„[...] ’s e’ képpen áll most fel az Alólirttaknak a’ végre assignáltatott [utalványoztatott] kéregetésbeli fundusból [alapból], és azoknak gondosságánál fogva szerzett többféle Segedelmek, az Építő Mesteremberekkel, ezek hazafiúságoknak érzékenyitése mellett tett alkubeli gazdálkodások által azon, belső világosságára nézve 16 ½ öl hosszúságú, és 7 ½ öl szélességű, szinte 4 öl magosságu és 2 ½ öl vastagságu erős falait, és tsinos fedelét mutató közönséges Nemzeti Épület, melly a’ még hátralévő vakolására és padlázoltatására, ugy egész belső alkotására és ékesitésére szolgálandó költségeknek hozzájárulásával tökélletességre vitetettvén, a’ Hazában mássával még mostanság ditsekedhetni nem fog.”
Szrogh Sámuel–Miskolczy György–Erőss József: Hivatalos tudósítás, Magyar Kurir, 1821, I, (27. sz.), 220. – Elektronikus Periodika Archívum
Az első miskolci színház. Bartus Ödön levéltári adatok alapján készült rekonstrukciója után rajzolta: Balla Endre, [1930 körül] – Színháztörténeti és Zeneműtár, SZT KD 23.169
Az 1823. augusztus 24-én felavatott miskolci színház mintegy 31 és fél méter hosszú, 14 és egynegyed méter széles, 7 és fél méter magas, fazsindelyes épület volt. A Boldogasszony (ma Déryné) utcában állt, a katonák átmeneti szállásaként szolgáló kvártélyház telkén. Főbejáratát egy utazó Magyar Kurir-beli, 1822-es leírása szerint dór (dórisi) formára mintázták, a bejárat két oldalán 1834-ben a Honművész tudósítója már két bódécskát látott: a pénztárt és a cukrászboltot. Az épület jobb külső oldalán falépcső vezetett a karzatra, nyugati végéhez két öltözőszobát ragasztottak, egyet a színésznőknek, egyet a férfi színészeknek. A nézők padokon ültek, a páholyok és a belső dekorálás véglegesen csak 1828-ra készült el, és az épület 1842-ben még mindig külső festés nélkül állt. Az előfüggönyön felirat hirdette: „Hódolván Tháliának, használunk a’ hazának!”
A színháznak az építtető bizottság által jogos büszkeséggel említett páratlansága nem egyszerűségében rejlett, hanem abban, hogy a történeti Erdély nélkül értendő Magyarországon akkor valóban az egyetlen, a magyar nyelvű színjátszás inspirálta épület volt.
Az első magyarországi színházakat a 18. század utolsó évtizedeiben – még az első magyar színtársulat megalakulása előtt – a városok németül értő és beszelő közönsége számára építtette a települések önkormányzata vagy egy-egy helybeli polgár, és a német társulatok magánvállalkozó igazgatói bérleti díj fejében használták azokat. A budai, pozsonyi, győri, soproni, kassai, temesvári, pesti színházakban eleinte csak német, az 1810-és évek végétől már német és magyar társulatok egyaránt játszottak. A korabeli nagyvárosok színházépületei a vendégfogadói báltermeknél, kocsiszíneknél, megyei vagy városházi dísztermeknél mindenképpen jobb előadási körülményeket nyújtottak. A színjáték, a színházi előadás elsősorban magának a településnek szólt, hiszen a közönség magja, többsége a helyiek közül került ki, és a színtársulatokat valamennyire is eltartani képes magyarországi települések polgársága, a városokban élő és dolgozó állami tisztviselők vagy a hadsereg tisztikara a 19. század első felében német anyanyelvű volt (de ha nem, akkor is értett németül), és ha akart, német anyanyelvén akart szórakozni. Színházi kultúráját a nagy hagyományú német színészet formálta. A magyar nyelvű színjátszás törzsközönsége a vidéki kúriák városba látogató nemesei, a magyar többségű városok vagy városias jellegű települések lakosai lehettek, számuk, de elsősorban „sűrűségük”, csekély volt ahhoz, hogy a támogatás nélküli, üzleti vállalkozásként működő színházi életben a magyar színjátszás létét, művészi fejlődését biztosítsák.
A magyar nyelvű hivatásos színjátszás a 18. század végén oppozícióból született, a „nyelvkérdésen” keresztül opponálta – nem a magyarországi német színjátszást –, hanem II. József birodalmi modernizációs törekvéseit, melyeknek egyik eszköze volt a Habsburg-birodalom területén a latin igazgatási nyelv felváltása a német igazgatási nyelvvel. A megkoronázatlan uralkodó elgondolásainak és rendeleteinek ellenálló magyar nemesség egy magyar nyelvű színtársulat megszervezésében a nyelvi ellenállás egyik lehetőségét látta, és ez összekapcsolódott a felvilágosodás (köz)művelődési programjával. A nemesség számára a „nyelvi ellenállás” gondolata jóval nagyobb mozgósító erőt jelentett, mint maga a színjáték élvezete, hiszen számos, birtokán élő, színházba nem járó nemes is megszavazta az 1790-es évektől a megyegyűléseken a magyar társulatok számára a segélypénzeket. A magyar nyelvű közművelődés ügye a jozefinista értelmiséget is a színügy mellé állította. A magyar nyelv mint a művelődés és a nemzetépítés elengedhetetlen eszköze a színjátszást az 1840-es évekig elkísérte. Így fejtegette mindezt Veszprém vármegye abban a feliratban, melyet 1808-ban a pesti magyar színtársulat érdekében a Helytartótanácshoz intézett:
„Minekutánna megismertt Igazság az: hogy a J[áték] színekben előadattni szokott tökélletes darabok álltal is az jó Ízlés és az Erkölcs nem kevésé belé oltódik a Népbe, az Erköltstelenségtől pedig, melly eleven Festékekkel ábrázoltatik, mintegy elidegenedik a Szív és az Indulat; nemkülömben minekutánna igaz is, hogy ezen J[áték] szín Darabok által a Nyelv, melly a tudományoknak kultsa, nem kevésé pallérozódik és gyarapodik, […]”
Idézi: Bayer József: A nemzeti játékszín története, I, Budapest, Hornyánszky, 1887, 373. – Törzsgyűjtemény
Azok a színészek, akiknek kapcsán Veszprém megye levele megszületett, 1806-ban indultak Kolozsvárról Debrecenbe, majd a társaság egyik fele 1807-ben Pesten állapodott meg. Támogatóként, pártfogóként 1808-ban Pest vármegye karolta fel ügyüket, és mozgósította a többi vármegyét is. Szintén Pest vármegye volt az, amely ugyanebben az évben vállalta, hogy országos gyűjtést kezdeményez egy magyar játéknyelvű, állandó társulatot befogadó, Pesten építendő színházépületre, és kezeli is az adományokat. A pesti magyar társulat heti két alkalommal (a németek albérlőjeként) a Rondellában, a városfal egykori déli körbástyájában, az akkori német színházban játszott, 1809 és 1812 között a Hacker szálában, majd az új, díszes és hatalmas városi színház megnyitása után, ismét csak a Rondellába várta a közönséget, immár egyedüli társulatként. 1815-ben a pesti Szépítő Bizottmány kezdeményezésére a városi rendezési terv megvalósítása során a Rondellát lebontották. A magyar színtársulat játszóhely nélkül maradt, s mert a pesti és budai német színházak (a Pesti Német Színház és a Várszínház) bérlőivel nem tudtak megegyezni, Északkelet-Magyarország felé vette útját. Pest vármegye ajánlólevelét vitte magával.
„A’ magyar Játszó Társaság – hazánk fő városát, Pestet, azon okból: hogy azon épület, mellyben mutatványjait előadta, a’ város építésére ügyelő biztosságnak eladattatott –, elhagyni kényteleníttetvén; Kegyelmetek’ megyéjében keresett menedékhelyet, a’ hol is Miskolcz városában legközelébb megtelepedett.
Felesleg való dolgot cselekednénk, ha ezen nemzeti Társaságot Nagyságtok’, ’s Kegyelmeteknek pártfogásába ajánlanánk, mivel minden hazafinak nemzete’ gyarapodása eránt olly nagy és eleven az érzése, hogy azt élleszteni, ’s arra serkenteni szükségtelen. Azért is Nagyságtokat, ’s Kegyelmeteket barátságosan csak arra kérjük, hogy méltóztassanak valamellyikére az érdemes hazafiak közűl a Társaság igazgatását olly végre bízni: hogy a’ tagok – rendeltetésük czéljának megfeleljenek, és azon eszközök, u. m. könyvek, ruházatok, és más affélék, mellyek ezen Institutumnak tulajdonai, magok’ valóságában megtartassanak. A’ kik egyéb eránt s’ a’ t.” Költ az 1815-ki esztendei sz. Jakab’ hava’ 1-ső napján Pesten tartott közgyűlésünkből.”
Játékszíni koszorú, mellyben a két magyar hon nemzeti színjátszó társaság eredete, környülállása, eddig való fenn állása ... szerzők és fordítók nevei foglaltatnak, szerk. és kiad. Könyves Máté, Pesten, Landerer, 1834, 33. – Törzsgyűjtemény
Miskolc, Borsod vármegye székhelye – a 19. század első felében a magyar korona birtokolta mezőváros –, mely a Pestről Hatvanon, Mezőkövesden és a Hernád völgyén át Kassára vezető főútvonal mentén feküdt, a Sajó- és a Hernád-völgyi falvak élénk piaca és az északkeleti országrész gabona- és borkereskedelmi elosztóhelye volt, ahonnan ugyancsak jó utakon lehetett utazni Sátoraljaújhelyre, Sárospatakra, Tokajba is. 1828-ban mintegy 23000-en lakták. Szrogh Sámuel ügyvéd, miskolci lakos 1800-ban így írta le városát:
„Van jó Levegője; Vize, mellyen vannak sok Malmok.
Ugy rendeltettek strázsául körülte a szép Halmok,
Hogy kaput is formáljanak Lakossai számára,
Kenyeret is teremjenek, s légyenek Borok tára.
Itt az Avas, az Angyal völgy s a kedves Bábonyi bércz
Olly Kintset tart, mely könnyebben ád pénzt, mint az arany ércz.
E Depositoriuma a hires Hegyallyának,
Mellyből az Északi Nemzet Nectárt hord ki magának.
Szép Vidékje Vásárjait bővséggel gazdagíttya,
S a szegényebb föld Lakosit ez magához hódíttya.
Nagy Piacza Veteményes kertet mutat egy felől,
Más felől pedig örökös Vendégséget ád elől:
Mert akár egy, akár másik oldala felé térnél,
Jól lakhatnál ínyed szerint a sok Kofa-Tractérnél.
De nem tsak az, hogy e merő étel, ital mezeje;
Hanem a Tudománynak is tsergedező Kutfeje.
Az Igazság szolgáltató Themis is itt lakozik;
Minden Vallás virágozik s egymással barátkozik. […] összve szedte és szerzette Miskólczon 7 dik aprilisban 1800. Prokátor Nemes Szrogh Sámuel m. k.” [maga kezével]
Idézi: Lészih Andor: Miskolc város 1800. évi látképe. Adatok a miskolci céhek felszabadítóleveleinek történetéhez. Történelmi és régészéti közlemények: Miskolc thjf. Város Hivatalos Értesítőjének melléklete, 1926/2., 31. – Törzsgyűjtemény
A fiatal Dérynének a pesti társasági ifjak nem ilyen vonzónak festették le Miskolcot.
„Most, midőn ismét azon úton jöttünk visszafelé, hogy Miskolcra menjünk, előre beburkoltam fejemet, hogy se ne lássak, se ne halljak semmit. Azután vidáman folyt az utunk, előre elképzelvén magunknak a helységet, a hol játszani fogunk, mert még Pesten létünkkor televerték fejemet némely ifjak balítéletekkel, mondván: »Ne menjen Déryné Miskolcra, ott csupán nagykarimájú kalapos embereknek fog játszani; aztán mind csupa fehér kendővel bekötött fejű asszonyok ülnek a zártszékekben«, – s így hát nem is igen magas fogalmam volt Miskolc műveltségéről.
Már estve volt, midőn a városba hajtattunk, s kellemetlen kinézésűnek tetszett a külseje: sok rongyos viskó állott előttünk, s elkezdettünk Murányinéval röhögni fölötte, hogy majd vajon melyikében ezen Rondelláknak fognak nekünk színpadot építeni? Amint így mókázunk, egyszer csak egy széles, mély árokba éreztük magunkat leereszkedve. »Jaj! – kiálték, – itt lesznek a süllyesztő masinák.« Azon az árkon kellett akkori időben a városba leereszkedni. Azonban midőn abból kiértünk, egyszerre a városban találtuk magunkat. Már akkor minden ház ablakából gyertyavilág özönlött felénk, alacsonyabb, magasabb házakból egyaránt. Szép este volt, s bár késő, de mégis sok csinos nép sétált az utcákon. Ez már mindjárt más hangulatba emelt bennünket. De hová szállunk? Lesz-e itt oly épület, hol ennyi szekér beállíthat: tizenkét szekérnek sok hely kell. »Hej, földi! – szólítottak meg egy bámészkodó parasztot, – hol lehet itt beszállni? Hol van egy fogadó?« »Itt ni mindjárt, az a nagy épület, ahol az a sok ablak világít.« Még jó darabot kellett fölfelé jönni, míg megpillantottuk a Korona-vendéglőt.”
Déryné emlékezései, bev., jegyz. és sajtó alá rend. Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1955 (Magyar századok), I, 242–243. – Törzsgyűjtemény
A Korona szálló egy 1908-ban készült képes levelezőlapon – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Klap. P 16/54
Az ajánlólevél a nemesi vármegyei támogatás egyik módja volt, a színpártolás ennél jóval többet jelentett. Borsod három adminisztratív igazgatót jelölt ki a Miskolcra érkező társulat ügyeinek irányítására: Szrogh Sámuel táblabírót, Miskolczy György főadószedőt és Erőss Józsefet, Borsod vármegye miskolci járásának főszolgabíráját, akik ideiglenes játszóhelyet teremtettek először a Korona vendéglő kocsiszínjéből (bedeszkáztatták a nyitott szín oszlopközeit), majd a csizmadiaszínben, a Piac utcára vezető Sötét kapu melletti épületben. A csizmadia céh bérelt árulóhelyéből szakítottak ki a társulat számára színházhelyiséget (a céh méltatlankodása ellenére).
Borsod vármegye „letelepítette” a megyeszékhelyen a színészeket, segítségükre volt az ügyintézésben és tárgyalt a várossal, de nemcsak a színteremmel foglalkozott, hanem a magyar színjátszás iránt érdeklődő magánbefektetők híján bekapcsolódtak a magyarországi színházépítésekbe. A vármegye 1816. február 24-i közgyűlése nemcsak arról döntött, hogy a Miskolcon színházat épít, hanem arról is, hogy azt nem befektetőként, hanem pártolóként teszi: a költségeket testületek és magánosok adományaiból teremti elő. A három megyei igazgató jól átgondolt érvelése, mellyel adakozásra szólították a régiót, egyszerre szólt az északkeleti részek színházi életéről és a magyar színjátszás további fejlődéséről.
„Minekutánna mi egyrészről, eddig örömmel vett tapasztalásunkból, úgy vélekednénk, hogy egy Nemzeti díszes Theátrális Társaság ezen Kerületben a’ vagy Districtusban akkor is, ha a’ Pesti Országos Theátrum valamikor el fogna készülni, feltartódhatna és állandósíthatna ollyan módon, ha az Miskolcz Városában, úgymint közép (a’ vagy Centrális) helyben, megfészkeltetni, s onnan, meghatározandó időszakokban a’ Kerületbeli több, azt kívánandó Nemes Városokba is járogatni fogna; másrészről az ennekelőtte Pesten vólt, most pedig ide utasítva lévő Theátrális Társaság’ Tagjainak, egy itt lejendő Játékszín felállításával, a’ Theátrumnál állandó megmaradások és így a’ valahára felépítendő Országos Theátrumhoz is következhető alkalmaztatások (applicátiójok) annál inkább reménylhetődhetne: erre való nézve eltökéllett szándékunk az, hogy módunk fogván benne lenni, azonnal ’s haladék nélkül itten egy Játékszínecskét állítsunk fel.”
Részlet Szrogh Sámuelnek, Miskolczy Györgynek és Erőss Józsefnek a tiszai kerület birtokosaihoz intézett felhívásából, Miskolc, 1816. nov. 2. Idézi: Keresztesy Sándor: Miskolcz színészetének története 1753-tól 1904-ig, Miskolcz, Forster–Klein–Ludvig ny., 1903, 36–37. – Törzsgyűjtemény
Rajnai Edit (Színháztörténeti és Zeneműtár)
Folytatjuk...
