„Buda e liberata!” avagy „Kizil Elma” végnapjai. Első rész

2023. szeptember 01. 06:00 - nemzetikonyvtar

Buda visszafoglalásának emléknapja

1686. szeptember 2-án foglalták vissza az egyesített keresztény seregek Buda várát az Oszmán Birodalomtól.


09_01_a_torok_buda_emleknapja_1_opti.jpgAz 1686-os ostromról kétségtelenül a legnépszerűbb képi ábrázolás Franz Geffels olajfestménye. A kép forrása: Wikipédia

Mosonyi Alíz Mesék Budapestről című mesekönyvében olvashatunk három törökről, akik egy bizonyos „nagy csatát” követően is a Budai várban maradtak, és akik Háy Ágnes rajzceruzája szerint az ún. Vörös Sün Ház kapualjából somfordáltak elő, hogy aztán rátaláljanak arra a cukrászdára, ahol egész nap fagylaltot és krémest ehettek. További sorsukat már nem követhetjük nyomon, hiszen átvették helyüket a következő mese főszereplői, a Déli pályaudvar „nyugdíjazott” gőzmozdonyai. A törökök meséjében a Budai várnegyedet ismerők még a kapu előtt álló tiarát viselő, kezében hármaskeresztet formáló botot tartó szobrot is felismerhetik, hiszen ez egy olyan személyt ábrázol, akinek ahhoz a bizonyos „nagy csatához” nagyon sok köze volt. Ez a személy nem más, mint az Oszmán Birodalom által elfoglalt magyarországi területek felszabadítását célul kitűző Szent Ligát „tető alá hozó” XI. Ince pápa. A mesekönyv megjelenése idején, gyerekfejjel még nem gondoltam volna, hogy azt a bizonyos „nagy csatát” – melyet követően a három mesebeli török a várban maradt – évtizedek múlva számtalanszor eljátszom majd magam is vagy kétszázadmagammal. A „nagy csata” következményeiről a történész Nagy László a következőképpen emlékezik meg az esemény 300. évfordulója alkalmából:

„Háromszáz esztendővel ezelőtt kimagasló jellegű esemény következett be nemcsak a török ellen immár három éve folyó háború menetében, hanem a magyar nemzet történetében is: Buda, a középkori magyar királyság központja fölszabadult a közel másfél évszázados török uralom alól! Ez a fontos történelmi esemény a sors különös játékaként éppen azon a napon ment végbe, amelyen 1541-ben Nagy Szulejmán szultán ünnepélyesen bevonult a csellel elfoglalt Buda várába. E nappal 1541. szeptember 2-ával vette kezdetét Magyarország három részre szakadása, s az egyre növekvő területre kiterjedő török uralom és elnyomás Magyarországon, amelynek sorsa majd másfél századdal később, 1686. szeptember 2-án pecsételődött meg, immáron visszavonhatatlanul.”

Nagy László: Buda fölszabadulása török uralom alól. In: Lotharingiai Károly hadinaplója Buda visszafoglalásáról, Budapest, Zrínyi, 1986, 9. – Törzsgyűjtemény

Nagy László találóan fogalmazta meg azt a magyar történelemben kialakult sajátságos állapotot, amely az 1526-os gyászos emlékű mohácsi csatavesztéssel és az 1541-es „cseles” várfoglalással vette kezdetét és nyomta rá bélyegét hazánk és népünk sorsának alakulására – tulajdonképpen mondhatjuk – a mai napig. A három részre szakadt Magyarország korszaka talán történészeink és hadtörténészeink egyik legjobban feldolgozott témája. Ha valaki a korszak kutatására adná fejét, akkor annak egyrészt nagyon könnyű dolga lenne, mert rengeteg anyag állna rendelkezésére, másrészt nagyon igyekeznie kellene, hogy megtalálja a korszak azon szeletét, amellyel előtte még senki nem foglalkozott. Így van ez az 1683-as sikertelen Bécsi török ostrommal kezdetét vevő hosszú és véres háborúsorozatnak a kutatásával is, melynek záró eseménye a törököt Magyarországról kiűző harcokat lezáró 1699-es Karlócai béke volt. De ha tágabb spektrumban nézzük a dolgokat, akkor a Rákóczi-szabadságharcot követően, az 1718-as Pozsareváci béke teremti meg, hogy Magyarország teljes területén megszűnjön a török államigazgatás. A törököt kiűző harcok egyik nagyon jelentős, fogalmazzunk így, „gyújtópontja” az 1686 nyarán lezajló Budavár ostroma volt.
Gárdonyi Géza halhatatlan regényében, az Egri csillagokban is olvashatjuk, hogy a magyarság történetében oly gyászos szerepet játszó Szulejmán szultán janicsárserege hogyan foglalta el „egy puskalövés nélkül”, csellel Mátyás király, általunk már csak a 15. század végén keletkezett Nürnbergi Krónikában (más néven Schedel-kódexben) vagy különféle digitális rekonstrukciókon csodálható, 1686. július 22-ig létező palotáját (mely az ostrom során – szó szerint – a levegőbe repült), valamint az akkoriban – a ma láthatótól – több helyen is eltérő Buda várát és városát.

09_01_a_torok_buda_emleknapja_2_opti.jpgGeorg Hoefnagel: Buda és Pest (1617). A kép forrása: Wikipédia

De nézzük, mi is történt a török által költőien csak „Kizil Elma” (piros alma vagy arany alma) névvel illetett, Evila Cselebi török történetíró által egy nagy gályához hasonlító végvárként funkcionáló városban, mely Jókai Mór szavai szerint az 1686-os ostromot megelőzően:

 „... hat ostromot kiállt, nyolcvan oszmán helytartó nevével ismerkedett meg, s azon dicsőségben részesült, hogy a török történetírók által az oszmán birodalom városai közül rang szerint a tízediknek írassék”.

Jókai Mór: Az utolsó budai basa. In: Uő: A huszti beteglátogatók. Történelmi elbeszélések, szerkesztő Bessenyei György, Budapest, Móra Kiadó, 1975. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Buda elfoglalása nagyon fontos stratégiai lépés volt az Oszmán Birodalom részéről, hiszen az északnyugati végvidék legjelentősebb centrumává vált. A Budai vilajet (tartomány) élén álló pasák nemcsak a saját tartományukat irányították, hanem Boszniától Temesvárig jó néhányat. Így nem csoda, hogy Buda és a hozzá szorosan tartozó Pest az oszmán végvidék legjelentősebb várkomplexumává fejlődött az idők során. A „szüneti nincsen a nagy csatározásoknak” másfél évszázadig tartó időszakában a törököknek nem sikerült elfoglalniuk a szintén a Duna parton álló Komárom várát. Az itt létrehozott, katonailag ütőképesnek számító hadinaszádos flottatámaszpont miatt a török Buda komoly veszélynek volt kitéve, hiszen a Duna kiváló „országutat” képezett nemcsak a hadihajók, de a szárazföldi ostromló sereget kiszolgáló szállítóhajók részére is. A szállítóhajók 1686-os ostrom során való szerepét a következő idézet is jól érzékeltetheti:

„A feladat hatalmas arányaira jellemző, hogy az élelmiszer és hadianyag szárazföldi úton való utánszállításában a magyar vármegyék 200, a császári hadsereg közel 600, az ostromban résztvevő bajor és szász csapatok kb. 300 szekérrel vettek részt. Ugyanakkor a nyugati irányból érkező –jórészt hadianyag – utánpótlást Rabatta vezérhadbiztos intézkedésére az ostrom és az ezt megelőző felvonulás összes mozzanatában a Dunán szállították.
A kor pontos hajózási helyzetének részletesebb ismerete nélkül is megállapítható, hogy a Monarchián belüli hajózási lehetőség ebben az időben nem volt kedvezőtlen, mert a vízi úton való utánpótlás lebonyolítására Rabatta vezérhadnagybiztosnak módjában volt 500 hajót és dereglyét igénybe venni. Ezek a teherszállító hajók vitték az ostromtűzérség egy részének a lőszert, élelmiszert, takarmányt, az árkok feltöltéséhez használt rőzsét, nádat és vesszőt, s elszállították a sebesülteket. Az utánpótlási szolgálat részére felhasznált hajókon kívül a magyar kancellária felhívására Pozsony 15, Magyaróvár 15, Komárom 30 és Esztergom 20 szállítóhajót bocsátott az ostromló hadsereg rendelkezésére.”

Dezsényi Miklós – Hernády Ferenc: A magyar hajózás története, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1967, 35. – Törzsgyűjtemény

A másfél évszázados hódoltsági korszakban voltak időszakok, amikor – Komárom mellett – a Dunakanyar egyéb fontosabb várai, mint Esztergom, Nógrád, vagy Vác is keresztény kézre kerültek, tehát látható, hogy a határvidék nem volt messze. Ezért Budán és a hadászatilag szorosan hozzá tartozó Pesten a legnagyobb „békeidőben” is több ezer hadrakész katona állomásozott. A török Budát (a hozzátartozó Pestet nem számítva) öt részre osztották fel. Sokan nem tudják, de a királyi palota kizárólag katonai célokat szolgált (a budai pasák székhelye a mai Karmelita kolostor környékén állt), ott volt a fegyverarzenál kialakítva az épület vesztét okozó lőporral együtt. A Budavári palotát egy széles árok választotta el a polgárvárostól, ahogy a törökök nevezték, a „középső vártól”. A ma létező várfalak vonalvezetése nagyrészt megegyezik az 1686-os ostrom állapotával. A keleti oldalon, a várfalak és a Duna között feküdt az „Alsóváros”, más néven Nagy Külváros. Gyakorlatilag ez töltötte be a külső vár szerepét. Északról és délről is egy-egy külvárosi rész terült el, az északi hévizek környékén a Lőpormalom negyede, délen a Tabánváros. Budát Pesttel egy állandó hajóhíd kötötte össze, megteremtve ezzel a két város közötti kapcsolatot. Még Buda 1541-es elfoglalása előtt Szapolyai János király megépítette a déli (a 19. században elbontott, de 1945 után visszaépített) Nagyrondellát, a mai Esztergomi bástya elődjének számító Földbástyát, a Duna felől pedig a – 19. századi átépítések során elbontott és eredeti formájában már nem is visszaépíthető – Erdélyi bástyát. Szapolyai idejében épülhetett a mai Halászbástya északi részén álló, a Duna felé jól előrenyúló Híradó bástya is. A Duna és a várfalak közti terület megerősítése – a Duna partján fekvő Komárom és egyéb hosszabb-rövidebb életű keresztény erősségek miatt – stratégiai jelentőséggel bírt a törökök számára, így nem meglepő, hogy – az utolsó sikertelen, 1684-es keresztény ostrom után – 1685-ben is folytak ott építési munkálatok. Az első védműépíttető török pasa valószínűleg az Egri csillagokból is jól ismert török parancsnok, Ali lehetett, aki a Dunáig húzódó lépcsőfal déli végében egy nagy, kétszintes rondellát húzatott fel, melyből az esetleges Dunán érkező keresztény sajkás támadásokat lehetett elhárítani. Ennek párjaként a Víziváros falrendszerének északi részén állt a Kakas-kapu bástyája. A 16. század második felében épült Veli bég bástyája és az ún. „Savanyúleves” bástya. A 16–17. század fordulóján zajló 15 éves háború során háromszor próbálták bevenni a keresztény hadak Budát. Ez a török megszállókat később további védelmi munkálatokra sarkalta. Így épült meg a nyugati falszakasznál a (nemrég helyrehozott) Karakas pasa sokszögű tornya, a fehérvári kaput védő (jelenleg építési munkálatok miatt leomlott és még nem visszaépített) nagy rondella (Dzserráh Kászim pasa alatt 1668-ban), az északi falszakasznál pedig Szijávus, Murád és Mahmud pasa bástyái. Ezen bástyák építése következtében az északi fal síkja is előbbre került, így alakult ki a mai Hadtörténeti Múzeum épülete és a Bécsi kapu közt húzódó bástyasétány területe. Utoljára – egy évvel a sikeres ostrom előtt – 1685-ben egy osztófal épült a Duna és a vár közé, melyet a már többször emlegetett potenciális vízi támadás elleni védelem fontossága indokolt.

09_01_a_torok_buda_emleknapja_3_opti.jpgBuda ostroma 1686-ban. Johann Christoph Haffner grafikája jól érzékelteti, hogy miért bírt kiemelt stratégiai fontossággal a Duna felőli oldal védelme. In: Magyar hadtörténelmi emlékek az ezredéves országos kiállításon, szerk. Szendrei János, Budapest, Kereskedelemügyi minister, 1896. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Hogy milyen lehetett az élet a törökök által uralt Budán? A mecsetek, dzsámik, rózsakertek és fürdők világában? Ez már egy újabb cikk témája. Azonban talán némi betekintést nyújthat nekünk erről Jókai Mór Az utolsó budai basa című kisregénye. A történet elején rögvest találkozhatunk benne az 1686-os ostrom két szereplőjével is, akik ekkor még egészen más viszonyban álltak egymással, mint a „nagy csata” idején.

„E terem [Mátyás király egykori trónterme – H-K. G.] a budai vezér [Ali Abdulrahman pasa – H-K. G.] nappali pipázó szobája; itt ül alacsony kerek dívánján a délutáni meleg órákban két vendégével, az egyik Ihánzáde Mehmed, a jeruzsálemi főimám, a másik Petneházy Ferenc [a valóságban Petneházy Dávid – H-K. G.] a fiatal kurucvezér. …
A kerevet előtti szőnyegen áll egy nagy üveggömb, valami fehér nedvvel megtöltve. … E tüneményes jelenetekből aztán jóslatokat mondanak az azokhoz értők. …
Ihánzáde jósló figyelemmel nézte az üveggömb nedvében terjengő bűvészi alakulásokat, s beszélt belőlük Abdi basának egész komolysággal.
– Látod ezt a sárga kört, Abdi? ez itt Buda várának sánca; köröskörül kék recés felhők tódulnak feléje minden oldalról; ezek a keresztények seregei. Ostromra jőnek.
– De a sárga körön nem bírnak keresztültörni.
– Hétszer visszaveretnek! de most néz oda, egy vörös vonal támad, mint egy hosszú kígyó a kék felhő között; az behatol a sárga körbe.
– De a feje ott szakad, s maga visszazsugorodik.
– Most ismét egyesül a fejével, s keresztültör, az egész kör lángvörössé válik; a gyöngyök mind lefelé szállnak, felfelé egy sem. Meglátod Abdi, hogy az idén elveszíted Buda várát, s nem menekül meg belőle senki, s te fogsz lenni az utolsó basa Budán.
Abdi basának egy vonása sem rendült meg e szóra.
– De el fogok esni vitézül?
Ihánzáde összevont szemöldökkel nézett az üveggömbbe:
– Az a cikázó csillag, mely legtovább ellenkezik a vörös felhő gomolyagában, te vagy. Lassan múlik el; aztán egy világos kék hull sebesen a fenekére; az te voltál. – Abdi fejével bólint csendesen: helyeselte a magyarázatot.
Petneházynak nagyon mosolyoghatnéka volt azon, hogy két komoly, tekintélyes állású férfiú ilyen gyermekjáték felől olyan komolyan beszél. Megszólítá Ihánzádét:
– Hát én hol vagyok ott, imám? nézz utánam, ha megtalálsz.
A dervis száraz, reszketeg ujjával odamutatott az üvegre.
– Te vagy ott annak a vörös kígyónak a feje: első fogsz lenni, aki a budai sáncokra mászik, s a magyar zászlót kitűzi rájuk.”

Jókai Mór: A kétszarvú ember. Az utolsó budai basa, Budapest, Korona Kiadó, 2002, 127–128. – Törzsgyűjtemény

Hogy ez a jelenet megtörtént-e vagy csak a legnagyobb prózaírónk fantáziájának szüleménye mindössze, azt, úgy vélem, az idők tengerének sodródó hullámai között nehéz lenne kideríteni. Annyi bizonyos, hogy Ali Abdurrahman pasa vezette a török védősereget és Petneházy Dávid is jelentős részt vállalt az ostromban, ahogy mondani szokták „a sáncok másik oldalán”. Hogy a Jókai Mór tolla által megjelenített misztikus jóslat második fele mennyire teljesült be, arról a továbbiakban még lesz szó.
De most nézzük, ki is volt ez a „cikázó csillag” aki legtovább ellenállt az ostromló sereget szimbolizáló „vörös kígyónak”. A korszak történelmének emblematikus hadtörténésze, Nagy László a következőket írja róla:

„Az 1610-es évek körül született Arnot Abdurrahman pasát egyesek albán, mások olasz, megint mások svájci származásúnak írják. Katonai pályafutásának kezdeteiről nem ismerünk adatokat. Csupán azt tudjuk, hogy Kandia 1669-es ostromában már magas méltóság viselőjeként, a janicsárok agájaként vett részt. Ezt követően vezető posztokat töltött be a birodalom iraki, egyiptomi és boszniai részein. 1680-ban Kara Musztafa nagyvezér személyes megbízottjaként tárgyalt Thököly Imrével, a kurucok vezérével. 1683-ban előbb a lengyelországi Kameniecet védte, majd részt vett Bécs ostromában is, a nagyvezér táborkarának főnökeként. Mindkét helyen kitűnt mind személyes bátorságával, mind erélyes hozzáértő intézkedéseivel. Budára -egyes téves adatokkal ellentétben- 1685-ben került. Első jelentkezése ez év szeptember 7-éről ismert, amikor is levélben tudatta Badeni Hermann-nal, az Udvari haditanács elnökével, hogy kész vele együttműködni a szegény, istenadta keresztény alattvalók nyugalmának helyreállításában.”

Nagy László: Buda fölszabadulása török uralom alól. In: Lotharingiai Károly hadinaplója Buda visszafoglalásáról, Budapest, Zrínyi, 1986, 22. – Törzsgyűjtemény

09_01_a_torok_buda_emleknapja_4_opti.jpgAz utolsó budai pasa, Ali Abdurrahman. In: Magyar–török közös múlt. Kiállítás az Országos Széchényi Könyvtárban 1988. nov. 29 – 1989. jan. 28, Budavári Palota F épület, [Budapest], OSZK, Akadémiai Kiadó és Nyomda, [1988]. – Törzsgyűjtemény

Jókai Mór idézett művében említette, hogy a törökök által uralt Buda vára történelme során „hat ostromot kiállt”. Az elsőre közvetlenül Szulejmán cseles foglalása után egy évvel, 1542-ben került sor. Gyula és Szigetvár elvesztésének évében, 1566-ban történt a második sikertelen kísérlet a török által már „belakott” Kizil Elma visszafoglalására. Az 1591-től (egyesek szerint 1593-tól) 1606-ig tartó 15 éves háború alatt háromszor is ostrom alá került a török végvárként működő erősség, 1598-ban, 1602-ben és 1603-ban. A hatodik ostromra két évvel a sikeres bevétel előtt, 1684-ben került sor. Ez utóbbi, sikertelen ostromhoz az „ihletet” egy csúfosra sikerült török hadi vállalkozás adta, ugyanis 1683-ban Kara Musztafa nagyvezír megtámadta Bécset. Ez az ostrom nemcsak hogy kudarcba fulladt, de az időközben a várvédők segítésére érkező Sobieski János lengyel király és Lotharingiai Károly a Kahlenbergi csatában katasztrofális vereséget mért a szultáni seregre. A keresztény seregek a menekülő török sereget üldözve Párkánynál újabb győzelmet arattak és visszafoglalták Esztergom várát. Kara Musztafa ezért a kudarcért a szultántól „selyemzsinórt kapott” (ti. kivégezték vele). A sikeren felbuzdulva történt a hatodik, 1684-es ostrom, mely sajnos elég elhamarkodottnak bizonyult. A végső, sikeres ostromhoz hozzájárult a török vilajetközpontot képező Érsekújvár visszafoglalása 1585-ben. Egy évvel korábban, a sikertelen ostrom évében létrejött a Szent Liga. Ezt szövetséget a már említett, magyarok számára kedves XI. Ince pápa kezdeményezésére kötötte Sobieski János lengyel király, I. Lipót császár és magyar király és a Velencei Köztársaság. A szövetséghez később Nagy Péter cár Oroszországa is csatlakozott. Bár el kell mondani, hogy Lipót eleinte nem akarta megindítani a Magyarország felszabadítására történő háborút, de végül Ince pápa diplomáciai „egyengetéseinek” köszönhetően (például békét eszközölt ki a Habsburgok és a Francia Királyság között), és annak, hogy Sobieski János és a Budai ostromot vezérlő Lotahringiai Károly választófejedelem a császárra – ahogy mondani szokták – „ráborította az asztalt” az ügyben, megkezdődött az a folyamat, amely középkori Magyar Királyság déli határainál állt csak meg.
Ha már az ostromlott Buda főparancsnokáról szó esett, illenék annak a bizonyos „vörös kígyónak”, vagyis a keresztény seregnek a vezetőit is megemlíteni. A mai Nemzeti Galéria bejárata előtt álló lovasszobor Savoyai Jenőt ábrázolja, emiatt sokan – tévesen – úgy gondolják, hogy ő volt a várat ostromló seregek főparancsnoka. Savoyai Buda visszafoglalásában ugyan tisztként részt vett, de jelentősebb szerepe, mint főparancsnoknak majd csak a későbbi felszabadító háborúk során lesz. Ugyanez a helyzet a magyarok által kedvelt Badeni Lajossal is, akit csak „Türken Luis” néven emlegettek a katonái. Buda ostrománál a főparancsnoki posztot megosztva két kiváló, de egymással nehezen megegyezni tudó katona töltötte be, egyenrangú félként. Az egyik Lipót sógora, Lotharingiai Károly (1643–1690) Rajmondo Montecuccoli generális tanítványaként 1664-ben részt vett a szentgotthárdi csatában, majd 1682-től főhadparancsnokként vezette a Habsburg Birodalom keleti hadszínterét. 1690-ben a franciákkal folytatott (!) háborúban lelte a halál. XIV. Lajos a „legnagyobb és legnemesebb” ellenfélnek nevezte őt. Szintén a császár rokona Miksa Emánuel (1662–1726), akit „a golyózáporban való eltökéltsége” tett kiváló hadvezérré. Károly távozása után 1688-tól a felszabadító háború vezére, ez évben visszafoglalta Belgrádot (Nándorfehérvárt) is. 1702-től francia oldalon harcolt, felmerült a neve magyar királyként is a Rákóczi-szabadságharc alatt(!).

09_01_a_torok_buda_emleknapja_5_opti.jpgA Budát ostromló egyesült keresztény sereg két főparancsnoka: Lotharingiai Károly (jobb portré) és Miksa Emánuel (bal portré). A Digitális Képarchívum anyagát felhasználva a szerző által készített montázs

Folytatjuk…

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr8718203491

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása