„Hát már ez a székely, akárhányszor agyonverik, mindig újra feltámad!”

2024. március 09. 12:32 - nemzetikonyvtar

A székely szabadság napja

A székely szabadság napján a székelyekről a „nagy mesemondó”, Jókai Mór tolmácsolásában emlékezünk meg.

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_1_opti.jpgKimnach László rajzai, Morelli metszetei. Jókai Mór Csataképek című munkájának a Franklin-Társulat kiadásában megjelent díszkiadásából. In: Vasárnapi Ujság, (1899. december 10.), 832. – Elektronikus Periodika Adatbázis. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A Székely Nemzeti Tanács 2012. március 10-én megjelent közleményében olvashatók az alábbiak:

„1854. március 10-én végezték ki a marosvásárhelyi Postaréten a Székely Vértanúkat. Bágyi Török János kollégiumi tanár, Martonosi Gálfi Mihály ügyvéd és Nagyváradi Horváth Károly földbirtokos a Makk-féle összeesküvés tagjaiként kívánták az elbukott magyar forradalom és szabadságharc lángját újra fellobbantani. A nemzeti önrendelkezés volt az a cél, amelyért életüket adták, példát mutatva bátorságból és hűségből az utókornak.
A ma élő székelyek számára ez a nap nemcsak a közös emlékezés napja, de az összetartozásé is. A tudatos, közös fellépésé a nemzeti önrendelkezés jegyében.” 

Legyen március tizedike a Székely Szabadság Napja! In: Székely Nemzeti Tanács (archivált) honlapja

Egy korábbi blogbejegyzésemben említettem, hogy a székelység szabadságharca és a magyar nemzethez való tartozásának küzdelme nemcsak napjaink sajátossága, hanem már az előző évszázadok jellemzője is volt, jóval korábbi időkre visszanyúlóan, mint a történelmünk külön fejezetét képező 1848–49-es szabadságharc ideje. Azonban az idézet határozatból látszik, hogy a székely összetartozás eszméjét mégis a szabadságharc utóéletének egyik – tragikusan végződő – eseményéhez kötik. Ebből kiderül, hogy saját szemszögükből nézve is fontos történelmi eseménynek látták és látják a székelyek az 1848–49-es szabadságharcot.
De vajon miként látták a székelyeket a szabadságharc képviselői? A szabadságharc ismert és ismeretlen hőseit számba venni azonban körülbelül olyan vállalkozás lenne, mint megszámolni egy zsák búzát szemenként vagy az égen lévő csillagokat tiszta égbolt mellett. Ezért kényszerűségből szükséges szűkebbre venni a kört. Sőt, hogy egy blogbejegyzése beleférjen mindez, egészen szűkre. Egy emberre. Na de kire essék a választás? Mi alapján lehetne kiválasztani azt az egy embert?
Igyekeztem ezt a helyzethez illő módon megtenni. Úgy gondoltam, a választásban nagy segítséget jelenthet, ha számba veszem, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc résztvevői közül kinek található meg a legtöbb műve könyvtárunk állományában. Ehhez igazából még a katalógusunkat sem kellett megszemlélnem. Nagyon könnyen rájöhet bárki, hogy a felvetett szempont alapján kire eshet ez a választás. Kedves Olvasó! Gondolom, Ön is kitalálta az illető nevét! Igen, az úriembert Ásvay Jókay Móricnak hívták, közismert nevén Jókai Mórnak. Mielőtt rátérnénk cikkünk fő témájára, vagyis a székelyek – Jókai Mór „szemüvegén keresztül történő” – bemutatására, talán érdemes jobban megokolnom, miért éppen egy „ábrándos lelkű” írót választottam a szabadságharc „képviselőjének”. Hiszen olyan politikai és hadi szerepet vállaló alakokat is választhattam volna, mint Kossuth, Görgey, Bem, Klapka, Damjanich és sorolhatnám tovább a névsort. Azonban, hogy a „jogalapot” megteremtsem, megemlíteném, hogy Jókai Mór nevéhez fűződik a szabadságharc egyik, a maga idejében legtöbbet emlegetett és veszélytelennek egyáltalán nem nevezhető, de a később papírra vetett művei főhőseihez illő kalandos tette. Reményeim szerint ezzel sikerül mindenkit meggyőzni arról, hogy Jókai Mór igenis méltón „képviseli” cikkemben a szabadságharcot. A kalandos tettről Krúdy Gyula a következőképp számol be:

„… a Közlönyben már megjelent a Rózsa Sándor kegyelmező levele.
Megjelent a hivatalos Közlönyben a bűnbocsánatot hirdető levél Kossuth aláírásával, de hát Rózsa Sándor nem olvas se Közlönyt, se egyéb újságot. Valakinek el kellett juttatnia a haramjavezérhez.
Kit választott ilyen kényes feladat megoldására Kossuth?
Másvalaki tán egy mindentudó öreg csendbiztost vagy legalábbis egy kiszolgált vén betyárt keresett volna fel a megbízatással. Ilyen emberek ismerhetik Rózsa Sándor búvóhelyeit, ahol az amnesztiás levelet a kezébe lehet nyomni.
Kossuth egy poétát választott a feladatra. Mégpedig a szőke hajú, ábrándos szemű Jókai Mórt, aki a márciusi napokban oly derekasan viselkedett a szabadság kikiáltásánál. Akinek volt bátorsága az Alföld úttalan útjain a haramjavezérhez is elhatolni.
A fuvaros egy pusztai csárda udvarára fordult be. Odabentről vidám cimbalomszó hallatszott. Három-négy szűrös, bojnyikképű, szalmás hajú legény ülte körül az x-lábú asztalt: szegénylegények a Rózsa Sándor bandájából, akiknek cimborájuk volt a fuvaros, aki Jókait a csárdába hozta.
A rongyos szűrök alatt megkoppantak a fejszék, fokosok.
– Én Kossuth Lajos küldötte vagyok, és kegyelmet hozok Rózsa Sándornak és társainak! – kiáltotta Jókai, mielőtt a betyárok valamire elhatározták volna magukat.
A szalmáshajúak nem értették meg mindjárt Jókai szavait. Kegyelem? Rózsa Sándornak és társainak? Hiszen ha jól vesszük, minden alföldi betyár Rózsa Sándor társa volt.
Az útiköpenyeges ifjú, kokárdás, strucctollas Kossuth-kalapjában, ragyogó kék szemével most a csárda közepére lépett, és csinos szónoklatot vágott ki a hazáról, szabadságról, amint az utóbbi hónapokban nagyszerű népszónokká fejlődött az egyébként félénk Jókai. A gyepes homlokok lassan nyiladoztak a költő szavaira. A szemek eleinte fürkészve, gyanakodva figyelmeztek. De aztán mindinkább kiegyenesedtek a görbe derekak. Nagy dologról volt szó. Bűnbocsánatot kapnak a régi tettekért, ha elmennek a hazáért harcolni.
Hogyne mennének! Indulnak még ebben az órában!” 

Krúdy Gyula: Rózsa Sándor. A betyárok csillaga Magyarország történetében. Kisújszállás, Szalay Könyvkiadó és Kerekedőház, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_2_opti.jpgBarabás Miklós: Jókai 1848. március 15-én. In: A magyar irodalomtörténet képekben, összeáll., magyarázó szövegek: Vende Ernő, Budapest, Athenaeum, 1905. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Egy korábbi blogbejegyzésemben feltettem a kérdést: „.. kik is azok a -mindenféle történelmi korszaktól és politikai berendezkedéstől függetlenül, magyarságukhoz való tartozásukat tűzzel-vassal, foggal-körömmel védő székelyek?” Erre a kérdésre már Jókai Mór is kereste a választ. Az ő válaszain keresztül igyekszem megközelíteni a székelyeket, történelmüket, lelki világukat.
Hogy hű legyek a „három a magyar igazság!” mondáshoz, úgy gondoltam, Jókai három, kifejezetten székelyekről szóló művét mutatnám be. A Székely asszony című novellának, valamint a Bálványosvár és A Damokosok című kisregényeknek a cselekménye három különböző történelmi korszakban játszódik, de a mondanivalójuk időtlen.
Az 1849. augusztus 13-i, világosi fegyverletétel után Jókai, mint a márciusi ifjak egyike, a forradalom publicistája és az idézet „kaland” hőse a vadregényes és festői szépségű Bükk erdeitől határolt, a hegység északi végének egyik félreeső falucskájában, Tardonán húzta meg magát jóbarátoknál. Miután feleségének, Laborfalvi Rózának egy afféle „huszárcsínyhez” hasonló akcióval sikerült elérnie, hogy férje neve felkerüljön a Klapka György által parancsnokolt komáromi várvédők neveit tartalmazó listára, így mint a be nem vett erősség „hadnagyának”, nem kellett félnie a Habsburg-megtorlástól. Ennek ellenére mégis titokban költözik Pestre, ahol édesapja kutyája után a Sajó álnevet használja. A későbbi történész, Szilágyi Sándor unszolására ezen az álnéven írta meg először, a Forradalmi és csataképek című gyűjteményes munkáját, mely 1850 júniusában jelent meg. Ennek a gyűjteménynek később több elbeszélése „önálló” életet élt, vagyis megjelent és rendszeresen megjelenik más gyűjteményes kötetekben is. Ezek közül a két legjelentősebb a szolnoki csatát bemutató Két menyasszony és az említett Székely asszony. Ez utóbbi novella cselekménye közvetlenül az 1849. június 5-én lezajlott eprestetői csatavesztés után játszódik. A csata menetéről egyáltalán nem esik szó a történetben, így abból nem tudjuk meg, hogy Gáll Sándor ezredes serege egyesülve Gyertyánffy Ferenc zászlóaljával súlyos vereséget szenvedett az orosz túlerővel szemben. Gyergyánffyt és katonáit szó szerint az utolsó szálig becstelenül lemészárolták, és ebben nem kis szerepe volt egy Szabó Nándor nevű tiszt árulásának, aki megtagadva Gáll parancsát, ahelyett hogy Gyertyánnfyék segítségére sietett volna, elmenekült a csatából. A novella első mondatait idézzük:

Elhallgattak az ágyúk, elhalt a csatazaj, elhullottak a hősök. Csak a távol égen villogott még valami láng, hallatszott a távol égdörgés, szélsóhajtás. Tán az elhullottak szellemei kezdettek odafenn új, kérlelhetetlen csatát, az ég kapuit védve most azok ellen, kik ellen egy óra előtt a hon határait védték […] Sepsiszentgyörgy kapuja előtt a domboldalban, a temetőben, ott ültek a székely asszonyok, várva-várva nem a csatából megtérő kedveseiket, hanem a győzelem hírét.”

Jókai Mór: Székely asszony. In: Uő: Forradalmi és csataképek, Budapest, Unikornis, 1994. (Jókai Mór munkái,36. kötet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

A várakozó asszonyok lelki világát jól tükrözi a novella alábbi mondata:

„Székely anyák, székely leányok, menyasszonyok, feleségek egy óhajtást mondtak magukban: hogyha visszajő a kedves, győzelemmel térjen vissza, de ha elveszett a nemzet az eldöntő ütközetben, hírmondó se jöjjön belőle.”

Jókai Mór: Székely asszony. In: Uő: Forradalmi és csataképek, Budapest, Unikornis, 1994. (Jókai Mór munkái,36. kötet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ha valaki elolvassa Demeter Lajos Fadgyas Bálint honvéd főhadnagy az 1849 július 5-i eprestetői csatáról vagy az Ahogy a szemtanúk látták. Csata az Eperestetőn című írásait, akkor annak nyilvánvalóvá válik, hogy a székely asszonyok várakozásának esélye, hogy ebből a csatából a „kedves” a győzelem hírével térjen vissza, finoman fogalmazva a minimálisnál is kevesebb volt. A történelmi tények tükrében nehezen tudom eldönteni, hogy miként viszonyuljak a történet szereplőihez, különösen a címadó Judithoz, „a székely asszonyok ős példányképéhez”. Több elemzésben a nemes önfeláldozás eszményképeként jelenik meg mind ő, mind Sepsiszentgyörgy asszonynépe. Többször olvasás után megdöbbentő dolgokra figyeltem fel a novellában. Mikor Judit fia megtér a vesztes csatából, így fogadja, az elbeszélés sejtetése alapján egyébként hősként harcoló, a csatából halálos sebbel hazatérő fiát:

„Majd, hogy észrevette a temető dombjára gyűlt nőket, arra vette útját. Sáros és véres volt, haja lecsüggött arcába. Ruhája meg volt szaggatva. Kezével egy nagy szakadást mellén nagyon iparkodott elrejteni, hogy senki meg ne lássa. Mindenki ráismert benne Judit fiára, s a nők körülállták az anyát, amint a fiút arra látták tartani.
A temetőárok az anya és fiú között volt. Ez nem bírt rajta átmenni. Ott lerogyott az árok előtt.
– Hol hagytad fegyveredet? – kiálta rá, előlépve a tömeg közül, kemény elítélő hangon Judit.
A fiú felelni akart. Akarta mondani, hogy fegyverét otthagyta ellensége szívében bennetörve, de nem volt ereje szólni, a hang megfagyott ajkán.
– Szólj, elveszett-e a csata?
A fiú némán inte és fejét lehajtá.
– Vesztél volna te is ottan, ne maradtál volna meg a gyalázat napjaira. Miért jöttél el? – A fiú hallgatott.
– Miért akarod túlélni hazádat? Temetkezni jöttél haza? Kerestél volna sírt magadnak ottan, hol meghalni dicsőség, a csatamezőn. Eredj innen! Ez a temető neked helyet nem ad. A mi halálunkban nem osztozol. Eredj tőlünk. Eltagadd, hogy itt születtél. Élj vagy halj, de elfelejts bennünket!

Jöttek aztán a vesztett csatából még többen a székely ifjak közül. El-kiűzték őket a székely nők egytül egyig.
– Keressetek más hont magatoknak, ha ezt meg nem védelmeztétek.
Elátkozták, elhajtották őket a széles világba. Menjenek, amerre látnak.
Székely ifjak elbujdostak. Kimentek idegen hazákba, most is odavannak, nem is jönnek vissza.” 

Jókai Mór: Székely asszony. Jókai Mór: Székely asszony. In: Uő: Forradalmi és csataképek, Budapest, Unikornis, 1994. (Jókai Mór munkái,36. kötet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_3_varia_opti.jpgÍgy nézhettek ki a Székely asszony című novella visszatérő katonái. A kép forrása: Barczy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege, Budapest, Corvina, 1986. – Törzsgyűjtemény

Számomra ez az epizód inkább egy elvakult, beszűkült, a másikban már csak a rosszat kereső és látó gyűlölködő gondolkodásmód tükre, semmint megalkuvást nem tűrő heroizmus. Igazából nem tudom eldönteni, Jókai valójában pozitív vagy inkább negatív képet fest a székelyek mentalitásáról. Hiszen – ahogy később erről még lesz szó – korai műveiben Jókai nem túl rokonszenves módon, „agyafúrt, alamuszi góbéknak” ábrázolja őket.
Bár érthető az asszonyok elkeseredése, a csatából megtérő legényekkel szembeni viselkedés ennek ellenére etikai szempontból erősen megkérdőjelezhető. Hiszen ezek az elzavart székelyek – hacsak nem az áruló Szabó Nándor menekülő emberei voltak – egy valóságos mészárszékben álltak hősiesen helyt vagy estek el Gáll Sándor vagy Gyertyánffy Ferenc katonáiként. Judit elvakultságában még azt sem veszi észre, hogy fia halálos sebet szerzett a hazáért való harcban. Ezután nem meglepő, hogy a falu megszállására küldött, cári cserkesz tisztben is csak az „ördögöt látta”, fogalma sem lévén arról, mi is lakott annak szívében, mikor egy „testvérnek tekinthető” nép asszonyait meglátta. Ezt az eseményt gyönyörűen fogalmazza meg Jókai:

„És a cserkesz arra gondolt, hogy neki is van otthon édesanyja, akinek szavai oly hasonlók ez asszonyéhoz, és szép húgai s ifjú jegyese, kik szintoly szépek, mint ez ifjú nők lovának lábai előtt, szemeik éppen úgy ragyognak, arcaik oly halaványak, hosszúkásak, vonásaik oly szenvedők, termeteik oly délcegek és hajuk olyan fekete – a szépséges cirkasz nőké, mint e székely nőké itten.
És szíve erőt vett rajta. Félrefordította fejét, hogy az asszonyok ne lássák a szeméből hulló könyűt, és azután lovát sarkantyúba kapta, egyet inte fehér kendőjével a hátrahagyott gyászos asszonyoknak, azután leborult lova nyakára. Társai utánasiettek nyargalva, a dárdák süvöltöttek a légben. A porfelleg elnyelte alakjaikat. Sem a székely hölgyek, sem a cserkesz hölgyek nem látták őt többet.
A sereghez visszaérve, haditörvény elé állíták, amiért a parancsot nem teljesíté, s kit a csaták golyója elkerült, megölte a szigorú haditörvény, amiért ellene vétett.
Küldtek azután keményebb szívű embert az asszonyoktól lakott város ellen. Az letapodta lovai patkójával az utca közepére ásott sír dombját s a zárva talált házajtókat kopjákkal ütteté be erőszakosan.”

Jókai Mór: Székely asszony. Jókai Mór: Székely asszony. In: Uő: Forradalmi és csataképek, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 36. kötet), 1994.– Magyar Elektronikus Könyvtár

De a „keményebb szívű embernek” nem sok diadal termett Sepsiszentgyörgyön, hiszen miután azt – a végsőkig ellenálló asszonyok heroikus küzdelmét letörve – házról házra kellett elfoglalják az önkényuralom katonái, végül drámai befejezésként maguk az asszonyok gyújtották fel a települést, hogy ne kerüljön ellenség kezére.
Mint említettem, számomra ez a történet nagyon nehezen értelmezhető, vagy úgy is fogalmazhatnék, nehezen értékelhető. Több kritikában a Székely asszony szereplői, a sepsiszentgyörgyi asszonyok, élükön Judittal a „patétikus, önfeláldozó hősiesség” eszményképeként jelennek meg. A magam részéről viszont nem vagyok biztos benne, hogy Jókai Mór is ezt kívánta ábrázolni művében. Hiszen elég érzékletesen leírja azok beszűkült látástól vezérelt makacs és elutasító viselkedését azokkal szemben, akiknek – meglehetősen árnyalt módon ábrázolt – cselekedeteit kifejezetten nagyra értékelheti az olvasó. A negatív ábrázolásmódot támasztja alá még az a tény is, hogy nem sokkal e mű keletkezése után, 1851-ben jelenik meg az Erdély aranykora című munka, melyben a székelyek mint alamuszi, olykor gyáva góbék jelennek meg, akiknek maguknak való észjárásán az újonnan beiktatott Apafi Mihály fejedelem a felesége, Bornemissza Anna segítségével jár túl. De az 1854-ben megjelent Magyar nemzet története című nagyszabású mű Dákorománia című fejezetében is megkapják a „góbék” és „komék” a magukét, hiszen ők azok, akikre Vitéz Mihály szövetségeként támaszkodott, hogy, ha csak rövid időre is, de megvalósítsa a 19. század közepi magyar társadalom – ekkor még csak – rémálmát. Vagyis a két román fejedelemség és Erdély egyesítési törekvéseit, a Jókai által nem kis iróniával Dákoromániának nevezett politikai államszövetséget.
Az 1880-as évek elején azonban radikálisan megváltozik Jókai viszonya a székely néphez. 1883-ban miután képviselőként már nem kapott helyett a fővárosban, így az Erdélyben fekvő illyefalvi választókerület küldötteként kerül be az országgyűlésbe. Ekkor jelenik meg előbb a Bálványosvár, majd a A Damokosok című műve. Ahogy Gángó Gábor írja a Jókai összes műveinek idézett sorozatában megjelent A Damokosok című regényhez írt utószavában:

„Minden bizonnyal erdélyi útjának, az illyefalvi választókerületben tapasztalt meleg fogadtatásnak hatására ábrázolja a későbbi regényeiben a székelyeket éppen ellentétesen, azaz vitéznek és becsületesnek.”

Gángó Gábor: Utószó. In: Jókai Mór: A Damokosok, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 14. kötet), 1992. – Törzsgyűjtemény

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_4_opti.jpg„Minden bizonnyal erdélyi útjának, az illyefalvi választókerületben tapasztalt meleg fogadtatásnak hatására ábrázolja a későbbi regényeiben a székelyeket éppen ellentétesen, azaz vitéznek és becsületesnek.”. A kép forrása: Hidán Csaba: Hunyadi János, a törökverő. Történelmi oktatófilm, 2022. november 28. – A Magyarságkutató Intézet honlapja

A székelyek achaikus-ősi eredetéhez való ragaszkodást a magyar mondavilág és a széppróza alkotásai szép számban megörökítették. Wass Albert gyűjtésében olvashatunk Az utolsó táltos történetéről, aki a Badacsony járhatatlan sziklavadonjában húzta meg magát, ahol az idegenből jött papok és a német lovagok nem találtak rá. Egy ragyogó téli reggel azonban felkerekedett „Isten kardjával”, hogy keletre menvén elbujdosson örökre az idegenek által megszállt nyugati gyepűről. Kalandoktól hemzsegő útja elején a nép által „Rianásnak” nevezett, a Balatont egész hosszában kettészelő jégrepedés mentette meg a vérdíjra éhes tihanyi zsoldosoktól, majd balatoni halászok, később alföldi pásztorok bújtatták őt és egy látó-asszony is gondjaiba vette. A Maros-mentén haladt még keletebre, végül „a székely hegyek szívében az öreg táltos egyszerre megérezte, hogy útjának végére ért, hazaérkezett”. A székely havasban eltöltött utolsó évei során rá kellett ébredjen, hogy a „székelyek olyan ügyesen beillesztették a maguk ősi hitét az új világba, hogy az öreg táltos észre sem vette, hogy keresztények között él”. Végül élete végén rábízta egy bölcs és bátor erdőlakóra a nála lévő „Isten kardját”. Azóta is generációról generációra őrzi valaki eme értékes ereklyét.
Az archaikus „pogány” hitvilág és a kereszténység együttélését és harcát dolgozza fel a 13. században játszódó Bálványosvár témája. Orbán Balázs Székelyföld leírása című örökzöld tájleíró, történelmi, régészeti, néprajzi témájú munkája ennek a műnek komoly forrását képezte. Jókai innen vette a két ősi család az Opourok és a Mikék konfliktusának történetét. Ez a két előkelő família halálos ellenségként viszonyul egymáshoz – az előbbiek az ősi, az utóbbiak az új, krisztusi hitet képviselve. Az ő háborúba torkolló konfliktusuk adja a regény cselekményének fő motívumát. Mindez az egzotikusan ábrázolt középkori Erdély vadregényes tájain, ahol a címadó Bálványos vára, az ősvadonként megjelenő Szent Anna-tó környéke, a száz hársfa képezte élő boltozattal borított székely tanácsdomb, vagy az elmésen megoldott A Fergettyűvár történelmi múltunk és egy afféle korai Gyűrűk Ura fantáziavilág határmzsgyéjére kalauzolja az olvasót. A letehetetlen könyv olvasása közben, Anap” és a „kereszt” harca című fejezet igazi lovagkori, ostromtornyos várvívó jelenetét elképzelve szinte magam előtt láttam egy Mennyei Királysághoz hasonló filmszerű jelenetet, ahol a két ellenséges család seregének vezérei Mike Andorás és Opour Zsombor csapnak össze. Ahogy Jókai ezt a harcot leírja, azzal tulajdonképpen összegzi a történet központi mondanivalóját:

„Ahogy a vívótorony ormán maga állt Mike Andorás, úgy a bástyafokon is saját személyében várt reá Opour Zsombor. Andorás a templomos lovagok vértezetét hordta; hosszú fogsága alatt szent fogadást tett, hogy ha kiszabadul, a templomos rendbe avatja fel magát; páncélja fölött viselte a fehér palástot a nagy vörös kereszttel; fején a bodon alakú sisakot, öklében a hosszú, kétélű kardot; Zsombor ellenben, a szaracén lovagok módjára, láncszemekből fűzött páncélinget öltött, aminek elöl a mellén a nap sugárküllős aranyképe ragyogott, sisakján egy egész ráró madár terjeszkedett fölemelt két szárnnyal, mintha az is az ellenségre lecsapni készülne; kezében súlyos csatabárdot emelt; még azonkívül bal felől kard, jobbról gerezdes buzogány lógott az övéről. Ez a harcbevégző.
Mindenki érezte, előre sejtette, hogy ebben a két hős fiúban van megtestesülve az utolsó tusája a keresztyén hitnek és az ősvallásnak: két isten uralma fölött fog dönteni e harc.” 

Jókai Mór: Bálványosvár, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 2. kötet), 1992. – Magyar Elektronikus Könyvtár

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_5_opti.jpgBálványos vár romja. In: Vasárnapi Ujság, 10. évf., 26. sz. (1863. junius 28.), 228. – Elektronikus Periodika Adatbázis. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A pogány Opourok és keresztény Mikék a történet végén végül megbékélnek egymással, aminek legfőbb oka ugyanaz, mint a köztük lévő véres háborúskodás kirobbanásának – a szerelem. Vagyis a cselekmény központi szála Opour Szilamér és Mike Imola románca. Ez a leányrablással kezdődő házasságba torkolló románc egy olyan mélyen gyökerező szerelemből fakad, mely előtt végül kénytelen mindkét család meghajolni. A Mikékkel atyafiságba került Opourok végül szintén kereszténnyé lesznek, megtatva persze mindazt, amit Wass Albert utolsó táltosa látott köztük. Egyébként a székelyek archaikus elemekkel vegyített keresztény hitgyakorlatával a történetben szereplő, akkor még pogány hitű Szilamér is szimpatizál, legalább is egy darabig:

„Mindezt a szertartást végignézte Szilamér az egyházajtóból, egy kőcölöp mellé húzódva. Szabad volt ide a tuhudunoknak is bejönni, sőt kívánatos volt, hogy jönnének be ide a megtérés végett.
Mikor széttekintett az egyházban, azt mondá – ez bizony szép lakás az Isten számára, de a mi száldokfa köröndünk mégiscsak szebb, mert annak az égbolt a teteje, s élő forrás mellett van az oltárköve.
Az orgonaszó meg az ének nemigen lepte meg, ez nagyon hasonlít a tuhudunok kürt- és tilinkózenéjéhez, melyhez a szüzek énekelnek az áldozatnál.
Amit azután az olasz ferences barát olvasott fel a könyvből, az meg éppen megnyerte a tetszését. Ez Szent Ferencnek az imája, mely, mint az írás mondja, így hangzik:
»Légy magasztalva te nagy Isten, minden teremtményeiddel. A mi testvérünkkel, a nappal, aki minekünk világít! Oh mily szép, óh, mily ragyogó az ő fényében! Ő a te jelképed, Uram!«
– Nohát, mi is éppen ezt valljuk – dörmögé Szilamér.
»Légy áldva, óh uram, a mi asszonynénénkkel, a holddal és a mi húgainkkal, a csillagokkal együtt, akik olyan szépek és fényesek.«
– Ezt is a számból vette ki ez a pap!
»Légy áldva, óh uram, a mi süvünkkel, a széllel együtt, aki a felhőket és a derült időt hozza! Légy áldva a mi ángyikánkkal, a vízzel együtt, aki oly hasznos, jóízű és tiszta. Légy áldva a mi urambátyánkkal, a tűzzel együtt, akivel az éjszakát megvilágítod: óh mi szép, óh mi vidám, óh mi erős és hatalmas ő! Légy áldva, óh uram, a mi asszonyanyánkkal, a földdel együtt, aki minket táplál és megtart.«
– Hiszen ez egészen az én hitem! – mondá magában Szilamér. S egy nagyot gondolt: »ha ez a keresztyén vallás, kapom: odamegyek az espereshez, kiszakítok egy szálat a hajamból, azt mondom, kössük össze a te hajszáladdal, aztán szűnjék meg köztünk minden ellenségeskedés. Így én is beállhatok a ti templomotokba, azt a kis keresztvizet a fejemre, nem bánom, töltsd reá: s akkor mindjárt össze is köthetsz az én szerelmesemmel ottan az oltár előtt.«
Hanem aztán az esperes maga egészen elrontotta az üdvös hatást a rákövetkező szónoklásával. Arról beszélt, hogy „akik itt e világon elsők, azok lesznek a másvilágon az utolsók, s akik itt szolgálnak, azok fognak ottan uralkodni.
De ez már sehogy sem ment a rabonbánfiú fejébe.
– Micsoda? Hogy én ott szolgáljak a csatlósomnak, s az meg énnekem parancsoljon ottan? Az én hitem szerint, aki itt hős volt és vitéz, a túlvilági örök napos mezőkön dicső lesz és hatalmas; ahelyett is én elvállaljam azt, hogy minden dicsőség a gyávákra és nyomorultakra vár? Hát az se legyen igaz, hogy amely ellenséget én vitézi csatában megölök, ez a másvilágon engem szolgálni fog; hanem megfordítva, a gonosz ellenség, aki hazámra tört, s kit én lesújtottam, ott a másvilágon legyen az én uram! Hát még arról is lemondjak, hogy a másvilágra a Göncöl szekerén repüljek, aminek a kocsisa Konrád császár, akit Lehel vezér a kürtjével halálra sújtott? Ez pedig már igaz! De erre rá nem állok.” 

Jókai Mór: A leányrablás. In: Uő: Bálványosvár, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 2. kötet), 1992. – Magyar Elektronikus Könyvtár

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_6_opti.jpgJókai egzotikus tájábrázolásában a Bálványosvár című kisregényében megjelenik a „torjai Büdös” kénbarlang is. In: Orbán Balázs: Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból, Szekszárd, Babits, 2002. Magyar Elektronikus Könyvtár

A Damokosok című kisregényének témaválasztásakor Jókai egy műveihez szívesen választott történelmi korszak, a három részre szakadt Magyarország időszakához nyúlt. Azon belüli is az Erdélyi Fejedelemség egy vészterhes korszakában játszódik műve cselekménye. Az események párhuzamosan zajlanak a Nobel-díjas Henryk Sienkiewicz lengyel író, filmvásznon is megjelenő grandiózus történelmi regényével, a svédek ellen vívott északi háborút  (1655–1660) feldolgozó Özönvíz című könyvvel. X. Károly Gusztáv svéd király lengyel–svéd trónutódlásra hivatkozva megtámadta Lengyelországot. Azonban a harcok során a lengyelek erős ellenállást tanúsítottak és a svéd király szorult helyzetében az Erdélyi Fejedelemséghez fordult. Az apjánál jóval kisebb formátumú erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György 1657-ben ennek következtében vonul Lengyelországba. Ahogy A magyar nemzet története című művében Jókai nem kis iróniával írja:

„Fejébe vette a nyavalyás, hogy ő elfoglalja, onnan Erdélyből, a lengyel királyságot s lesz Lengyelország királya, ahogy Báthory István volt. Csakhogy Báthory Istvánt hívták a lengyelek, ő pedig csak képzelte, hogy hívják…. Mikor aztán egész Krakkóig eljutott, azt el is foglalta, akkor vette észre, hogy őtet a lengyelek nem kínálják semmiféle koronával, hanem igen kardéllel és kopjaheggyel

Jókai Mór: Apró fejedelmek. In: Uő: A magyar nemzet története regényes rajzokban. 2. kötet, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái), 1996. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Habsburg-udvar rosszallóan tekintett erre a hadjáratra, a „hűbérúr” török Porta pedig egyenesen megtiltotta. Emiatt a következmények messze drámaibbak lettek, mint egy vesztett külföldi háborúé. A jellemtelen és gyengekezű fejedelem minimális seregtesttel hazamenekült, miután a Dél-Lengyelországban rekedt és a Habsburg-erőkkel támogatott szepesi lengyelek és a szultán által küldött krími tatár hordáktól bekerített seregét Kemény Jánosra bízva gyáván otthagyva. A magára maradt sereget:

„elfogta a tatár kán, s gyalog hajtá el valamennyit Krímiába, s ott használta őket a legaljasabb rabszolgamunkára, etetve moslékkal s traktálva korbáccsal, s iszonyú váltságdíjat követelve értük”.

Jókai Mór: Apró fejedelmek. In: Uő: A magyar nemzet története regényes rajzokban. 2. kötet, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái), 1996. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Tulajdonképpen ez az esemény szolgáltatja a regény cselekményének alapját. Egyes vélemények szerint Jókai a Magyar nemzet történetében már megírta A Damokosok kivonatát. Hiszen regényben szerepelnek ugyanazok az események, amelyek az Apró fejedelmek című fejezetben összefoglalt (a fejedelem bukott hadjárata és viselkedése; a szamosújvári diétán megjelenő asszonyok).

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_8_opti.jpg

Székely hadnagy a 16. századból. In: B. Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996. – Törzsgyűjtemény

A helyszín leírásánál itt is nagy hatással volt rá Orbán Balázs műve, és az ’50-es években tett erdélyi útja. A főhős (a valóságban egyébként fél évszázaddal korában élő) Damokos Tamás is az elhurcolt sereghez tartozik, ő a székely csapatok vezére. A Krímbe kerül egy tatár főember (Buzdurgán) rabszolgájaként. A cselekmény egyik szála ezért a távoli Krímben játszódik. Mielőtt rabláncra kerülne Damokos Tamás, az egyik agyafúrt, amolyan – itt már a szó pozitív értelmében vett – igazi székely-góbé észjárással megáldott hűséges hadnagyát, Czirjék Boldizsárt hazaküldi, hogy vigyen hírt a feleségének. Czirjék kalandos utakon – egy rettegett rablóvezértől és egy vérszomjas medvétől is menekülve – éppen az 1658-as Erdélyt dúló tatárjárásba csöppen. A valószínűsíthető módon az 1848–49-es szabadságharc ágyúöntő mesteréről, Gábor Áronról mintázott rafinált székely hadfi azonban helyt áll, szimbolizálva a szerző azon mondatát, hogy „a székely, akárhányszor agyonverik, mindig újra feltámad!” A tatárveszély kellős közepén megérkező műszaki zseni, Boldi bá’ nagyon elmés módon oldja meg a – hadra fogható férfiak távolléte miatt – csak asszonyok, öregek és gyerekek által lakott Mikóújvár védelmét. Van valami meghitt báj a szerzőre jellemző túláradó fantáziával dúsított fejezetben, melyben a fából, ha nem is vaskarikát, de ágyút készítő székelyek végül sikeresen elűzik Mikóújvár falai alól az odaözönlő tatár hordákat. A rafinált észjárású székelyek élni akarásának akár mintapéldája is lehetne ez a jelenet.

„– Nem úgy csináljuk ám a dolgunkat, ahogy a jó becsületes illyefalvai atyánkfiai tették: hogy közel eresszük a falainkhoz a tatárt, ahonnan kanócos nyilakkal ránk gyújthatja a tetőt, kiszedheti a szemünk szőrét; hanem azon leszünk, hogy, távol tartsuk őket a testünktől. Innen is, túl is Csíkszereda előtt nagy földvárat hányunk, s akár szembe, akár hátul támad ránk az ellenség, úgy leágyúzzuk, hogy a szeme is szikrát hány bele.
– Leágyúznók ám, ha volna mivel? – mondá Mihály bá, a legvénebb puskás. – De az a négy réztarack, ami a nagyasszony kastélyában van, csak lakodalmas nép elejbe puffogatni való.
– Márpedig énnekem huszonnégy ágyú kell.
– Ha csak a földből nem nő ki?
– Hát igenis, hogy onnan nő ki! Mire való ez a szép veresfenyő erdő? Semmi szégyen sem lesz az a tatárnak, ha mi faágyúval lövöldözünk belé.
Az öregek csóválták a fejüket; de tudták, hogy Boldizsár bá ezermester; hát csak engedtek a parancsolatjának. Levágták a huszonnégy szál fát, s azokkal a nagy fúrókkal, amik a bányavíz szivattyúcsöveihez valók, végigfúrták valamennyit.
– De mármost hogy lövünk mi ebből? – aggóskodék Mihály bá – hisz az elöl-hátul lyukas. Ezt ha elsütjük, akkorát fog lőni hátrafelé, mint amekkorát előre. De hogyan is süssük el? Hisz ha az oldalán gyújtólyukat fúrunk akkor az egész csövet az első lövés kétfelé repeszti.
– Majd lesz annak módja! – nyugtatá Boldizsár. – Ugyebár, ha a puskád csöve telemegy homokkal elöl a szájánál, hát akkor a töltés, inkább, hogysem azt az ezernyi homokszemet egyenkint kitologassa, kapja magát, szétveti a puskád csövét az agyánál. No hát! Ennek a faágyúnak a hátulsó likán elébb bedugjuk a golyókkal, szegekkel, vagdalt ólommal s más efféle csemegékkel tele zacskót; utána a puskaporos zacskót; azután pedig betömjük azt mentül lazábban száraz homokkal. Nem lesz annak a homoknak semmi baja a lövés után. Az ágyút pedig akképen sütjük el, hogy egy ember odatart egy megtüzesített végű kopját a tömő homokhoz, a másik egy pöröllyel ráüt a kopjanyél túlsó végére, s mindjárt kész lesz a durranás.
Hej, ha tudta volna Boldizsár bá, hogy ő találta ki a hátultöltő cindnádel-fegyvernek a fortélyát!
Még azután a faágyúkat belül kibélelte összegöngyölített vaspléhvel, kívül behúzatta nyers ökörbőrrel, megpántoltatta vasabroncsokkal, hogy annál jobban szolgáljanak.
De mármost puskapor is kéne, ahhoz pedig malom kell. Hogyan fundálta ki, hogyan nem, én azt meg nem mondom; de végre azt is csak előállítá Boldizsár bá. Puskaport is fabrikált ő; mégpedig nem feketét, hanem fehéret: azt mondta, hogy ez azért jobb, mert nincs olyan erős tüze, nem gyújtja meg az ágyút.

A gonosz pogány had véres fejjel lett visszaverve Mikóvár alul, pedig csak öreg emberek és suhancok álltak vele szemközt: fából csinált ágyúk dörögtek ellenük.”

 Jókai Mór: A mikóújvári ágyúk. In: Uő: A Damokosok, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 14. kötet), 1992. – Magyar Elektronikus Könyvtár

De a székelyek nagyon erős élni akarásuk érdekében nemcsak az agyafúrt észjárásukra támaszkodtak. Legalább is így tájékoztat minket Jókai (is). A katonáskodáshoz szokott góbék éppúgy megállták a helyüket, ha kardot –helyesebben szólva a magyar hadviseléshez jobban illő szablyát – kellett ragadniuk a maguk, vagy a rájuk bízottak, a haza védelme érdekében. A magyar hadviselés elengedhetetlenül szerves részét képezték történelmünkben a páros összecsapások, a bajviadalok. Nem véletlen, hogy a korszak hadászatának egyik emblematikus és alapműnek számító feldolgozása – Takáts Sándor tollából – éppen a Bajvívó magyarok címet kapta. A bajvívások, párbajok, ahogy akkor nevezték, a „tusák” a végvári katonák, huszárok, hajdúk hétköznapjaihoz szervesen hozzátartoztak. A mindennapos összecsapások, páros viadalok korszakában nem kerülte el ez – a valamirevaló magyar vitézek életébe szervesen beilleszkedő – próba a székely katonákat sem. Hiszen nagy szégyennek számított, ha valaki nem fogadta el a másik fél bajra hívását. Bizony az ellenfél számíthatott a levágott rókafarokból álló ajándékra, amely még a halálnál is nagyobb szégyent jelentett.
Főhősünknek, a Krími fogságból megcsonkítva és meggyötörten hazatérő Damokos Tamásnak nemcsak az Erdélybe zúduló tatár seregeket kell visszavernie, de az egyik csata során találkozik óriási termetű, kegyetlen rabtartójával is. Az íratlan szabályok párviadalra szólítják őt, melyet vonakodva bár, de elvállal. Jókai Mórral kapcsolatban több forrásban olvastam, hogy a vívás rendszeres részét képezte életének. Ezt a tényt több regénye vívójeleneteinek leírása alapján le sem tagadhatta volna. Így van ez A Damokosok záró jeleneténél is, ahol kíméletlen precízséggel írja le, hogy a vívás nem az a műfaj, ahol a harcérték kizárólag a nagy testi erőn múlna. Talán ez a jelenet nagyon jól szimbolizálja a „maroknyi székely” nép élni akarását és küzdelmét a szabadságért.

„Damokos Tamás látta, hogy ezt a harcot nem kerülheti ki.
És akkor erre az emlékezetes mondásra fakadt, ami fel van jegyezve a Damokos-család hagyományaiban.
– Hej becsület, becsület! Ha te nem volnál, nem kellene énnekem most meghalnom!

Azzal [a tatár ellenfele] felemelte faág vastagságú karjával magasra azt a széles pallost, ami egy bikát is képes kettészelni, s csak úgy forgatta a feje fölött, mintha nádszál volna. Úgy várta be a reá rohanó Damokos Tamást.
Hanem hát meglehet, hogy az ilyen nagy testnél nem olyan nagyon gyors az agy és a kar közötti összeműködés, mint a kisebb termetűnél, amíg az ő feje azt mondja a kezének: „vágj”, míg az ezt megteszi, azalatt a tömzsi régen odavágott. Damokos Tamásnak az éles szablyája csak egy villámlásnyi kis idővel elébb csapott le hamarább a Buzdurgán nyakára, mielőtt annak a pallosa őreá alázúdult volna, de olyan szerencsétlenül talált neki oda, hogy a hordónyi nagy fő csak lerepült az óriás válla közül, s amint talpra esék a földön, nagy mordiásan összehúzta a szemöldökeit, fintorgatta az orrát, s nagyokat pillogatott meredező szemeivel, a szája tátogott hozzá, mintha szemrehányásokat tenne: »Ej, Damokos Tamás, ezt nem vártam tőled!«
A fej nélküli test pedig, megfordulván a lovával, elkezdett szaladni vissza a tatár tábor felé, szokása szerint a két földig érő lábával is segítve nyargalni az alatta futó lónak. Az öklébe szorított pallos egyre csapkodott a levegőbe jobbra-balra, mint a bomlott szélmalomszárny. A tatárság erre a látványra úgy megijedt, hogy hátat fordított, elfutott világgá, ott hagyva a székelyeknek az egész prédáját s pányvára fűzött rabjait valamennyit.”

Jókai Mór: A Damokos-vágás. In: Uő: A Damokosok, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 14. kötet), 1992. – Magyar Elektronikus Könyvtár

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_9_opti.jpgÍgy nézhetett ki az a Damokos Tamás, aki a valóságban fél évszázaddal korábban élt, mint Jókai regényében szerepel. A kép forrása: Hidán Csaba: A nagyságos fejedelem és a segesvári százok. Történelmi oktatófilm. Történelmi oktatófilm, 2022. november 28. – A Magyarságkutató Intézet honlapja 

Köszönjük Hidán Csaba Lászlónak és Somogyi Győzőnek a képek közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:


Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr1518349697

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása