„Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán a trikolór lobogott.”

2024. május 21. 06:00 - nemzetikonyvtar

A magyar honvédelem napja

A magyar honvédelem napján ünnepeljük, hogy 175 éve a magyar szabadságharc tavaszi hadjáratának csúcspontjaként 1849. május 21-én a Görgey Artúr vezette honvédsereg háromhetes ostrom után visszafoglalta Buda várát.

Than Mór: A budai vár visszavétele (1849. május 21.) – Digitális Képarchívum

A Katolikus Tábori Püspökség honlapján olvasható ünnepleírás szerint:

„A világ szinte minden országa megemlékezik a nemzet szuverenitását, önvédelmi készségét kifejező fegyveres erőiről. Az elmúlt évtizedekben, hazánkban többféle módon is sor került a fegyveres erők tagjai ünneplésére.
1940-ben kormányzói rendelet június 28-át jelölte ki Honvéd Nappá. A rendelet szerint a Honvéd Nap a »fegyveres erők ünnepe« a katonai szellem és hadsereg belső erejének ünnepélyes megnyilatkozása a nemzet színe előtt.
Az ötvenes évektől 1991-ig szeptember 29. volt a Fegyveres Erők, illetve a Magyar Honvédség Napja.
A 82/1992. (V. 14.) kormányrendelet értelmében 1992-től a Magyar Honvédelem Napja május 21.
Ez a nap Budavár 1849. évi megvívásának napja, ezen a napon foglalta vissza az ország fővárosát a Görgey Artúr (1818–1916) tábornok által vezetett honvédsereg Hentzi osztrák császári tábornok csapatából.”

A magyar honvédelem napja. In: Katolikus Tábori Püspökség – Katonai Ordinariátus honlapja.

A magyar honvédelem napja egy 175 évvel ezelőtti eseményhez, Európa egyik legszebb fővárosa büszkeségének, Buda várának a Habsburg erőktől való visszafoglalásához köthető. Jókai Mór Szerencsétlen szélkakas című novellájában olvashatunk egy bizonyos szegkovácsról, aki az 1848. esztendő végét és 1849-et gyakorlatilag a budai vár tömlöcében tölti, mert éppen a regnáló rendszer ellenségeiért kiáltott ’Vivát!’-ot. Persze tette ezt azért, mert ezt a tanácsot kapta egy bizonyos János nevű porkolábtól, a várbörtön leválthatatlan őrétől, aki furcsa mód az igencsak váltakozó és ellentétes politikai helyzettől függetlenül töltötte be töretlenül tisztségét. Amikor szegkovácsunkat „gyanús mivolta” miatt „bevarrták”, akkor János porkoláb meghagyta neki, hogy a „revolúciót” kell éljeneznie. Mikor kiszabadult, pontosan ezt tette. Igen ám, de a „szélkakas” jellemű porkoláb új urai, a császári megbízottak ezt nem vették jó néven, így újabb három hónap bekvartélyozás várt rá a budai várbörtönben. A porkoláb bezárásának kezdetén elhangzott intésére kiszabadultakor a császárt és a királyt éltette, amiért is jött az újabb büntetés az akkori uraktól, a forradalmi megbízottaktól. És így ment ez november harmadikáig, amikor is „az apróbb politikai vétségekért elítéltek szabadon bocsáttattak, köztük a szegkovács is.” Ehhez a szatirikusnak szánt történethez azonban nagyon komoly történelmi események szolgáltattak alapot. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc alatt ugyanis a Budai vár fokán gyakran cserélődtek az oda kitűzött lobogók. Az egyik ilyen lobogócserére 1849 május 21-én került sor. Erről a már említett Jókai Mór a következőképpen emlékezik meg:

„Három óra!
Kezdődik a nappal…
A tüzérek óráikkal kezükben állnak az ágyúk mellett. Mély, álom ülte csend van. A Svábhegy ligeteiből aláhangzik a fülemüle éjjeli csattogása.
Mikor aztán az óramutató a perchez ér, egy pillanatban megdördül ötvenkilenc ágyú, s a dörgést folytatja egy óriási kiáltás körös-körül: „Éljen a haza!”
S azzal minden ponton kezdődik az ostrom.
A nap még nem világít; de világít a szörnyű reggelre ébresztett várvédők irtó tüzelése.
A svábhegyi fő haditanyáról látni, mint hömpölyög hangyabolyként a 34-ik honvédzászlóalj önkéntes csapatja fel a rés omladékain; a várfokról kartácszápor fogadja őket; vissza-, majd megint előrehömpölyögnek, felhatolnak a sáncra, szurony szurony ellen küzd már; az ellenfél visszaveri őket, s leszorítja a résről. Hanem a várvédők tisztjei halva maradtak ott.
A másik két zászlóalj, a 19-ik és 47-ik a lábtókon halad előre. Közéjük osztva az önkéntesek. A körönd ágyúiból, a tornyacsok ablakréseiből lövik őket. Hasztalan: a lábtók oda vannak már támasztva a falnak, s a megindult hadoszlop ellenállhatlanul tolja fel magát a hágcsó fokain; az itt közeledőket nem lehet visszaűzni, ezeket csak meg lehet ölni.
… Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán a trikolór lobogott. Pest minden utcáján az őrjöngő öröm diadalordítása kiáltott az égbe!…”

Jókai Mór: A kőszívű ember fiai, Budapest, Unikornis, 1996. – Magyar Elektronikus Könyvtár

1849. május 21. Honvédek támadása a pesti oldal felől. In: Ezernyolczszáznegyvennyolcz: az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898. – Törzsgyűjtemény

Buda várának ostroma. Ez a három szó a hadtörténészek vagy a történelmet szerető laikusok számára általában két történelmi eseménnyel hozható leginkább kapcsolatba. Az egyikről, és egyben a többet emlegetett eseményről Buda e liberata! avagy Kizil Elma végnapjai címmel korábban egy kétrészes blogbejegyzést írtam. Buda várának „fő” ostroma ugyanis a történelem iránt rajongók legtöbbje számára az 1686 nyarán lezajlott eseményeket jelenti. Ekkor történt, hogy az egyesült keresztény seregek visszafoglalták a Szulejmán szultán által 1541-ben csellel, „egyetlen puskalövés nélkül” elfoglalt várat, melyet korábban hatszor védtek meg sikeresen az oszmán erők a másfél évszázadnyi megszállás alatt. Végül 1686-ban a Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel vezette keresztény seregek hősies és kegyetlen, két és fél hónapig tartó ostrom során visszafoglalták az Ali Abdurrahman parancsnoklása alatt álló megszálló török erőktől. Némi eltéréssel, de ezen ostrom emlékét őrzi a II. világháborút követően helyreállított, jelenleg is meglévő várfalak elhelyezkedése is. Ezek a várfalak már az 1686-os ostrom során sem számítottak korszerűnek, az ostromhoz érkező kortársak nagyon meg is ütköztek rajta, hogy a késő középkort idéző vár falait védő ágyúállások elhelyezésére, a köríves rondellákon kívül még mindössze egyetlen szögletes olaszbástya szolgált. Az is a Duna felől, a keleti oldalon. Ennek ellenére a 90-100 ezer főre becsült keresztény seregnek így is megközelítőleg két és fél hónapjába telt azt elfoglalni a mintegy tízezer fős védőseregtől. Bár hozzá kell tenni, a várvédőket egy erős szultáni felmentősereg is megtámogatta ugyan, de a török hadvezetés hibája miatt ez az akció kudarcot vallott.
Úgy látszik igaz a mondás, miszerint a történelem ismétli magát, hiszen érdekes egybecsengés, de 1849-ben, a Heinrich Hentzi tábornok parancsnokolta Budát az ostromló magyar seregek ugyanúgy egy könnyen bevehető, elavult erősségnek találták. Ahogy Görgey Artúr visszaemlékezik, az általános közvélekedés szerint úgy vélték, hogy ostromágyúk nélkül „Budát csupán gyalogsággal és taracktűzzel be lehet venni”.

Görgey Artúr tábornok. In: Vasárnapi Ujság, 45. évf. 5. sz. (1898. január 30.) – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A már 1686-ban elavultnak számító várfalak mellett gyenge pontja volt Budának még, hogy gyakorlatilag a környező magaslatokról (Gellért-hegy; Nap-hegy; Kis Sváb-hegy) a kortárs tűzfegyverek már képesek voltak komoly károkat okozva belőni a várba. De mindemellett ott volt még afféle Achilles-sarokként, hogy a Budai vár nem rendelkezett önálló vízellátással. Ezt a leggyengébb pontot nagyon jól látta Hentzi is, aki műszakilag magasan képzett tisztje volt a cs. kir. hadseregnek. A gyenge pont ellensúlyozására a vízmű védelmére egy cölöpvédművet építtetett, amelyet összekötött a Lánchíd budai hídfőjével. Emellett (Windisch-Grätz megbízására) kijavíttatta a falakat és bástyákat is. Ennek tükrében nagyon meglepő „Pest lerombolójának” az ostromhoz való viszonyulása. Görgey szerint a vár bevételéhez nagymértékben hozzájárult Hentzi érthetetlen és az akkori közvélemény számára -jogosan – aljasnak tartott cselekedete. A gyűlölt császári tiszt azzal, hogy - a Komáromból érkező nehéz faltörő ágyúk számára, az „orra előtt” készülő sáncok lövetése helyett – a gyönyörűen felépült Pest katonai jelentőséggel nem bíró épületeit bombázta, olyasmit követett el, amit egy közismert francia közmondás így fogalmaz meg: „C’est plus qu’un crime; c’est une faute!” (Ez több mint bűn, ez hiba!). Hogy miért volt ez így? Erről Görgey Artúr naplójában a következőképpen vélekedik:

„Május 4-én délben zártuk körül Budát, és csak május 21-én reggel került birtokunkba a vár, vagyis csaknem tizenhét napot fordítottunk a meghódítására.
Az ellenséges várőrség állhatatosságán kívül a váratlanul szükségessé vált rendszeres ostrommunkálatok előkészületeinek hiánya, a munkálatok végrehajtása során elkövetett hibáink, ostromtüzérségünk kis száma és mindezek tetejébe a komáromi várparancsnoknak, Guyon grófnak, hogy a legenyhébb kifejezéssel éljek, idétlen akadékoskodása ennek a ránk nézve igen jelentékeny időveszteségnek fő okai.
Aligha lehet tagadni, hogy a budai várnak a Hentzi vezérőrnagy követte védelmi módszert figyelembe véve legfeljebb nyolc nap alatt hatalmunkban kellett volna lennie, ha én nem hiszek abban az előítéletben, hogy Budát csupán gyalogsággal és taracktűzzel be lehet venni, és az ostromtüzérséget Komáromból mindjárt magammal hozom, ha az ütegek építéséhez szükséges anyag beszerzéséről előre gondoskodom, és ha az ütegek építéséhez ugyanannyi eréllyel, de alaposabb szakismerettel fogok hozzá. Mert az a módszer, amellyel Hentzi vezérőrnagy Buda védelmét intézte, sajátságos képzelődésen alapult – mintha bizony egy körülzárt erőd hosszasan tartható volta nem az ostrommunkálatok szakadatlan akadályozásától, hanem a védő által a támadás körzetén kívül eső ponton véghezvitt pusztítástól függne.
Ahelyett, hogy ütegépítésünket mindenáron akadályozta volna – és e nélkül mi csakis a falaknak létrákkal való megmászására lettünk volna kárhoztatva, ami az őrség vitézségét tekintve bizonytalan vállalkozás lett volna –, Hentzi vezérőrnagy azokat a hatalmas eszközöket, amelyekkel a várat fölkérő levelemre adott válaszában teljes joggal dicsekedett, egyes-egyedül Pest ismételt bombázására fordította.
Míg mi az ő szeme láttára feltűnő gyakorlatlansággal sáncoltunk a Naphegyen, és az ő Pest városát lövöldöző lövegeinek fele is elegendő lett volna rá, hogy réstörő ütegünk elkészülését megakadályozza, Hentzi vezérőrnagy mindenekelőtt az üres képviselőház lerombolását viselte szívén, és mellesleg néhány tucat magánházat tett hamuvá és rommá, véletlenül csupa fekete-sárga érzelmű pesti polgárét; de a végén az időközben elkészült réstörő ütegünk ágyúinak torkából felé dörgő „memento mori”– elrontotta ezt a kannibáli magánmulatságot.
Csak most, amikor már sebes volt a lába, vette észre Hentzi vezérőrnagy, hogy tulajdonképpen hol szorít a cipő.
Most aztán persze mindent elkövetett, hogy a mellvédeinket, amelyeknek építését semmibe sem vette, utólag elsöpörje, ágyúinkat, melyeknek elhelyezését meg sem kísérelte meggátolni, utólag elnémítsa. Mindazokhoz a védelmi építkezésekhez, amelyeket az ostrom legelső napján el kellett volna kezdenie, most utólag meglepő eréllyel fogott hozzá, és dolgozott rajtuk ernyedetlenül.
De az óriási erőfeszítéseknek csak az volt az eredményük, mint minden utólagos munkának. Elkéstek. Azokat a napokat, amikor meg kellett volna tenni mindezt, Hentzi vezérőrnagy, mint láttuk, egyes-egyedül Pest bombázásának kívánta szentelni.
És mikor ezek a napok elmúltak, és a mi huszonnégy fontosaink munkához láttak, akkor már a réstörést nem akadályozhatta meg, és az őrség legvitézebb ellenállásával sem tudta meggátolni a vár elestét – méghozzá a mi fogyatékos eszközeinket és az ostrommunkálatokban való gyakorlatlanságukat is figyelembe véve időnap előtt.
Buda vázlatosan leírt védelme minden vitézsége ellenére csak úgy bűzlött a pusztán politikai fanatizmussal magyarázható, egyébként dőre és utálatra méltó rombolási dühtől.”

Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, [Görgey István fordítását átd., a bevezetőt és a jegyzeteket írta Katona Tamás], Budapest, Európa, 1988. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Buda ostroma 1849-ben. Ismeretlen művész olajfestménye – A kép forrása: Wikipédia

De nézzük, mi is vezetett Buda háromhetes ostromához. Az 1848 decemberében indult téli hadjárat során a Windisch-Grätz vezette császári csapatok összehangolt támadást intéztek a magyar szabadságharc seregei ellen. Ez egy több hadszíntéren indított offenzíva volt, melynek célja az 1848. március 15-ei forradalom után a magyar államnak adott részleges önállóság teljes felszámolása volt. A császári csapatok sorra nyerték az ütközeteket és elfoglalták Eszéket és Lipótvárat. Ennek tetejébe 1848. december 30-án, Mórnál Jelačić serege katasztrofális vereséget mért Perczel Mór hadtestére. A magyar seregek az ország nagy részéből kiszorultak, azonban a császári hadművelet mégsem érte el célját, hiszen a Debrecenbe költözött magyar kormány működőképes maradt. Viszont a Mórnál történt vereség után a Duna felső szakaszának védelmét és a fővárost a magyar hadvezetés tarthatatlannak ítélte. Bár – Vetter Antal és Klapka György javaslata ellenében – Perczel javasolta a budai vár megtartását, mondván az erősség télen bevehetetlen. Azonban a „móri csatavesztő” renoméját is elvesztve nem igen talált meghallgatásra. Így Buda várát és Pestet a magyar hadsereg kiürítette és Windisch-Grätz Buda várparancsnokságával, a korábbi péterváradi kapitányt, az oda bevonuló cs. kir. csapatoknál szolgálattételre jelentkező, később Pest szétlövetésével hírhedté vált Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagyot bízta meg. Mint szó esett róla Hentzi műszakilag magasan képzett tiszt volt, így rögtön „szemet szúrt” neki a várvédőket kiszolgáltatottá tevő duna-parti vízmű, melynek védelmére egy, a Lánchíd budai hídfőéig húzódó cölöpvédművet emeltetett. A falakat és a bástyákat (rondellákat) megerősítette és előbb 85, majd 92 löveget helyezett el azoknál. Ezen professzionális szintű előkészületek egyáltalán nem dilettáns katonára utalnak, ezért is érthetetlen – a Görgey által is írt – „hibaszámba menő bűne” Pest bombáztatásával és az ostromállások készületének „békén hagyásával”. A várőrség egyébként főként osztrák és kisszámú, besorozott olasz katonákból állt.

Hentzi értelmetlen pusztítása a pesti házakban. In: Ezernyolczszáznegyvennyolcz: az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898. – Törzsgyűjtemény

A dicsőséges tavaszi hadjárat második szakaszában a császári seregek által ostromlott Komárom felmentése után felmerült a magyar hadvezetésben a „hogyan tovább?” kérdése. Buda várának visszafoglalása mellett politikai és katonai érvek egyaránt felmerültek. 1849. április 14-én a magyar nemzetgyűlés detronizálta a Habsburg-házat, s kimondta Magyarország függetlenségét. Az immár függetlenné vált országnak szüksége volt arra, hogy diplomáciailag elismertesse magát. Ehhez szükség volt egy szabad fővárosra. Bár Kossuth a szabadságharc bukása után azt hangoztatta, hogy az egész ostrom csak időpocsékolás volt. A katonai érvek közül a legfontosabb az volt, hogy ugyan a Tavaszi hadjárat során az ország nagy részéből kiűzték a császári erőket és az egymástól függetlenül operáló magyar seregtesteknek sikerült egyesülniük, de még így is több mint kétszeres császári haderővel számolhatott a honvédségünk. Komárom alatt mintegy 27 ezer fő állomásozott 107 löveggel. Buda ostromzárát már csak azért sem lehetett feloldani, mert a Délvidékre menekült Jelačić-hadtestről a vezérkarnak nem voltak pontos információi, és egy esetleges Bécs elleni támadás során felmerülhetett, hogy a visszaforduló horvát bán Buda felmenésére indul.
Hermann Róbert hadtörténész így magyarázza, hogy miért is „vették félvállról” az ostromlók a helyzetet és miért nem vittek magukkal ostromágyúkat a művelethez.

„Az ostrom elhatározásakor a magyar haditanács a beérkező hírek alapján azzal a lehetőséggel számolt, hogy a demoralizált várőrség – a magyar hadsereg óriási túlerejét meglátván – esetleg harc nélkül feladja a várat. Buda ugyanis egyáltalán nem volt komoly erődítménynek mondható. A környező magaslatokról be lehetett lőni a várba, a vár előtt nem voltak előművek, amelyek a várfalak megközelítését és megrohanását megnehezítenék. A várban nem volt kút, s a várőrség vízellátását egy, a Vízivárosban lévő szivattyútelep biztosította. Csak ezzel magyarázható, hogy a fővezér nem hozott ostromágyúkat a vár alá.”

Hermann Róbert (szerk.): 1848–1849. A szabadságharc hadtörténete, Budapest, Korona, 2001. 296. – Törzsgyűjtemény

A vár ostromához felsorakozott magyar seregek a következőképpen helyezkedtek el: a Kmety-hadosztály állt a Vízivárosban, ehhez csatlakozott a Kálvária-hegy és a Kis-Sváb-hegy közötti szakaszon Knezich Károly III. hadteste, a Kis-Sváb-hegy és a Kis-Gellért-hegy között Nagysándor József I. hadteste foglalt állást, a Kis-Gellért-hegy és a Duna közötti szakaszt Aulich Lajos tartotta megszállva a II. hadtesttel. Görgey Artúr az ostrom kezdete előtt, május 4-én egy hadifogoly tisztet küldött be a várba, hogy tolmácsolja üzenetét Hentzinek és katonáinak. Felszólította őket a vár megadására és becsületes hadifogságot ígért érte. Valamint hozzáfűzte üzenetéhez, hogy Pestet megkímélendő nem fog abból az irányból támadni, de ha Hentzi mégis lövetné Pestet, úgy ne számítson kegyelemre. Hentzi válaszában megüzente, hogyha a magyar csapatok nem hagynak fel a falak lövetésével, úgy Pestet hatalmas ágyútűzzel árasztja el. Hogy a magyarok közt gyűlölt lett a neve, ez utóbbi cselekedetének köszönhető.

1849. május 21. Honvédek rohama a Nyugati-bástya ellen. In: Ezernyolczszáznegyvennyolcz: az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898. – Törzsgyűjtemény

Görgey számára nem maradt más lehetőség, elkezdte az ostrom hadműveleteinek koordinálását. Az első támadási pont az „Achilles-sarok” volt. Május 5-én Kmethy György honvédtábornok és katonái megrohanták a vízvédművet, melyet fel akartak gyújtani. A 10. és a 33. zászlóalj azonban nem tudta végrehajtani a feladatot, parancsnokuk is megsebesült. A támadás kudarca nyilvánvalóvá tette, hogy a vár gyors bevétele hiú ábránd csupán. Úgy tűnt, hogy a támadó magyar sereg alábecsülte a védők erejét. Később, május 11-én a várvédők sikeres kitörést hajtottak végre a Vízivárosban lévő osztrák sebesült katonák kimentésére.
Szabályos ostromra kellett felkészülni. Görgey kénytelen volt a komáromi vár parancsnokának Guyon Richárdnak megüzenni, hogy küldjön ostromágyúkat Budára. Hogy ez mennyire nem volt zökkenőmentes, azt már a tábornok korábban idézet emlékeiből is olvashattuk. Végül négy huszonnégy és egy tizennyolc fontos ostromágyú érkezett megfelelő lőszerellátmánnyal. A kizárólag Pestet lövető Hentzi által „figyelemre sem méltatott” Nap-hegyen épülő sáncok május 14-ére lettek készen, 15-éről 16-ára virradó éjjel helyezték el azokban a lövegeket. Május 16-án az ostromlövegek megkezdték munkájukat, másnapra tekintélyes rést vertek a Fehérvári-rondellától délre lévő falszakaszon. A lövetés során a várpalota tetőszerkezete is meggyulladt. Ezért Hentzi bosszúból újból Pestet lövette. Ez Görgeyt annyira felháborította, hogy parancsot adott egy május 17-éről 18-ára virradó éjszakai felderítésre, amely siker esetén akár rohammá is alakulhat. A támadási tervből azonban sajnos nem lett komoly eredmény. A várőrség számolva efféle rohammal, a várfalak előtt különféle terepakadályokat helyezett el az ostromlók rohamának fékezésére, másrészt a fal egyáltalán nem volt megmászható állapotban, és a honvédek ostromlétrái túl rövidek voltak.
Hentzi ekkor kezdett ráébredni, hogy itt „nem babara megy a játék”. Május 18-án megkísérelte eltorlaszolni a rést a várfalon, de ez egy felhőszakadás miatt meghiúsult. A nemcsak vérlázító, de értelmetlen pesti bombázások itt bosszulták meg magukat. Ugyan hamarjában a Fehérvári-rondellán ütegeket állított fel és május 19-én két ostromágyút egy darabig sikeresen el is hallgattatott, de a falon lévő rés tágulását már nem tudta feltartóztatni. Ezen az éjjelen ismét kísérletet tett a rés eltorlaszolására, de a várbeli utászok az erős puska- és ágyútűzben nem tudtak komoly eredményeket produkálni. A magyar tüzérek folytatták a falak ostromát. A sikertelen roham után, Görgey parancsára minden éjjel hadtestenként négy-négy század nyugtalanította a védőket 2 óráig.
Május 20-án a főparancsnok úgy látta, megérett a helyzet az általános rohamra. Másnap, május 21-én hajnali három órakor minden löveg össztüzet adott le a várra. Ez volt a jel a roham megkezdéséhez. Az ostromló seregek parancsnokai közt négy későbbi aradi vértanút is találunk. Az ágyúkkal ütött rés ellen Nagysándor József I. hadteste indult rohamra. Aulich Lajos hadteste a déli irányból támadott, míg az északi várfalat, a Bécsi kapu és az Esztergomi rondella körzetét a III. hadtest ostromolta. Mivel a hadtestparancsnok, Knezich Károly testvére, János a várat védő egyik határőrzászlóaljban szolgált, ezért a hadtest parancsnokságát az ostrom idejére (humánus okokból) Leiningen-Westenburg Károly, „a szőke óriás” vette át.

Budavár ostromának főbb szereplői. In: Vasárnapi Ujság, 40. évf. 21. sz. (1893. május 21.), 353. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A roham a résnél nehezen nyert teret, mert a védők nemcsak szemből, de oldalról is lőtték a várba benyomulni igyekvő katonákat. Azonban az I. hadtest egyik hadosztálya parancsnokának, Máriássy János ezredesnek sikerült két szászlóaljjal a várkert felől oldalába kerülni a védőknek. Reggel öt órakor már kilenc helyre kitűzték a magyar zászlót. A II. hadtestnek is sikerült behatolni a nyugati nagy falközben lévő várkertnél. Létrák híján itt egymás hátán másztak be az ostrom hősei. A Ferdinánd-kapunál már voltak ostromlétrák, a Duna felől pedig a megrongált faltörmelék szolgált segítségül a behatoláshoz. Az itt bekerített cs. és kir. csapatok rövid harc után letették a fegyvert. A III. hadtest katonái a Bécsi kaput és a mellette húzódó falszakaszt mászták meg létrákon. Harminc katona hősi halála árán sikerült feljutni a kapura és bejutni a várba. A rohamozók az Úri és az Országház utca felől a Szent György tér felé nyomultak előre, két tűz közé fogva a védőket.
Úgy látszik, a történelem ismétli magát. Így volt ez Buda várának ostrománál is. 1686. szeptember 2-án Ali Abdurrahman csapati élén a Szent György tér környékén esett el. Így történt Hentzivel is, aki a Szent György téren csapatai élére állva próbálta menteni, ami menthető, de halálos lövést kapva elesett az ütközetben. Azonban mégis van egy komoly különbség kettőjük esete között. Illetve a hasonló módon elesett két várparancsnok emlékének utóélete között. Az „utolsó budai basa” a magyarok részéről megkapta a hősnek járó tiszteletet, hiszen ma is ott található a budai várban a síremléke az északi oldalon. Hentzi a császári kormányzattól kapott ugyan egy emlékművet, de ezt 1899-ben áthelyezték a budai hadapródiskola udvarára, majd 1918-ban szétszedték. Az „utolsó budai pasa” nem hajtott végre olyan alávaló tettet, mint hogy egy polgárok – ráadásul saját török polgárai – által lakott várost tönkre lövessen. Így véleményem szerint teljesen jogos, hogy a Habsburg várparancsnokot a magyar néplélek – Abdi basával ellentétben – nem tekinti hősnek. Hentzinek volt még egy utolsó, hadászati szempontból teljesen értelmetlen és elvetemült terve. Torzult elméje szülte elképzelését azonban úgy tűnik az „égiek” megakadályozták. Végső elkeseredésében ugyanis fel akarta robbantani a Lánchíd budai pillérét. Azonban az „égi behívóparancs” keresztülhúzta tervét. Ekkor helyettese, Alois von Alnoch ezredes próbálkozott az ördögi terv végrehajtásával, de végül az aknákban előkészített robbanóanyag őt tépte darabokra. Ennek köszönhetően áll a mai napig hazánk és fővárosunk büszkesége, Williem Tierny Clark és Adam Clark „gyermeke”, a Széchenyi lánchíd.

1849, május 21. Honvédek ostroma a Fehérvári kapu ellen. In: Ezernyolczszáznegyvennyolcz: az 1848/49-iki magyar szabadságharcz története képekben. Egykoru képek, okiratok, eredeti kézirások, ereklyék, nevezetes nyomtatványok, kiáltványok, művészi emlékek, Budapest, Franklin, 1898. – Törzsgyűjtemény

A május 4. és 21. között zajlott ostrom alatt az osztrák hadsereg négy elsőrendű hadosztályát veszítette el. 710 katona esett el, 4200 fő, köztük 113 tiszt pedig hadifogságba került. A budavári diadal 370 magyar honvéd életét követelte, és 670-en sebesültek meg. A budai vár bevétele megkoronázta a dicsőséges tavaszi hadjáratot. Azonban a mintegy harmadfél hétig tartó ostrom napjait sokan elvesztegetett időnek tartják, mondván, emiatt a magyar hadsereg nem tudta nyomás alatt tartani meggyengült és visszavonuló császári csapatokat. Azonban a tények szerint a valóban meggyengült morállal rendelkező császári haderő egyszer sem hagyta el rendezetlenül – tehát teljesen megtörten – a csatateret. Állománya 1849. május 1-én – Jelačić Buda környékén maradt hadtestét nem, de a szabadságoltakat és a sebesülteket beleszámítva – 75.633 fő és 237 löveg. Ezzel szemben az 1849. április 25-i hadrend adatai szerint Görgey 27.826 fős állománynak parancsnokolt, mely 107 löveggel rendelkezett. Ráadásul a magyar honvédsereg a tavaszi hadjárat végére felélte lőszer- és egyéb hadtáptartalékait és az utánpótlás meglehetősen körülményesen és lassan érkezett. Görgey és tábornokai – különösen Klapka György – úgy gondolták, hogy Buda visszavételével megnyithatják a Dunát, mint stratégiai jelentőségű vízi útvonalat, így biztosíthatják az utánpótlás megfelelően gyors szállítását egy támadó hadművelethez.
Tehát Buda elfoglalását semmi esetre sem tekinthetjük az 1848–1849-es szabadságharc hadászati balfogásának. Emellett ott volt még egy tényező, amely gyakorlatilag irrelevánssá tett volna a szabadságharc további menetét tekintve még egy esetleges balfogást is. A vár bevételének napján, május 21-én Varsóban I. Ferenc József osztrák császár végleg elérte, hogy I. Miklós orosz cár egy 200 ezer fős hadsereget küldjön a magyar szabadságharc leverésére. Augusztus 13-án a magyar sereg a túlerővel szemben Világosnál kapitulált. A budai ostrom tisztjei közül négyet, Aulich Lajost, Knezich Károlyt, Nagysándor Józsefet és Leinigen-Westenburg Károlyt Aradon, október 6-án kivégezték. Klapka György azért nem került az aradi 13 közé, mert a szégyenteljes kivégzések alatt – a „Fel-fel vitézek a csatára” című hazafias katonadalban szereplő – Komáromot védte, melyet csak szeptember 27-én adott fel, a várat védők teljes amnesztiájának feltételével. Ezt meg is kapták, ezután a legendás hírű tábornok emigrált, de az 1867-es kiegyezés után hazajött, később politikai szerepet is vállalt, majd, 1892-ben halt meg Budapesten. A Magyar Honvédség főparancsnoka, Görgey Artúr szintén elkerülte a bitót, amiben valószínűleg szívesen részeltette volna a Habsburg-udvar, hiszen őt is civilnek tekintették. A „hivatalos verzió” szerint azért nem ítélték sem halálra, sem börtönbüntetésre, hanem „csak” ausztriai száműzetésre, mert feltétel nélkül letette Világosnál a fegyvert. Azonban olyasmit is „csicseregtek a madarak”, hogy az egykori vegyészből lett hadvezér zsenialitását csodáló I. Miklós cár finoman fogalmazva ellenállhatatlanul erős nyomást gyakorolt személyes ügyében. Kossuth Lajos 1849. szeptember 11-én írta meg híres/hírhedt vidini levelét, amelyben – alaptalanul – árulónak nevezte Görgeyt. Ez volt többek között az alapja annak a gyalázatnak, hogy a magyar hadtörténelem – egyes vélemények szerint – Hunyadi János utáni második legnagyobb hadvezérét a közgondolkodás nagyon sokáig árulónak tekintette. Egyébként Kossuth ezzel az élete végéig megtartott véleményével később az egész megmaradt 48–49-es katonai tisztikart magára haragította. Görgey 1916-ban halt meg, akkor a jócskán aggastyán korú tábornok az I. világháború volt katonai tanácsadójaként is szerepet vállalt.

Görgey Artúr lovasszobra a budai várban (jelenleg nem látható) – A kép forrása: Digitális Képarchívum

Amit az 1686-os ostromot feldolgozó blogbejegyzésem hőseiről írtam, az ezen írás főszereplői esetében is mottó lehet: Tisztelet a vár alatt harcoló hősöknek!

Sterio Károly: Buda ostroma – A kép forrása: Wikipédia