„Az apák még ünnepelték, a fiúk már elfelejtették, s az unokák ismét ráébredtek nagyságára”

2022. szeptember 29. 18:00 - nemzetikonyvtar

230 éve, 1872. szeptember 29-én született Déry Istvánné Széppataki Róza

Déry Istvánné Széppataki Rózát, a magyar nyelvű színjátszás első primadonnáját, legismertebb portréja (a legtöbb, róla készült ábrázolás mintája) Liszli szerepében örökítette meg, Franz Ignaz von Holbein Az alpesi rózsa, a pátens és a sál című érzékenyjátékában. A képet Szathmáry Pap Károly készítette 1834-ben, Kolozsváron, ahol Déryné két kassai téli idény között, nyáron lépett fel kedves szerepében. A rajzon a háttérben hegyek, az előtér pázsitján virágok láthatók, Liszli tekintete szelíd és bánatos.

deryne_szathmary_ff_opti.jpgDéryné Széppataki Róza, Szathmáry Pap Károly rajzán, litográfia, Kolozsvári Református Egyetemi ny. In: A vándorszínészettől a Nemzeti Színházig, szerk.: Kerényi Ferenc, Budapest, Szépirodalmi, 1987. – Magyar Elektronikus Könyvtár – A kép forrása: Digitális Képarchívum

„([…] végre jön Liszli jobb kézről, bal kezében egy kis kézikosár, jobbjában egy öntözőkanna, egy virágokkal gazdagon benőtt sírhalomhoz áll, nem messze azon sírkőhöz, hol a gróf áll, ki figyelmezni kezd reá, s nevekedő részvétellel nézi tetteit, Liszli leteszi kosarát, komor nyájassággal megöntözi, végre letérdel a sír mellé, buzgó pillantattal, öszvetett kezekkel tekint az egekre, Liszli megjelenésével a hajnal is pirulni kezd, mely oly hatható legyen, hogy az egész játékszínt, bíbor színre fesse, midőn Liszli éppen az anyja sírjánál, felemelt kezekkel és fővel az égre függeszti szemeit, a fák közül kitűnő napsugár rózsaszínre festi mind a Liszli, mind a gróf arcáját. Ezen pontban elhal a harangszó, a gróf csendesen előlép, Liszli észrevészi, és megrettenve mégis térden maradva hátrahajlik, egy kis ideig így marad, de ismét visszatér előbbi állásába.)”

Franz Ignaz von Holbein: Az alpesi rósa, a' pátens és a' schaál: 3 szakaszban, ford. Kiss János, [s. a.], 1. felv. 3. jel., 5. fol. verzó – 6. fol., rektó – Színháztörténeti és Zeneműtár

A 18. század utolsó és a 19. század első évtizedei színműirodalmának jellegzetes, kedvelt alakja volt a méltatlanul szenvedő nő. A szerelmeseket zord férj, elválasztó szülői kényszer, igaztalan vádak vagy társadalmi előítélet miatti el-, illetve kitaszítottság, elhagyatottság és árvaság, ezek voltak azok a színpadi helyzetek, melyekben a történet során a vigasz a benső, rejtett, tiszta, eszményi érzés volt, a feloldás pedig az ártatlanul megbántott jutalmazása. A záró fordulattal a világrend helyreállt. Holbein érzékenyjátéka is boldogan végződik: a svájci hegyek közt felnőtt, szegény és apátlan-anyátlan Liszlinek el kell válnia a fenti jelenetben megismert és megszeretett kedvesétől. Bánatát magába fojtva tűri sorsát, de végül az uralkodói pátenssel oroszországi nagykövetté kinevezett Henrich gróf egy elvesztett sál nyomán mégis megtalálja a gazdag orosz tábornokunokává előlépett Liszli/Lizinkát. Déryné mestere volt az érzékenyjátéki szendék megformálásának.
Déryné Széppataki (Schenbach/Scheckenbach) Róza 1810-ben lett színésznő Pesten, a Hacker-házban, később a Rondellában játszó magyar társulatnál. Legelőször március 29-én William Shakespeare Hamletjében lépett színpadra, az egyik hölgy volt a királyné kíséretében. Hatvan évvel később, emlékirataiban ironikusan emlékezik meg tizenhét éves, kezdő színésznő önmagáról.

„Nemsokára adták Hamletet, s mondja Murányiné: »Kis Róza, nem fog ártani, ha estvére fölöltözködöl s a többiekkel kimégy udvari dámának, hogy a színpadhoz szokjál.« »No, hála Istennek, csakhogy már valahára oda juthatok.« Fölöltöztetett engem szépen, fényesen, odaállított Murányiné a többi dámák közé. Sáskáné játszotta a királynét, kit kísérni kellett volna. Még én tolakodtam legelőre, nehogy, kicsi lévén, majd elvesszem a többi között. Úgy nézhettem ki, mint egy kis punktum az aposztrófa alatt.
Jött Sáskáné az álfalak közé, hogy jelenésre bemenjen. Meglát engem ott begyeskedni, hogy szépen vagyok öltözve. »Hát itt miféle tücsök úszik ebbe a sleppbe, tán csak nem akar dámának kijönni velem? Elmegy innét... éppen ilyen dámák növekednek az angol udvarnál, – ki ne eresszék« – és ment a jelenésre. Én pedig sírva, halálosan megsértve sietek Murányinéhoz, tele panasszal, hogy Sáskáné nem engedett ki. »Mit tehetek én róla, hogy még nem vagyok olyan kövér, mint ő. Jaj istenem! talán már nem is enged engem soha többé játszani?«”

Déryné emlékezései, bev., jegyz. és sajtó alá rend. Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1955 (Magyar századok), I, 107–108. – Törzsgyűjtemény

pest_18111124_szmolenszk_opti.jpgA pesti magyar Nemzeti Játszó Társaság színlapján a fordító Katona József, egy apró szerepben Széppataki Róza – Színháztörténeti és Zeneműtár

1815-ben a lebontásra ítélt Rondellát bezárták, a társulat tagjai – Pest vármegye ajánlásával – Miskolcon telepedtek meg. Déryné neve a köztudatban szorosan összekapcsolódik a vándorszínészettel. A 19. század első felében a magyar nyelvű színjátszás csak időlegesen, néhány évre, egy-egy nagyobb városban, komoly magán- vagy közpénztámogatással tudott állandósulni. A folytonos, élénk, magyar nyelvű színházi élet – az állandósított színjátszás – súlypontja időről időre más és más városba került, és erősen függött a helyi támogatási szándéktól: 1792 és 1807 és 1824–28-ban Kolozsváron, 1807 és 1815, majd 1833 és 1836 között Pest-Budán, az 1815-től 1825-ig Miskolcon, illetve Székesfehérváron, Kolozsváron, 1828 és 1840 között Kassán. Déryné hosszabb-rövidebb ideig tagja volt mindegyik állandósított társulatnak, és rendszeresen részt vett ezeknek nyári kirajzásaiban is – például Szombathelyre, Pécsre, Marosvásárhelyre, Nagyváradra, Máramarosszigetre. Néhány biztos év után az állandó társulatát feladó vagy feladni kényszerülő városból a bázisukat vesztett színészekkel utazott településről településre, vagy időnként egy-egy „igazi” vándor-színigazgatóhoz is elszerződött, leginkább későbbi sógorához, Johanna húga férjéhez, Kilényi Dávidhoz. Kilényiékkel játszott Komáromban, Pozsonyban, Aradon, Temesváron.

maramaros_18300628_kiralyi_parancsolat_opti.jpgA kassai társulat máramarosszigeti fellépésének színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az egy társulat – egy város helyzet kényszerűsége Dérynét bámulatos sokoldalúságra nevelte: tragédiákban, vígjátékokban, bohózatokban, érzékeny- és énekesjátékokban egyaránt fellépett és sikert aratott. Az 1810-es évek végén már híre futott tehetségének. A Kilényi társulat 1820-as pozsonyi vendégszereplése alkalmával a Bécshez közeli koronázóváros közönségének elismerését August von Kotzebue igazán jól ismert, a német társulatok által is szívesen játszott Gróf Benyovszkyjában (Graf Benjowsky oder die Verschwörung auf Kamtschatka) sikerült kivívnia.

„Júl. 25-dikén Gróf Benyovszkiban új, kellemes tünemény sokszorozta tegnapi örömünket; mert Dériné asszony Afanásiát oly bájolóan, s rollja egész karakterének tökéletes felfogásánál fogva, oly tisztasággal és pontossággal adta, hogy a legkomolyabb várakozásnak is annyira megfelelt, hogy a publikum egy szívvel, szájjal megesmervén érdemét, legelsőbben őtet hívta elő, ki a huzomos brávo! s Helyesen!! kiáltások miatt darab ideig szóhoz nem jöhetett.”

Hazai Dolgok és egyéb Toldalékok. In: Magyar Kurir, 1820/2., (júl. 7.), 15. – Törzsgyűjtemény

Két év múlva Pest város német színházában, a Königlich-städtisches Theaterben énekelte Emelinét, Joseph Weigl A svájci család (Die Schweizerfamilie) című énekesjátékának főszerepét, vendégként, németül. Dicsérték énekesi képességeit, alakítókészségét és tiszta kiejtését, és a legalábbis közép-európai zenekultúrában és a német nyelvterület zenés színpadjaiban gondolkodó német kritika Déryné teljesítményében a nemzetközi karrier lehetőségét is meglátta.

nemet_18220329_schweizer_familie_opti.jpgDéryné Pesti német színházi vendégjátékának színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár

Eltökélt, akár életvitellel kapcsolatos megfontolásokon nyugvó választás volt-e, vagy a korabeli magyar nyelvű színházi élet és a játszás-képzés kezdetlegesebb feltételei hozták-e így: Déryné az 1820-as éveket Kolozsváron töltötte, nem készült nemzetközi karrierre, de tevékeny résztvevője lett a magyar operajátszás megteremtésének. 1842-ben, jóval túl színészi pályájának sikeres időszakán elszalasztott lehetőségnek érezte, hogy – bár vasszorgalommal – jórészt mégis önképzésre hagyatkozott, s nem használta ki a (Közép)-Európa felé nyíló lehetőséget. 

Későbben vettem néhány leckéket a Német Színház karmesterétől, a derék Kleinheintz Úrtól, ki örömest a német színpadnak akart volna megszerezni – de a magyarok nem engedték. Fájdalom! azóta külhonba lettem volna s másképp jutalmaztattam volna, mint a honfiaktól s avatatlanoktól, kik a tisztelt közönségtől nyert csekély érdemeim méltánylását mint ennyi éveim fáradhatatlan szorgalmiért nyert jutalmat, most silány hazug rágalmokkal le akarják rólam tépni.”

Az ismeretlen „riporter” kérdései és Déryné válaszai: Enyedi Sándor: Déryné erdélyi színpadokon, Bukarest, Kriterion, 1975, 152–153. – Törzsgyűjtemény

Mire Pest-Buda állandó színháza 1837-ben megnyílt, megváltozott a közízlés, az érzelmes történetek néma fájdalom emésztette nőalakjait felváltották a romantika szenvedélyes lányai-asszonyai, a közönség Holbein Liszlije helyett Victor Hugo Esmeraldájáért rajongott. Szélsőségesebb érzelmeket, viharos indulatokat vártak a színpadról, s a naiváktól sem volt elég a bánatos mosollyal és festői, kimerevített mozdulatokkal kifejezett érzelem. A kezdetek magyar operajátszásának zártszámos, a recitativokat néha prózával helyettesítő énekesjátékának előadási módját felváltotta az olasz nagyoperai forma és stílus. Kétségtelen, hogy Déryné látta a változást, s a kassai társulat a műsort erre figyelve igyekezett kialakítani, így Vincenzo Bellini operáit is játszották: a Montecchi és Capuletti pártot (I Capuleti e i Montecchi), a Normát, az Ismeretlen nőt (La straniera). A műsorpolitika azonban nem azonos a játék- és énekstílusváltással, és a Norma első pesti előadása után Toldy-Schedel Ferenc meg is fogalmazta Déryné produkciójának kritikáját.

De Normához más iskola kell, mint a daljátéki, mely az övé volt. Minél inkább lehete tehát e szerepet kezeiben félteni, annál nagyobb örömmel kell itt elmondanunk, hogy várakozásunkat felülmúlta. A szorgalmas művészné nem szűnik tanulni; minden numerákból kitetszett, miképpen ő éneke lelkével megbarátkozott. Sikerülteknek kell mondanunk név szerint az érzelmes helyeket; ő azokat még mindig eléggé zengő s teljes hangjával – kivált a közép cordákban – melegséggel, kifejezéssel s bizonyos ízléssel éneklé. Annál kevesebb szerencséje volt azon recitativokban, hol a pátosz nyelve szól, itt ereje, tán iskolája is elhagyogatta az inkább lírai mint drámai énekesnét.”

Magyar játékszíni krónika. In: Athenaeum, 1837/38. (2. félév), 605. – Törzsgyűjtemény

Déryné mindig nagy gondot fordított színpadi öltözetére. A romantika színpadi térhódításáig a hölgyek saját ruháikban, maguk komponálta kollekciókban léptek színpadra. A saját öltözet megmaradt még évtizedekig, de az új stílus már nemcsak a szép, tiszta, elegáns, hanem a mű tárgyához, az ábrázolt korhoz és a játszott alakhoz illő viseletet követelt, és azt, hogy a ruha illeszkedjék a többi szereplő jelmezéhez, egyszóval: a színpadi viselet kifejező és egységes stílusú legyen. Déryné nehezen fogadta el az új szemléletet, néha túlöltözött, és Karl August Lebrün vígjátékának 1838. július 23-i előadásában viselt jelmezét a szigorú Bajza József szóvá is tette.

T. szerkesztő úr , a 9. számú Athenaeumban engemet 25 úr az Elevenholt házaspár című játékban helytelen piperés öltözettel vádol, azt erősítvén, hogy szalagokkal és selyem köténnyel öltöztem; ezen rágalom megcáfolására itt küldöm a T. úrnak hamuszín damisz kötényemet rózsaszínű damisszal fodrozva, és hasonlag rózsaszín damisz szalaggal összekötve, mert hisz a legszegényebb is csak összeköti a ruháját valamivel, és olcsóbbat, istenemre mondom, már nem találhattam; mert e damisznak rőfe 24 krajcár váltóban, és így az egész kötény össz állítva 1 ft. váltóban. […] Déryné m. k. [maga kezével] magyar dalszínésznő.”
„[…] engedje meg nekem azonban, hogy egy igen parányi dolgot el nem ismerhetek azt, t. i. hogy Dériné asszonynak most igazsága van. Miután én neki oly sok és nagy dolgokban engedtem igazságot, reménylem ezen egyetlenegy kicsinynek megtagadása miatt nem fog rám neheztelni. Én nem azt kérdeztem, hány kr. volt rőfe a damisznak , nem azt, mily olcsóba került a kötény, hanem abban akadtam fel, hogy a Dériné assz. öltözetén semmi sem volt mi szegénységet mutatott volna. A damisz kötény selyemnek látszott (egy hiba); a damisz kötény rózsaszín selyemnek látszó szalagokkal volt felcifrázva (másik hiba); az egész öltözet egy tisztességes, jómódú asszonyság öltözete volt (3, 4, 5, 6, 7, 8, szóval sok hiba). Ha szegény asszonyt játszunk, mutassuk a szegénységet öltözetünkön is, különben öltözetünk ruhaparádé, ami táncvigalmakra igen, de színpadra nem való, mert ott nem Dériné assz., hanem Hagymáné assz. gardróbját akarjuk látni. Olcsón is, azaz kevés pénzből, lehet úgy öltözni, hogy öltözetünk semmi szegénységet nem mutat, és viszont a legdrágább szövetekből oly öltözetet lehet kiállítani, mely nagy szegénységet mutat; itt tehát a látszaton fordul meg a kérdés. […] 25. [Bajza József]”
[kiemelés az eredetiben]

Magyar játékszíni krónika. In: Athenaeum, 1838/11. (2. félév), 183–184. – Törzsgyűjtemény

Déryné 1838. október végén elhagyta a Pesti Magyar Színházat, a következő években többek között Kassán, Kolozsváron, Debrecenben játszott. Ekkor már túl volt sikerei csúcsán. 1846. október 1-től ismét Pesten játszott, a Nemzeti Színháztól egy évre kapott szerződést, havi negyven ezüstforintért. (A 25 éves, pályáját 1841-ben kezdő Szigeti József ugyanekkor 80 ezüstforintot kapott.) Déryné Laborfalvi Rózának segített – mellékkeresetként – a háztartási teendők ellátásában. 1847. szeptember 26-án lépett fel utoljára. Miskolcra költözött férjéhez, Déry Istvánhoz, akivel harminc éven keresztül szinte alig tudtak egymásról. A hátralévő években a színészettel, a pályatársakkal, a közönséggel alig volt kapcsolata. 1869-ben kezdte írni emlékiratait, 1872-ben bekövetkezett haláláig dolgozott rajtuk. Írása (érdekfeszítő élettörténet és gazdag színháztörténeti forrás egyszerre), Déryné naplója címen, 1879-ben jelent meg.

Mert bizony mindenki megfeledkezett arról a színésznőről, akinek a magyar színészet olyan sokat köszönhetett. Csak a halála után nőtt ismét nagyra – az emléke. Az apák még ünnepelték, a fiúk már elfelejtették, s az unokák ismét ráébredtek nagyságára. De akkor már Déryné a miskolci temetőben pihent. A mi nemzedékünk már ezt a felmagasztalt emléket kapta örökségbe.”

Staud Géza: Előszó. In Bayer József: Déryné levelei, sajtó alá rend., bev. és jegyz. Staud Géza, [Budapest], Bibliotheca, [1944] (Madách könyvtár 15.), 7. – Törzsgyűjtemény

nsz_18470926_csikos_opti.jpgDéryné utolsó nemzeti színházi fellépésének színlapja – Színháztörténeti és Zeneműtár

Felhasznált irodalom:

Dr. Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr4417935686

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása