Habsburg–Tescheni Frigyes királyi herceg és neje, Izabella 1928 októberében ünnepelték aranylakodalmukat. Ennek alkalmából több, igen értékes könyvet ajándékoztak a Magyar Nemzeti Múzeum Országos Széchényi Könyvtárának. Tették mindezt annak ellenére, hogy már csak egykor mesés vagyonuk töredékének voltak birtokában.
A Habsburg–Lotharingiai-ház tagjaiként az első világháborút követően javaik nagy részét elvesztették, többek között a bécsi Albertina palotában levő műgyűjteményüket is, melyet az osztrák államtól hiába igényeltek vissza. Egyetlen ország hagyta háborítatlanul birtokaikat: a Magyar Királyság. Életük hátralevő részét itt élték le, köztiszteletnek és népszerűségnek örvendve.
A nagyvonalú adomány nem csupán a köz iránti áldozatkészségükről tanúskodott, hanem egyben magyar kötődésük egyik megnyilvánulása is volt, melynek nyomán nemzeti könyvtárunk rendkívül értékes kiadványokkal gazdagodott. Sorozatunkban a hercegi pár által adományozott műveket mutatjuk be.

Habsburg–Tescheni Frigyes főherceg és felesége, Izabella főhercegasszony – Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

A negyedik mű, melyet az 1929. évi könyvtárigazgatói jelentés a hercegi pár által adományozott művek sorában említ, a kézisajtó korának egyik remeke: az 1763-ban, John Baskerville által kiadott Szentírás (a könyv jelzetének azonosításában nyújtott segítségért köszönet illeti Elbe Istvánt és Hum Balázst).
A Cambridge-ben megjelent könyv, mely az angol nyelvű Biblia Jakab királyféle változatát adja közre, hűen tükrözi Baskerville azon kiadói elvét, hogy egy kiadvány ne a díszítmények és képek révén legyen kiemelkedő, hanem a nyomdászati jellemzők minősége által. Ennek érdekében saját tervezésű betűtípust használt és saját készítésű nyomdafestéket. Kiadóként nem az anyagi haszon ösztökélte, hanem a tökéletességre való törekvés. A lehető legjobbat célzó, újító szellemének köszönhetően az angol könyvkiadás egyik megújítójává vált.

A Baskerville-biblia ószövetségi címoldala – DM 1133

A Birminghamben tevékeny Baskerville fiatalkorában kalligráfiával és sírkőfeliratok vésésével foglalkozott, majd japán lakkmunka-utánzatok készítésére tért át. Ez utóbbiból származó jövedelmének köszönhetően válthatott élete delelőjén túl a nyomdászat és a könyvkiadás irányába. E váltásban minden bizonnyal közrejátszott az a tény, hogy korábban szépírással kereste kenyerét. Ez az általa tervezett betűképeken is észrevehető: a keskeny és vaskosabb betűszárak közötti ellentétet szemmel láthatóan a kalligrafikus vonalvezetés ihlette. A legtöbb betűtervezőtől eltérően nem a betűk arányain változtatott, hanem elsősorban a vonalak metszésén.
A betűtípust, mely napjainkig a nevét viseli, a korabeli nyomdászok sokat bírálták, ám lassanként mégis közkedveltté vált, elsősorban azért, mert a betűk könnyen olvashatók voltak.
A saját tervezésű betűképeket első alkalommal 1757-ben, a Vergilius műveit tartalmazó kötet kiadásakor alkalmazta. Ugyanezzel a betűtípussal nyomtatta következő évben John Milton Elveszett paradicsom című költeményét. Ez utóbbi előszavában említette azon szándékát, hogy a Szentírást ívrét (folio) nagyságban jelenteti meg.
Angliában a Szentírás legelterjedtebb változata az úgynevezett Jakab királyféle változat volt, melynek közreadására csak a királyi nyomdásznak, valamint a Cambridge-i és az Oxfordi Egyetem kiadójának volt joga.
E kiváltság megszerzése érdekében Baskerville megpályázta a cambridge-i egyetemi nyomda működtetésének jogát, melyet egy évtizedre el is nyert. 1759-ben felállította nyomdáját Cambridge-ben és nekifogott a Jakab királyféle változat kiadásának. Ez nem egy új bibliafordítás volt, hanem egy szövegváltozat, melyet az anglikán egyház puritán és hagyományőrző irányzatai között egyensúlyozva szerkesztettek angol teológusok és hitszónokok. Az előbbit az I. Erzsébet uralkodása alatt kiadott fordítás (melyet később a „püspökök bibliájaként” emlegettek), az utóbbit pedig az angol puritánok által Genfben megjelentetett biblia képviselte.
Angliában viszonylag korán, már 1535-ben megjelent egy teljes egészében angol nyelvű biblia, ez azonban nem vált széles körben elfogadottá, bár használatát királyi rendelet írta elő.
VI. Jakab (Anglia királyaként I. Jakab) röviddel azt követően, hogy 1603-ban Anglia trónjára lépett, a puritánok, az anglikánok és a katolikusok közötti ellentétek enyhítése érdekében a Szentírás egy újabb kiadását rendelte el.
Szövegének szerkesztésén közel félszáz egyházfi dolgozott Westminsterben, Oxfordban és Cambridge-ben ülésező vitacsoportokban. Az új változat a köztes utat képviselte az anglikán egyház puritán szemléletű szárnya és az egyházi hagyományokhoz ragaszkodók álláspontja között és a legelfogadottabbnak számított a különböző szövegvariánsok sorában. Idővel a legelterjedtebb Szentírás-változattá vált, meghatározó szerepe volt az angol nyelv fejlődése szempontjából és az angol próza egyik remekének tekintett.

Mózes első könyvének kezdete a Baskerville-biblia ószövetségi részében – DM 1133

E szövegváltozat másfél századdal későbbi, cambridge-i kiadása, tekintélyes méretű, súlyos kötet, lévén hogy elsődlegesen templomi felolvasásokra szánt Szentírás. A kéthasábos szövegtükörnek és a nagyobb sortávolságnak köszönhetően tartalma könnyebben olvasható, mint más korabeli kiadványok esetében. A szöveg értelmezését lábjegyzetek segítették.
Az újszövetségi részt külön címoldal jelzi.
Az istentagadó nézeteit nyíltan vállaló Baskerville a lehető legjobbat tűzte ki célul és egyetlen munkafolyamatot sem bízott alvállalkozókra. A könyvben elvétve előforduló sajtóhibák kiadói érdemeit nem csökkentik, mivel a kötet értékét a nyomdászati kivitelezés színvonala nyújtja.
A nyomtatás során több technikai újítást is bevezetett, így például a frissen nyomtatott íveket felforrósított fémhengerek között sajtolta, annak érdekében, hogy a tinta jobban beivódjon a papír felületébe és a finom metszésű betűszárakban is jól látható legyen.
Kiadványainak nemcsak a betűkészlete és a nyomtatáshoz használt tinta volt különleges minőségű, hanem az általa használt papír is. Baskerville volt az első könyvkiadó, aki a nyugati világban velinpapírt használt (Vergilius műveinek kiadásához 1757-ben).
E különleges papírfajta felülete a pergamenhez hasonlóan sima, mivel nem szokványos merítőszitával készült. Ez egy, a Távol-Keleten elterjedt papírkészítési technikának volt köszönhető, mely egyenletesen felhős átnézetű, bordázatnyomok nélküli papírt eredményezett. Valószínűleg a japán lakkmunkákkal való foglalkozás kelthette fel érdeklődését a különböző keleti kézműves technikák iránt és így értesülhetett e különleges papírkészítési eljárásról.
A hercegi pár által ajándékozott kötet esetében csak az előzéklapok készültek velinpapírból.

A Baskerville-biblia előfizetői névsorának részlete – DM 1133

A különleges minőség magas előállítási költségeket eredményezett, ezért Baskerville megpróbált előfizetőket toborozni, felemás sikerrel. Előfizetői sorában az angol főrendűek és egyházi elöljárók mellett, könyvkereskedők és polgárok is akadtak szép szép számmal.
A gyarapodó előfizetői névsor alapján Philip Gaskell a kiadványnak három változatát különböztette meg. A hercegi pár áldozatkészsége nyomán a nemzeti könyvtár tulajdonába került kötet a harmadik változathoz tartozik, melynek előfizetői névsorában az utolsó név Charles York ügyvédé.
A példányok egy részét Baskerville maga köttette be, egy másik részét pedig ívekben forgalmazta. Ezek esetében a tulajdonos gondoskodott az ívek bekötéséről. Valószínűleg ez utóbbiak sorába tartozott a fentebb említett példány is.
Az aranyozott díszítésű, vörös bőr kötés, a selyem előzék, az aranyozott lapélek igényes és tehetős megrendelőre vallanak, akinek kilétét egyelőre homály fedi.
A gerinc díszítményei között AB monogram jelenik meg, mely minden bizonnyal a könyv egykori tulajdonosára és a kötés megrendelőjére utal.
Az előfizetők névsorában két olyan név is szerepel, mely A és B betűvel kezdődik: Anna Barnard, illetve Anthony Bacon kereskedő. Ez utóbbi messzire nyúló kapcsolatrendszerrel rendelkezett, a kötet megjelenésekor jövedelmének egy része rabszolgakereskedelemből (Summary of Individual | Legacies of British Slavery) származott.

A Baskerville-biblia gerincének részlete – DM 1133

A költséges kiadványból 1.250 példányt nyomtattak, ezeknek majdnem fele raktáron maradt és végül egy londoni könyvkereskedő vásárolta meg, aki később ívenként árulta.
Baskerville nagyívű vállalkozása ráfizetéses volt, ezért megpróbálta eladni a teljes nyomdafelszerelést, sikertelenül. 1775-ben bekövetkezett halála után özvegye a nyomdát a teljes betűkészlettel együtt Beaumarchaisnak adta el, aki Voltaire műveinek kiadása céljából vásárolta meg (a francia cenzúra elkerülése érdekében a németországi Kehlben állított fel nyomdát). A múlt század derekán a Cambridge-i Egyetemnek sikerült megszereznie a betűkészletet és azóta is az egyetem múzeumában őrzik.
Baskerville saját alkotású betűképe ma is használatban van. Kiadóként és kiadványtervezőként legfőbb érdeme, hogy a célszerűség előtérbe helyezésével új utakat nyitott egy olyan szépségeszmény irányába, amely megelőzte korát és amelyet csak később, a 20. század hajnalán kezdtek el igazán értékelni.
A Cambridge-ben megjelent Szentírás ritkaságnak számító példányai – The Holy Bible, Cambridge, John Baskerville, 1763. – napjainkban jelentős összegért kerülnek leütésre.
John Baskerville remekműve, amely Henry Cotton bibliatörténész szerint szépsége révén szinte minden olyan köz- és magánkönyvtárba utat talált, amelyben a szép és ritka kiadványokat becsben tartják, a hercegi pár áldozatkészsége nyomán ma a magyar nemzeti könyvtár gyűjteményeinek fényét emeli.

NyA

A sorozat további részei: Első rész, Második rész, Harmadik rész