„Ennek a kis könyvnek legfőbb rendeltetése az, hogy a madarak hasznáról és káráról tiszta képet fessen…” – Első rész

2022. május 10. 06:00 - nemzetikonyvtar

A madarak és fák napja alkalmából Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról című „örökzöld” könyvéből szemelvényezünk

Herman Ottó A madarak hasznáról és káráról című könyve többszöri, átdolgozott kiadások után 1914-ben nyerte el végleges formáját.

1_kep_opti_7.jpgHerman Ottó: A madarak hasznáról és káráról. 4. jav. kiad., Budapest, Pallas Ny., 1914. – Törzsállomány

„Nagynevű hivatalbeli elődöm, gróf Apponyi Albert, még az 1906. évi április hó 27. napján 26.120/1906. – VI. a. szám alatt kelt rendeletével két olyan intézményt honosított meg hazánk népoktatási tanintézeteiben, mely az Amerikai Egyesült-Államokban gyökerezett meg először, és folytonos fejlődéssel kiváló eredményeket ért el.
Az egyik a »Madarak napja« (Birds day); a másik a »Fák napja« (Arbor day) intézménye.
Amint ez ma már köztudomású, ez az intézmény azt a szokást léptette életbe, hogy minden iskolában évenkint egy nap kizárólagosan a madaraknak szenteltetett akként, hogy a tanító azon a napon tanítványainak fölfogásához mérten szép, emelkedett és beható előadást tart a madarak életéről, a természet háztartásában való jelentőségéről, az ember gazdaságaiban, de lelkületében játszott szerepéről is.

Ugyancsak minden iskolában az évnek egy bizonyos napja a fáknak szenteltetett. E napon az oktató a fák jelentőségét fejtegeti, a súlyt azonban arra fekteti, hogy minden gyermek, valamely erre a célra alkalmas kopár helyen néhány csemetét ültet el, mely azután magával a gyermekkel növekszik, és így a gyermek lényéhez fűződik
.

N m. kir. vallás és közoktatásügyi miniszter 1931. évi 300–76. számú körrendelete, a madarak napjának és a fák napjának felújításáról. 2022. 03. 28-i megtekintés. In Magyarországi rendeletek tára 1867–1945.Hungaricana Közgyűjteményi Portál

Ennek a rendeletnek a hatására született A Föld napjának testvérünnepe, a május 10-én ma is ünnepelt A madarak és fák napja. Emlékszem, amikor a 2010-es évek elején egy országos közgyűjteményben dolgoztam, felkértek rá, hogy „laikusként” mutassam be egy általános iskola madárbarát szakkörének a múzeum kiállítótermeiben található madárpreparátumait. Nem mellesleg volt mit bemutatni, hiszen országos viszonylatban az egyik leggazdagabb ilyen jellegű gyűjteményről volt szó. De hogy „a helyzet fokozódjon”, közölték, a szakkör nebulóinak kísérői között ott szerepel majd a Magyar Madártani Egyesület egyik munkatársa is. Bár volt időm felkészülni, mégsem minden megszeppenés nélkül vártam a nagy alkalmat. A tárlatvezetés végül jól sikerült, a túzokemblémával ellátott zöld mellényben résztvevő MME munkatársa is meg volt elégedve. Később, amikor a múzeum A madarak és fák napjára rendezett programjait május 10-én megtartotta a tanulni vágyó ifjúságnak, jelen volt az említett egyesület elnöke is. Kedélyes beszélgetés során elmeséltem neki a tárlatvezetésemet, és hogy milyen sokat segített nekem két bizonyos könyv a felkészülésben. Mikor a két könyv címét meg is említettem neki, megjegyezte: „Ha ezekből a könyvekből készültél fel, akkor szinte mindent tudsz a madarakról.”
Kedves Olvasó! Kíváncsi arra, hogy melyik két könyvről van szó? Az egyiket még általános iskolás koromban ismertem meg. Ez Schmidt Egon: Ezer ágán ezer fészek című, először 1981-ben megjelent műve.
 Egy természettudományos munkánál nagyon fontos, hogy kurrens legyen, hiszen évek alatt el tud avulni a benne feltárt ismeret. Éppen ezért, ha egy 1981-ben megjelent munkát még a 2010-es években is nyugodt szívvel lehet ajánlani ismeretterjesztés céljából, akkor annak szerzője nagyon tud valamit. Ha pedig azt mondanám, hogy a másik könyv első kiadása 1901-ben jelent meg és a benne feltárt ornitológiai ismeretek nyugodtan tekinthetők kurrensnek, akkor lehet, hogy egy laikus úgy gondolná, hogy megpróbálom őt lóvá tenni. Pedig a másik könyv, melyet felhasználtam, nem más volt, mint az „utolsó magyar polihisztor” Herman Ottó először 1901-ben megjelent, legismertebb műve: A madarak hasznáról és káráról. Egy korábbi cikkemben írtam:

[Herman Ottó] Rajongói körében a mai napig eldöntetlen vita maradt, mely könyve tekinthető élete – papírra vetett – fő művének. Az ornitológusok egyik »szegletkövének« számító A madarak hasznáról és káráról című könyve mellett a cikkben bemutatott A magyar halászat könyve verseng ezért a titulusért.”

Hamvai-Kovács Gábor (2022): „E könyv úgy keletkezett, mint keletkezik a forrás, a forrásból az ér, a futó érből a patak”. In. Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2022. 03. 21. 

Személy szerint azt gondolom, egy ilyen vita teljesen felesleges, hiszen mindkét könyv, mármint A magyar halászat könyve és A madarak hasznáról és káráról is nagyon fontos információforrás. Igaz ez a tény még napjainkban is. Hát még keletkezési korukban, amikor nem állt rendelkezésre az a seregnyi természetfilm, melyeket ma már az interneten keresztül is bármikor elérhet a tudásra szomjazó. Tudásra szomjazó emberek a 19-20. század fordulóján is akadtak bőven. Bár számukra még nem álltak rendelkezésre az internet kínálta multimédiás lehetőségek. De szolgálatukra állt egy olyan ember, akihez foghatót ritkán lát a tudomány. A „tudós” szó hallatán sokak afféle utópisztikus sci-fi történetekben szereplő rideg, érzelmektől mentes, hidegfejű, emberi kapcsolatokra nem sokat adó, ismeretlen anyagoktól foltos ruhájával lombikok, vagy poros könyvek közé bújt emberre asszociálnak. Hogy egy tudósnak önmagával számot vető lelkiismerete lehet és úgy érezze, hogy tartozik még „szeretett magyar gazda Népének”? Az előbbi sztereotípiába egy ilyen érzelmi töltet ritkán tartozik bele. Pedig az említett „tudós sztereotípiát” mondhatnánk porba zúzzák Herman Ottó alábbi, lelket gyönyörködtető szavai, melyekkel könyvének megírását okolta meg:

„A mikoron a magyar ember rég megdelelt és elmondhatja, hogy java kenyerét megette, jól teszi, ha számot vetve önmagával, kérdést intéz lelkiismeretéhez, vajjon hasznosan töltötte-é el világéletét, van-e még kötelessége, a melynek meg kell felelnie, mielőtt hogy elszólítja a mindenség hatalma, oda, a honnan még nem tért vissza – de senkisem!
Magam is rég megdeleltem, meg is ettem java kenyeremet; elmondhatom az abád-szalóki öreg földmívessel, hogy bizony nekem is beesteledett, éppen csak hogy még nem harangoztak. Számot vetettem én is magammal és úgy találom, hogy volna még kötelességem. Im, kötelességérzetből annak az arasznyi életidőnek, mely a harangszóig még marad, egy részét Tenéked akarom szentelni szeretett magyar gazda Népem, mert különben is érzem szent kötelességemet, hogy a ki annyit forgolódtam barátságos tűzhelyednél, annyi okulást merítettem szokásodból; – lelked tiszta, romlatlan megnyilatkozásából pedig annyi virágot szedtem és kötöttem bokrétába – mondom, érezem kötelességemet, hogy hála fejében, okulásodra, de gyönyörűségedre is írjam meg ezt a kis könyvet, arról, a mi különben is érzi szereteted melegét: írjak az ég madarairól, azoknak hasznáról és káráról.” 

Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról, Budapest, Természettudományi Társulat, 1901. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A könyv címébe azonban nagyon könnyen bele lehet kötni. Érezte ezt Herman Ottó is, ezért az elég gyakorlatiasra sikerült könyvcímet így magyarázza:

„Károssá és hasznossá az emberre nézve a madarat csak az ember maga teszi akkor, a mikor feltöri a gyepet és beveti oly maggal, mely tömeges termést ad, olyant, a mely madártáplálék is; vagy kertet, szőlőt állít oda, a hol azelőtt nem volt.”

Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról. 4. jav. kiad., Budapest, Pallas Ny., 1914. 19. – Törzsállomány

2_kep_opti_8.jpg

Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról. 4. jav. kiad., Budapest, Pallas Ny., 1914. 152–153. – Törzsállomány

Ha szemelvényezünk a könyvben, akkor észre vehetjük, hogy Herman Ottó a madarak világát nem olyannak ábrázolja, mint J. R. R. Tolkien közismert művében, A Gyűrűk Ura trilógiában megjelenő Középföldét, ahol az abszolút jó és az abszolút gonosz hadakozik egymással. Hiszen a bemutatottak között akadnak olyan madarak, amelyekről nehéz eldönteni, melyik oldalt képviselik a „hasznos és káros” serpenyővel ellátott mérlegen. A könyv első kiadásban még nem szereplő, de már a javított, bővített kiadásban bemutatott dolmányos és vetési varjak (Corvus cornix; Corvus frugilegus) ezt a csapatot bővítik. Ha megkérdeznénk tíz laikust, hogy melyik madarat párosítaná a bölcsességgel és az intelligenciával, akkor tízből kilenc szinte biztos, hogy a bagolyfélék családjának valamely tagját adná meg válaszul. Ezt a berögzült sztereotípiát az ókori görög Pallas Athéné és a belőle kialakult római Minerva kultuszának köszönhetjük. Hiszen a bölcsesség istennőjének attribútuma egy bagoly volt. Magyarországon a bagolyfélék számára az „okos madár” kitűntető jelzőhöz nem kis mértékben hozzájárult még a Nepp József – Romhányi József szerzőpáros által írt és Ternovszky Béla által megfilmesített „Kérem a következőt!” című animációs filmsorozat, melynek körzeti/háziorvosi hivatást betöltő főszereplője egy fülesbagoly, Dr. Bubó volt. Így vált a bagoly a legokosabb madárrá, legalábbis az emberek képzeletében. Vajon, ha a megmaradt válaszadókból szintén összehoznánk tízet, ők mely madárfajra voksolnának? Vajon hány nevezné meg a varjúfélék valamelyikét? Jó kérdés? Pedig az igazság az, hogy intelligencia tekintetében ez az énekesmadárféle messze az élen jár nemcsak a madártársadalomban, de az egész állatvilágban is. Szinte élvezet olvasni azokat a rajongó hangvételű sorokat, melyekkel Herman Ottó illeti őket. A városi lakosság körében is jól ismert dolmányos varjú hasznát a következőképpen írja le:

„Kötözni való bolond volna az a szántóvető mezőgazda, aki akkor riogatná vagy üldözné a dolmányos varjút, amikor az eke nyomán haladva, a kiforduló rögből kiszedegeti a bogárság kukacait, a pajort, a csimaszt, tehát a szántóvető legnagyobb ellenségeit; a kiforduló egérfészek lakója sem menekül ilyenkor a dolmányos éles csőrétől. Hát még mikor egérjárásos esztendő következik, milyen dologban van ilyenkor a dolmányos madár! Egész hóhérolást visz végbe, és ha úgy esik az időjárás, hogy az egérveszedelem kihúzta a telet is, ekkor a havon láthatjuk a varjúmunka véres nyomait. Megszállja a dolmányos varjú a nyájban lévő nyűves jószágot, és nagy ügyességgel felcserkedik; az állat veszteg áll, mert tudja, hogy a madár a javát műveli. És arról sem szabad megfeledkeznünk, amit a dolmányos varjú a faluban a gazdaember háza táján művel. Alkalmazkodása ezekben remekel. Szinte a percet tudja, mikor szokott a gazdaasszony naponként a konyhából az udvarra lépni, hogy a fölös moslékot kiöntse – a varjú már ott lesi a háztetőn, azonnal leszáll és fölszedi a neki való maradékot, mely különben elrothadna; a trágyadombra került hulladék mind az ő prédája, és hogy megemészti, evvel megelőzi a rothadást, mely a háztáj levegőjét megváltoztatná. Mikor faluhelyen téli hajnalon a szalmatüzek fellobbannak, a varjak már ott lesik a fa tetején, házgerincen – ahol lehet – a jövendőket; tudják, hogy a disznóölés évadja bekövetkezett, s valamicske jut az ilyenkor nyomorgó varjúnak is. Ha dög esik a faluban vagy határában, a maradékok eltakarítása a dolmányos varjú dolga – szinte azt mondtam: hivatala. Ez a tisztogatás közszükség lesz mindaddig, amíg a köztisztaság érzete meg nem erősödik; addig a közösség fölött bizony akárhány helyen a dolmányos varjú őrködik.”

Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról. 4. jav. kiad., Budapest, Pallas Ny., 1914. 149. – Törzsállomány

3_kep_opti_8.jpg

Forrás: Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról. 4. jav. kiad., Budapest, Pallas Ny., 1914. 292–293. – Törzsállomány

Vannak madárfajok, melyeket szinte mindenki szeret és általános vélemény róluk, hogy hasznosak. Aztán vannak olyan madarak is, melyek oly népszerűek, hogy nélkülük elképzelhetetlen lenne az élet. A czakóra, vagy más néven eszterágra nemcsak az igaz, hogy általános közvélekedés szerint nagyon hasznos madár. Emellett szinte nincs olyan falusi házról, vagy tanyáról készült romantikus kép, vagy gyermekrajz ahol a kéményen ne látnánk ott fészkelni ezt a hosszú lábú, fekete szegéllyel díszített, fehér tollú, hosszú piros csőrű madarat melynek kelepelését mindannyian jól ismerjük. Gondolom, nem nehéz kitalálni, hogy a fehér gólyáról (Ciconia ciconia) van szó. Szóval a gólya hasznosságához nem férhet kétség. Ez a madár szinte szakrális tiszteletet élvez és a közvélekedésben könnyen elvetemült gazemberré válhat, aki kezet emel erre a „szent” madárra. Pedig Herman Ottó idejében volt, hogy vadásztak rá. Hogy miért? A nagy madárbarát bizonyos szempontból „lerántja a leplet” a gólyáról, hiszen mint írja: „minden szentnek maga felé hajlik a keze”.

A gólya is gázoló madár, mely azt a rétséget szereti, a melyben elgázolhat táplálékja után; de az emberhez simulva, belétalálja magát gazdaságába is és szorgalmasan járja a luczernást, a lóherést és hasonlókat. Begyét megrakja mindennel, a mi él s a mit bekaphat, a kis szöcskén kezdve a termetes kigyóig. De hát éppen ez a baj: bekapja a földön fészkelő hasznos kis madár porontyait is, a mivel bizony kárt is teszen és napjainkban sok a vadászember, a ki fészekrablásáért keményen megszólja a gólyát, – itt-ott bizony már fütyül is feléje a puska golyója, sörétje. Szent madárnak tették, tudjuk pedig, hogy »minden szentnek maga felé hajlik a keze«, a szent gólyának meg a csőre. No de itt is az az igazság, hogy tovább tart a bogárszedés, mint a többi, a mi aztán a gólya javára lesz irva. Azután pedig befogadtuk ősi soron szeretetünkbe – bajos ám azt onnan kizavarni!

Herman Ottó: A madarak hasznáról és káráról. Budapest, 1901.Magyar Elektronikus Könyvtár

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Osztály)

Az összeállítás második része itt olvasható.

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr8617824857

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása