„Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet...”
Juhász Gyula: Trianon. In. Juhász Gyula összes költeményei, [szerk. Péter László], Budapest, Osiris, 2006, 777. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Juhász Gyula sorai örök érvényűen hatnak. Nem csak a hazánk helyzetét mai napig meghatározó trianoni békediktátum kapcsán, hanem örök érvényűen hatnak minden nemzeti tragédiánk feldolgozásában. Ezt bizonyítja Krúdy Gyula népszerű, Rózsa Sándor-életrajznak is beillő kisregénye, melyben egy rövid, a cselekmény szempontjából mellékes, mégis sokatmondó jeleneten akadhat meg az olvasó szeme. Bár az 1849 kora őszén zajló epizód csupán írói fantáziának tekinthető, mégis hátborzongatóan érzékelteti a valóságot.
„Javában folyna a csontok ropogtatása [t.i. Rózsa Sándor egy másik betyárral szkanderezik a világosi csárdában], javában szálldos az indulat pirosló füstje a halántékokra, javában inogna a mélyen földbe ásott asztal a tülekedők között, amikor kétkerekű taliga nyekereg a púpos csárda vaksi ablaka elé, és arról leszállott egy akkora nagy ember, hogy a taliga csaknem felbillent alatta, amikor ökörbőrből való, térden felül érő szárú csizmás lábát a kerékagyra tette. Szarvasbőr nadrágja fölött vörös zubbony, az oldalán széles, rövid pallos, amilyent semmiféle katona nem hord. A nyakában szíjon csüng hosszú fekete köpenyege, amelybe akár sarkig is beburkolhatná magát.
– A budai hóhér! – dörmögte Rózsa Sándor (betyár jól ismeri a hóhért), és nagyot nyomott a Víg Miska öklén, hogy az kemény koppanással verődött az asztal széléhez.
A szörnyetegtestű öles ember pedig benyitott az ajtón, vörös barettos fejét a szemöldökfának hajtotta meg, aztán egyenesen tartotta azt, mint a tagadás. A jobb vállán egy megvakított varjú hintázott felemelt szárnyakkal. …
A dragonyosok, akik a hóhér kíséretében voltak, odakint maradtak a kocsma előtt, még ezeknek a vad katonáknak is sok lett volna egy ivóasztalhoz telepedni az egérszínű, hosszú hajú emberölővel.
Most aztán a jövevény tette le a maga öklét az egyetlen ivóasztalra. Ez az ököl most még kesztyű nélkül mutatkozott. (Akkor lesz csak igazán félelmetes, ha majd felhúzzák rá a fehér cérnakesztyűt!) Olyan nagy volt ez a kéz, hogy bármilyen koponyát könnyűszerrel átért volna.
A csárdás hozta a fél meszely bort, amelyet a vendég egyetlen löttyintéssel küldött a lószőr gallérja mögé. …
Rózsa Sándor lehunyta mindig nyitva tartott nagy, komoly szemét, mintha valami olyant látott volna, amit még az ő kemény tekintete se tud elviselni. A subájába húzódott, mintha a hideg lelné. Az ugribugri Víg Miska megjuhászodva nézett a vendégre, mint egér a kígyóra.
– Talán félnek tőlem kendtek? – kedélyeskedett Silbak. – Nem bántok én ártatlan embert. A szegénynek meg éppen jó dolga van most. Nagyurak várnak rám Aradon ...”
Krúdy Gyula: Rózsa Sándor. A betyárok csillaga Magyarország történetében, Budapest, Béta, 1923, 102–104. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Aradi vértanúk albuma, szerk.: Varga Ottó, Budapest, Könyves Kálmán Társ., 1893. Belső címoldal – Magyar Elektronikus Könyvtár
A történelmi visszaemlékezésekből tudhatjuk, nem a Krúdy Gyula által elképzelt, horrortörténetbe illő alak hajtotta végre annak a 13 magyar hazafinak a halálos ítéletét, akiket a nemzeti kegyelet csak „Aradi 13 vértanúként” emleget. A Pallas nagylexikon már hitelesebben tárja elénk a szomorú eseményt:
„A magyar szabadságharc bukása, Komárom vára megadása után Haynau császári teljhatalmazott véres »hekatombával« akarta megülni az 1848 okt. 6-iki bécsi forradalomnak és Latour hadügyminiszter meggyilkoltatásának évfordulóját. Haragja első sorban azon volt cs. kir. tisztek ellen fordult, kik a szabadságharcban a magyar ügyet szolgálták és Görgey kapitulációja után osztrák kézre jutottak s az aradi várban őriztettek. A hadi törvényszék Ernst elnöksége alatt szept. 21 és 26. közt valamennyit halálra ítélte mint felségsértőket, kik a császárnak tett esküjöket megszegték. Valamennyien akasztófára ítéltettek, kivéve Kiss Ernőt és Schweidelt. Később Dessewffyt és Lázárt is golyó általi halálra «kegyelmezték». Lázár Vilmos volt az egyedüli ezredes az áldozatok közt, a többi tizenkettő mind honvédtábornok volt. Kiss Ernő, Vécsey Károly gróf és Aulich Lajos már a császári seregben is főtiszti rangot nyert. Damjanich János, Nagy Sándor József, Török Ignác, Pöltenberg Ernő, Knézich Károly, Leiningen Károly gróf, Lahner György, Dessewffy Arisztid és Schweidel József csak a szabadságharcban emelkedtek. Az itéletet okt. 6-án reggel hajtották végre. Előbb négy áldozatot lőttek agyon a vár északi sáncában, az után a többi kilencet végezték ki a vártól délre. Az utolsó köztük Vécsey Károly volt.”
Aradi vértanúk. In. A Pallas Nagy Lexikona. I. kötet, Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai részvénytársaság, 1893, 804. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Talán túlzás azt mondani egy mondatról, hogy minden szava élő. Túlzás, mert egy mondat, amely betűk célszerűen egymás mellé rendezett halmaza, nem lehet élő. Főleg, ha egy olyan mondatról van szó, melynek tartalma még holtakra is utal. Mégis, a mai napig él egy ilyen mondat a magyar köztudatban. Az előző idézet folytatásaként erről a mondatról a következőket olvashatjuk:
„A tizenhárom férfiú magaviselete az utolsó percig oly nagy lelki erőre és emelkedettségre mutatott, minőt a katonai bátorság egyedül nem adhat, hanem az a tudat, hogy nagy ügy szolgálatában vesztik életüket. A nemzet mindig kegyelettel emlékezett meg e hőseiről. Nevök kezdőbetűit foglalta össze az akkor nagyon elterjedt mondat: »Pannonia! vergiss Deine Todten Nicht, Als Kläger Leben Sie.«”
Aradi vértanúk. In. A Pallas Nagy Lexikona. I. kötet, Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai részvénytársaság, 1893, 804. – Magyar Elektronikus Könyvtár
E mondat jelentése magyar nyelven: „Pannónia ne feledd halottaid, mint vádlók élnek ők!” Az e mondatot megfogalmazó Habsburg császári tiszt intelmét megfogadtuk, a „vádlókról”, erről a 13 vádlóként élő hősről a mai napig megemlékezünk. Életüknek, tetteiknek irodalmi feldolgozottsága változó. Közülük akad, akiről több monografikus szakmunkában is olvashatunk. Van, akinek a hivatali, vagy magánélete tárulhat elénk, emlékiratainak vagy levelezéseinek olvasása közben. Van, amelyikükért kifejezetten rajonganak a szépírók, s egy-egy regény, vagy novella szereplőjeként is megjelennek. És sajnos akad olyan is köztük, akiről alig találunk valamit a lexikonok és hadtörténeti munkák rövid életrajzi leírásain kívül. Ám valamit mindegyikükről olvashatunk forrásfeldolgozásokban, szak- és szépirodalmi művekben.
Az aradi vértanúk börtöne. In. Aradi vértanúk albuma, szerk.: Varga Ottó, Budapest, Könyves Kálmán Társ., 1893. (4. kiadás), 119. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Pannonia
Gyakran előfordul, hogy igaztalanul vádolnak valakit. A helyzeten csak ront, ha ráadásul köztiszteletben álló személyt vádolnak meg. Ezt tovább fokozza, ha a vádló maga is köztiszteletben áll. Ilyen szituációk történelmünkben is előfordultak. Például mikor Pöltenberg Ernőt nem más, mint Klapka György vádolta meg azzal, hogy 1849. február 27-én, a kápolnai csatában indokolatlanul késve jelent meg, magára hagyva ezzel a későbbi komáromi hős várkapitányt. Általa tisztelt, hajdani parancsnokát tisztázza Bulla György emlékirata Pöltenberg és a kápolnai csata címmel. Bulla Pöltenberg iránti rajongását nem rejti véka alá művében:
„1849. évi február hó 25-ik napjának éjjelét Pöltenberg hadosztályával Makiáron töltöttük. ... Másnap 26-án korán reggel, verőfényes meleg napon Kerecsenére indultunk; onnan tovább nem a Kápolna felé vezető országúton, hanem a Deménd feletti magaslaton, mezei utakon Feldebrő felé tartottunk. Útközben mindig körünkben volt látható a daliás termetű, erőteljes, fiatal törzstiszt: Pöltenbergnek vidám jóságos arca. Fekete paripáján, fején lapostetejű huszár-sipkájával hol elől, hol hátrább lovagolt katonái mellett. Valamennyien szerettük őt, tisztek és legények egyaránt. Együtt szenvedtük át a háborúnak minden viszontagságát; naponként láthattuk, miként félti a szegény baka életét, egészségét, s viseli szívén összes katonái jóllétét. A veszélyes helyzetek alkalmával nyilvánuló lélekjelenléte, s ilyenkor tanúsított hidegvérű magaviselete által mindig bámulatra ragadott bennünket. Szóval hős volt, s mint ilyen imponált összes táborának.”
Vergiss
Egy züllő, identitását vesztett seregnél veszélyesebb kevés akad egy katonai vezető számára. Ezt a hadtörténelem számtalan hazai és külhoni példája bizonyíthatja. Egy ilyen sereg könnyű préda lehet az ellenség számára. Éppen ezért, ha ilyen eset kialakulóban van, vagy már kialakult, akkor annak felszámolása égető szükséggé, sok esetben élet-halál kérdéssé válik. Így lehetett ez a Bácskai hadtestben is, 1848-ban.
„Vécsey Károly gróf, tábornok. Született 1807-ben Pesten. Kora ifjúságában a hadi pályára lépett, s a szabadságharc kitörésekor már huszárőrnagy volt. Átjövén a honvédséghez, eleinte a szerbek ellen küzdött. Eközben történt, hogy Eszterházy Sándor ezredes, a bácskai hadtest parancsnoka, a magyar ügy elhagyására csábította a tisztikart. Honáruló törekvése azonban megtört a Vécsey erélyén, aki a vezérletet magához ragadván, a züllő seregben helyreállította a fegyelmet. E hazafias közbelépéséért a kormány ezredesi ranggal a bácskai hadtest parancsnokául nevezte ki. Windisgrätz betörésekor hadtestével a Közép-Tiszához rendeltetett. Ekkor kapta a tábornoki rangot. ... A szerencsétlen temesvári ütközet után Vécsey Bem tábornokkal tartott, Facséton azonban elvált tőle. Seregének maradványait roppant nélkülözések közt Boros-Jenőre vezette, ahol 1849 augusztus 21-én Rüdiger orosz tábornok előtt lerakta a fegyvert. További bús sorsa ismeretes. Egyike volt az aradi tizenhárom vértanúnak.”
Deine
Damjanich János az egyik legismertebb, és ha lehet ilyet mondani, legnépszerűbb aradi vértanúnk. Ha életének és katonai tevékenységének irodalmi feldolgozottságát számba vennénk, akkor az összes életrajz, hadtörténelmi munka, szépirodalmi alkotás, melyben a szerb származású magyar hazafi szerepel, kitehetne egy önálló munkát. Jókai Mórnak van egy szívszorítóan kedves kis novellája, mely a szolnoki csatát és hőseit az íróra jellemző lebilincselően színes módon ábrázolja. A novella címe A két menyasszony. Bár a történet főszereplői mások, nem hiányozhat a csata hőse sem a történetből, akkor sem, ha csak egy epizód erejéig tűnik fel legendás alakja.
„Damjanich serege Szolnoktul mintegy két óra járásnyira ütött éjjel tanyát. Csatarendben, őrtüzek nélkül várták ott a jelt, melyre ismét meg kell indulniok.
E jelt a Tiszán túl megdördülendő ágyúk szavának kelle adni. A magyar tábornok sok csatát vívott már, sok győzelmet szerze, sok zászlót elrabolt.
Mikor csatát kezde, kiállt a serege élére, megnézve, hol legerősebb az ellenség, akkor elkiáltá magát: Utánam! – s tört-zúzott, amit elöl-utól talált. Neki ez volt a szokása.
Voltak, kik nem elégedtek meg e rendszerrel. Kik váltig bizonyíták a tábornoknak, miszerint arra, hogy az ember híres hadvezér legyen, nem elég az, hogy csatákat nyerjen meg, annak maradandó érdemeket is kell szereznie, mikről az utókor majd megemlegesse, annak dikciókat kell tartani, proklamációkat kell kibocsátani sat.
Így történt, hogy a bánáti csatatért elhagyva, ottani ellenfeleihez egy famózus proklamációt bocsáta ki, mely is hangzik szórul szóra ekképpen
»Ti kutyák!
Én elmegyek. De visszajövök.
Ha ti azalatt meg mertek moccanni, kiirtalak benneteket a föld színéről, s hogy magva szakadjon a rácnak, utoljára magamat is főbe lövöm, mint az utolsó rácot.«
E legelső kísérlet sikere annyira felbuzdította a tábornokot, miszerint a sok unszolásra elhatározá magában, hogy a legközelebbi csata előtt beszédet fog tartani hadseregéhez, s erre ünnepélyes ígéretet tőn…
A csata előtti éjjel tehát rendkívül szorongó kedélyben érzé magát a vezér.
– Különös – gondolá magában –, soha semmiféle csata előtt sem remegtem, s most úgy vagyok, mintha szeretnék nem lenni.
– Azután haragosan kereste magában e csüggeteg elbúsulás nyomát, de csak nem akadt rá.
Egyszer azonban egyik törzstisztje figyelmezteti rá, hogy holnap csata lesz, hát azután halljuk azt a szép dikciót!
– Hogy a tatár vigye el! – kiált fel a tábornok. – Ez volt az, amitől én úgy féltem, hogy szökhetném volt a bőrömbül, de ne féljetek, meglesz, nem marad el, megbirkózom vele.
A haditervvel egy óranegyed alatt készen volt a vezér, a dikcióval még késő reggelig sem.
Fölállítá seregét csatarendben, s végiglovagolt előtte. Mindenki tudta, hogy ma beszédet fog tartani, s azt is tudta, hogy ez tőle éppen akkora áldozat, mintha egy fél napig parlamentáló táblabírónak ágyútelepeket kellene elfoglalni.
Megállt a kilencedik zászlóalj lobogója előtt, kalapját megemelte, elhalványult és szólt:
– Bajtársak!
E percben megdördültek a Tiszán túl az ágyúk…
A tábornok arca kigyulladt, elfeledett dikciót, frázisokat, kirántá kardját, csákóját fejébe csapta, »ott az ellenség, utánam!« kiálta dörgő hangon, mire a sereg viharos éljenzéssel felelt, s megindult vezére után rohanva, sebesen – sebesen, mint a helyét változtató tenger, a hívogató ágyúk ismert mennydörgése felé.”
„Az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó!” – tartja a közmondás. Hajdanában az emberi szónak nagyobb értéke volt az aranynál. Tisztában volt ezzel a gyűlölettől eltorzult lelkű Haynau is. Tisztában volt azzal is, hogy egy tisztje szavát is állnia kell. Ha úgy vesszük állta is a maga – torzult lelkű – módján.
„Dessewffy Arisztid tábornok. … A Vág vonal melletti csaták után Pesten keresztülvonulva július 1-én másodszor nősült, de már az esküvő utáni napon a hadtesthez sietett. A szerencsétlen temesvári ütközetben lovassága hátramaradt részével Karánsebes felé vonult, hol a világosi gyásznap hírét vette. Csapatja élén, Erdélyen keresztül Törökországba akart magának utat törni, de visszatért, s jelentkezett az osztrákoknál. Lichtenstein herceg becsületszavát adta, hogy számára kegyelmet fog kieszközölni. Ennek dacára kötél általi halálra ítélték. Haynau olyformán játszotta ki Lichtenstein herceget, hogy a halálra szóló ítéletet golyó általi kivégzésre változtatta kegyelem útján.”
Toten
Ma is aktuális téma egy adott nemzethez, a szülőföldhöz való kötődés kérdése. Van úgy, hogy ha valaki elszármazik hazájából, és idegen közegbe kerül, akkor ez olyan hatást gyakorol nemzeti identitására, amelynek következtében a gyökerek, a szülőföldhöz való kötődés és az anyanyelv használata háttérbe szorul, vagy eltűnik. Azonban van, akinél ez egyáltalán nem jellemző. Így volt ez a következő vértanú esetében is.
„Török Ignác azon aradi vértanúk egyike, aki úgy kötődött Magyarországhoz, hogy magyar környezetben, magyarnak született. Ez rajta kívül Dessewffy Arisztidra és Nagysándor Józsefre mondható el. Másrészről azonban a katonai hivatás olyan szakágát, a hadmérnökit választotta, amely nagyon szűk testületet alkotott a Császári-királyi hadseregben. A hadmérnökök kiváló képzettségükkel a táborkari tisztekhez hasonlóan a tisztikar elitjét alkották. A magyarok számára is nyitva állt a hadmérnöki testület, de a magas szakmai elvárások és a más csapatnemeket, elsősorban a huszárságot előtérbe helyező történelmi tradíciók miatt csak kevesen választották. A rendkívül magas szűrők miatt közülük is csak a legjobbak juthattak be a hadmérnöki testületbe, mely a szolgálat jellegéből adódóan nem kötődött a Habsburg birodalom egyik részéhez, tartományához sem, ez valóban nemzetek feletti volt, beosztásuk gyakran változott, időről időre a birodalom különböző részeibe helyezték őket. Így az oda bekerülőknek nehéz volt magyarnak megmaradni.”
Hajagos József: Török Ignác, a hadmérnök tábornok. „ … minden kitelhető erővel a végpillanatig …”, [Budapest], Line Design, 2017, 7. – Törzsgyűjtemény
Nicht
Az ismert és népszerű hírességek szinte kivétel nélkül rendelkeznek valamiféle rájuk nagyon jellemző szokással, külső megjelenési jeggyel, ruhaviselettel vagy maguknál hordott tárggyal, mely tisztelőik, követőik, vagy rajongóik számára valóságos, az adott személyt jelképező attribútummá válik az idők során. Több híres, vagy hírhedt történelmi személynél, ismert filmsztárnál fedezhetjük fel, mintha hozzá nőtt volna a szájából kilógó szivar. Lehet, hogy közülük is akad olyan, aki a kivégzése előtt ezt az életének mindennapi rutinját jelentő szokást folytatná, vagy folytatta volna, mint Nagysándor József?
„Az egész szabadságharc alatt mindenkor vitézül állta meg a helyét, s bámulatos elszántsággal harcolt. Az isaszegi döntő ütközetben mint tábornok dicsősége fénypontját érte el. Buda alatt a május 16-iki és 21-iki rohamoknál mindig katonáinak az élén küzdött. Az augusztus 2-iki debreceni véres ütközetben egy fél napig tartóztatta fel az oroszok kilencvenezernyi hadát. Aradon, habár nem tartozott Görgey híveihez, szintén a fegyverletétel mellett foglalt állást. Vértanúhalált szenvedett okt. 6-án Aradon.”
Az Aradi vértanúink című albumban ezt olvashatjuk Nagysándor Józsefről:
„Fegyelmezetten engedelmeskedő, jó katona, és függetlenül gondolkodó republikánus. Görgeyre célzott fenyegető mondata: »Ha Caesar diktátori hatalomra törne, mellőle egy Brutus sem hiányoznék«. Világosnál tette le a fegyvert, a bíróság kötél általi halálra ítélte, a hóhér ötödiknek végzett vele. … Szivarozva várta kivégzését, s amikor sorra került, a latin mondást idézte: »Hodie mihi, cras tibi!« (Ma nekem, holnap neked!)
»Éljen a haza!« kiáltással halt meg.”
Als
A művészek legtöbbször érzékeny lelkűek. Fontos számukra a megerősítés, a bátorítás, a támogatás, a pozitív kritika. Vajon Horatiust milyen érzés töltötte volna el, ha valaki azt mondja neki, hogy egy kései korban élt rajongója egy szabadságharcos hős lesz, aki versei olvasásával tölti utolsó éjszakáját?
„Aulich Alajos … 1810-ben lépett az osztrák hadseregbe, mint hadapród … A szabadságharc kitörésekor a honvédséghez lépett át. … Görgey felső-magyarországi útjában Váctól Selmecig [hadosztály parancsnokként] az előhad élén állt és január 17-én Turcseknél visszaverte Götz tábornok csapatát. Ez a győzelem mentette meg Görgey hadtestét a szorult helyzetből. … Az isaszegi csatában Jelasics ellen küzdött s Ottinger hadosztályát futásra kényszeríté. Görgey Komárom felmentésére sietett, Aulich pedig Pest alatt maradt… Az osztrákok által elhagyott Pestet a lakosság örömújjongása között ő szállta meg. … Budavár ostrománál … Aulich harcosai mászták meg elsőként a falakat. Kossuth júliusban hadügyminiszterré nevezte ki, s az volt a kormány lemondásáig. A világosi fegyverletétel után Aradra vitték s október 6-án kötél általi halált szenvedett.”
Az Aradi vértanúink című albumban sorai Aulich Lajosról:
„A szabadságharc e kitűnően képzett, rendkívül vonzó személyiségű katonája, akit még Ernst törzshadbíró is „kiváló embernek” nevezett, nyugalmát a kivégzése előtti éjszakán sem vesztette el. Horatius verseit olvasgatva várta a halált.”
Kläger
A történelem nagy alakjairól szóló művek rettentő szárazzá és unalmassá tudnának válni, ha csak a bemutatott személy politikai- vagy haditetteiről, az emberiségre vagy csak egy adott társadalomra gyakorolt hatásáról szólnának. A biográfiákat valóban élővé és „emberivé” az varázsolja, ha címszereplőjük „civil életéről”, karakteréről, személyiségéről, jelleméről, magánéletéről is valamiféle képet kaphatunk belőlük. Hegedüs János és Vendrei Ferenc Kiss Ernőről írt biográfiája nem fukarkodik e téren. A „bánsági nábob” jellemábrázolásáról néhány sor:
„Kiss Ernő tökéletes gavallér volt, elegáns magatartással és ruházattal és kitűnő páratlan bajtárs. … Határtalan gazdagsága őt sem mentesítette ugyan bizonyos mérvű arisztokratikus hajlamoktól, de annyira mégsem, hogy őt gőgös oligarchának lehetett volna mondani, de sőt hajlamánál fogva leereszkedő, nyájas és közlékeny volt, amit különösen tisztjei körében minden alkalommal kimutatott. Büszke volt, de nem esztelenül, hanem éppen ellenkezőleg arra, hogy őt mindenki annak a jellemes, gavallér embernek tartsa, ami valóban is volt. Egyetlen gyengéje ama hiúság volt, hogy jót tenni szeretett, s képes volt a bőkezűségre. Legendák vannak emlékezetben bőkezűségéről. Legnagyobb öröme telt abban, ha alantas tisztjein, vagy bajtársain bármi anyagi úton és módon segíthetett. „
Hegedüs János – Vendrei (Aschermann) Ferenc: Kiss Ernő altábornagy, „a bánsági nábob”, [Budapest], Line design, 2018, 15. – Törzsgyűjtemény
Egy monarchiában élő, tekintélyuralmi rendszerben gondolkodó katonatiszt republikánus, forradalmi eszmékhez való eljutása több úton-módon lehetséges. Knézich Károly ezt így fogalmazta meg:
„Galícia nyomorúságában született meg az én – minden áldozatra kész – önérzetem, hol is a Metternich-politika erkölcstelenségét, a nemesség esztelen könyörtelenségét... színről színre látva, lelkiismeretem felzúdult, s lelkemben egy jobb kor utáni vágy ébredt.”
Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története című ötkötetes történeti munkában olvashatjuk Knézich Károlyról:
„Knézich Károly tábornok. Született 1808. Velike-Gajovácban. Szolgálatát az osztrákoknál kezdte, a hol 1848-ban százados volt. Ezredével Magyarországba rendeltetvén, Damjanich alatt harcolt a szerbek ellen. Márciusban a fhadsereghez jött s a tápióbicskei ütközetben már mint ezredes, parancsnoka volt azon dandárnak, mely a Tápió hídját iszonyú golyózápor közt rohammal foglalta el. Az április 26-iki Komárom alatti csatát kezdte meg. Budavár ostrománál a 3-ik hadtest parancsnoka volt, mely a vár északi részén küzdött. A peredi csatában magára vonta a fővezér haragját s a főseregnél viselt hadtestparancsnoki állásától elmozdíttatott. Kossuth ezután a Felső-Tiszához rendelte s az ottani tartaléknak lett parancsnoka. Az oroszok augusztusban leszorították Nagyvárad felé, s Görgeivel is lerakta a fegyvert. Vértanúi halált szenvedett 1849. okt. 6-án Aradon.”
Leben
Egy fegyvergyár vezetésével megbízott személyről azt hinnénk: hidegfejű mérnök, aki csak a száraz műszaki tudományoknak szenteli gondolatait, akit az acél, az ólom, a réz és a fa pusztító eszközzé munkálásán kívül semmi más nem érdekel. Azt végképp nem gondolnánk, hogy egy ilyen ember muzikális legyen, aki a születésnapján történő kivégzése előtt nem sokkal zenébe foglalva fejezi ki lelki világát. Láhner György úgy látszik nem nagyon zavartatta magát, hogy megfeleljen az „elvárásoknak”.
„A szabadságharc elején a szerb felkelők ellen harcol, szeptembertől a Hadügyminisztériumba kerül, feladata a honvédhadsereg felfegyverzése és ellátása. Nagy ambícióval dolgozik, zseniális szervező, eredményes munkája miatt először alezredesi, majd ezredesi rangot kap, 1849 februárjától tábornok. Ő teszi Nagyváradot a fegyvergyártás központjává, Kossuth szavaival »a magyar Birminghammé«. A szabadságharc elbukásakor a fegyvergyár élén áll. Német, a magyar nyelvet csak töri, de az általa szervezett fegyvergyárakban öntött ágyúkon a felirat: »Ne bántsd a magyart!« Nem mindennapi képességeinek köszönhető, hogy a honvédsereg felszereltsége napról napra javul, tüzérsége kitűnő és korszerű, van elegendő lőszer. Főként e rendkívüli eredményei miatt kellett bűnhődnie, a bíróság kötél általi halálra ítélte, s 1849. október 6-án harmadiknak végzett vele a hóhér…. A szemtanúk szerint utolsó estéjén feleségét fogadta, majd fuvolázott, a Lammermoori Lucia című operából a haldokló Edgár búcsúáriáját játszotta.”
Egy katonatiszt kötelességei közé sok minden tartozik. Itt is vannak írott és íratlan szabályok. Egy leírt törvény, parancs, kötelesség az világos. Azonban más a helyzet egy íratlan kötelesség esetén. Ez sokszor értelmezés kérdése. A szegedi csatában hősiesen helyt álló Lázár Vilmos emlékirataiból megtudhatjuk, ő mit tartott íratlan kötelességének:
„A szerencsés [Podheringi] ütközetről s tett hadintézkedéseimről rögtön jelentést tevék, s az ellenséget Polenáig üldözém. A hideg lelet, és valóban igen elgyengültem, Munkácson csak annyi időm volt, hogy enyhítő szert vehettem be, egész nap nem ettem semmit és reggeli 8 órától esti 6-ig lovon ültem, a világért sem ültem volna kocsira, nehogy rossz példát mutassak; még kevésbé maradtam volna el, nehogy a Munkácson heverő elégedetlen népnek hacsak még oly csekély okot is adjak a rágalmazásra.”
Hogy egy sok csatát megjárt, a haláltól nyilvánvalóan nem félő, kemény katona lelkét mi volt képes napokig bántani, azt Marczali Henrik Leiningen-Westenburg Károly levelezését és emlékiratait feldolgozó könyvében említi:
„Azzal vádolták L.-t és a bécsi katonai ujság is közölte ezt a hirt, hogy Buda elfoglalásánál tizenhét fogoly osztrák tisztet lelövetett. Természetes, hogy ez merő koholmány. Egyedüli alapja … hogy L. tizenhét sebesült lovat lövetett agyon. Van egy egykoru metszet, mely Leiningent föltünteti a mint Buda elfoglalása után Hentzi holttestét a honvédek bosszúja ellen védelmezi.”
Marczali Henrik (ford és bev.): Gróf Leiningen-Westenburg Károly honvédtábornok levelei és naplója, Budapest, Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalata, 1900, 210.
A tábornok egy 1849. szeptember 27-én kelt levelében a következőképpen ír ennek kapcsán:
„Húsz csatában szemébe néztem a halálnak, az utolsóban (Isten bocsássa meg bűnömet) kerestem is. Hat hét óta elég időm volt elkészülni reá és ha magam volnék családtalanul, szívesen fogadnám. Csak kétszer, mióta fogva vagyok, volt erősebb nálamnál a fájdalom és keserű könnyeket sajtolt ki belőlem. Először a kis lányom miatt; másodszor mikor ama újságcikk miatt hallgattak ki. Rég elő voltam rá készülve és mégis mikor felolvasták előttem azt a gyalázatos levelet az Allgemeine Zeitung-ból, elhagyott szilárdságom és haragom kivettek képemből, mintha lázban volnék s tán öt percig nem bírtam szólani. A hadi törvényszékben megkérdeztem az auditort: remélhetem-e, hogy ebben az ügyben nemsokára tisztázva leszek? Azt felelte: Nincs senki az egész királyságban, a ki ennek, a különben is névtelen cikknek hinne. … És becsületes nevem még sincs biztonságban ilyen alávaló rágalomtól; egész Európa előtt megbélyegezték; ez rendítette meg különben erős idegeimet; ez okozott nekem néhány szomorú napot”
Marczali Henrik (ford és bev.): Gróf Leiningen-Westenburg Károly honvédtábornok levelei és naplója, Budapest, Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalata, 1900, 215–216.
Sie
Shakespeare Hamlet-jében Polonius óva inti fiát, Laertes-t, hogy „kémlelve rostálja” meg barátit és minden jöttment cimborának ne adjon kezet. Hogy valakinek halálát egy régi jó barátja okozza, aki korábban akár életét is áldozta volna érte? De sokszor előfordult ez emberiség történelmében. Ezt személyesen is megtapasztalhatta az ismert jelmondat kezdőbetűiben utolsóként szereplő Schweidel József.
„Schweidel Görgeyvel teszi le a fegyvert, a bíróság golyó általi halálra ítéli, de kegyelemre ajánlja. Haynau – régi tiszttársa és volt barátja – elutasítja a kegyelmi kérvényt, és Schweidelt 1849. október 6-án kivégzik. Csontjait 1913-ban, Lázár Vilmos maradványaival együtt találták meg, nyughelye az emlékoszlop sírboltja. Egy szemtanú szerint ő sem akarta engedni, hogy a szemét bekössék, a törzsőrmester kétszer tett erre kísérletet, de Schweidel minden alkalommal lerántotta a kendőt. Kezében azt a feszületet tartotta, amelyet mindenkor, a csatákban is magával hordott. A vérével befröcskölt keresztet papja – utolsó kívánságának megfelelően – eljuttatta honvéd kapitány fiának, aki szintén az aradi várban raboskodott.”
Schweidel József kihallgatási jegyzőkönyvében olvashatjuk:
„Kihallgatási jegyzőkönyv Cs. kir. tábori törzshadbíróság hadműveleti főhadiszálláson, Arad várában, 1849. augusztus 26. … Ad generalia. Nevem Schweidel József, Zomborban, Bács megyében, Magyarországon születtem, ötvenhárom éves vagyok, katolikus vallású, nős, öt gyermek apja, 1814-ben léptem be a 4. huszárezredbe, itt egészen őrnagyságig vittem, és múlt év augusztus 13-án ezredparancsnokként Bécsből Magyarországra jöttem. Időközben októberben megírták nekem Parendorfba, hogy a magyar minisztérium őfelsége megerősítésének reményében október 1-én ezredessé nevezett ki. A hadicikkekre megesküdtem, bíróság előtt nem álltam. A magyar hadseregben 1848. november 1. óta tábornoki rangot viseltem, vagyonom semmi sincs.”
Hernády Zsolt: „Ha legyőznek is bennünket de bírni soha nem fognak”. Schweidel József tábornok élete, [Budapest], Line design, 2018, 318. – Törzsgyűjtemény
„Nem haltak meg ők, ha az eszme él még,
melyért ők életek és éltük áldozták.”
Idézett művek:
- Bulla György – Zámbelli Lajos: Pöltenberg és a kápolnai csata. Klapka tbk cáfolatául, Kolozsvár Közművelődés Részv. Társ., 1894.
- Gracza György: Az 1848–49-iki magyar szabadságharc története. V. kötet. Lampel Róbert kiadása, Budapest, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai), 1894.
- Hajagos József: Török Ignác, a hadmérnök tábornok. „ … minden kitelhető erővel a végpillanatig …”, [Budapest], Line Design, 2017.
- Hegedüs János – Vendrei (Aschermann) Ferenc: Kiss Ernő altábornagy, „a bánsági nábob”, [Budapest], Line design, 2018.
- Hernády Zsolt: „Ha legyőznek is bennünket de bírni soha nem fognak”. Schweidel József tábornok élete, [Budapest], Line design, 2018.
- Jókai Mór: Forradalmi és csatképek, Budapest, Unikornis, 1994.
- Krúdy Gyula: Rózsa Sándor. A betyárok csillaga Magyarország történetében, Budapest, Béta, 1923.
- Matolai Etele: Visszaemlékezéseim honvéd életemre. Lázár Vilmos Aradi várfogságban írt emlékirata, Budapest Lővy Adolf, 1883.
- Marczali Henrik (ford és bev.): Gróf Leiningen-Westenburg Károly honvédtábornok levelei és naplója, Budapest, Rákosi Jenő Budapesti Hírlap Újságvállalata, 1900.
- Aradi vértanúk. In. A Pallas Nagy Lexikona. I. kötet, Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai részvénytársaság, 1893.
- Aradi vértanúink, összeáll. Réthy Endre és Takács László, Budapest, Tankönyvkiadó, 1988.
- Aradi vértanúk albuma, szerk.: Varga Ottó, Budapest, Könyves Kálmán Társ., 1893.
Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)
