„Néktök emléközöm, ha meghallgatjátok jó Hunyadi Jánosról … Nándor-Fehérvárrul.”

2022. július 22. 06:00 - nemzetikonyvtar

Az 1456-os nándorfehérvári diadalra emlékezünk

Nándorfehérvár ostroma. A kép forrása: Baltavári Tamás (rendező) Nándorfehérvár 1456. Animációs film, Történelmi Animációs Egyesület, 2014. – YouTube

„A keresztény világ számára a „Városok királynőjének” [t.i. Konstantinápoly 1453-as] eleste azt jelentette, hogy szembe kellett nézni a nyers realitásokkal. A nyugati katolicizmus és a keleti ortodox kereszténység közötti egyházszakadás és a gazdasági ellentétek megakadályozták a keresztény államokat abban, hogy egységesen lépjenek fel a törökök ellen, és ennek eredménye most világosan megmutatkozott. Az elkövetkező évszázadban az lett a fő cél, hogy most már nem a Dardanellák, hanem a Duna vonalánál ne engedjék tovább a törököt.”

Geoffry Regan: Döntő csaták. Ötvenhárom csata, amely Szalamisztól az Öbölháborúig megváltoztatta a világot, Budapest, Panem, Grafo, 1993, 89. – Törzsgyűjtemény

Az amerikai hadtörténész, Geoffry Regan idézett sorai jól érzékeltetik azt a helyzetet, amivel a középkor egy erős keresztény államának, a Magyar Királyságnak szembe kellett néznie a 15. század derekán. 1453. május 29-én megszűnt létezni a monda szerint a Romulus és Remus által – Kr. e 753-ban – alapított örök város, vagyis Róma nevét viselő roppant birodalom – mai szóhasználattal élve – jogutód állama. A 3. század végétől – már a kettéosztott birodalom keleti részeként – gyakorlatilag önálló államként létező Bizánci Birodalom fővárosa, Konstantinápoly a megállíthatatlanul terjeszkedő Oszmán Birodalom fővárosává vált, miután a feltörekvő hadvezér, II. Mehmed szultán vezette török seregek elfoglalták azt. Az odavezető út már jó néhány évszázada kanyargott az idők végtelen tengerében. A Nagy Constantinus császár nevét viselő város (végleges) eleste már csak egy epizódja a világtörténelem egyik leghatalmasabb birodalma hódításainak.

„A Római birodalom fénykorában Európa nagy részét, a rómaiak tartományait hatalmas, jól kiépített úthálózat kötötte össze. Ezen masíroztak a háborúba küldött légiók, ezen jártak áruikkal a kereskedők, ezen vándoroltak az egyszerű utasok.
A birodalom széthullott a népvándorlás pörölycsapásai alatt – az utak maradtak. Nem építette, nem javította már őket senki, de szolgáltak tovább becsülettel. Kőburkolatuk elkopott, itt-ott nyomvonaluk is megváltozott – de az irányt még mindig mutatták. Már ezer év is eltelt azóta, hogy Rómában leköszönt az utolsó császár, de az a nagy hadiút, amelyik a Márvány-tenger környékéről vezetett a Kárpát-medencébe, s haladt abban és onnan tovább a Duna mentén nyugatnak, még mindig létezett. […]
Az 1300-as évek utolsó harmadában újfajta katonák jelentek meg ezen az ősi hadi úton: megkezdődött a török európai térhódítása. Mire beköszöntött a XV. század, ez lett az oszmánok legfontosabb felvonulási útvonala a mind messzebb, mind északabbra hatoló előnyomulásban”

Barta Gábor: Nándorfehérvár, 1456, Budapest, Móra, 1985, 5–6. – Törzsgyűjtemény

Nándorfehérvár ostroma. A kép forrása: Baltavári Tamás (rendező) Nándorfehérvár 1456. Animációs film, Történelmi Animációs Egyesület, 2014. – YouTube

Az oszmán törökök első betörését az 1320-as években jegyezték fel, a század közepére pedig már stabil hazát teremtettek maguknak a Balkánon (is). A lovagi harcmodorral szöges ellentétben álló portyázásaikkal már I. Anjou (Nagy) Lajos királyunknak (1342–1382) is szembe kellett néznie. Később több komolyabb csatát viseltek Magyarország és a keresztény európai államok a Félhold Birodalmával szemben. Az 1389-ik évi I. rigómezei (koszovói) csata, az 1396-ik évi nikápolyi csata, az 1418-tól megszaporodott Magyarország területére vezetett portyázások vészjósló jelei már előre vetítették, hogy itt nem a jobb megélhetés reményében az akkor még keresztény kultúrájú Európába kívánkozó, békés muszlim bevándorlókkal kell szembenéznie a középkori Magyar Királyságnak. Luxemburgi Zsigmond királyunk (1387–1437) uralkodásának idején szinte a teljes ismeretlenség homályából került elő egy olyan lovag, kinek nevét később igen sokszor emlegették Mohamed igaz hívei (is). Róla, vagyis a korabeli Európa legnagyobb hadvezéréről, Hunyadi Jánosról Julier Ferenc ekképp emlékezik:

„Hogy Hunyadi hány csatában vett részt, azt ma már aligha állapíthatjuk meg, de azt tudjuk, hogy az 1440-től 1456-ig terjedő 17 év alatt összesen 14 hadjáratot vezetett. Ez oly rekord, melynek a világtörténelemben csak kivételesen akad párja. Ennél több hadjáratot például a világnak Hannibál és Julius Caesar óta legnagyobb hadvezére, Napóleon sem vezetett. Az ismertetett nagyobb hadjáratok Hunyadinak univerzális katonai lángeszét tanúsítják. Ez alatt azt értem, hogy egyaránt nagy szervezőnek, hadásznak és harcásznak bizonyult. Jeles volt, mint hadügyminiszter, tábornok és tengernagy. Egy személyben volt vezér és vezérkari főnök. Egyformán tökéleteset nyújtott támadásban és védelemben, nyílt csatában és várharcban, síkságban és hegyi háborúban, szárazföldön és vízen.”

Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Hunyadi János. In: Johannes Thuróczy: Chronica Hungarorum. 1488. Inc. 1143. – Bibliotheca Corvina Digitalis

Hunyadi már fiatalkorában találkozott a török, a huszita és a nyugati zsoldos hadviseléssel. Az 1440-es években vívott nagy sikerű török elleni csatározásai (1442 Erdély; 1443 hosszú hadjárat) már egész Európa figyelmét felkeltették és személyében látták a fenyegető oszmán félhold terjeszkedése elleni szérumot. Töretlen nimbuszán az olyan vesztett csaták, mint az 1444-es várnai, vagy az 1448-as II. rigómezei sem igazán ejtettek csorbát. Azonban Hunyadi János neve leginkább – az 1427-ben magyar végvárrá vált Nándorfehérvár – 1456-ik évi bravúros védelmével és az ehhez köthető déli harangszóval kapcsolódott össze. Ezt a várat – a török által meghódoltatott Szerb Királysághoz tartozó Belgrádot – Zsigmond király a szerb despotával való megegyezés értelmében szerezte meg. Az erősség később igen zavaró „szálkává” vált a hódító Félhold Birodalmának testében. Ahogy Szeád-Eddin török krónikás írja:

„A Duna és a Száva összefolyásánál feküdvén, úgy szárazföldi, mit vízi járművekkel minden oldalról lehetett eleséget szállítani e vasalapra épült erősségbe, azonkívül […] 5–6000 hitetlen tartózkodott ez erős várban, akik szüntelen azon munkálkodtak, hogy az iszlám országainak kárt és bajt okozzanak. Ki- és bejáratait elzárták, bástyáit és falait magasra építették, mély árkába vizet bocsátottak s az átjáróhelyeket védő és támadó szerekkel ellátták, azután e várból, mint leshelyből, kinyújtogatták bitorló kezeiket és a lázadás tüzét folyamatosan szították. Minthogy pedig Mohamed khán őfelségének […] éjjel-nappali gondja az volt, hogy a vallás ellenségeinek hatalmát megrövidítse, […] az iszlám országát védelmezze és az istentől reá bízott alattvalók nyugalmát biztosítsa: ostromlása is fel volt írva világos elméjének lapjára a csodadolgokat rajzoló gondolat tollával.”

Szeád-Eddin Nándorfehérvár ostromáról. In: Nagy Gábor (összeáll.): Magyar középkor. 997–1526. (Forrásgyűjtemény), Debrecen, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó, 2000, 453. – Törzsgyűjtemény

Nándorfehérvár. In: Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme, Budapest, Grill, 1928–1942. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képkönyvtár

Pedig ez az 5-6000 „hitetlen” egy olyan államnak okozott „kárt és bajt”, mely már Mehmed szultán uralkodásának első éveiben Európa egyik legfélelmetesebb „hadigépezetévé” nőtte ki magát. A hadtörténészek becslése szerint is legalább 150 ezer főnyi sereg felsorakozott a lobogó félholdas boncsok alatt. Ráadásul a sokszor önfejű és szertelen lovagokból álló legtöbb európai hadsereggel szemben itt nagyon szigorú fegyelem uralkodott. A magyar huszárokhoz hasonló szpáhik, a „Bektas kertjének virágai” jelzővel illetett gyalogos lövészek, a janicsárok, az irreguláris „hitharcosok” a gázik mellett a tüzérség nagyarányú fejlődése is jellemző része ennek a hadigépezetnek. Renegát idegen, itáliai, spanyol, portugál, sőt magyar(!) tüzéreket fogadott zsoldjába, akik félelmetes módon felfejlesztették tüzérségét. Példának okáért Hunyadiék nem valószínű, hogy túl büszkék lehettek honfitársukra, az erdélyi szász Orbán mesterre, aki Bizánc ostromához készített egy méretes ágyúszörnyeteget, mely végül vele együtt repült a levegőbe.

„Nos, Mohamed szultán ezt a kiváló hadigépezetet lendítette mozgásba 1456 tavaszán, amikor megindult Nándorfehérvár ellen. Mintegy 70 000 harcos kísérte, 15 000 szpáhi, 6–7000 janicsár és több tízezer egyéb harcos, akindzsik, aszabok, cserehorok, müszellemek, delik, martalócok, dzsebelik, és tucatnyi más névre hallgató marcona, hírnévre és zsákmányra éhes harcos. A sereget mintegy 200 ágyú, 200 folyami hadihajó, több tízezerre rúgó szállítószekér, tábori szolgák és egyéb segédszemélyzet, munkára hajtott keresztény lakosok tízezrei kísérték.
Mohamed biztos volt a dolgában. Jól szervezett kémszolgálata tájékoztatta arról, hogy Magyarországon nem mennek valami jól a dolgok. A trónon az alig 16 esztendős ifjú, V. László ül, helyette a bárók kormányoznak. S a mágnások széthúznak, egy részük a korábbi polgárháborúban az akkor csecsemő Lászlót támogatta, míg a többségük csak nemrég állt az ifjú király oldalára. Arról ugyan már hallott, hogy V. Miklós pápa a török támadás hírére már 1455-ben meghirdette a keresztes hadjáratot, s ezt utóda, III. Calixtus is megerősítette, de ettől nem igazán tartott. […] Kémei azt is jelentették, hogy egy nagy szónok hírében álló minorita szerzetes, az öreg Kapisztrán János ékes beszédekben toborozza a kereszteseket, de csak a szegények hallgatnak szavára, ezektől pedig nincs mit tartania a Bizáncot leigázó szultánnak.
Számításainak egyetlen bizonytalan pontja maradt […] Hunyadi János, akit az oszmánok dühöngve »átkozott Jankóként« emlegetnek”

Rázsó Gyula: A lovagkor csatái, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 190–191. – Törzsgyűjtemény

Hunyadi János szobra Tóth Istvántól. Sármay József amateur fényképe után. In: Vasárnapi Ujság, 47. évf. 38. sz., 1900. szeptember 23. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Ez a „bizonytalan pont” már 1456 elején egyre fenyegetőbb híreket kapott a szultán hadi készülődéséről. Ezért megkezdte a felkészülést, hiszen ilyen rangos vendéget „illőn kell” fogadni. Geoffry Regan szerint Nándorfehérvár falaihoz Hunyadi János 10 000 – mai szóhasználattal élve – professzionális, banderiális katonát vitt, melyet már a vár kapitánya, Szilágyi Mihály 5 000 védővel tartott. Emellett a felmentő sereg kiegészült egy lelkes olasz ferences szerzetes, a magyar történelemkönyvek lapjain Kapisztrán Jánosként ismertté vált Giovanni di Capistrano által verbuvált kb. 18 000 fős irreguláris keresztes sereggel.

„A hadi gépeket végre a várnak a síkságra néző oldalán állították fel. Némelyekkel a vaskos várfalakat törték, mások pedig a magasba, a levegőbe hajigáltak óriási nagy köveket, amelyek a város falain belül óriási robajjal lehullva, villámként, hirtelen halállal öltek meg minden élőt, akit értek. Éjjel-nappal szüntelen dörögtek az elsütött hadigépek, és rettenetes morajuk elhallatszott több mint huszonnégy magyar mérföldnyire, egészen Szeged városáig és körös-körül a környékre. Folyton működtek a hadi gépek, szakadatlanul okádták a füstöt; a napfényes, tiszta eget sűrű ködfelhő árnyékolta be és a lengedező szellők kénbűzzel keveredtek; sem a forró nyári nap, sem a hűvös éj sötétje nem hagyott nyugtot ostromlóknak, ostromlottaknak egyaránt. Gyászos csatározással telt minden idő. Ekkora lövetéstől megromlottak a derék tornyok ormai, szétomlottak az épületek és földdel egyenlővé lettek az embereket és várat védő magas falak. Mit mondhatunk még? Csak azt, hogy a védők halálos félelemtől leverten várták utolsó napjukat.”

Thuróczy János: Magyar krónika, ford. Geréb László, Budapest, Magyar Helikon, 1957. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Mátyás király krónikása, Thuróczy János jól érzékelteti azt a pokoli helyzetet, melybe Szilágyi Mihály várkapitány várvédői kerültek az ostrom július 4-i kezdete után, Hunyadiék érkeztéig.

Hunyadi serege kegyetlen hajóharc árán tudott bejutni a várba. A kép forrása: Baltavári Tamás (rendező) Nándorfehérvár 1456. Animációs film, Történelmi Animációs Egyesület, 2014. – YouTube

A Duna és Száva összefolyásnál álló várba a felmentő seregnek nem volt könnyű bejutni. A Dunán az utat a szultán körülbelül 200 egységből, köztük 64 nagy, tengeri hadihajóból álló flottával zárta el. Hogy fokozza a védelem erejét, ezeket még egymáshoz is láncoltatta. Hunyadi János ekkor olyan lépésre határozta el magát, melyet sokáig emlegettek a török hajóhad tengerészei. A környéken fellelhető összes csónakot, sajkát, naszádot, dereglyét hadihajóvá alakíttatott át, orrukat és oldalukat védőpalánkkal látták el, majd ágyúk, puskák, tüzes nyilak, kőhajítók kerültek fedélzeteikre. Az így összeverbuvált vízi haderő július 14-én indult neki Szalánkeméntől és kb. ötórás kegyetlen küzdelem során a – közben az ostromlott várból is kihajózó tapasztalt szerb naszádosok által is hátba támadott – török flottát gyakorlatilag tönkre verték. Három nagy tengeri gályát is elsüllyesztettek, négyet elfoglaltak legénységével és felszerelésével együtt, a megmaradtak elmenekültek. Azonban a felmentő sereg számára a várba vezető szabaddá vált út sem könnyítette meg sokban a védelem dolgát. A folyamatos ágyúzás megtette hatását, ahogy Thuróczy írja:

„Midőn tehát a jeles tornyok orma leomlott, s a falak nagy része is földig roskadva hevert, a sáncot és várárkokat a földdel egy szintig feltöltötték, úgyhogy már semmi sem akadályozta az ellenség berohanását – felvirradt az ostrom tizenötödik napja, melyre a császár a vár bevételét ígérte. Hajnalpirkadáskor népének egész sokaságát felindította. Dobpergéssel, trombitaszóval és harsány kiáltozással szilajan támadtak. Megrohanták a várat és kegyetlen öldökléssel belsejébe hatoltak. Ámbár a magyarok kevesen voltak ahhoz, hogy megálljanak ekkora ellenséggel szemben, minden erejükkel védekeztek, sűrűn kiáltozva az Úr Jézus segítségéért, s keményen megvetették lábukat az omladékok közt, állva az ellenség támadását. Meg-megújult a véres harc, a vár utcáiban folyt a küzdelem. Hullottak a hullák, a levegőt zűrzavaros rivalgás töltötte be és számtalan fegyver csattogása; gyakran kényszerült hátrálásra hol az egyik, hol a másik fél.”

Thuróczy János: Magyar krónika, ford. Geréb László, Budapest, Magyar Helikon, 1957. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Hunyadi és Kapisztrán a várkapitány Szilágyi Mihály társaságában. A kép forrása: Baltavári Tamás (rendező) Nándorfehérvár 1456. Animációs film, Történelmi Animációs Egyesület, 2014. – YouTube

A július 21-én megindult általános roham harmadik hulláma során került sor a 19. századi romantikus festőművész – mondhatni ismeretlenség homályából „berobbant” – Wágner Sándor egyetlen híres képének cselekményére: a lófarkas boncsokot a fellegvár fokára kitűzni akaró török katona tervének meghiúsítására Dugovics Titusz önfeláldozása árán. Dugovics Titusz származásáról megoszlik a történészek véleménye. Van, aki Vas megyei származású várnai veteránnak, van, aki szerbnek, van, aki horvátnak tartja őt. A legtöbben pedig úgy gondolják, hogy Antonio Bonfini anekdotája nyomán elterjedt legendás alakról van szó. Illés György róla szóló életrajzi kisregénye ugyan nem tekinthető hiteles történelmi forrásnak, de mindenkinek csak ajánlani tudom.

Wagner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása, 1853. A kép forrása: Wikipedia

A nagy éjszakai harc teljesen kimerítette mindkét fél katonáit. Egyikük sem akart újabb csatába kezdeni a rákövetkező napon. A másnapi döntő csatára is egy véletlen esemény kerített alkalmat. Ha beszélhetünk egyáltalán véletlenről. A Tábor-szigeten állomásozó Kapisztrán keresztes tábora szintén ki akarta venni a részét a csatából, ezért Hunyadi szigorú parancsa ellenére átkeltek a folyón és megtámadták a visszavonuló török sereget. A megtámadott törökök segítségére maga a szultán sietett hadával, elzárva őket a visszavonulás lehetőségétől. Hunyadi ekkor a kényszerhelyzet szülte alkalmat zseniálisan meglátva meglepetésszerűen kitört seregével és elfoglalta a törökök ágyúállásait, majd a szultáni erőket saját ágyúival lövette. A szultán serege két tűz – a korábban bekerített keresztesek és a saját ágyúinak tüze – közé került. A saját sáncaikkal megerősített ágyúikat kegyetlen és véres küzdelem árán és csak Hunyadiék által megrongálva tudták visszaszerezni.
A győzelem teljes volt, azonban a keresztény sereg nagy örömébe igen nagy üröm is vegyült. A nagy nyereségért nagyon magas árat fizettek a vár védői.

„A törökök a kétnapos harcban erőik legjavát elvesztették. A janicsárok serege felmorzsolódott, a lovasság szétzilálódott, az ágyúk és az ostromgépek használhatatlanná váltak. Számos magas rangú parancsnok elesett, sőt maga a szultán is megsebesült. A megmaradt csapatokat pedig ilyen előzmények után nem lehetett többé harcra ösztökélni. Így hát a nagy európai hódításra készülődő szultánt az első, általa oly jelentéktelennek tartott akadály megállította útjában.
Hunyadi úgy tervezte, hogy a közeledő felmentő sereg és a külföldi keresztesek megérkeztével az egyesült haderő támadásba megy át a Balkánon. Röviddel a győzelem után azonban a magyar táborban pestisjárvány tört ki, amelynek augusztus 11-én Hunyadi János is áldozatul esett.
A nándorfehérvári diadal még így, kihasználatlanul is, igen nagy jelentőségű volt Magyarország és Nyugat-Európa további történelmének alakulásában: hosszú időre elvette a török kedvét attól, hogy újabb hódító hadjárattal próbálkozzék.”

Regan, Geoffry: Döntő csaták. Ötvenhárom csata, amely Szalamisztól az Öbölháborúig megváltoztatta a világot, Budapest, Panem, Grafo, 1993, 94. – Törzsgyűjtemény

Hunyadi János halála. Lotz Károly falfestménye a Budapest-Ferencvárosi templomban. Háry Gyula tollrajzáról. In: Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története, Budapest, Athenaeum, 1895–1898. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Julier Ferenc kitörő lelkesedéssel a következőket fogalmazta meg a nándorfehérvári diadalról és annak – fogalmazzunk úgy – főszereplőjéről, Hunyadi Jánosról és az ő hadvezéri tehetségéről:

„Ebben a hadjáratban Hunyadi vezéri tudása ismét teljes fényben ragyog. Úgy szervezési, mint vezetési képessége bámulatos, óramű pontosságával zajlik le az egész hadművelet.
Első lépése a várnak biztonsági őrséggel való ellátása, hogy az addig tudja magát tartani, míg azt felmentheti.
Második lépés a minimális felmentő sereg megszervezése.
Harmadik a kombinált „tengeri” csata, melyben az élőiről áttört, a partról oldalba kapott és a hátulról megkerült török flotta megsemmisül és az út a vár felé megnyílik.
Negyedik mozzanat a vár ellen intézett tömegroham visszaverése. Elképzelhetjük, hogy mily pontos részletintézkedések, a védelem megszervezésének mily alapos munkája tette ezt a sikert lehetővé.
A végsőkig feszült helyzetben jön az utolsó, legnagyobb és legvakmerőbb lépése, midőn Hunyadi a keresztesek könnyelmű lépését is előnyösre fordítja s a kedvezőnek látszó, soha vissza nem térő pillanatot megragadja, hogy jelentéktelen erejű csapatával a nyomasztó túlerőre a döntő csapást mérje. Ebben a vakmerőségében is mily óvatos, midőn a törökre mért halálos ütés után a török tábort még idejében elhagyja és az éjjelt biztosított helyen, a török futóárkokban tölti.
Nincs egy mozzanata sem az egész hadműveletnek, mely ne volna a hadvezetési művészet tökéletességének mintaképe.”

Julier Ferenc: Magyar hadvezérek, Budapest, Stádium, 1930. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Még mielőtt a török sereg elérte volna Nándorfehérvárt III. Kallixtusz pápa bullájában rendelte el a déli harangozást, hogy a hívők imádkozzanak a keresztények győzelméért. Azonban a bulla kihirdetése és a győzelem híre együtt jutott el sok helyre, ezért hagyományosan a déli harangszóval a nándorfehérvári diadalra és Hunyadi János katonáinak hősiességére emlékezünk.

Magyar millennium (I.) – Blokkpár. In: Hevesi Erzsébet és Vermes Anna bélyeggyűjteménye, [Budapest],[Szerk.], [2012] – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum