Mi a film? Hol van a helye a filmnek a művészetek között? Mi a szerepe a filmnek? Szórakoztasson? Tájékoztasson? Neveljen? Ezek a kérdések a film megszületésétől kezdve foglalkoztatták a művészeket, esztétákat, teoretikusokat. Az első világháborúval nyilvánvalóvá vált, mennyire fontos szerepe van a filmnek, mint technikai eszköznek a tömegek tájékoztatásban. A második világháború idejére már meghatározóvá vált a tömegek vélemények befolyásolásában játszott szerepe is. Komoly viták indultak alkotói, forgalmazói, állami döntéshozói szempontokból. Blogbejegyzésemben röviden szeretném áttekinteni ezeket az álláspontokat, amelyekben a közös pont a magyar filmművészet megújításának, újrapozícionálásnak igénye volt.
Wlassics Gyula, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium államtitkára, az Országos Nemzeti Filmbizottság elnöke a 200. magyar hangos film elkészültének alkalmából a Magyar Film című folyóirat hasábjain értekezett a játékfilmek szerepéről A filmalkotás felelőssége című cikkében. Wlassics szerint fontos, hogy a hatalom (amit ő „központosított szellemi vezetésként” aposztrofál) ne csak technikai és művészi szempontból foglalkozzon a filmmel, hanem „szellemi” aspektusból is, ezáltal őrködve a magyar értékek reprezentációja fölött. Úgy gondolta: az „egyéni szabadság csak olyan fokban érvényesülhet, amennyiben nem káros a közösségre.” Tehát álláspontja szerint művészi szabadság nem helyezhető a nemzet érdekei elé, hogy a filmművészet képes legyen a háború idején a nemzeti szellemi egység alapja lenni.
„Óriási felelősséget viselünk egyrészt a saját magyar közönségünkkel szemben, lelki táplálékának tisztaságáért, másrészt magyar lelkiismeretünkkel szemben, arra gondolva, hogy a magyar életnek a magyar filmekben visszatükröződő képen keresztül egyúttal erkölcsi értékmérőt is adunk a külföld és az utókor számára…”
Wlassics Gyula: A filmalkotás felelőssége. In: Magyar Film, 2 (1940) 51. szám 2. – Törzsgyűjtemény
Muskovszky László: A harmincadik. Grafikai plakát – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, PKG.1942/122
A filmszakma egy része is a nemzetnevelés eszközeként tekintett magára. A Magyar Film hasábjain így írtak erről:
„A film feladata nemcsak a szórakoztatás, hanem a szórakoztatáson keresztül nevelés. Új stílusra, nemzeti magyar kultúrára kell nevelni a nagyközönséget. Ez nem lesz nehéz, mert erre vár a közönség! Semmiesetre sem szabad azonban nemzeti, magyar jelszó alatt a múlt szellemét és stílusát továbbtenyészteni.”
Nemzeti magyar filmművészetet! In: Magyar Film, 1 (1939) 24. sz., 2. – Törzsgyűjtemény
Ezt a „limonádé-filmek”, azaz a szerelmes vígjátékok mellőzésével képzelték el, a történelmi filmeken keresztül, amelyekkel főként az alsóbb társadalmi csoportokat kívánták megcélozni.
Estélyi ruha kötelező. Grafikai plakát – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, PKG.1942/30
1939. június 3. és 11. között rendezték meg az első Nemzeti Filmhetet Lillafüreden, amelynek célja a magyar filmgyártás problémáiról, lehetőségeiről való eszmecsere volt, több oldalról, alkotói, gyártói, forgalmazói és döntéshozói szempontokból megközelítve. A magyar film egyik legfőbb problémájának a kis magyar nyelvterületet látták: Jugoszlávia, Románia és Csehszlovákia nem vásárolt filmeket, majd a trianoni békeszerződéssel elveszített területek visszacsatolása filmes gazdasági szempontból nem hozta meg a várt fordulatot, nem indult be növekedés a forgalmazásban (kb. 7–8%-os növekedés volt megfigyelhető, legfőképpen amiatt, hogy ezeken a területeken a legtöbb mozi használhatatlan állapotba került).
Az első lillafüredi Nemzeti Filmhéten Bánáss József, a honvédség századosa Film és a honvédség címmel tartott előadást a filmnek a hadsereg szolgálatába állításáról. A honvédség számára három területen bizonyult hasznos eszköznek a film: egyrészt általános jellegű katonai oktató és ismeretterjesztő filmek készültek (ezek egyes fegyvernemeket és szolgálati ágakat mutattak be, másrészt szakoktató filmeket forgattak a kiképzés leegyszerűsítésére, harmadrészt pedig a hadsereg is a propaganda szolgálatába állította a filmet. Ez utóbbi területen tevékenykedett Bánáss József is, nevéhez fűződik a Kelet felé című dokumentumfilm, amely Észak-Erdély visszatéréséről készült, valamit a Zúgnak a szirénák című film, amelynek a célja a polgári lakosság számára légoltalmi ismeretek közvetítése volt.
„A kiképzés és a nemzetnevelés nagy munkája igen jelentős feladatot ró a kiképzőre, és ma, amikor aránylag rövid idő alatt nagyon sokoldalú kiképzésben kell a katonai szolgálatra bevonultakat részesíteni, igyekezni kellett a kiképzés menetét gyorsabbá és könnyebbé tenni. Erre a célra igen alkalmas eszköznek bizonyult a film.”
Bánáss József: Film és honvédség. In: Magyar Film, 1 (1939) 18. sz., 10–13. – Törzsgyűjtemény
Bánáss úgy véli, hogy az első világháború előtt csak valamilyen újszerű szórakoztató eszközt láttak a filmben, és:
„… a filmnek a hadsereg szolgálatába való beállítása is a szórakoztatás szempontjából indult ki. […] …akik a nagy háborúban részt vettek és volt alkalmuk tapasztalni azt, hogy volt idő, amikor boldogok voltak, hogy az első vonalból egy kis pihenő tartalékba kerültek…” Így „a film így kapcsolatot teremtett az otthon és a világháború harcos katonája között.”
Bánáss József: Film és honvédség. In: Magyar Film, 1 (1939) 18. sz., 10–13. – Törzsgyűjtemény
Bingert János, a Hunnia Filmgyár vezérigazgatója, a második Nemzeti Filmhéten (1940. június 22. – július 1.) a Nő és nemzetvédelem című előadásában (Magyar Film, 2 (1940) 26. sz., 6–7.) beszélt a propagandisztikus filmek szerepéről. Bingert úgy vélte, a direkt oktató, nevelő célzattal készült filmek túlzottan didaktikusak, ezért nem is rejtik el, hogy befolyásolni akarnak, ez taszítja az embereket. Így nem is lehet úgy a közönség elé vinni bizonyos témákat, hogy mindenki szeresse. Ellenben Bingert véleménye szerint nem a direkt propagandában van az átható és maradandó erő, hanem a játékfilmekben, szórakoztató alkotásokban. Egy új magyar filmstílus megteremtésének lehetőségét vázolja fel, itt példaként állítja a Bors Istvánt (amely a parasztok társadalmi problémáit vitte filmvászonra) és a Földindulást (a filmben az egykekérdés jelenik meg hangsúlyosan). Bingert úgy gondolta, hogy filmeken keresztül kell mementót állítani a magyar társadalom problémáinak.
Az országgyűlés képviselőházában is több alkalommal értekeztek a filmekről, a filmek szerepéről. 1943-ban Közi Horváth József római katolikus pap felszólalásban arról beszélt, hogy a magyar filmgyártás fejlődése az elkészült alkotások mennyiségében mérhető, és ez éppen annak köszönhető, hogy az amerikai és az angol filmek behozatala lehetetlenné vált. Mindezek ellenére azonban mégis úgy gondolja, hogy a magyar filmgyártás művészi szempontból, főként a magyar kultúra terjesztése, valamint a „keresztény erkölcs megbecsülésének és propagálásának” szempontjából keveset fejlődött. Szerinte a városokban kisebb veszélyt rejtenek magukban a filmek, mint vidéken, mivel vidéken az emberek hajlamosak elhagyni a hagyományos szokásaikat: „A magyar falu, éppen azért, mert először találkozott a filmmel, úgy fogadja azt, mint egy magasabb rendű kultúrának, mint egy úri világnézetnek a megnyilatkozását.” A falusi ember egyes vígjátékokat látva azt érezheti, az egész város rajuk nevet és a bemutatott filmek többségének mondanivalója ellent mond a kormány törekvéseinek: a falusiak filmslágereket énekelnek népdalok helyett, olyan frizurát szeretnének, mint amilyet a filmekben hordanak. A képviselő azt szeretné elérni, hogy csak a „hazafias és erkölcsös” filmek juthassanak el vidékre.
Szőts István filmrendező Budapest ostroma alatt írta meg a Röpirat a magyar filmművészet ügyében című kiáltványát. A 15 pontból álló tervezetben az alapoktól kezdve (filmes szakemberek képzése) szerette volna megreformálni a filmgyártás és -forgalmazás menetét Magyarországon.
Kiss Pál: Emberek a havason. Grafikai plakát – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, PKG.1942/78
A röpirat alaphangjából kiérződik Szőts elkeseredettsége, amelyet a filmes intézményrendszerben megélt kudarcai tápláltak benne. Mottóként egy Chaplin-idézetet választott, mely a filmművészet véleményformáló erejére hívja fel a figyelmet:
„Mert amikor az egész világon százezrek és milliók a legrettenetesebb kételyekkel küzdenek, a filmnek, mint a legegyetemesebb hatású művészetnek bele kell szólnia ebbe a küzdelembe és irányt kell mutatnia az embereknek. Bátorítani, vigasztalni kell őket, hogy nem hiábavaló a küzdelmük, nem fölösleges a szenvedésük, nem üres erőfeszítés, amit tesznek, hanem érdemes élni.”
Szőts István: Röpirat a magyar filmművészet ügyében, Budapest, Magánkiadás, 1945. – Törzsgyűjtemény
A legégetőbb problémának a filmipar profitorientáltságát tartotta, melyet a művészi értékek háttérbe szorulásával tett egyenlővé. A megoldás kulcsa szerinte egy filmakadémia felállítása lenne, ahol a filmkészítés technikai alapjait el lehetne sajátítani. A megfelelő szakemberek által készített alkotások bemutatására egyre több mozit kellene létrehozni, ahol kötelező lenne a magyar filmek vetítése. Szőts külön kitért a politikai pártok kezelésében lévő mozik kérdésére is. Szerinte ez művészi szempontból nem a legideálisabb megoldás, mivel a saját politikai céljaik vezérlik őket a műsor összeállításában, és ez nem a magyar filmművészetet fejleszti. Magasabb állami támogatást tartott szükségesnek ahhoz, hogy a világháború után is évente 10-15 nagyjátékfilm készülhessen, de semmiképpen nem államosítás formájában képzelte ezt el, mivel az szerinte kizárólag a propaganda szolgálatába állítaná a nagyjátékfilmet. Olyan támogatási rendszert javasolt, ahol az elkészült filmek a minőségük és a fogadtatásuk alapján teljes vagy részleges adókedvezményt kapnának (1947-ben egy ehhez hasonló rendszert hoztak létre). Magyarországon a filmszakma sarkalatos intézménye volt a köznyelvben csak cenzúrabizottságként emlegetett Országos Mozgóképvizsgáló Bizottság. Mivel tagjai nem a filmnek mint művészeti ágnak a területén jártas emberek voltak, hanem különböző minisztériumok által delegált hivatalnokok, ezért különösen sérelmes volt az alkotók számára az általuk lefolytatott ellenőrzési eljárás. Szőts is ennek ad hangot írásában és egy legfeljebb három, hozzáértő emberből álló bizottságot tartana elfogadhatónak, akik a korábbi gyakorlattal ellentétben maximum kétszer (a forgatókönyvet és az elkészült filmet) véleményeznének.
Sulics Fruzsina (Térkép-, Plakát-, és Kisnyomtatványtár)
