Blogsorozatunkat a 200 évvel ezelőtt született tudós-költő, Madách Imre legismertebb műve, Az ember tragédiája című monumentális drámai költemény színpadi ősbemutatójának közelgő 140. évfordulója kapcsán indítjuk el. 1883. szeptember 21-én hangzottak föl első ízben a madáchi verssorok a Nemzeti Színház színpadán.
Az ember tragédiája 1883. szeptember 30-i előadásának színlapja
Az ember tragédiája a romantika színpadára nem kerülhetett: egészen más dramaturgiai és színpadtechnikai megoldásokat követelt a szöveg hatalmas gondolati mélységének megjelenítése, vizuális keretbe öltöztetése, mint amire a Nemzeti Színház képesnek mutatkozott az 1860-as évek elején. És a közönség is másképp reagált az 1840–50-60-as években a színpadi vizualitás, a zene, a színpadi tánc hatáseszközeire, a fénydramaturgiára (a gázlámpák korában)… A korábban, az ún. „klasszikus vándorszínészet” időszakában harsány, külsőséges színészi alakítások ugyan már a nagyromantika idején „szelídülni” kezdtek, de a romantika „racionalizmusa”, hogy ne mondjuk, sajátos realizmusa a színházakban gyakran már nem is nagy (nemzeti) hősöket, hanem hétköznapi polgárkaraktereket mozgatott. Madách drámai költeménye pedig minden, csak nem „társalgási színmű”, nem romantikus történeti (nemzeti) tragédia, s nem is vígjáték. Pedig Az ember tragédiája színei sorában rendre alakot váltó főszereplők (mint kvázi-színészek), s köztük az időnként a ripacsériában is kitűnő Lucifer szavai gyakran megidézik a színpadot, a bábjátékot, a zenét. A konstantinápolyi (VII.) színben hangzik el az egyik, idevágó szállóige („Lucifer. Tragédiának nézed? nézd legott / Komédiának s múlattatni fog.”), melynek azután számos mása, folytatása olvasható a Tragédiában.
Amikor azonban, nem is olyan sokkal a mű megjelenését követően, az 1860-as évek elején kissé változott a színházi nyelv és a közönség viszonya a színjátékhoz, máris fölmerült az első magyar színházi rendező (színházalapító igazgató, volt színész) Molnár György új típusú budai népszínházat tervező elméjében, hogy a közönséget látványosságokkal, sosem látott technikai újdonságokkal is szórakoztató populáris, mégis nyelvében-szellemében-identitásában magyar színházában ezt a monumentális, nehezen képzelhető, alig megragadható művet is színre kellene vinni. E vállalkozásból azonban nem lett akkor semmi, Molnár Budai Népszínháza is csak bukdácsolt, vergődött – korai volt még a közönség számára a színházi intézménystruktúra bővítése és a nemzeti színjátszás előadói nyelvének megváltoztatása.
„A Tragédiának a bemutatása már a szöveg megjelenése előtt felmerült. 1861. november 2-án a Hölgyfutár c. lap a következőt írta: »Óhajtjuk, hogy az elterjedt jó hír teljesen valósuljon akkor is, midőn a mű színpadra kerül«. Molnár György is foglalkozott a mű színpadra állításával, de bemutatóra nem került sor. Sőt Madách halálakor is felvetődött a gondolat, hogy »a nemzeti színház az elhunyt költő iránti kegyeletnek szép jelét adná, ha egy pár estét az Ember tragédiája előállítására szánna. (…) Mindenesetre hiányzik valami drámai művészetünkből, ha e költői mű soha se eleveníttetnék meg a színpad által (Sürgöny, 1864. október 9.).«”
A Nemzetiben Tóth József, Kolozsvárott pedig Ecsedi Kovács Gyula is foglakozott a mű színrevitelével.”
Imre Zoltán: Nemzeti Színház – Tragédia, 1883. In: Színház, 45. évf., 2. sz. (2012. február), 38. – Elektronikus Periodika Archívum
Molnár György színész-rendező, színigazgató
Molnár György vállalkozásból azonban nem lett akkor semmi, Budai Népszínháza is csak bukdácsolt, vergődött – korai volt még a közönség számára a színházi intézménystruktúra bővítése és a nemzeti színjátszás előadói nyelvének megváltoztatása. De eljött annak az ideje is.
Egy évtized múltával, 1872-ben megkezdődött az újító mozgolódás a Nemzeti Színház (és a vidéki városokban működött, lassan állandósuló társulatokat is működtető színházak) mellé és után létrehozandó új, szórakoztató, részben magánvállalkozásként működő népszínház érdekében. A közönség és a színházi struktúra expanziója ez idő tájt egybeesett a városiasodás, a korszerű kapitalista és iparosító törekvések, egy új politikai stabilitás (a kulturálisan is egységesülő Monarchia) gazdasági gyarapodásával, az életszínvonal emelkedésével. Új műfajok, új színész-, szerző- és rendezőgeneráció jelent meg, a művészeti ágak egyre erőteljesebben specializálódtak és professzionalizálódtak. A Nemzeti Színháznak tehát konkurense támadt. 1875-ben megnyílt az 1873-ban egyesített főváros legnagyobb, kizárólag magyar nyelven játszó színháza, a Népszínház, melynek hatalmas épülete a Közmunkatanács által éppen csak kijelölt leendő Nagykörút és a Kerepesi (ma Rákóczi) út kereszteződésében alakított új, városi teret maga körül.
A Népszínház épülete (tervezte Ferdinand Fellner és Hermann Helmer bécsi cége). Pollák Zsigmond fametszete Elischer Lajos rajza után
Az 1870-es évektől egyre gyorsuló ütemben világvárossá váló Budapesten hatalmas átalakítások, beruházások folytak ekkoriban: például a Duna szabályozása, a rakpartok, a közraktárak, a vásárcsarnokok kiépítése, a királyi vár átépítése, a Városliget rendezése, a budai vízmű létrehozása és a csatornahálózat bővítése, a Sugár út, a belső körutak kijelölése, a két (három) városrészt összekötő hidak építésének megkezdése és ütemezése, a városi tömegközlekedési hálózat kiépítése, pályaudvarok létrehozása, a közvilágítás, a köztisztaság, a közegészségügy hivatalainak, intézményeinek kialakítása. Oktatási és kulturális intézmények megépítése stb.
A kihívásra válaszul a Nemzeti Szigligeti Ede igazgatása alatt jelentős átépítésbe kezdett, hogy fölvehesse valamiképp a versenyt popularitásra törő vetélytársával. Skalnitzky Antal tervei nyomán az 1837-ben fölépült (majd több ízben bővített, átalakított, illetve részeiben megsérült, leégett) első pesti Magyar Színház (1840-től Nemzeti) mellé bérházszárnyakat húztak, betagozva ezzel a színházat az egyre európaibb arcot öltő (Bécsre, Párizsra hajazó) belvárosi sugárút házsorába, s mindeközben technikailag is megújítva a színpadot, kényelmesebbé alakítva a nézőteret. Az átépítés 1876-ban fejeződött be. Szigligeti Ede után 1878-ban Paulay Ede (1836–1894) vette át a színház művészeti vezetését („drámai igazgató”-ként). S ő német minta nyomán egészen új színházi nyelvet vezetett be: a meiningenizmust.
Szászország-Meiningen fővárosában (mely ma a németországi Türingia tartományához sorolódik) II. György herceg 1866-ban vette át (az uralkodói cím mellé) az 1831 végén megnyílt nagy (udvari) városi színházat, mely ma is látogatható és működik. A színházbolond herceg nemcsak nézőként érdeklődött a színházművészet iránt, de a díszlettervezés és a színpadtechnika alkotói szempontból is foglalkoztatta. Az 1860-as évtized végére kidolgozta a nagyromantikából a modernizálódás felé vivő kiutat jelentő „történeti realizmus” művészeti-esztétikai alapjait. A képzőművészetekben ekkoriban a historizmus (még romantikus) irányzata nyert teret, a színpadon a (szintén ekkoriban föllendülő és egyre tudományosabb, pozitivistább, azaz a tényekre és a tárgyi maradványokra támaszkodó) történeti-régészeti kutatások és narráció eredményeit kívánta hasznosítani, bemutatni. A múltba helyezett szöveg- és zenedrámák előadásaihoz történelmi hűséggel megtervezett, gyakran nem valamiféle helyettesítő (színházi „mintha”-) anyagokból, hanem eredeti textíliákból vagy páncélzatból készített jelmezeket alkalmazott; a szereplők együttesjátéka (ensemble) mellett/mögött szintén hitelesnek tűnő külsőségekkel fölruházott, mégis egyénenként jellemzett tömeget mozgatott; s a legkorszerűbb technikákat vezette be a díszletezésben (horizontfüggöny, átvilágítható felületek, elektromos világítás, reflektorok), melyekkel korábban nem tapasztalt vizuális illúziót nyújtottak előadásai. Színháza több társulattal működött, s közülük volt, amelyik 1874 és 1890 között hosszú európai turnékon mutatta be produkcióit. Saját vasúti szerelvényeken járták be a kontinenst. A díszletekkel, jelmezekkel, technikai felszerelésekkel együtt utaztak a színészek, énekesek, muzsikusok is. Budapesten is föllépett a meiningeni társulat számos klasszikus és kortárs darabot bemutatva a hazai német és magyar ajkú közönségnek, no, és az újdonságokra figyelő színikritikusok és színházcsinálók számára. 1875-ös első vendégszereplésükkor a Gyapjú utcai (utolsó pesti német) Színházban játszottak nagy sikerrel, majd 1879-ben, 1881-ben és 1889-ben is visszatértek Budapestre.
„Vendégeink teljesítménye láttán a színészi alakításról és a színpadról alkotott fogalmaink gazdagabbá és tisztábbá váltak, látókörünk kitágult, a színházzal szembeni elvárásaink megnőttek.” („Unsere Begriffe von Darstellung und Bühne sind durch die Leistungen unserer Gäste reicher und klarer geworden, unser Gesichtskreis hat sich erweitert, unsere Forderungen an das Theater haben sich gesteigert.”)
Pester Lloyd, 1875. november 20. Idézi Staud Géza: Meininger in Ungarn – Wirkung, Nachwirkung. In: Kleine Schriften der Gesellschaft für Theatergeschichte, 26. Berlin, 1973, 46.
Paulay Ede, aki már régóta kacérkodott a gondolattal, hogy a stílromantika keretei közt színpadon megvalósíthatatlan, de vitathatatlanul nagy művek előadásához új stíluseszközöket és technikát dolgozzon ki, lelkesen üdvözölte a II. György társulata által mutatott megoldásokat, s első ízben (az Egmont, a Macbeth vagy a Lear király bemutatói után) a Csongor és Tünde többszintes, bonyolult világokat festő dramaturgiájának színre állításakor alkalmazta, 1879 decemberében. A következő erőpróba Az ember tragédiája volt, mely 1880-ban látott napvilágot új kiadásban a Gyulai Pál szerkesztette Madách-összkiadás kötetében.
Paulay Ede színész, rendező, tanár, a Nemzeti Színház drámai igazgatója
Mielőtt Madách művével dolgozni kezdtek, egy másik, szintén a Nemzeti Színház intézményét érő nagy kihívás miatt is meg kellett újítani a műsort, minél hatásosabb, illúziókeltő eszköztárral és látványos, nagyszabású tömegjelenetek bemutatására lehetőséget adó művekkel – hiszen (a már 1875-ben megkezdett építkezésnek hála) 1884-re volt várható az önálló dalszínház, az Operaház megnyitása. Az akkori Európa legkorszerűbb és legbiztonságosabb színházát tervezte (s menet közben át is tervezte) Ybl Miklós a Sugár útra. Az operatársulat, melyet Erkel Ferenc alapított a pesti Magyar Színházban 1838-ban, és a balett elvesztése, amikor 1884 őszén azok átköltöztek a csillogó neoreneszánsz palotába, jelentős szellemi és anyagi veszteséget okozott a Nemzeti Színháznak. Legnépszerűbb műsordarabjait (lévén a zenedrámák, operák – vagyis a kortárs zenével megjelenített művek, mint manapság a musicalek – mindig kedveltek a közönség körében, bár azoknak a legnagyobbak a kiállítási költségeik is) ezt követően szószínházi produkciókkal kellett helyettesíteni, pótolni. Az új színházi stílus, a meiningenizmus e téren is megoldást, népszerű és új alternatívát kínált. Új, látványos vizuális megoldások kerültek előtérbe a képző- és díszítőművészetben éppúgy, mint a színpadművészetben. E korszakban volt (egészen a millenniumig és a századvégig) a panorámák, körképek divatja is.
A Magyar Királyi Operaház 1884-ben megnyílt épülete. Kronstein rajza, V. A. Paar fametszete
A közönség és a változó színpad igényeinek megfelelően újabb korszerűsítésen ment át a (mai Astoria kereszteződésnél, a Rákóczi út elején lévő buszmegállónál emléktáblával is megjelölt helyen állott) Nemzeti Színház épülete. 1882-ben a szezonközi nyári hetekben zajlott munkálatok eredményeképpen a színpad mélysége két méterrel bővült, s a gázhálózat mellé kiépítették az elektromos hálózat kezdeményét is, majd 1883-ban bevezették a villanyvilágítást. (Ennek folyományai jól látszanak Paulay rendezőpéldányán, mivel színes ceruzával rendre átírta a korábbi világítási jeleket az új technológia adta lehetőségeknek megfelelően.) Forgószínpadot nem építettek be, a Tragédiában a díszletváltásokkor egy tengert és felhőt ábrázoló, ún. változási függönyt használtak. De több színben – Menny, Falanszter – alkalmaztak színpadi süllyedőket (a Drezdából hozott gépeket 1875-ben építették be).
Az első színre alkalmazás
Paulay Ede tehát több síkon és téren készítette elő Az ember tragédiája Nemzeti színházi előadását.
1881-ben és 1882-ben is szervezett a műsorban csak egy-két előadással szerepeltethető darabokból „magyar drámai cyclust”. Koncepcióját a bemutató előtt kétrészes cikkben publikálta a Fővárosi Lapok hasábjain.
„Ha tehát általában elfogadjuk, hogy egy ily nagyszabású drámai költemény színpadra alkalmazható, ha értékéből a színpad korlátai nem vonnak el többet, mint amennyit az előadás élete ráruház: akkor tán az én kísérletem se lesz meddő, s a remélhető eredmény sem bánthatja a költő szellemét.
[…]
A kiállításban középutat választottam a szükséges és a fölösleges közt. Díszes, de nem csillogó keretet terveztem a képekhez. Sehol se akartam a külső fénnyel vonni el a figyelmet a költeményről; de törekedtem mindent előállítani, ami világosabbá, könnyen érthetővé teheti.
[…]
Az ember tragédiája tizennégy színe feloszlik előjátékra és öt szakaszra. Az előjáték három képből áll. Angyalkarok dicsőítő éneket zengenek a – természetesen – láthatatlan Úr trónzsámolya körül. […] Felhők borítják a mennyei képet, melyek eloszlásával látható lesz a Paradicsom. Ádám és Éva a legtökéletesebb megelégedéssel nyugszanak egy virágcsoportban, a tudás és halhatatlanság fája közt.”
Paulay Ede: Az ember tragédiája a színpadon. In: Fővárosi Lapok, 20. évf., 220. sz. (1883. szeptember 20.), 1404–1405.; 20. évf., 221. sz. (1883. szeptember 21.), 1410–1412. Közli például: Andor Csaba: Az ember tragédiája ősbemutatója a sajtó tükrében, Szeged–Balassagyarmat, Madách Irodalmi Társaság, 2020, 23–43. – Törzsgyűjtemény
Prielle Kornélia írja naplójában:
„Paulay személyesen meghívott az Ember tragédiája felolvasására, úgy, hogy mint azt már scenírozta. Három óra hosszáig, és véghetetlen gyönyörűen olvasta, néha játszta. […] Egy pompás vacsora végezte be az estét, és éjfélkor jöttünk haza.”
Mályuszné Császár Edit: Egy színészházaspár élete: Szerdahelyi Kálmán és Prielle Kornélia, Budapest, Művelt Nép, 1956, 240. – Törzsgyűjtemény
Prielle Kornélia (1826–1906)
A rendező-dramaturg Paulay a Madách-szövegnek mintegy 35%-át (s az egész prágai színt) kihúzta, a hatrészes előadás (öt szünettel) így is négy óra hosszáig tartott. Az előjátékba került az első három szín (Mennyek, Paradicsom, a Paradicsomon kívül), az első szakaszba Egyiptom és Athén, a másodikba Róma és Bizánc, a harmadikba Prága és Párizs, a negyedikbe London, s az ötödikbe pedig a Falanszter-, az Eszkimó-szín, és a visszatérés a paradicsomon kívüli lugasba – foglalja össze a Vasárnapi Ujság (30. évf. 39. sz. 1883. szeptember 30., 637.)
A később színjátékszövegként kanonizálódott (egyes idegen nyelvű fordításoknak is alapját képező) textust és Paulay rendezői megjegyzéseit, színpadalaprajzait, a technikai elemekre (világítás, zene stb.) vonatkozó megjegyzéseit tartalmazó rendezőpéldányt a nemzeti könyvtár színháztörténeti gyűjteménye őrzi. (SZT N. SZ. E 162 Madách Imre, Az ember tragédiája. Rendezőpéldány, kézirat, 1883. 186 paginált levél.)
A Tragédia ősbemutatóján Jászai Mari játszotta Évát, Nagy Imre Ádámot, Lucifert pedig Gyenes László.
Az első Ádám – Nagy Imre (1849–1893) színész, rendező, a Színiakadémia tanára. 1864-es pályakezdése után 1870 óta volt a Nemzeti Színház tagja. Nagy Imre korának népszerű hős színésze volt.
Nagy Imre mint Ádám. Halácsy felvétele
Az első Lucifer – Gyenes László (1857–1924) 1878-ban végezte el a Színiakadémiát (melynek később maga is tanára lett), majd Nagyváradon kezdte a pályáját. Párizsi tanulmányútjáról hazatérve előbb Kolozsváron (1879–1882) lépett föl, majd 1882-ben szerződött a Nemzetibe Budapestre. 1909-ben örökös tagsággal tüntette ki a színház. Drámai szerepeit nagy erővel, megbízhatóan alakította.
Azzal, hogy Lucifert az intrikus szerepkörre szakosodott fiatal színésszel játszatta, Paulay hosszú időre meghatározó értelmezést hagyott örökül. A játékhagyomány ismeretében lehetett tudni, hogy az intrikus intrikál, de végül elbukik. Így az első bemutató szereposztása eleve Lucifer terveinek csődjét ígérte.
Gyenes László mint Lucifer. Goszleth felvétele
Az első Éva – Jászai Mari (1850–1926) a legnagyobb magyar tragika, a 19. század végének és a századfordulónak színészként és emberként is egyik legjelentősebb és meghatározó „ikonja”. 1866-ban játszott először Székesfehérváron, majd Budán és Kolozsvárott lépett föl. 1872-ben lett tagja a Nemzeti Színháznak, melyhez haláláig hűséges maradt s (ugyan egyetlen évadra, 1900-ban a Vígszínházba szerződött, de) 1901-ben a társulat örökös tagja lett. Irodalmi és fordítói teljesítménye is jelentős.
Jászai Mari a párizsi színben. Strelisky felvétele
A 19. században (helyenként a 20. században is) még a Nemzeti Színházban is szokásban volt, hogy az új bemutatókhoz is ún. „típusdíszleteket” használnak. Paulay, aki maga rajzolta az új, historikus díszletelemeket, szintén fölhasznált minden meglévő dekorációt. De például a falanszterszínhez:
„Paulay forgó gépműhelyt tervezett, s a lombikjelenetet a haragvó földszellemmel a nézők tükörből láthatták”
F. Dózsa Katalin: Az ember tragédiája színpadtervei 1883-1915 között. In: Színháztudományi Szemle, 1983/12, 135. – Törzsgyűjtemény
S, amint a rendezőpéldányból kiolvasható, az előadás végén görögtűz jelent meg, miközben a kar a színpadon és a színfalak mögött énekelt: „Hozsánna, hozsánna, hozsánna!”
Erkel Gyula (1842–1909) zeneszerző, karmester, zongoraművész, timpanista – az ősbemutató zeneszerzője
Ami a jelmezeket illeti, a rendező a jelmeztár meglévő darabjait is igénybe vette, de a férfi főszereplők jelmezeit maga tervezte, míg Jászai (Paczka Ferenc és Feszty Árpád festőművészek segítségével) minden színhez új jelmezt készíttetett özv. Lengyel Gézáné Váci utcai műtermében. (Jászai jelmezeinek részletes leírását közölte: –e: Éva öltözékei. In: Pesti Hírlap, 1883. szeptember 23. Továbbá Földes Anna: Jászai Mari és a magyar színház, Budapest, Magvető, 1983, 171–174. És F. Dózsa Katalin: Az ember tragédiája színpadtervei 1883–1915 között. In: Színháztudományi Szemle, 1983/12. 95–146. és Uő.: A kulisszáktól a stilizált színpadig. Még egyszer a Tragédia 1883–1915 közötti díszletterveiről. In: Színháztudományi Szemle, 1997/32. 33–48.) Paulay Lucifer előjáték-beli denevérszárnyas jelmezét Liezen-Mayer Sándornak (1839–1898) 1881-ben a Tavaszi Tárlaton bemutatott Faust-illusztrációiban szereplő Mephistopheles figurához hasonlóan alakította ki.
A Pester Lloyd kritikusa, Adolf Silberstein a bemutató másnapján részletesen tudósított a nyitóképről:
„A köztes függöny felgördül, és ott van előttünk az égi birodalom proszpektje, a valóságos égé, ujjongó gyerekseregével, a szivárvánnyal és napsugarakkal keresztezett boldog égi mezőkkel. E jelenet áttetszőségét még emeli néhány könnyed gazefüggöny, melyek mindent mintha egy ritkás ködön csillogtatnának keresztül. Pompás, a háttérből hangzó kórusok, elektromos fények, szimmetrikus amfiteatrikus elrendezés egy pillanatra a magasabb világ illúzióját keltik.”
Adolf Silberstein: Der ungarische „Faust”. In: Pester Lloyd, 11. évf., 261. sz. (1883. IX. 22.) – Törzsgyűjtemény
A Fővárosi Lapok kritikusa szerint:
„A villanyvilágítás fény-, és árnyfokozatait gyakran vették igénybe a képek hatásának emelésére.” […] Nem a »vanitatum vanitas« csüggesztő bölcsészete szól e műből; melegszívű költő szól belőle, ki a világtörténet drámailag jellemző, szomorú konkrét képei mellé vigaszul állítja fel a szív benső világát és a hit biztató malasztját. (…) Sokan voltak, (…) s ez a nagy közönség négy óra hosszán át szakadatlan figyelemmel nézte ama nagy történeti tableauk életelevenségét, melyek némelyikéhez szűk a mi színpadunk”
Fővárosi Lapok, 20. évf., (1883. szeptember 22.), 1418–1419. – Törzsgyűjtemény
A mű gondolati és művészi értékeit gyorsan felismerte a színházlátogató közönség. Még ha a kritika időnként túl nagy igénnyel lépett is föl, s fanyalgott, a Tragédia a Nemzeti Színház színpadán megérte a századik előadást, s 1905-ig a Paulay-féle változatot adták elő.
P. Márkus Emília az egyiptomi színben, 1897. Uher felvétele
2023 – Madách 200, Az ember tragédiája 140
A Madách- és a Tragédia-évforduló jelentőségét nem szükséges különösképp indokolnunk, annál inkább szemet szúr, hogy a Petőfit vagy korábban az Aranyt ünneplő emlékév mintájára nem szerveződött emlékév legjelentősebb drámaköltőnk, Madách Imre születésének 200., s fő műve, Az ember tragédiája színpadi bemutatójának 140. évfordulója alkalmából. Természetesen számos esemény, program és ünnepi gesztus kapcsolódik idén a jubileumokhoz. Többet korábban már említettünk, most néhányat fölidézünk, illetve megelőlegezünk az érdeklődő olvasók számára.
Az ember tragédiája legfrissebben megjelent idegen nyelvű fordítása a máltai, mely 2023 tavaszán látott napvilágot Budapesten, a Magyarországi Eszperantó Szövetség kiadásában (It-Traġedja tal-Bniedem, fordította Karmenu Mallia).
Szintén ez évben jelent meg Veress Sándornak Az ember tragédiájához 1947-ben írt színpadi zenéjének Rózsa Pál által rekonstruált partitúrája Milánóban.
Sor került a Tragédia különleges nemzetközi projekt keretében született előadására a Hajógyári-szigeten 2023. június 23-án. Vidnyánszky Attila rendezésében 11 ország kétszáz színi-egyetemistája adta elő Az ember tragédiája színeit. A hat és félórás produkció felvételét és a hozzá kapcsolódó dokumentumfilmet az ősbemutató évfordulóján, 2023. szeptember 21-én sugározta a televízió.
A nemzeti könyvtár 2023. szeptember 20-án a Tragédia színpadtörténetéről és 21. századi recepciójáról tartott konferenciát a 140 év álom a színpadon címmel megnyitott kiállítás terében. Szeptember 28-án pedig Az ember tragédiája műfordításairól nyílik kiállítás az Országos Idegennyelvű Könyvtárban, melyet konferencia követ (Az ember tragédiája a világirodalomban).
Az idei emlékév legjelentősebb Madách-kiállítása Pozsonyban látható, a Szlovák Nemzeti Múzeum épületében.
Kétnapos nemzetközi tudományos tanácskozás lesz szlovák, szlovákiai magyar és magyarországi szakemberek részvételével Alsósztregován, a Madách-kastélyban október 4–én és 5-én. (A magyar dráma napján rendezett alsósztregovai ünnepségről szóló beszámoló itt olvasható.)
A Magyar Művészeti Akadémia és az Országút című lap fölkérésére kortárs képzőművészek készítettek illusztrációkat a Tragédia színeihez Szín-Tézis címmel.
A nyomtatott és az elektronikus sajtó, rádió- és televíziócsatornák rendre műsorra tűzik Az ember tragédiája földolgozásait, illetve beszélgetéseket, interjúkat sugároznak Madách-csal és a Tragédiával kapcsolatban.
Megjelent Nádasdy Ádám „Tragédia-fordítása” a Magvető Kiadó gondozásában.
Készül Gyöngyösi Levente–Visky András–Kiss Judit Ágnes Tragoedia temporis című operája.
A budapesti Katona József Színház október elején mutatja be Embtrag – Keressétek az Urat, amíg megtalálható! című előadását Madách és Nádasdy Ádám szövegének fölhasználásával. A dramaturg Szabó-Székely Ármin, a rendező Székely Kriszta.
Az ember tragédiája ma talán még aktuálisabbnak tűnik, mint egyes békés, nyugodt, prosperáló korszakokban. Olyan kérdésekkel problémákkal, tragédiákkal, időnként katasztrófákkal kell szembenéznünk, mai embereknek, melyek meghaladhatják a saját tapasztalataink alapján adható válaszok, megoldások lehetőségét. Gyakran nem emberléptékű, de emberiségméretű problémák szakadnak ránk. Egzisztenciális kérdésünk változatlan: mivégre a teremtés? Mit ér az ember? Van-e szabadságunk saját akaratunk szerint formálni létünket és világunkat? S van-e szeretetből védőernyő a fejünk fölött, van-e védőháló alattunk, mikor ugrani kell?
Madách gondolatai ma is segíthetnek élni.
Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)
A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész
