nehéz feladatok vártak rá, ráadásul az ország még diplomáciai karanténban is volt, de az akkori lehetőségeket tekintve Bánffy mégis komoly eredményekkel büszkélkedhetett.
Nyár végére sikerült elérnie, hogy a megszálló szerb csapatok végre kivonuljanak a megszállt Pécs-Baranya-Baja háromszögből. 1921 októberében került sor a második királypuccsra, amikor a kiantant államok, elsősorban Csehszlovákia háborúval fenyegetőzött, de végül diplomáciai eszközökkel sikerült elhárítani ezt a veszélyt.
Az év augusztusától októberéig tartott a nyugat-magyarországi felkelés, amikor a Prónay Pál vezette szabadcsapatok megakadályozták a békeszerződésben Ausztriának ítélt terület elfoglalását. Bár a Bethlen-kormány hivatalosan nem támogatta a harcukat, de szemet hunyt a tevékenységük felett. Az ellenállásuknak köszönhetően végül 1921 októberében a magyar és az osztrák fél tárgyalóasztalhoz ült, a velencei konferencián pedig Bánffyéknak sikerült kiharcolniuk, hogy Sopronról és nyolc ottani faluról népszavazás döntsön. A decemberben rendezett referendumon a lakosság mintegy kétharmada a Magyarországon való maradás mellett voksolt.
Az 1922 áprilisában rendezett genovai konferencián már Magyarország is részt vehetett, ahol Bánffy számos nyugati- és közép-európai politikussal folytatott kétoldalú tárgyalásokat. Bár ezek nem igazán hoztak gyakorlati eredményeket, de az ország megítélésén javítottak, a diplomáciai elszigeteltséget pedig oldották. Bánffy a konferencián Csicserin szovjet külügyi népbiztossal szintén tanácskozott, sőt szóba került a diplomáciai kapcsolatok felvétele is, de az esetleges szovjet–magyar együttműködést Horthy kormányzó megvétózta.
Külügyminiszterként sikerült tető alá hoznia a hadifoglyok cseréjéről korábban folytatott, de megrekedt szovjet–magyar tárgyalásokat is. A szovjet fél ugyanis fogságban lévő magyar katonákért cserébe több száz bebörtönzött kommunista elengedését kérte, akik legnagyobbrészt a Tanácsköztársaság egykori funkcionáriusai voltak. Bár ezt a cserét itthon sokan ellenezték, de Bánffynak a magyar foglyok kiszabadítása jelentette a legfőbb szempontot. A megállapodást 1921 júliusában Rigában írta alá a két fél, melynek értelmében 1500 tiszt térhetett haza 329 bebörtönzött kommunista elengedése fejében.
Komoly külpolitikai sikert jelentett az is, hogy Magyarországot 1922. szeptember 15-én egyhangúlag vették fel a Népszövetségbe. A tagsággal nagyban enyhült az ország diplomácia elszigeteltsége.
1922 decemberében Bánffy belefáradt a helyettesével, Kánya Kálmánnal folytatott küzdelembe és általában a hazai politikába, ezért lemondott. Bár szóba került a nagyköveti kinevezése, Svájc nem csábította, törökországi kinevezését pedig volt beosztottjai hiúsították meg. Ekkor Klebelsberg Kuno, vallás- és közoktatásügyi miniszter kérésére elvállalta az Országos Magyar Képzőművészeti Tanács elnöki tisztét, és 1923-tól ő lett a hazai művészeti élet egyik irányítója.
A kisebbségi politikus (1926–1940)
1923 nyarán Bánffy hazalátogatott szülőföldjére. Már ekkor felmerült benne az Erdélybe való visszatérés lehetősége, de erre végül csak három évvel később szánta rá magát. Döntésében közrejátszott, hogy belefáradt a magyarországi politikába, másrészt 80 év felett járó apjától a birtokaik irányítását is előbb-utóbb szintén át kellett venni. Hazatérését régi barátja, Bethlen István miniszterelnök szintén támogatta, aki a magyar kormánypolitika erdélyi támogatóját és a bizalmasát látta benne. Bánffy 1926 júniusában tért haza szülőföldjére, ahol felvette a román állampolgárságot. Rangjára való tekintettel az állampolgári esküt Bukarestben, I. Ferdinánd király előtt tette le. De az uralkodónak volt egy olyan feltétele, hogy Bánffy 10 évig nem politizáljon, cserébe viszont szabad kezet kap a művelődés és a kultúra területén. Az egyezséget mindkét fél betartotta.
Ez a megállapodás tökéletesen megfelelt Bánffy akkori politikai elképzeléseinek, aki az erdélyi magyarok megmaradásában a kultúrának szánta a döntő szerepet. Ennek megfelelően a helikoni írószövetség egyik alapítója lett, valamint az 1928 és 1944 között megjelenő Erdélyi Helikon című folyóirat főszerkesztője.
Az írást is folytatta, és több más munkája mellett ekkor jelent meg az élete fő művének tekinthető híres regénytrilógiája, az Erdélyi történet (1934–1940). A Kemény János-féle marosvécsi találkozókon is állandó vendégnek számított, bár oda csak az akkori irodalmi élet legjobbjait hívták meg. De a képzőművészettel sem hagyott fel, az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott kötetek közül nem egyet ő illusztrált, többek között Tamási Áron, Makkai Sándor, Áprily Lajos, Kemény János, Reményik Sándor itt megjelent munkáit. 1934-ben, majd 1937-ben pedig ő rendezte Az ember tragédiáját a szegedi szabadtéri játékokon, amivel elképesztő sikert aratott.
Az Erdélyi Szépmíves Céh logója. A kép forrása: Wikipédia
Bánffy gazdag arisztokrataként, illetve a Kolozsvári Hitelbank és Takarékpénztár igazgatótanácsi elnökeként komoly anyagi háttérrel bírt, így részt vállalt a legfontosabb magyar napilap, a Kolozsváron megjelenő Ellenzék, valamint a legnagyobb nyomdavállalat, a Minerva Részvénytársaság működtetésében. 1948-ig ő volt az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka is.
A román király, II. Károly 1938 márciusában feloszlatta a politikai pártokat, majd ezek helyett megalakította a Nemzeti Újjászületés Frontját. A magyar kisebbség képviseletét a továbbiakban az ezen belül működő Romániai Magyar Népközösség látta el Bánffy vezetésével, bár a gyors ütemben jobbra tolódó Romániában alig volt lehetőség az érdekvédelemre.
A második világháborúban (1940–1945)
A második bécsi döntést követően Bánffy ismét magyar állampolgár lett, sőt Horthy, a grófi rangjára való tekintettel a felsőház tagjává nevezte ki. De az egyre inkább jobbra tolódó országban hamarosan a politikai élet perifériájára szorult, amit részben Bethlen Istvánnal való szoros kapcsolatának, részben Erdéllyel kapcsolatos elképzeléseinek köszönhetett, melyek igencsak eltértek a magyar kormány hivatalos álláspontjától.
Bánffy már korán szorgalmazta a háborúból való kilépést, de kísérletei sorra kudarcot vallottak. 1943-ben Bukarestben folytatott titkos tárgyalásokat Iuliu Maniuval egy közös kiugrásról, majd 1944 elején Kállay miniszterelnököt és Horthyt próbálta erről meggyőzni. Március 19-én a német hatóságok őt is el akarták fogni, de nem volt a lakásán, később pedig hazatért Bonchidára. A román fegyverszünet hírére 1944 szeptemberében ismét Budapestre utazott Horthyhoz, de ez a missziója sem volt eredményes. Ugyanakkor sikerült meggyőznie az erdélyi hadsereg parancsnokát, Dálnoki Veress Lajost, hogy a front közeledtére Kolozsvár városát harc nélkül adja fel. 1944 októberében a magyar csapatok egy puskalövés nélkül vonultak ki innen, így ez Budapesttel ellentétben megmenekült a pusztulástól. A nyilas hatalomátvételt követően lemondott felsőházi tagságáról, és nem vállalt semmiféle közösséget Szálasiékkal.
Kiszorítva (1945–1950)
A front átvonulását Bánffy az ostromlott Budapesten vészelte át, majd családjával együtt 1945 tavaszán visszaköltözött Erdélybe. Itt csak romok várták, hiszen a németek bosszúból kirabolták és felgyújtották a bonchidai kastélyát, a még megmaradt értékeit pedig a környék román lakossága vitte el. A család ekkor Kolozsvárra költözött, ahol nyomorogva, megmaradt dolgaik és ingatlanjaik eladásból élt, míg Bánffy a földosztó bizottságokkal harcolt maradék birtokai megmentéséért. Felesége, Váradi Aranka és leánya, Katalin még az ősz folyamán útlevelet igényeltek, majd 1945 decemberében végleg Budapestre költöztek.
A Kolozsváron egyedül maradt Bánffy eközben ismét bekapcsolódott az újrainduló irodalmi életbe. Ekkor született írásait a Gaál Gábor szerkesztésében megjelenő kolozsvári folyóirat, az Utunk közölte, sőt egy darabját még a kolozsvári Magyar Színház is bemutatta, ami lényegében az egyetlen jövedelemforrás volt a számára. De a kommunisták előretörésével párhuzamosan egyre nemtelenebb támadások indultak ellene. Ennek nyitányát egy 1946 nyarán megjelent cikk jelentette, amit Ady egykori csodálója, Emil Isac írt. Ebben a román költő csak „Horthy egykori külügyminisztere”-ként emlegette őt, aki egykor az irodalmi és művészvilág képviselőit terrorizálta. A támadásokat később az ottani magyar kommunisták folytatták, ezért 1947-től Bánffy visszavonult laptól, és már csak az asztalfióknak dolgozott. 1948 márciusában az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnokaként felszólalt a felekezeti iskolák államosítása ellen, majd rövidesen tisztségéről is lemondott. Kiállása miatt megint csak durva támadásokban volt része.
A komoly anyagi gondokkal küzdő öregember 1947 nyarán útlevelet kért, hogy Marokkóban élő lányát és vejét meglátogathassa, de még az országból való kiutazásra sem kapott engedélyt. Két éven át tartó, hiábavaló küzdelem után végül 1949 augusztusában Petru Groza miniszterelnökhöz fordult segítségért, levelében pedig rettenetes nehéz anyagi helyzetére hivatkozott. Magyarországra szóló útlevelét ekkor viszont egy hónapon belül megkapta, így október közepe táján, nagy valószínűséggel 13-án vonatra ülhetett és távozhatott. Búcsúja ezúttal végleges volt, életében már soha többé nem térhetett vissza szülőföldjére. Az egykor dúsgazdag arisztokrata ekkor már koldusszegény volt, ráadásul még a hálókocsiba sem kapott helyett, így Budapestig másodosztályon ülve kellett utaznia. A magyar fővárosba már egy komoly egészségügyi problémákkal küszködő, megfáradt öregember érkezett 15-én. Ráadásul itt is majdnem ugyanabban volt része, mint Erdélyben, hiszen a volt külügyminiszter hamarosan itt is a támadások célkeresztjébe került. Nyugdíjat itt sem kapott, Révaiék szintén nem engedték publikálni, színésznő feleségét, Váradi Arankát pedig Major Tamás küldte el a Nemzeti Színházból. A Bánffy házaspár itt is nyomorgott, megélhetésüket a feleség nyugdíja és egy családi érmegyűjtemény néhány darabjának eladása jelentette.
Bánffy Miklós 1950. június 6-án halt meg Budapesten, és itt is temették el. Hamvait csak 1976 októberében szállíthatták haza Kolozsvárra, ahol a Házsongárdi temetőben található családi kriptában helyezték végső nyugalomra. Korábban kiadott és az asztalfiókban maradt művei az 1990-es évek óta sorra jelentek meg, ráadásul nem egyet közülük nagy világnyelvekre is lefordítottak.
Vesztróczy Zsolt
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)
