„… éltem tavaszába virágokat nyújték én kedves hazámnak”

2023. szeptember 03. 06:00 - nemzetikonyvtar

A fiatal Eötvös József drámáiról (1830–1848) I. rész

210 éve született Báró vásárosnaményi Eötvös József Károly Bertalan Adalbert (Buda, 1813. szeptember 3. – Pest, 1871. február 2.) politikus, jogász, író, a Batthyány- és az Andrássy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság elnöke, Eötvös Ignác politikus fia, Eötvös Loránd fizikus apja.

„Hogy mi volt ő nekünk magyaroknak, arról míg magyar ember lesz, még igen sokat fognak beszélni és írni; ritka egyénisége, működése, egész élete oly nemzeti örökség, melynek kincseiből még a késő utódok is tele kézzel meríthetnek.”

Berecz Károly: B. Eötvös József. In: Uő: A régi „Fiatal Magyarország”. Emlékezések, vázlatok, Budapest, Athenaeum, 1898, 65. – Törzsgyűjtemény

eotvos_einsle_opti.jpgAnton Einsle: Eötvös József 18 éves korában. In: Eötvös József „Neveljünk polgárokat...” Eötvös József levele Dessewffy Józsefhez. Bemutatja Fenyő István. Kézirattár sorozat, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1984. – Hungaricana. Közgyűjteményi portál

Eötvös József leginkább politikusként ismert, és csak kevesen tudják, hogy jelentős szépirodalmi munkásságát drámaírással kezdte. A karthausi (1838–1841), A falu jegyzője (1845) és a Magyarország 1514-ben (1847) című regényei mellett más regényeket, novellákat, verseket is írt. Írói pályája 1830-ban, mindössze tizenhét éves korában indult, mégpedig egy drámafordítással.
Élete célját és értelmét már ekkor mások szolgálatában találta meg: hasznos akart lenni, a közösséget, hazáját és nemzetét szolgálni, áldozatot hozni érte. Meggyőződése volt, hogy ehhez elsősorban az egyén szabadságát kell kivívnia, mert csak a szabadság ad erkölcsi tartást, amely a jól működő közösséget, az épülő, gyarapodó nemzetet biztosítja.

„az én reményem s’ czélom is az, hogy szabad polgár szántson hogy egyformán lehessen büszke s’ nagy minden magyar.”

Eötvös József levele Dessewffy Józsefnek Bécs, 1831. szeptember 21. In: Eötvös József: Levelek. Szerkesztette, az idegennyelvű leveleket fordította, az előszót és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus, Budapest, Magyar Helikon, 1976. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Az irodalmat pedig eszköznek tekintette, egy olyan eszköznek, amelynek felhasználásával tehetségét, tudását, szorgalmát a nemzet felemelkedésének áldozhatja, olyan eszköznek, amelynek segítségével kifejtheti nézeteit, és ezekkel a nézetekkel hatni is tud. Írásaival és saját példájával igyekezett rávenni az embereket arra, hogy ők is hozzanak áldozatot és tegyék magukat hasznossá, mindenki a maga lehetőségei és képességei szerint.

„minden tettnek mérlege csak a’ körülményekben fekszik, ’s a’ legcsekélyebb is nagy, ha nálánál többet tenni lehetetlen vala.”

Eötvös József: Kelet népe és Pesti Hírlap, Pest, Landerer – Heckenast Ny., 1841, 9. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Saját magától, írásaitól azt várta el, hogy az olvasókra gyakorolt hatás eredménye a nemzet felemelkedése, gyarapodása és fejlődése legyen – hiszen, ha a hatás elmarad, ha nem tudja rávenni társait a cselekvésre, akkor nem tudott használni, így ebben az esetben áldozathozatala hiábavaló volt. A hasznosság és az elismerés nála élesen elkülönül: nem elismerésre, dicsőségre vágyik, hanem arra a tudatra, hogy életét hasznosan töltötte el, mert áldozata mások javára szolgált.

„Célt választék magamnak, s megelégszem mint magammal, úgy az élettel, csak használni akarok, másoknak élni, másokért fáradni, habár díjtalan is, jutalom maga a tett, s boldogság ily célért csak fáradni is. Kövesd példámat, kedvesem, ne mondd, hogy nem lehet, erőt adott az ég, ezerszer nagyobbat, mint ezreknek, csak szunnyad, ébreszd fel barátom, oly rövid az élet, töltsd el tettekkel, hogy ha majdan fáradva pihenni mész, legyen miről álmodnod.”

Eötvös József Szalay Lászlónak 1836. március 29. In: Eötvös József: Levelek. Szerkesztette, az idegennyelvű leveleket fordította, az előszót és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus, Budapest, Magyar Helikon, 1976. – Magyar Elektronikus Könyvtár

szalaylaszlo_opti.jpgSzalay László, történész, jogász, publicista, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a modern magyar történettudomány egyik megalapozója, Eötvös József közeli jóbarátja (1813–1864). In: Vasárnapi Ujság, 3. évf. 22. sz. (1856. június 1.), 185. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Eötvös számára ezért az írás és politika, egyéni boldogulás, szabadság és közösségi sors mindig szorosan összefonódik, minden irodalmi alkotásában jelen vannak azok az eszmék, amelyeket képviselt, és minden politikai tettét – a felszólalásoktól kezdve a törvénytervezeteken és javaslatokon át a miniszteri tevékenységéig – irodalmi munkássága és mindig elveinek megfelelő, következetes cselekedetei és életmódja teszik különösen értékessé és hitelessé. Szalay Lászlónak írja tizennyolcadik születésnapján, 1831. szeptember 3-án:

„Előttem fekszik életem, de nem mint Jean Paul mondja, kárpit megett, virágok takarják el előttem a jövendőt, s bátran öröngve járok gyönyör tájak közt a jövendő, talán komoly éltem felé, de ha nékem e földön jövendőm nem volna? oh akkor sem vesztett éltem, mert nem voltam én a fügéhez hasonló, mely virágtalan és csak gyümölcsöket terem, éltem tavaszába virágokat nyújték én kedves hazámnak, ha nyaram nincs, és az hamar elhervadt fa gyümölcsöt nem nyújthatna, örvendett legalább egypár jobb szív virágaimon.”

Eötvös József Szalay Lászlónak 1831. szeptember 3. In: Eötvös József: Levelek. Szerkesztette, az idegennyelvű leveleket fordította, az előszót és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus, Budapest, Magyar Helikon, 1976. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A legelső tehát a virágok sorában Johann Wolfgang von Goethe Götz von Berlichingen című darabjának fordítása: Eötvös ugyanis a könyvtárunk Kézirattárában található jegyzéken (másolat) a Götz von Berlichingen 1830-ban elkészült fordítását jelöli meg élete első említésre méltó műveként, és bár a szöveg már az 1840-es évek elejére elveszett, Eötvös mégis fontosnak tartotta megemlíteni. Ennek oka valószínűleg az, hogy Goethe nemcsak fiatalkorában, hanem egész életében követendő példaként állt előtte, mert nemcsak zseniális alkotó volt, hanem átgondolt, tudatosan felépített irodalmi munkásságával hasznossá is tudott lenni.

goethe_ke_5661_opti.jpgJohann Wolfgang von Goethe. Jelzet: KE 5.661 – Színháztörténeti és Zeneműtár

„Talán nem volt soha lángész, ki tehetségeit annyi józansággal használta volna, mint Goethe, s főkép ebben áll nagysága.”

Eötvös József: Gondolatok, Budapest, Révai, 1903, 120. – Törzsgyűjtemény

Goethe iránti tiszteletét többféleképpen is kifejezte, elérte, hogy Karlsbadban emléktáblát szenteljenek neki, dolgozószobájában az arcképe függött, asztalán a mellszobra állt, mindig elismeréssel írt és beszélt róla. Így valószínűleg az elveszett Götz von Berlichingen fordítás is ebbe a sorba illeszthető: Eötvös talán nem saját teljesítménye miatt tartotta számon, hanem a Goethe személye és munkái iránti hódolat egy megnyilvánulásaként.
A Goethe-fordítás után A Kritikusok című vígjáték következett. A teljes szövege ennek sem maradt fenn (bár Eötvös említett listájából tudjuk, hogy 1841-ben még Szemere Pál birtokában volt), ismert részlete azonban nemcsak azért fontos, mert ez Eötvös első, nyomtatásban megjelent szövege, hanem mert a korabeli irodalmi élet egy meghatározó eseményéhez kapcsolódik. A részlet A kritikus apotheosisa címmel jelent meg, először önállóan 1831-ben, mégpedig azzal a céllal, hogy a korszak nagy vitájához, a Conversations Lexikon-perhez szóljon hozzá. A per rendkívül tanulságos és sokrétű, a korabeli irodalmi élet rengeteg aspektusát érintette. Nevét onnan kapta, hogy Wigand Ottó könyvárus 1830. január elsején egy felhívást tett közzé, amelyben egy, a Conversations Lexicon mintájára készülő sorozat előfizetésére buzdított.
A készülő lexikon ügye a szócikkek minőségétől, a főszerkesztő személyének kérdésétől, Kazinczy Ferenc és Döbrentei Gábor személyes ellentététől, Bajza József céljain és az akadémiai tisztségek elnyerésén át az „irodalmi respublika” határáig és gróf Dessweffynek Bajza Józseffel és Széchenyi Istvánnal folytatott vitájáig terjedt. Eötvös drámája ebben a legutóbbi két kérdéskörben foglalt állást, mégpedig Bajza és Széchenyi ellen és Dessewffy mellett – hiszen Dessewffy a fiatal Eötvösnek barátja, példaképe és mentora is volt, ő indította el az irodalmi pályán.

„[Dessewffy József] azok közé tartozott, kik, midőn az irodalom mezejére léptem, erőmet tanácsaikkal pótolák, s első gyenge kísérleteim után elcsüggedni nem engedének.” 

Eötvös József: Gróf Dessewffy József. Elmondatott a m. t. Akadémia XIII-dik közülésében dec. 26. 1844. In: Eötvös József: Magyar írók és államférfiak: Eötvös József emlékbeszédei (1868), Pest, Ráth Mór, 1868, 51, 64., 66. – Hungaricana. Közgyűjteményi portál

johann_ender_dessewffy_jozsef_c_opti.jpgJohann Ender: Dessewffy József (1830 k.). A Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági és tiszteleti tagja, jogász, országgyűlési követ, táblabíró és publicista. A kép forrása: Wikipédia

A darab teljes szövege nemcsak azért nem jelenhetett meg, mert Széchenyi hírét vette az őt kigúnyoló írásnak, vagy mert a cenzúra és Eötvös Ignác (valószínűleg épp emiatt) nem engedte át, hanem azért sem, mert Eötvös időközben meggondolta magát. Erről be is számol Dessewffynek 1831. március 26-án írt levelében:

„Ami vígjátékomat illeti, jól mondja Goethe, hogy a kéz, mely szenvedelmektől reszket, igazán sohasem rajzolhat, ez történt vélem is, és azért vígjátékom gyengesége végett akkor sem látná a sajtót, ha kinyomtatását megengedné atyám. Midőn érdemtelen ifjúk téged cáfolának, előbb csudálkozás, utóbb legnagyobb harag tölté el keblemet; évek múlhatnak terhek alatt, a haj halaványul, az ember öszvetörik, de örökké ifjú marad az érdem, örökké virul a koszorú, melyet valaki hazája oltárára teve, mélyen érzem e gondolatot, erősnek véltem magam minden gonosszal harcbaszállni; öt nap alatt termett vígjátékom, a hatodikon láttam át, mely erős az egyesült alacsonyság; láttam, hogy belső erőm lehet, de hogy igazság külső hatalmat nem nyújt, minden cenzúra vígjátékom kiadását eltiltá, most szívemből köszönöm, hogy oly munka kiadásában gátlott, melyet egy pár év múlva szégyenlve olvasnék talán, de akkor gondolhatod vigasztalatlanságomat, már tűznek akartam kéziratomat ereszteni, midőn eszembe jutott Horác isteni fortem et tenacem propositi virumja, eltökéltem A kritikus apotheosisát (melyből itt küldök egy példányt) kiadni, hogy a kritikusok csúfos egyetértések gyümölcseit ne kóstolhassák, és megmutassam a világnak, hogy az ifjúság nemcsak gúnyolódni, de az igazi érdemet érezni és tisztelni is tudja.”

Eötvös József Dessewffy Józsefnek, 1831. március 26. In: Eötvös József: Levelek. Szerkesztette, az idegennyelvű leveleket fordította, az előszót és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus, Budapest, Magyar Helikon, 1976. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ezt a célt Eötvös később is szeme előtt tartotta, hiszen a részlet még egyszer megjelent, már a vitától függetlenül, Apotheosis címmel a Szemere Pál szerkesztette Muzárion 1833. évi kötetében.
A vita olyannyira meghatározó volt Eötvös számára, hogy „igazi” pályakezdését, amikor is tudatosan, íróként, önálló alkotással lép az irodalmi nyilvánosság elé, még mindig ennek árnyékában teszi. Ez az „igazi” pályakezdés is egy dráma, amelyet barátjának, Szalay Lászlónak ajánlott, a megjelentetés gyakorlati teendőit is őrá bízta, önironikus megjegyzések kíséretében.

„Reszkető kézzel írom e sorokat, fellépő autornak annyi a baja, mint a lelépőnek. – Anyám kívánsága s kérése nékem mindég szent, s azért azt most teljesíteni kívánom. A vígjáték kiadása eránt ellenvetése nincs, csak a név egész kiírása ellen protestál; végre ebben egyeztünk: B. E. J., s gondod lesz, barátságodra bízom, hogy a címre más ne írasson. Ösmérem ellenvetésedet, melyre mást nem felelhetek, mint hogy nemcsak jó autor, hanem jó gyermek is vagyok; anyám csak attól fél, hogy nagy becses nemes vitézlő nagyságos s méltóságos nevem Bajza úr Recenziói által nagyon kisebbíttetne, s szívesen engedek kérésinek.”

Eötvös József levele Szalay Lászlónak, 1833. In: Eötvös József: Levelek. Szerkesztette, az idegennyelvű leveleket fordította, az előszót és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus, Budapest, Magyar Helikon, 1976. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ez az alkotás formailag egy vígjáték, amely A házasulók címet kapta. A darab – ahogy Eötvöstől értesülünk róla – nem az, aminek látszik. Eötvös ugyanis a művet szatírának szánta, és tisztában volt azzal, hogy a szöveg címe, tematikája és felépítése felidézi majd az olvasókban Kisfaludy Károly népszerű vígjátékait, de nem felel meg a vígjátékkal szemben támasztott korabeli elvárásoknak, és számított arra, hogy a Conversations Lexikon-per „győztese”, Bajza József megragadja az alkalmat és elmarasztalja a művet. Az, amitől tartott, be is következett, annyi különbséggel, hogy a darabot vígjátékként megsemmisítő kritika nem Bajzától, hanem Toldy Ferenctől érkezett. Toldy kritikája aztán egészen a jelenkorig meghatározta a mű megítélését, amely vígjátékként valóban nem felel meg a Kisfaludy Károly vígjátékai, illetve a korabeli színművek elvárásai alapján kialakított szempontrendszereknek, azonban az Eötvös írásait később is uraló jellegzetes humor, a szatíra gúnyos, ironikus, szarkasztikus hangneme ma is élvezhető, meglepően modern szöveggé teszi.
Az 1834-ben megjelent Boszu című szomorújáték több tanulsággal is szolgál. Eötvös levelezésében már 1831 szeptemberében felbukkan, mégpedig úgy, mint aminek ötletéről és korábbi változatáról Szalay László már megírta véleményét, vagyis Eötvös ennél is korábban fogott hozzá a kidolgozásához. A levélből az is kiderül, hogy a célja megint csak nem a dráma, vagy tragédia műfaji-műnemi követelményeinek való megfelelés, hanem annál sokkal több: egy adott mintához igazodni, nem is akármilyenhez.

„megelégszem, ha Kaint írhatok, ha nem is dráma.” 

Eötvös József Szalay Lászlónak, 1831. szeptember 3. In: Eötvös József: Levelek. Szerkesztette, az idegennyelvű leveleket fordította, az előszót és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus, Budapest, Magyar Helikon, 1976. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Káin Byron drámai költeménye, és többek között Eötvös angol irodalmi olvasmányai alapján mondható el, hogy igazán szerette a romantikus alkotók műveit, amit az is bizonyít, hogy a Káinhoz a (mai ismereteink szerint) a legkorábbi Eötvös-novella is kötődik, amely Álom címmel az Aurorában jelent meg 1835-ben.

„A Boszu „Drámatörténeti helyét – s nemcsak török–magyar tematikája miatt – a Kisfaludy Károly Irenejétől a múltat díszletnek használó vitézi játékokon át az ezeket tudatosan túlhaladni és így a műsorról kiszorítani kívánó Marót bánig (Vörösmarty) ívelő vonulatban határozhatjuk meg. Közvetlen ihletőjének pedig alighanem gr. Majláth János történelmi novellája tekinthető, A bosszúló kard című, amely először a Hébe 1824. évi, másodszor pedig a Muzárion 1829. évi kötetében jelent meg.”

Kerényi Ferenc: Drámáról, színházról – Eötvös József kapcsán. In: Irodalomtörténet, 20. (70.) évf., 1989. 4. sz., 594. – Elektronikus Periodika Archívum

A keleties téma, a kereszténnyé lett török lány, valamint a bosszúálló kard motívuma is népszerű volt a korszakban. Klestinszky László 1836-os A bosszúló kard című szomorújátéka is a Majláth-történetet meséli el, amelyben a főhősnő, Zelmira szerelemből megy férjhez, önként, meggyőződésből tér át a keresztény hitre, és ő az, aki bosszút áll.

Eötvös darabjára valószínűleg hatással volt az Ezeregy éjszaka meséi is, amelynek 12. füzete éppen Szalay László fordításában jelent meg 1833-ban.
Eötvös nagy kedvvel és lelkesedéssel írta ezt a drámát, Szalayval folytatott levelezésében gyakran közöl részleteket, ötleteket belőle. Ekkoriban egy I. Andrásról szóló regényen is dolgozott, mintegy pihenésképpen. A Boszu tehát évekig készült, végül ez lett az adott időszak legfontosabb munkája:

„úgy elmerültem Tragoediámba, hogy másról gondolni sem tudok (…) Örülj, két felvonás elkészült jambokban.”

Eötvös József Szalay Lászlónakm 1833. július 20. In: Eötvös József: Levelek. Szerkesztette, az idegennyelvű leveleket fordította, az előszót és a jegyzeteket írta Oltványi Ambrus, Budapest, Magyar Helikon, 1976. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Boszu aztán más összefüggésben is érdekes alkotássá vált akkor, amikor 1836 márciusában Joseph Sedlnitzky, az osztrák rendőrminiszter több informátorával is megfigyeltette Eötvöst annak megállapítása érdekében, hogy kinevezzék-e a fiatal bárót fizetés nélküli fogalmazónak. Az egyikük, Leopold Ferstl, a kinevezés ellen foglalt állást és ezt többek között a Boszu című drámával indokolta, amely szerinte liberális, és az 1832–36-os országgyűlés vallásügyi ellenzékének nézeteit képviseli.
Ez elég éles megfigyelésre vall, tekintve, hogy a dráma központi kérdése a szabadságától, a saját döntés lehetőségétől megfosztott ember és a megfosztottság következményei, a vallási tolerancia pedig teljesen egyértelműen ennek a szabadságnak a záloga. A kereszténységgel egyébként szimpatizáló Leilát nem egyszerűen férjhez kényszerítik, hanem megfosztják a vallásától, amely számára az emlékeit, a múltját, és így a gyökereit, identitását jelentik. A dráma így korai formában valóban tartalmazza azt a liberális katolikus látásmódot, amely Eötvösre egész életében jellemző volt (és amelyet aztán az Andrássy-kormány minisztereként a gyakorlatban próbált érvényesíteni).

„Elmondható, hogy Eötvös egyházakkal kapcsolatos nézetei szervesen illeszkedtek a nyugat-európai katolikus liberalizmus törekvéseihez. Az 1820–30-as évek fordulóján Franciaországban kibontakozó szabadelvű irányzat, a liberális katolicizmus szinte minden európai országban (pl. Belgiumban, Angliában, Poroszországban) szerzett magának híveket. A katolikus liberalizmus alaptétele szerint el kell oldani az évszázados kötelékeket, amelyek az egyházat az államhoz láncolták. Vallották, hogy a vallás hittételeinek és ősi szertartásainak, azaz belső lényegének változatlan fenntartása mellett szükség van a katolikus egyház külső megújítására. A társadalom folytonos változását az egyháznak is követnie kell befolyása megőrzése érdekében. Ennek egyedüli módját abban látták, ha az egyház teljes tekintélyével a liberális szabadságjogok (az egyéni és polgári jogok; a sajtó, a vallás, valamint az egyesülés és társulás szabadsága) megteremtése mellé áll.”

Cieger András: Az elvszerűség paradoxonjai: Eötvös József második minisztersége (1867–1871). In: A kincset csak fáradsággal hozhatjuk napvilágra. Tanulmánykötet báró Eötvös József születésének 200. évfordulójára, szerk. Gángó Gábor; [közread. az] ELTE Eötvös József Collegium, Budapest, ELTE Eötvös J. Collegium, 2013., 329-357., 337. Magyar Elektronikus Könyvtár

A húszas évei elején járó Eötvös nyílt, őszinte, toleráns, figyelmes jelleméről nem csak a színdarabbeli Leila nézeteiből, hanem Pulszky Ferenc visszaemlékezéséből is képet kaphatunk:

„Haza felé ballagván, a Daumkávéház ablakában láttam Eötvös Pepit, a mint újságot olvas. Eddig mindig kerültem volt, nem hihettem, hogy valaha mágnással szorosabb s egészen bizodalmas viszonyba léphetnék, nálok másféle a nevelés, másféle a társaság, másforma az életpálya. Most azonban beléptem, s kezet nyújtottam neki, ő mindjárt ott hagyta a hirlapot, elsétáltunk óra hosszat a Glacis-n, kicseréltük nézeteinket, s barátságot kötöttünk, mely egész életünkön keresztül fűzött össze.” 

Pulszky Ferenc: Életem és korom. 2. kiadás. 1. kötet, Budapest, Franklin, 1884, 76.Magyar Elektronikus Könyvtár

Felhasznált irodalom:

Patonai Anikó Ágnes, dr. (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr6818174504

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása