160 éve nyílt meg a Budai Népszínház

2021. szeptember 14. 10:01 - nemzetikonyvtar

 „A szín a boszorkány barlangját ábrázolja, a falakon mindenfelé kitömött állatok, ijesztő képek, jobbra és balra szobrok. Medve, múmia, majom. A szín közepén hosszúkás asztal, a két végén két égő gyertya és székek.”

Az ördög pirulái, írták Ferdinand Laloue, Anicet Bourgeois, Michel Laurent, [zene: Jacques Offenbach, ford. Tarnay Pál]. Szövegkönyv, kézirat. 28. o. Jelzet: SZT MM 8.509 – Színháztörténeti és Zeneműtár

pilula_kotta_opti.jpg

Az ördög pilulái zongorakivonata, Pest, Rózsavölgyi és Társa, 1863. Jelzet: Mus. pr. 3.376 Színháztörténeti és Zeneműtár

Az ördög pilulái zongorakivonatának címlapján – Wilhelm Tatzelt litográfiáján – Albert, a zenés bohózat főszereplője (fiatal festő) csodálkozva nézi, amint a Sára boszorkány által éppen most teremtett új szolga (az egyik gnóm) hajba kap az elsővel, aki dühös, hogy vetélytársa akadt, s most fenyegeti amazt. A felső, kisebb képen a pulykává változtatott Sottinez spanyol hidalgó látható, az alsón pedig Rodriguez, az alguazilok vezére, amint kardjával kettészeli ellensége, Seringuinos gyógyszerész kocsiját, amely azután szét-, majd a színről kigurul.

A Színháztörténeti képeskönyv leírása alapján, szerk. Belitska-Scholtz Hedvig, Rajnai Edit, Somorjai Olga, Budapest, Osiris, 2005 (Libri de libris), 80. – Törzsgyűjtemény

A bohózat cselekményét – utalásokkal fűszerezve az 1863. év világpolitikai eseményeire – legrészletesebben Jókai Mór élclapja, Üstökös ismertette.

„No Mihály gazda, most tüntesse kend ki memóriájának az ő talentumát, mert könnyebb volna a lengyel lázadás történetét, vagy a schleswig-holsteini kérdés phasisait, vagy egy némely hirlap tüneményes átválttozásait szép sorban elregélni, mint az ördög piluláinak szövegét: csak az a különbség lévén, hogy a mig ama kérdések részben szomorúak, részben unalmasak, addig az ördög pilulái minden tekintetben mulattatok; s az olyan tapasztalt férfiú, mint én, ki minden allegóriában feltalálja a politikai czélzásokat, könnyen felfoghatja a bolondságnak látszó események mélyebb értelmét.”

Az ördög pilulái: A politikus csizmadia elbeszéli otthon, hogy miket látott. In. Üstökös, 1863. dec. 19., XIV. kötet, 25. sz., 194. – Elektronikus Periodika Archívum

A francia bohóság színpadtechnikai praktikákkal mesterien teletűzdelt előadása (bemutató: 1863. dec. 10.) volt az utolsó sikere a Budai Népszínháznak (élt két ciklusban, 1861 szeptemberétől 1864 szeptemberéig, illetve 1867 júniusától 1870 februárjáig). A színház a Lánchíd budai hídfőjénél állt, nagyjából ott, ahol ma Borsos Miklós szobra, a Budapestről induló főutak kilométer-számozásának kezdőpontját jelző 0 kilométerkő.
Molnár György (1830–1891), a színház alapító-igazgatója gazdag életművet alkotott. Rendezései újszerűen és szokatlanul nagy súlyt helyeztek a látványosságra. Színészként klasszikus drámákban romantikus pátosszal megformált alakításokkal vendégszerepelt a vidéki társulatoknál, Othello, III. Richárd, Coriolanus, Lear király (William Shakespeare) Tartuffe (Molière) voltak kedvelt szerepei.

molnar_richard_opti.jpg

Molnár György mint III. Richárd király, Nemzeti Színház, 1873, Szentkuty felvétele, SZT KA 6.196/13 Színháztörténeti és Zeneműtár

1870 és 1875 között a Nemzeti Színház társulatában játszott, művészeti vezetőként Debrecenben (1865–66), a budapesti Népszínházban (1875) és Kolozsvárott (1879–80) haragította magára kollégáit, illetve a színház- és a városvezetést. Becsvágyó volt, lendületes és fegyelmezhetetlen; bőkezű és könnyelmű, összeférhetetlenül és kegyetlenül kritikus másokkal, önmaga hibáival szemben azonban tökéletesen vak. Ő teremtette a Budai Népszínházat.
A kettős város – Buda és Pest – második, magyar nyelven játszó színházának létrejöttét több körülmény szerencsés találkozása segítette. Az első Molnár lelkesedése és ambíciója volt. Harmincas évei elején járva a vidéki színigazgató pozícióját kevésnek vélte, a főváros meghódítására vágyott. Az októberi diploma (1860) kiadása utáni szabadabb légkörben azonnal kérte a budai működési engedélyt, a Horváth-kertbeli nyári színkörben pedig 40 estére szóló fellépési lehetőséget „vásárolt” a színkört bérlő Carl Alsdorf német színigazgatótól. Molnár azonban nem albérletet, hanem saját színházat akart, és a felszabadult, reménykedő, hazafias légkörben a budai (majdnem pesti, hiszen a Lánchíd lábánál állt) magyar nyelvű színház ötlete ugyan kevesebb adakozóra talált, mint 25 évvel azelőtt a Nemzeti Színház, de Buda város tanácsának adminisztratív és anyagi támogatását mindenesetre megkapta. A gyorsan felhúzott épület és a telek Buda városáé lett, a felszerelés, a díszletek nagy része Molnáré.

budai_nepszinhaz_opti.jpg

A Budai Népszínház, ismeretlen mester színezett fametszete Frank József M. litográfiája után, 1861. Jelzet: SZT KE 5.694– Színháztörténeti és Zeneműtár

Molnárnak az új színház programját és műsorát a Nemzeti Színházhoz képest kellett meghatároznia. Annak, amit célként kiemelt, egy részét (a nemzeti műveltség emelése, a főváros magyarosodásának elősegítése, a nemzeti drámairodalom új tehetségeinek támogatása) már jó fél évszázada a magyar nyelvű színjátszás missziójaként tartotta számon a közgondolkodás. Új lehetőségként ajánlotta fel, hogy színháza a nemzeti színházi utánpótlás „előszobája” lesz. Molnár azt is felkínálta, hogy átveszi a népszínmű-repertoárt, bár a Nemzeti Színház nem jelezte, hogy azonnal lemond róla. Azt azonban, ami valóban megkülönböztette a Budai Népszínházat a Nemzeti Színháztól, még nem tehette, de nem is tudta volna közzé tenni, mert az ötlet csak a Budai Népszínház megnyitása után született. A szórakoztató színház gondolatát és gyakorlatát – mely a mindennapokban természetesen létezett – a kor nem is fogadta volna el nyilvánosan meghirdetett színházprogramként, közpénzt használó intézmény (a budai tanács 1000 ft szubvenciót, működési támogatást is ígért), közadakozásra is számító színház programjaként pedig semmiképpen.
A Budai Népszínház 1861. szeptember 14-én díszelőadással nyitotta meg kapuit: Jókai Mór prológja, Molnár György felolvasása (a színház létrejöttének történetéről tartott előadást), karénekek, táncszámok, élőkép. Szeptember 17-én Katona József Bánk bán című tragédiáját adták elő, ugyanezen az estén a Nemzeti Színház Erkel Ferenc Bánk bán című operáját játszotta. Szinte elkerülhetetlen volt, hogy a pest-budai közvélemény és sajtó ne versenyeztesse a két színházat, és a budai igazgatónak ez nem is volt ellenére:

„[…] nagy kedve telt benne, ha borsot törhetett az orruk alá, nem bírta elfelejteni, hogy régibb, sikeres fölléptei után (ott) nem szerződtették oda, ez ajgatta; azt szokta volt mondogatni, hogy azok ott mindnyájan babéraikon alusznak.”

Kassai Vidor Emlékezései, sajtó alá rend. Kozocsa Sándor, [Budapest], Egyetemi ny., [1940], 149. – Törzsgyűjtemény

A repertoár a színház első, majd második ciklusában is rendkívül változatos volt, és részben valóban ütközött – kivédhetetlenül – a Nemzeti Színház műsorával (Mélesville–Charles Duveyrier: A szép molnárnő, William Shakespeare: III. Richárd, Szigligeti Ede: Két pisztoly). Újabb és már ismert krónikásdrámák előadásaival (Dobsa Lajos: István, első magyar király, Szigligeti Ede: Gritti) az új intézmény a Nemzeti Színház műsorának egyik elidegeníthetetlennek tartott részéhez nyúlt hozzá. A konfrontációt csillapítandó Budán előkerültek olyan színművek is, melyek az 1830–40-es években voltak igazán népszerűek, s amelyeket a modernebb ízlés elfeledtetett (Franz Ignaz von Holbein: Kronstejni harcjáték, Charlotte Birch-Pfeiffer: Szapáry Péter). Igaz, ezekre se Budán, se Pesten nem volt senki igazán kíváncsi. Népszínművek? A kevés izgalmas darab az 1840-es évekből és a szintén kevés érdektelen mű az 1850-es évekből nem tartotta el a Budai Népszínházat. Ám az operettekre a Nemzeti Színház kevesebb figyelmet fordított. Az 1860-as évek elején operettet Pest-Budán a német színházakban lehetett látni, Offenbach Orfeusz az alvilágban című művét például a Horváth-kertbeli nyári színkörben 1862. május 6-tól játszotta Carl Alsdorf társulata. Molnár meglátta a rést: sorra mutatta be Jacques Offenbach egyfelvonásos zenés játékait (A dajka, Choufleury úr otthon lesz), majd a második ciklusban a nagyoperetteket, A gerolsteini nagyhercegnőt és a Genovévát.
A budai színház vegyes műsora és hullámzó színvonalú előadásai mellett a jövedelem módjával csordogált, és ezen Molnár György és gróf Batthyány Artúrné Apraxin Júlia románcáról keringő pletykák sem segítettek. A grófné pénzzel, bérletvásárlással támogatta Buda magyar színházát, ez pedig teret adott színésznői ambícióinak: 1963 februárjában három estén lépett színpadra.
A fizetetlen színészek és a felhalmozott adósságok nyomására Molnár szenzáció után nézett: 1863. január 17-én a Dunanan apó és fia utazása elképesztette Pest-Budát, a színház fennállása alatt, 1870. február végéig, csaknem 100-szor játszották.

„Ez egy vidor új operette, melyet Offenbach leleményessége igen mulatságossá tett, s az ember többet nevethet rajta, mint valamenyi viszontagságos élczlapunkon. Van benne sok bohóság, tréfa, látvány, operabál, quadrille és cancan, melyet a »jardin Mabile«-ban sem tanulhattak volna el különben. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy kissé túlozzák, s ez – hiba. A kirívót nem kell még kirívóbbá tenni, mert könnyen sértheti a szemet. Máskülönben akármit beszél ellene lady Tartuffe, ki szemét födte el; jól láttam, midőn ujjai közűl nézte. Tartuffe úr is édesdeden mosolygott, midőn szidalmazá. Maga az operette azonban nem oly meglepő, mint előadása. Mily ízléses és fényes kiállítás, s mily jókedv és vidorság az egész színpadon! Fele is elég volna, hogy felgyújtsa a nemzeti színház közönségét, mely néha a szereplőkkel együtt – szendereg.”

Vadnai Károly: Tíz nap története. In. Az Ország Tükre, 1. évf., 1863. 4, február 1., 47. – Elektronikus Periodika Archívum

A fergeteges párizsi kartánc, melyet mindenki látni akart, megosztotta a közvéleményt, legalábbis a sajtóban. Arany János a Koszorúban a színházprogramban megfogalmazott célok és a valóság közti ellentmondásról írt:

A budai színház nem a Nemzeti Színház, hogy nemzeti igényeket kössünk hozzá, sem oly intézet, melytől a drámai művészet magasb nemeit várjuk. Segítettek ugyan egyes adakozók, de nem a nemzet, s elvégre is csak a maga erején kell megélnie. Ezért nem hibáztathatni az igazgatót, ha megélni törekszik, és színháza fenntartására minden oly eszközt megragad, mely erre alkalmas. De élénken kell hibáztatnunk valahányszor az ízlést és erkölcsöt lábbal tapodja.”

Arany János: A szerkesztő megjegyzése a Budai Népszínház című íráshoz. In. Koszorú, 2. évf., 1864. 10. sz. (márc. 6.), 238. – Törzsgyűjtemény

cancan_ustokos_opti.jpg

A cancan. In. Üstökös, 14. évf., 1863. 8. sz., aug. 22., 64. – Elektronikus Periodika Archívum

A Molnár körül zsongó fiatal írók – leginkább a Hölgyfutár gárdája – a színház pártját fogták. „Ez nemes, emelkedett tánc, mert a szépnem sokat emelgeti benne azokat a finom tüll- és gazeszoknyákat, s mikor igy az első szoknyát felemeli, mit látunk alatta? egy második gazeszoknyát, ez alatt egy harmadikat, egy negyediket, egy ötödiket… és semmi egyebet, mint fehér gaze-t és mollt, melynek rőfe huszonöt krajcár, és mégis… oh! mégis, ez a tánc olyan, hogy el tudnád nézni itéletnapig. […] Oh cancan! ez a hurik tánca, mely egyesiti a legellentétesebb dolgokat, a költészetet a valóval, az idealismust a realismussal, a népszinházat, – tele padokkal.

Toldy István: Népszínház és cancan: kegyes elmélkedések. In. Hölgyfutár, 15. évf., 1864. 42. sz., ápr. 9., 337. – Törzsgyűjtemény

Kánkán ide vagy oda, 1864 júliusában Molnár ellen a budai törvényszék csődeljárást indított, a színház üresen állt, újranyitására csak 1867-ben került sor. A krisztinavárosi nyári színkörrel együtt pályáztatták, és a számos jelentkező közül a budai önkormányzat ismét Molnárt választotta művészeti vezetőnek. Nem volt sikeres. Utolsó látványos előadása, a színkörben rendezett Bém hadjárata című harci játék volt. Az 1849-es erdélyi hadjáratot felidéző zenés látványosságot 64-szer játszották. 1869 februárjában Molnár György lemondott a színház vezetéséről.
A Budai Népszínházban 1870. április 10-én volt az utolsó előadás, Szigligeti Ede Két pisztoly című népszínművét játszotta Miklósy Gyula társulata. Az épületet 1870. szept. 16-án lebontották.
Végül álljon itt néhány színész neve azok közül, akik 1861 és 1867 között a Budai Népszínház tagjai voltak: Boér Emma, Beődy Balogh Gábor, Bényei István, Együd István, Kassai Vidor, Szöllőssy Szabó Lajos, Harmath Emma, Jászai Mari, Szerdahelyi Νelli, Szöllőssy Piroska és Szöllőssy Róza, Török István, Krecsányi Ignác, Simonyi Károly, Szentgyörgyi István, Kocsisovszky Borcsa, Vincze József.

 Felhasznált irodalom:


Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr1016684306

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása