Bánffy Miklós gróf a magyar főnemesség 18-19. századi hagyományainak méltó és kiemelkedő 20. századi folytatója – az ország- és nemzetépítő, az európai minőségű magyar művészetet, kultúrát, politikát meghatározó művelődési-gazdasági programok megvalósítóinak utolsó potens generációjához tartozott.
Bánffy Miklós gróf portréja, 1917. Fotó: Strelisky Sándor – Kézirattár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár
A Kolozsvárott az 1873. esztendő utolsó előtti napján született gróf „nacionáléja” szerint író, grafikus, díszlet- és jelmeztervező, színházi rendező, valamint politikus (1906 és 1909 között Kolozs vármegye és Kolozsvár főispánja, 1921 áprilisától másfél évig a Bethlen-kormány külügyminisztere…) volt. 1950-ben, mintegy háromnegyed évvel a világháború utáni Romániából történt visszatérése után Budapesten hunyt el. Ravasz László püspök temette Farkasréten, s végakaratát, hogy a Kolozsvár-Házsongárdi családi kriptába helyezzék örök nyugalomba, csak 1976 őszén teljesítették.
Egy nagybirtokos főnemes mit keres a közéletben és a kultúrában? A művészetben a nemesség műkedvelő volt vagy hivatásos? Ilyen kérdések merülhetnek föl sok évtizeddel e történeti korszak letűntét követően a 21. századi emberben. A választ az értékeket és a hagyományokat tisztelő és teremtő egyének és felelős társadalmi csoportok történetének megismerésével találhatjuk meg. Példa a Bánffy és az Esterházy grófi családok tehetséges és kötelességtudó sarja, a felelős modern állampolgárként szerepet vállaló Miklós gróf élete és pályája.
1891-ben Budapesten tett érettségije után Bánffy Miklós Kolozsvárott és Budapesten folytatta tanulmányait. 1891 és 1893 között a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem jog- és államtudományi szakán tanult és később ott doktorált (1899). A jogi és államtudományi képzettség már közel egy évszázada volt alapja a fiatal főnemesek felelősségi körének, hogy szakemberként vehessenek részt az erdélyi és a magyarországi független államszervezet és intézményei kiépítésében, az országgyűlési munkában, a korszerű polgárosításban. Emellett a hazai gazdaság 19. század végi modernizálása is e fiatalemberek feladatai közé sorolódott (mint külső-belső elvárás). Bánffy is bekapcsolódott az erdélyi szövetkezeti mozgalomba bonchidai mintagazdaságával, nemzetközi színvonalú és hírű versenylótenyészetével.
A bonchidai Bánffy-kastély 1870 előtt. Fotó: Veress Ferenc – Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest Gyűjtemény. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár
Később az Erdélyi Gazdasági Egylet munkájában is részt vett. Mintegy 60 000 holdas birtokával az ország egyik legnagyobb földesura lévén, nemcsak az évszázadok alatt gyűlt családi vagyon, hanem a hatalma alá tartozó (s korszerűen értett felelősséget jelentő) területek, gazdaságok és emberek megmaradása és 20. századhoz méltó és az új időkben elvárt életszínvonalának megalapozása is a feladata volt. Ennek országgyűlési és pártpolitikusként is tudatában volt, s ezt képviselte. Az első háborúban előbb az erdélyi hadtestnél, majd a német Süd-Armee Commando alatt szolgált, de több diplomáciai megbízatást is teljesített (Konstantinápolyban, Szófiában, a háború utolsó szakaszában, 1918-ban Bécsben, Berlinben, Hágában). A trianoni békeszerződést megelőző, eredménytelenül maradt tárgyalások után, illetve hírt véve a Tanácsköztársaság bukásáról, hazatért. Bethlen kormányában külügyminiszterként szolgált. Politikai-diplomáciai munkájáról az 1920 és 1922 közötti rendkívül feszült időszakban az 1946-ban kezdett (befejezetlen) visszaemlékezéseiben írt, melyek Huszonöt év címmel 1993-ban jelentek meg.
1926-ban visszatért Erdélybe, mely ekkor már Románia része volt. Új feladatot, új terepet és új platformokat kellett találnia a magyar kisebbség kultúrájának és intézményeinek fönnmaradása érdekében. Minden erővel támogatta az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület munkáját. Az Erdélyi református egyházkerület főgondnokává választották, így hozzájárulhatott a felekezeti magyar iskolák megtartásához és fejlesztéséhez is. Bár nem politizálhatott (ez volt román állampolgársága megadásának feltétele), az Ellenzék című napilap főrészvényeseként mégis ott ált a politika és az erdélyi magyar pártpolitika hátterében. az 1930-as évek végén a romániai kisebbségpolitika reformjának elindításában is szerepet vitt, az 1940. évi visszacsatolás után visszatérhetett az országos politikába mint az országgyűlés behívott erdélyi felsőházi tagja. Egy, a kiugrással kapcsolatos titkos diplomáciai megbízatása kudarca és lelepleződése nyomán azonban a megszálló németek fölégették bonchidai kastélyát. Kolozsvárt igyekezett megmenteni egy romboló ostromtól, sikerült a frontot tárgyalások útján a várostól távolabb vezetni. A Szálasi-puccs után, 1944 októberében lemondott felsőházi tagságáról, minthogy úgy ítélte meg, a magyar országgyűlés és állam végképp elvesztette szuverenitását. Budapest ostroma, majd a háború befejeződése után visszatért családjával Kolozsvárra, ahol azzal szembesült, hogy az új rendszerben birtokait elvették, kifosztották.
A nemesség hosszan öröklődött hagyományait követte Bánffy Miklós abban is, hogy a műveltség és a művészetek jelentőségét a politikai és gazdasági nemzetépítés mellé sorolta egyenrangúként. Már fiatalon muzsikált és szerzett is néhány zeneművet – ami alapot adott későbbi kinevezéséhez a budapesti Operaház és a Nemzeti Színház intendánsává (1912–1918).
Grafikus-tervező tehetsége több (esetenként nem is művészi, hanem reprezentációs) projektben is megjelent – mint például az 1916-os koronázási menet megtervezésében, ahol a háborús rokkantakat is beállította a felvonulók sorába, ami miatt ünneprontással vádolták, némi joggal is talán. A nagy háború lezárását célzó tárgyalásai, külföldi körútja idején néhány hónapig Ben Myll néven portréfestéssel tartotta fönn magát. A külügyminiszterségről történt lemondása után, 1923-ban Klebelsberg Kuno fölkérésére a Képzőművészeti Tanács elnöke lett (1927-ig). Hazatérése után az Erdélyi Szépmíves Céh több kiadványát illusztrálta és támogatta a Minerva Rt. nyomdaipari vállalkozását.
A színházi munkájában összekapcsolódott a dráma, a zene és a vizualitás. Számos műhöz, köztük sok jelentős kortárs bemutatóhoz tervezett díszleteket és jelmezeket. Az egyik legfontosabb, 1918-as premier Bartók Béla Balázs Béla szövegére írott operájának, A kékszakállú herceg várának első előadása volt. 1934-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokon Az ember tragédiáját rendezte, melynek ekkor a jelmezeit is ő tervezte. Társat, feleséget is a színházi világból választott, Váradi Arankát (1886–1966), akitől Katalin nevű leánya született (1924).
Drámaírói sikereinél nagyobb közönség- és kritikai elismerést kaptak epikus alkotásai, regényei, novellái, melyek 1914-től kezdve jelentek meg (A haldokló oroszlán, Reggeltől estig – 1927, Fortéjos Deák Boldizsár memoriáléja – 1931, Farkasok – 1942, Bűvös éjszaka – 1946). 1916-ban lépett a Kisfaludy Társaság tagjainak sorába. Erdélybe visszatérte után az Erdélyi Helikon szerkesztője lett. Műveinek német, olasz, francia fordításai is megjelentek. Legismertebb és legnépszerűbb műve, az Erdélyi történet című trilógia 1934 és 1940 között látott napvilágot (Megszámláltattál, És híjával találtattál – 1937, Darabokra szaggattatol). A második háború után tagja lett a Romániai Magyar Írók Szövetségének, munkatársa a frissen indult Utunk című irodalmi lapnak, ám 1946-tól kezdve bezárultak előtte a kapuk és a lehetőségek. Útlevelet azonban csak 1949 végén kapott, hogy Magyarországra jöhessen.
Bánffy Miklós elkötelezett és tevékeny élete és pályája a(z erdélyi) magyar arisztokrácia legfontosabb és leghosszabb, ugyanakkor legkorszerűbb hagyományaiba illeszkedett, ám művészi (irodalmi, színházi, tervezői) tehetsége kiemelte a főképp közéleti szerepet vállaló főnemesek közül és az egyetemes magyar kultúra 20. századi alkotó nagyságainak panteonjában az egyik kiemelt helyre predesztinálja.
Felhasznált irodalom:
- Murádin Jenő Bánffy Miklós, a rajzoló és illusztrátor. In: Erdélyi Múzeum, 61. kötet, 1999. 1–2. füzet
- Politikusportrék. Bánffy Miklós karikatúrái, 1921, szerk. Soóky Andrea, Gilicze Ágnes, Budapest–Kolozsvár, Balassi–Polis, 2006.
Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)
