Kölcsey Ferenc: Berzsenyi Dániel’ versei

2024. március 27. 16:57 - nemzetikonyvtar

Március 15-én Kölcsey Ferenc kéziratos hagyatékából esztétikai, nyelvtudományi dolgozatokat, továbbá nyelvészeti, statisztikai-demográfiai munkák kivonatait és nem utolsósorban fontos kritikákat, köztük a híres Berzsenyi-kritika (recenzió) egyetlen példányban fennmaradt, teljes, autográf kéziratát tettünk közzé a Kézirattár digitalizált dokumentumait felölelő virtuális Copia gyűjteményünkben. Kölcsey recenziója a magyar irodalom talán legelhíresültebb kritikája. Továbbá közzétettük azt a költő által egyetlen kéziratoldalra feljegyzett hat verstöredéket-vázlatot, amelyet Kölcsey műveinek kritikai kiadása sem ismer.
Az alábbiakban a Berzsenyi-kritika megszületésének körülményeit ismertetjük.

kolcsey_berzsenyi_recenzio.jpgKölcsey Ferenc: Berzsenyi Dániel’ versei. Második megbővített kiadás […] 1816. Pest | 1817. március 1. – április 5. A kézirat első oldala. Raktári jelzet: Analekta 3387. – Kézirattár. A kép forrása: Copia virtuális gyűjtemény

Berzsenyi Dániel első kötetének megjelenését követően, 1814-ben a Kazinczy „iskolájában” tanult költők, irodalmárok körében az elismerés mellett erős kritikai hangok is megjelentek, sőt – Szemere Pált idézve – „ollykor ollykor vitatkozás is, Berzsenyi szertelen mythologiáskodása iránt”. Az ekkor már Niklán élő költő antikvitásból vett irodalmi, mitológiai utalásainak ilyen mérvű jelenlétét járomként élték meg, melynek súlya a nemzeti nyelv és irodalom kifejlődését alapvetően hátráltatja. Szemere közlése szerint Kölcsey kevésbé vett részt ezekben a vitákban, „azonban ő volt még is ki e tárgy felöl leghosszasabban gondolkodott, elmélkedett” és „újabb és újabb gáncsokat említgetett ellenök”. Így állt elő az a helyzet, hogy a 19. század első felének egyik legjelentősebb folyóirata, a Tudományos Gyűjtemény szerkesztősége a költőt bízta meg a Berzsenyi-kötet 1816-ban kijött második kiadásának recenzeálásával.
1817-ben Kölcsey két kritikát tudott felajánlani a Tudományos Gyűjtemény számára, már jó ideje készen volt Csokonai-recenziója, melyet eredetileg az Erdélyi Muzéum közölt volna, ám a szerkesztő, Döbrentei Gábor a maga kritikai ízléséhez képest éles hangú bírálatot vonakodott megjelentetni, mire Kölcsey végül visszavette a kéziratot. És csaknem készen volt már a Kis János verseiről írott Kölcsey-kritika is 1817 februárjának közepén. Az induló folyóirat örömmel fogadta ezeket mint tárgyukban is fontos darabokat, de magának a recenzesnek személye is hozzájárult a kedvező fogadtatáshoz, miután a költő pesti tartózkodásai alatt egészen közeli kapcsolatba került a nyelv és az irodalom megújításának, a tudományosság felvirágoztatásának lázában égő alkotókkal. Közülük a folyóirat szerkesztésében is munkát vállaló Szemere Pállal majd egész életen át tartó szoros barátságot ápolt.
Kölcsey recenziója az 1816-ban, második kiadásban megjelent Berzsenyi-művekről a magyar irodalom talán legelhíresültebb kritikája. Köztudott, hogy Berzsenyi – az elismerő szavakat nem méltányolva, csak az itt-ott valóban súlyos elmarasztalást és szarkasztikus megfogalmazást kihallva belőle – évekre elhallgatott ezt követően. Kevésbé közismert azonban, hogy a folyóirat cenzúrázva jelentette meg Kölcsey szövegét. Szemere a föntebb már idézett Tudósításban (ezzel a címmel készítette el a folyóirat számára lektori véleményét Kölcsey recenziójáról) tudatosan alkalmazva az anaforikus, párhuzamos mondatszerkesztést drámai felhanggal adja vissza a történéseket:

„[Í]gy történt, hogy Kölcsey recensióját a’ legtöbben társaink közül tulságosnak ítélék, Berzsenyire nézve is, de leginkább azokra nézve, miket poesisünk tartalmatlansága ellen monda el, így történt, hogy a’ tulságosok közül néhány pontok kihagyatni rendeltettek, így történt, hogy Kölcsey ezen rendeletnek ellentmondott, ’s Vitkovicsnál olly kikötéssel hagyá kéziratát, hogy az minden legkisebb változtatás, kihagyás nélkül nyomassék ki, így történt, végre, hogy nem Kölcseynek, hanem egyesületünknek akarata lőn teljesítve, ’s Kölcsey megneheztelvén, dolgozó társaink közül örökre kiszakasztotta magát.”

Szemere Pál: Tudósítás. In: Kölcsey Ferenc: Irodalmi kritikák és esztétikai írások I. 1808–1823 [kritikai kiadás], s. a. r.: Gyapay László, Budapest, Universitas, 2003, 587–588.  – Törzsgyűjtemény 

A Tudományos Gyűjtemény 1817-i VII. számában (96–105. o.) tehát megcsonkítva jött ki a szöveg, és a későbbi kiadók mind ezt vették alapul, mivel Kölcsey életében nem jelent meg újra a bírálat, sem megcsonkított, sem teljes formájában, kézirata pedig éppen száz éven át ismeretlen volt az irodalomtörténet előtt. A kicenzúrázott részt, a teljes recenzió bő negyedrészét Császár Elemér közölte 1917-ben az Irodalomtörténeti Közleményekben, a mindaddig lappangó eredeti kéziratból. A teljes szöveg végül, immár a Széchényi Könyvtárba került autográf kéziratból közölve, a Gyapay László munkájaként előállt kritikai kiadásban vált olvashatóvá 2003-ban.
Kölcsey kritikusi működéséről szólva az irodalomtörténet konszenzuálisan normatív elvek alkalmazásáról beszél, és ugyanezt olvashatjuk ki az említett lektori jelentésből is. Szemere, Berzsenyi feltétlen híve („megfenekelve maradtam hitemben, imádásomban Berzsenyi iránt” – írja valamivel korábban) azt veti barátja szemére, hogy a hosszú évszázadok alatt kifejlett, virágzó nyugat-európai irodalom csúcsteljesítményeihez méri a magyar nemzeti irodalmat, mind ennek múltját, mind pedig a legkiválóbb kortárs alkotóit, valamint nem ritkán nem érti igazán a teremtő Berzsenyit, sem szándékait, sem poétikai megoldásait. A hosszú lektori jelentés második fele csaknem pontról pontra végigveszi a Kölcsey által kifogásolt darabokat, és próbálja értelmezni, mintegy igazolni Berzsenyi megoldásait.
A jelentés azonban nem készült el időben, csak a lapszám megjelenését követően tudta megküldeni Szemere a szerkesztőségnek. Ám egészen biztos, hogy nem befolyásolta volna a döntést, mivel Kölcsey Berzsenyit bíráló bekezdéseivel szemben nem emeltek kifogást a szerkesztők, teljes egészükben megjelentek a lapban, a kihagyott első szövegegység tartalmához pedig Szemere is ambivalensen viszonyult. Kölcsey az antikvitásból eredeztethető éghajlatelméletet a költészet terébe bevonva azzal indítja a recenzió erős felütését képező irodalmi vázlatát, hogy egyes vélemények szerint az északi népeknek – konkrétan a németet nevezi meg – a déliek irodalmához kell fordulnia, hogy fantáziájuk és érzelmeik lángra kapjanak. „Valami illyennel menthetnők mi is magunkat” – tér át a magyar költészet múltjáról megfogalmazott elmarasztaló ítéletére, hogy aztán a mentséget rögtön cáfolja is, kijelentve, hogy mind a németség, mind Caledonia (Skócia), mind Dánia:

„[...] halhatatlan és saját énekeseket számlált, midőn még ott Rómának nevét nem ismerték”.

Kölcsey Ferenc: Berzsenyi Dániel versei. In: Irodalmi kritikák és esztétikai írások I. 1808–1823 [kritikai kiadás], s. a. r.: Gyapay László, Budapest, Universitas, 2003, 54. – Törzsgyűjtemény

Sőt, következik a legfájóbb összehasonlítás:

„[...] ezek a’ csak nem köztünk élő Serbusok, a’ mi Dunánknak, a’ mi Szávánknak partjain, olly poetai lebegéssel, olly makacs kedvvel, ’s olly egyszerü fennséggel költik dalaikat, mint Anakreon és a’ Homeridák”.

Kölcsey Ferenc: Berzsenyi Dániel versei. In:Irodalmi kritikák és esztétikai írások I. 1808–1823 [kritikai kiadás], s. a. r.: Gyapay László, Budapest, Universitas, 2003, 54. – Törzsgyűjtemény

Ha tehát a fenti példákat összevetjük saját költészettörténetünkkel:

„[...] bizonyosan azt kell hinnünk, hogy poetai szegénységünknek oka mélyebben fekszik, mint sem azt, akar geographiai fekvésünkből, akar valami egyes történetből [véletlen történésből] kimagyarázhatnók”.

Kölcsey Ferenc: Irodalmi kritikák és esztétikai írások I. 1808–1823 ([kritikai kiadás], s. a. r.: Gyapay László, Budapest, Universitas, 2003, 54. – Törzsgyűjtemény

Majd a következő bekezdésben még élesebben:

„[...] a’ Magyar verselők nem bírván eredeti kicsapó hévvel, mind addig, míg csak Rómának verselőjit ismerték, nem hoztak semmi figyelemre méltót magokkal.” 

Kölcsey Ferenc: Irodalmi kritikák és esztétikai írások I. 1808–1823 [kritikai kiadás], s. a. r.: Gyapay László, Budapest, Universitas, 2003, 54.  – Törzsgyűjtemény 

(Kölcsey meggyőződése szerint a latin nyelv az erő és a méltóság nyelve, mely – szemben a göröggel és a némettel – nélkülöz minden könnyedséget, hajlékonyságot, nyelvi teremtőkészséget, ezért „nem poetai nyelv”.)
A Tudományos Gyűjtemény szerkesztői körében a Kölcsey tételmondataira születő reflexiók a visszafogott nemtetszéstől az indulatos kirohanásokig terjedtek. A nemzeti öntudat, az évszázadokon át öröklődött kultúrfölény bűvköréből szemlélve a világot elképzelhetetlen volt, hogy a délszláv népköltészet jelentősebb értékeket teremtett volna, mint a magyar. Voltak tárgyilagosabb vélemények is, például Szemeréé, aki lektori jelentésében, az idézett Tudósításban ugyancsak problematikusnak tartja ezt a sommás, tanárias ítéletet, kimondottan az adott történeti pillanatban károsnak, amikor egy megújuló nemzet irodalmának sokkal inkább történeti értékeinek feltárására és méltányos megítélésére, semmint annullálására volna szüksége. És voltak más hangok is. Kazinczy nem volt a szerkesztőség tagja, de mint közelről érintett (Berzsenyit de facto ő indította el pályáján, és tanácsait magukon hordták a kötetben publikált versek is, Kölcsey pedig tényleg legközelebbi tanítványai közé tartozott egykor) ő is hallatta hangját az uralkodó médiában, leveleiben, melyekről lehetett tudni, hogy kiterjedt kapcsolati hálójának köszönhetően nem csak a címzettekhez érnek el. 1817. május 6-án, még bőven a recenzió körüli huzavona közepette így ír Kis János költőnek:

„Horvát István azt kivánta Kölcseitől, hogy a Berzsenyi Verseinek Recensiojokból húzzon ki két §-t, mellyekben az állott, hogy a’ Magyar eddig nem birta a’ Dalok Lelkét (den Geist der Lieder), mellyben a’ Ráczok megett áll. Ez az én tisztelt barátom Horvát hongrois enragé [megveszekedett magyar], még a’ nem valót is ránk szeretné raggatni, mihellyt általa fénylünk. Én azt hiszem magam felől, hogy én is a’ dühösségig Magyar vagyok, de nem vagyok az a’ hazugságig. Poetai Berkemben áll egy ének Azzan Agáról […] Kivévén az egy Zrinyit, nézzük-meg a XVIII. század közepéig van e a’ Magyarban öszveséggel […] annyi poetai becs mint ebben az egy dalban. Bizony nincs.” 

Kazinczy Ferenc Kis Jánosnak 1817. május 6. In: Kölcsey Ferenc: Irodalmi kritikák és esztétikai írások I. 1808–1823 [kritikai kiadás], s. a. r.: Gyapay László, Budapest, Universitas, 2003, 397. – Törzsgyűjtemény 

(Az említett „ének” tekintetében Kazinczy osztotta a jeles európai szerzők feltétlen elismerő véleményét. Azzán Agát, azaz a Hasanaginica című bosnyák népballadát Alberto Fortis jegyezte le dalmáciai utazásán és publikálta 1774-ben, Goethe németre fordította, Walter Scott angolra, Kazinczy pedig – Goethe után németből – magyarra, és publikálta az említett kötetében.) Ugyanaznap Döbrentei Gábornak, az Erdélyi Muzéum szerkesztőjének is írt:

„Abban áll e a’ Haza és Nemzet szeretete, hogy hazudjunk annak magasztalására? ’s Kölcseinek szava nem azt tehette volna e, hogy piruljunk-el ’s igyekezzünk ezen puszta mezőkön is virágokat termeszteni?” 

Kazinczy Ferenc Döbrentei Gábornak 1817. május 6. In: Kölcsey Ferenc: Irodalmi kritikák és esztétikai írások I. 1808–1823 [kritikai kiadás], s. a. r.: Gyapay László, Budapest, Universitas, 2003, 397. – Törzsgyűjtemény 

A publikálás körüli huzavona természetesen Kölcseyt érintette a legközelebbről. A szerkesztőség egy-egy tagja levélben kérte, hogy finomítsa a kritikát és az inkriminált részt hagyja ki belőle, illetve személyesen is próbálták meggyőzni. A recenzens azonban nagyon következetes volt, sem egyes megállapításaitól, sem a problematikus bekezdések közlésétől nem kívánt elállni. Döbrentei így adja vissza rögtön az első szerkesztőségi ülést, amikor a kézirat terítékre került:

„Fejér György [főszerkesztő] kezébe megy az [ti. a recenzió], hogy a Tudományos Gyűjteményben mint szerkesztő kiadná. Fejér szigorolja. Gyűlés Vitkovicsnál. A’ jelen Kölcseyhez baráti kérelem. Szelídítené. Kölcsey feleletei: nem, nem, nem. Úgy, vagy épen ne.”

Döbrentei Gábor. In: Kölcsey Ferenc: Irodalmi kritikák és esztétikai írások I. 1808–1823 [kritikai kiadás], s. a. r.: Gyapay László, Budapest, Universitas, 2003, 395. – Törzsgyűjtemény 

A döntés végül a szerző akarata ellenére született meg, mint azt Szemere Tudósítása egyértelműen közli, Kölcsey pedig a publikálást követően minden kapcsolatot megszakított a folyóirattal.
A recenzió egyetlen fennmaradt autográf kéziratát Copia-gyűjteményünkben tanulmányozhatják az érdeklődők. Egyes irodalomtörténészek fölvetették, hogy létezhetett egy szelídített verziót tartalmazó Kölcsey-kézirat is, ám ennek a történet kifutása egyértelműen ellentmond. Csaknem biztosan állítható, hogy a fennmaradt példány az, amelyet Kölcsey Vitkovics Mihálynál, azaz a szerkesztőségben hagyott az első személyes megbeszélésen. Ezt később, nem tudjuk mikor, a belső munkatársak egyike, feltehetően Horvát István, – Kölcsey egy utalásából ítélve – a „cenzúra-párt” vezére, nem mellékesen ekkor már a nemzeti könyvtár igazgatója, átadta Ponori Thewrewk József írónak. (Ponori Thewrewk az ügyben Horvát leghívebb követője volt, 1817-ben csípős epigrammában gúnyolta a „gonosz” Kölcseyt az Erdélyi Muzéumban, merthogy „a napban mocskot keresett”.) A kéziratot tőle örökölte fia, Ponori Thewrewk Emil, kiváló klasszika-filológus, 1949 óta pedig kézirattárunk őrzi.
Copia-oldalunkon most minden érdeklődő számára tanulmányozhatóvá vált, számos más, kevésbé ismert Kölcsey-kézirat társaságában.

Felhasznált irodalom:

Földesi Ferenc (Kézirattár)

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nemzetikonyvtar.blog.hu/api/trackback/id/tr8818363429

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása