Tolnay Klári emlékezete

2023. október 27. 06:00 - nemzetikonyvtar

25 évvel ezelőtt hunyt el a kedvelt színésznő

Tolnay Klári életéről és pályájáról sokat tudhat az érdeklődő közönség, emlékezhetünk színházi alakításaira, s még a fiatalabb generációk is, akik nem láthatták őt színpadon, megnézhetik az 1930-as és az 1990-es évek között készült számos filmjét, televíziós felvételeit – a színházi közvetítéseket, a tévéjátékokat, az interjúkat – vagy meghallgathatják a szinkron- és rádióstúdióban rögzített hangalakításait, hanglemezeken őrzött előadásait. Tolnay Klári szerencsésen hosszú élete során, úgy tűnhet, sokszor volt jókor jó helyen, hogy a helyén volt. Ugyanakkor emberi és művészi karakterére is jellemző volt a nonkonform gondolkodás és működés, az újat keresés, az idők-korszakok változásával való haladás-változás szándéka. Nemcsak saját életkorával volt kibékülve fiatal éveitől az utolsó szerepekig, de intelligenciájának következtében a mindenkori fiataloknak a számára újdonságot jelentő helyzeteire, kérdéseire is kíváncsian létezett az időben.


01_sze_az_en_lanyom_opti.jpgTolnay Klári Az én lányom nem olyan című filmben. In: Színházi Élet, 27. évf., 43. sz. (1937. október 17.). Címlapkép – Törzsgyűjtemény

Emiatt is fontos volt, hogy századik születési évfordulóján, 2014-ben országos, sőt határokon túlra kiterjedő, egész éves és sok-sok korosztályt (a rajzfilmnéző gyerekekétől a fiatal Tolnayt filmszerepeiben megismerő huszonéveseken át a művésznő színpadi és tévés alakításait kortársként követő nézőkig) megszólító programsorozattal emlékezhettünk. Most, amikor a jövő esztendőben a 110. születési évforduló közeleg, illetve a mai napon, amikor 25 évvel később emlékezünk 1998. október 27-én bekövetkezett halálára, gondoljunk Tolnay Klárinak az időhöz, a változásokhoz való viszonyára, kíváncsiságára, a sztereotípiák korlátait áttörő, „szabálytalan” személyiségére.
Tolnay Klári (Rozália, Rózsi), a később kétszeres Kossuth-díjas érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanuk Társulatának tagja, számos további kitüntetés és díj birtokosa Budapesten született Tolnay István nógrádi középbirtokos nemes és Siess Eleonóra második gyermekeként. Mohorán élt a család, Rózsi ott kezdte elemi iskolai tanulmányait, majd Balassagyarmatra járt a polgáriba. Két évig a nyíregyházi angolkisasszonyoknál tanult, majd Debrecenben érettségizett a felsőkereskedelmi iskolában. Egy „átlagos” nemes kisasszony életrajza kezdődhet így, ám a folytatás már különleges egyéniséget ígér. Nem kívánt irodistaként, gépírólányként elhelyezkedni és szürke életet élni az 1930-as évek – gazdasági válságból épp csak kilábaló – Magyarországán. Színpadra vágyott. Pestre utazott, meghallgatásokon próbálkozott színházban és a filmnél. Eleinte nem aratott osztatlan sikert, pártfogó rokona, a szerkesztő Bókay János hiába vitte el Rajnai Gáborhoz, a korszak ünnepelt színészéhez, Heltai Jenőhöz, a sikeres író-drámaíróhoz és Hevesi Sándorhoz, a híres rendezőhöz, a Nemzeti Színház direktorához, egyikük sem figyelt föl a bakfisra. Az eleinte bírált palóc tájszólása kicsit később, egy filmszerepben (Katyi, 1942) már sikert hozott Tolnaynak. Mert előbb a filmvásznon jelenhetett meg a karakteres arcélű fiatal szépség, Gaál Béla rendező támogatásával. 1934-ben több filmben is kapott kisebb szerepeket, a Meseautó vagy a Lila ákác máig emlékezetes főhősei mellett is föltűnt.
Ezek után a Vígszínházba szerződött, ahol Jób Dániel kezdte a mesterségre tanítani. Kis naivaszerepek után A francia szobalány vígjátéki karakterében tűnt ki első ízben a kortársai közül. Egy egészen más figura, Pirandellónak a Hat szerep keres egy szerzőt című társadalmi színművének kurtizánja okozott később újabb meglepetést nézőinek és a kritikusoknak.

Mindezen közben a filmekben többnyire tovább vitte a naiva-szépség szerepkörét és újként egy-egy társadalmi, sőt esetenként bűnügyi történetben is föltűnt, immár az érett, gondolkodó, intelligens nő alakjában. Tolnay Klári színházi pályájának (a három közül) az egyik meghatározó társulata a háború előtti Vígszínház volt. Itt volt tag 1934 és 1946, majd 1948 és 1950 között. A második művészi otthont az 1946 és 1949 között működött Várkonyi Zoltán vezette Művész Színház jelentette, a harmadik pedig 1950-től haláláig a Madách Színház volt.

Az 1948–49-es színházi évadban egy évre Benkő Gyulát, Somló Istvánt, majd – szeptember 1-től – Tolnay Klárit nevezték ki a Vígszínház élére. A tréfásan triumvirátusnak nevezett vezetőségből – Tolnay visszaemlékezése szerint:

„Somló Pista volt a dramaturg, a darabok beszerzője. Széles ismeretsége révén angol és francia darabok érkeztek rövidesen a színházhoz. Benkő Gyuszi a színészek szerződtetésével foglalkozott elsősorban. Én voltam a dada, nekem kellett a színészek közötti zűröket elintézni, a háborgókat lecsillapítani.”

Párkány László: Tolnay Klári egyes szám első személyben, Budapest, Minerva, 1988. – Törzsgyűjtemény

 

Jelentős Shakespeare-, Ibsen-, Csehov-, G. B. Shaw-, Molnár Ferenc-, Wilder-, Tennessee Williams-szerepeket alakított, sok esetben elsőként magyar színpadon, a tragikus szerepkörökben épp úgy hitelesen, mint komikaként.

 

Gyakran játszott kétszemélyes játékokat, melyekben a lélektani realista szerepformálás mellett a partnerrel való egyensúly megteremtése is többnyire Tolnay Klári vállán nyugodott. Filmszerepei között is sok emlékezeteset találhatunk a(z első Kossuth-díjával jutalmazott) Dérynétől (1951) a Kosztolányi-regényből készült Pacsirtán (1963) át a Nem élhetek muzsikaszó nélkül (1978) és az Ők tudják, mi a szerelem (1983, tévéfilm) címűekig.

Utolsó szerepére készült, a Nemzeti Színházban színre kerülő Régimódi történet (Szabó Magda) egyik nagyasszonyának szövegét tanulta, amikor azon az októberi napon budapesti otthonában csendesen elaludt.
Tolnay Klárit (ahogyan a már említett Pirandellón kívül például Molnár Ferencet is) foglalkoztatta a szerep és az ember, a színész lehetséges viszonyainak kérdése, a valóság és az igazság megmutatásának eltérő változatai (mint József Attilát), írásaiban ezeket a művészetelméleti, filozófiai problémákat taglalta saját színészi tapasztalatainak érthető példáival. Rendkívül érdekelte a tudomány a művészetek mellett, a környezetvédelem, a rejtvények. Szívesen volt társaságban, szakmai körben és „civilekkel” is jól érezte magát. Idős korában bölcsességét és humorát, a nehézségek ellenére is pozitív életszemléletét is megosztotta a körülötte lévőkkel, legyenek azok kortársai vagy egészen fiatalok. A szakmai-művészi sikereire és kudarcaira is eleven önkritikával emlékezett, s a magánélete fájó emlékeit is elfogadó, de nem önfelmentő belenyugvással emlegette.
Művészként nagyon magas követelményeket támasztott saját magával, s így joggal, munkatársaival szemben is, ugyanakkor intelligens humora mindig föloldotta a hangulatot. Színpadi partnerei máig tiszteletteljes szeretettel emlékeznek rá, a közönség szívében is elevenek hiteles, bájos és/vagy bölcs alakításai. 25 évvel ezelőtt hunyt el. 

Dr. Sirató Ildikó (Színháztörténeti és Zeneműtár)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr3718243885

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása