Blogsorozatunkat a 200 évvel ezelőtt született tudós-költő, Madách Imre legismertebb műve, Az ember tragédiája című monumentális drámai költemény színpadi ősbemutatójának közelgő 140. évfordulója kapcsán indítjuk el. 1883. szeptember 21-én hangzottak föl első ízben a madáchi verssorok a Nemzeti Színház színpadán.
Madách drámai költeménye nem színpadra szánt mű. Ha úgy lett volna, Madách bizonyára igyekezett volna elhelyezni művét például a Nemzeti Színháznál. Korábbi drámáit, bár tudta, érezte, hogy nem eléggé színszerűek, mégis vágyta nyilvánosság elé bocsátani, nem sikerült neki. Amikor elkezdett foglalkozni a drámai formával, korábbi színházjárói és olvasói tapasztalataira támaszkodhatott, ám pesti egyetemi évei után hazatérve a családi birtokra, elszakadt az épp az 1840-es években viharosan gyors változásban lévő színházi és irodalmi élettől, diákkori élményeit elevenítette föl magában, mikor korai drámáit írta, a Nemzeti Színházban látott-hallott előadások és színészek rémlettek föl lélekszínpadán. Időközben azonban a romantikus előadói és dramaturgiai stílus és divat hódított tért a Duna-parti városok színpadain. Ez jórészt ismeretlen volt a csesztvei kúriában vagy az alsósztregovai kastélyban időző Madách számára. Amikor azután a drámai költeményhez fogott, mintegy összefoglalván gondolatait, az őt foglalkoztató irodalmi-tudományos és társadalmi kérdéseket, nem színpadra képzelte alakjait, hanem értő, mély gondolkodású olvasók számára írt – ilyen olvasót bizony csak egy tucatnyit, ha álmodott magának. Végül azért csak beleegyezett a Kisfaludy Társaságban tartott nagy sikerű fölolvasás után, hogy könyv alakban juthasson hozzá a közönség a költeményéhez. Az 1862-ben megjelent első után már 1964-ben kijött a második kiadás. Találtatott tehát néhány olvasó, ha nem is egy nézőtérnyi…
A Tragédia után írt Mózes már színpadra szánt mű lett. Pályázatra készült, ám nem díjazta a zsűri, színpadra is csak sokkal később került, miután Gyulai Pál megjelentette a már elhunyt költő művei között.
Az ember tragédiája megjelenésekor nem keltett különösebb érdeklődést a színházi világban. Egyrészt „elhitték” a szerzőnek, hogy nem véletlenül jelölte meg drámai költeményként a műfajt, másrészt a kor, az 1860-as évtized eleje egyáltalán nem tette volna lehetővé e játék színre állítását – túlságosan elvont, gondolati, cselekménye elsősorban „belső” küzdelem, s a történeti színek forgataga ekkoriban szintén nem volt elképzelhető a késő romantikus játékmód szerint. A nem valódi jellemfiguraként megjelenített szereplők, Ádám, Éva, Lucifer, az első szín, a Mennyek mitikus figurái, illetve a történeti/áltörténeti karakterek hosszú sora, a színenkénti változás, Ádám öregedése az álomszínekben, a történeti színek gyakran külsődleges eseményei-történései stb. nem voltak alkalmasak a romantikus illúziószínpad eszközeivel történő bemutatásra. Az 1870-es években (nálunk az évtized végére) megváltozott a játékstílus és a közönségízlés is, megjelent a meiningenizmus mint sajátos színházi historizmus, amolyan „romantikus realizmus”, már elszakadóban a nagyromantika eszköztárától az idealizált történeti korokra nézvést realisztikus vizuális illúziókeltés a minuciózusan kidolgozott jelmezekben és hamarosan már elektromos világítással, új effektekkel világítható, dramatizálható díszletezéssel. A stílust a hazánkban is vendégszerepelt meiningeni hercegi társulat inspirálta, turnéik állomásain gyorsan el is terjedt a meiningenizmus koncepciója, technikája, előadásmódja. Ebbe az áramba kapcsolta be Budapestet Paulay Ede, a Nemzeti Színház direktora, aki egy korábbi színiakadémiai vizsga után előbb a (romantika korában szintén csak olvasmányként megismerhető) Csongor és Tünde nagyszínházi bemutatóját rendezte 1879-ben, majd pedig az irodalmi kánonban szereplő, de színpadot nem kapott szerző, Madách Tragédiáját mutatta be 1883-ban.
A Tragédia a történeti színek okán került előtérbe ekkor, a keretszínek misztériumszínpadot idéző megoldásait, az allegorikus figurákat legföljebb a drámatörténészek ismerték (és természetesen Madách).
Paulay csak egyszer, a legelsőként rendezte meg a Madách-művet, előadása ikonikussá vált mind a mű, mind főszereplői miatt. A Nemzeti Színház bemutatója mintaadó volt a vidéki városi színházak számára, s a 19. század végén számos előadás született a kiajánlott díszlettervek fölhasználásával – melyek a műhöz Zichy Mihály által készített rézmetszeteken alapulnak.
A 20. század elején, amikor – különösen a Nemzeti Színházban – a rendezők önálló művészi elképzelésekkel jelentkeztek, többen is fölfedezték a maguk számára Az ember tragédiáját. A rendezőkkel dolgozó díszlet- és jelmeztervezők is rendre elköteleződtek a Tragédia színre állítása mellett. Így a legjelesebbek pályájuk során több változatban is bemutatták a Tragédiát.
Lengyel György rendezőt idézzük most ennek kapcsán:
„Hevesi Sándor véleménye szerint a Tragédia minden egyes színrevitele csak újabb és újabb kísérletet és próbálkozást jelenthet. Mindig foglalkoztatott egy-egy nagy klasszikus mű megismételt színrevitele. Különösen kettő csábított több alkalommal is új színpadi megfogalmazásra: a Tragédia és a Peer Gynt. Részben megmagyarázza ezt a vonzódást Németh Antal gondolata arról a kihívásról, amely a nem színházi előadásra szánt művek színpadra állításában rejlik: »Mi módon lehet a színházi formát hozzánövelni az ilyen nagyméretű remekművekhez?«”
Lengyel György: Négy Tragédia-rendezés története – kitérőkkel. In: Striker Sándor honlapja
Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház direktora 1922–1932. Fotó: Ismeretlen. A kép forrása: 150 éve született Hevesi Sándor – Beszélgetés a Színészmúzeumban. In: Színház Online, 2023. június 9.
Hevesi Sándor és Németh Antal, a Nemzeti Színház 1922 és 1944 közti vezetői-rendezői irodalmi szempontból épp úgy fölkészültek voltak, mint a legkorszerűbb stiláris és technikai áramlatok tekintetében. Nem véletlen, hogy mindkettőjük nevéhez több emblematikus változat fűződik. 1908-ban a Népszínház-Vígoperában mutatták be a Tragédiát, melynek forrásai, fényképek, leírások segítenek valamennyire elképzelni az előadás vizuális elemeit. A színpadi historizmus jegyében a történeti színek tömegjelenetei bizonyára nagyhatásúak voltak. Immár a Nemzeti direktoraként Hevesi további három alkalommal is bemutatta Madách művét, 1923-ban, 1926-ban és 1929-ben.
Németh Antal egy jeles kötetben foglalta össze a Tragédia addigi színpadtörténetét (Németh Antal, Az ember tragédiája a színpadon, Budapest, Budapest Székesfőváros, 1933), mely földolgozásnak később folytatása is született Koltai Tamás tollából. A 20. század kiemelkedő rendezőjének és tudósának kapcsolatáról a Tragédiához nemrégiben közöltünk blogbejegyzést.
Szinetár Miklós, Lengyel György, Szikora János és Vidnyánszky Attila is több alkalommal látott neki a munkának Az ember tragédiája kapcsán. Szinetár Miklós a Szegedi Szabadtéri Játékokon 1976-ban mutatta be a Madách-művet, miután a Magyar Televízióban 1969-ben elkészítette a tévéváltozatát. Lengyel György először a Madách Színházban állította színre a Tragédiát (1981-ben), majd 1992-ben Pécsett és 1996-ban Debrecenben fogalmazta színpadra Madách gondolatait. Idézzük a rendező 2003-ban írott sorait:
„A Madách Színházban és Pécsett elsősorban Ádám és Lucifer alakjának gondolati egységét, összetartozását, Madách egymással küzdő, perelő két énjét hangsúlyoztuk. Debrecenben szertartásjellegű előadás mondanivalójának egyik meghatározó része az volt, hogy a dráma alapvetően Úr és Lucifer vitája a teremtésről és a történelemről, amelyben Madách saját belső kétségeit fejezi ki. Mindhárom előadásban Lucifert a Fényhozónak láttam, az értelem képviselőjének, Madách vívódásai tolmácsolójának. A tagadást, az értelem természetes kételkedésének és nem destruktivitásnak tartottam. Bár az Úr és Lucifer kapcsolata a három előadásban különbözött, egyik felfogásban sem kettejük hatalmi küzdelemét, hanem az emberért folyó küzdelmes vitáját tekintettem a dráma konfliktusának. Mindhárom rendezésemben Lucifert az Úrral megküzdő ellenfélnek másrészt, Ádámmal együtt gondolkodó és vívódó társának tartottam, aki a hit idealizmusával szemben a realitást, az élet ellentmondásait látja. […] Mindhárom előadásban kerestem a befejezés megoldását. A Madách és a pécsi színházi előadás befejezésekor, az Úr záró sorai után Lucifer keserűen ironikus Ádámra vetett tekintetén és gesztusán és Ádám magányán volt a hangsúly. Madách mondandójának legszemélyesebb, legkatartikusabb – lét vagy nem lét – kérdését úgy gondolom a debreceni előadásban tudtam a cselekmény szerves részeként megfogalmazni.”
Lengyel György: Négy Tragédia-rendezés története – kitérőkkel. In: Színház.hu, 2004. január 02.
Az itt említett negyedik (azaz az első) Tragédia-előadás Lengyel György középiskolás éveiben született, amikor 1954-ben a (még „tiltás” alatt álló) Madách-művet a Madách Gimnázium diákjai adták elő.
A Szikora János rendezte előadásokról (2002, 2018, 2021) sorozatunk múlt heti, 2. részében írtunk.
Vidnyánszky Attila máris csúcstartónak számít eddigi hat Tragédia-bemutatójával, gondolatmenetének, koncepciójának változásai is eklatánsan követhetők az idő múltával. 1998-ban a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház színpadán (és számos turnéelőadáson ország- és Kárpát-medence-szerte) játszott első változat hatalmas energiákat mozgatott meg, a szinte üres színpadon eszköztelenül játszó színészek közvetlenük adták át a költői szavakat-gondolatokat a nézőknek. 2008-ban az időjárási körülmények miatt meg nem valósult, bár elkészült zsámbéki előadás volt a második kísérlet. Ezt követte a 2011-es szegedi szabadtéri bemutató, melynek a debreceni színpadra átalakított változata 2012-ben került színre.
Pálffy Tibor mint Lucifer, Trill Zsolt mint Ádám és Vass Magdolna mint Éva. Az ember tragédiája. Rendező: Vidnyánszky Attila. Csokonai Színház, Debrecen, 2012. A kép forrása: Czellár Anikó: Hét órás előadást tervez Az ember tragédiájából Vidnyánszky Attila. Dehir online hírportál, 2012.09.21.
2018-ban a budapesti Nemzeti színpadán hangzottak föl ismét Madách veretes sorai Vidnyánszky rendezésében – a hatalmas színpadgépészetet mozgató előadás koncepciója nem érvényesült az előadás egészében, csak az elején, amikor a történeti színek hármasait (tézis-antitézis-szintézis) egyszerre játszatta a rendező, érzékeltetve Ádám (és az öt Lucifer) út- és megoldáskeresését. Később a terv elhalt, sajnos elfáradt az ambíció. A 2023 nyarán bemutatott monumentális diákelőadás a külföldi színiakadémisták és a fiatal közönség beavatása (is) volt a Hajógyári-szigeten.
Láthatjuk, hogy számos nagy formátumú alkotó (rendezők, tervezők, koreográfusok egyaránt) újra és újra nekirugaszkodik Az ember tragédiája színpadi megvalósításának. Ahogy az olvasó is időről időre újraolvassa kedves könyveit, s mindig fölfedez bennük valami újat, valamit, amit addig nem vett észre. Vagyis alkalmazza olvasmányát az életéhez, a változó világhoz, amelyben él. A művészek, az alkotók sem tesznek másképp. Újraolvasnak, újragondolnak valamit, s megosztják velünk saját értelmezésüket, fölfedezéseiket.
Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)
A sorozat további részei: 1. rész; 2. rész 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész
