Az első részben Huszka Jenő Gül baba című daljátéka és az az alapján rendezett Gábor diák című film kapcsán megemlítettem, hogy a háremhez való viszony ábrázolása egyáltalán nem túlzó, akkor hadd tisztázzam, miben tér el szemet szúróan a valóságtól ez a romantikus történet. A legjobban az tűnik fel, hogy a mű eredeti címszereplője, Gül baba és a kegyetlen, vérszomjas, élvhajhászként ábrázolt Kadizáde Ali pasa élete és tevékenysége vagy fél évszázadnyi éltéréssel zajlott a valóságban. Gül Baba a valóságban egészen másféle karakter lehetett, mint aki a daljátékban szerepel. Annyit tudunk róla, hogy bektasi dervis költőként érkezett Budára, nevének magyar jelentése a „Rózsák Atyja”. Buda elfoglalását követően, 1541. szeptember 1-én halt meg, a dzsámivá átalakított Boldogasszony-templomban, az oszmán győzelmet megünneplő vallásos szertartás közben. Annak ellenére, hogy a ma is álló sírhelye muzulmán zarándokhellyé vált, nem úgy tűnik, hogy a keresztények, így a magyarok is nagyon szerették volna őt. A kortárs keresztény lelkület Gül Baba halálában kifejezetten az isteni büntetést látta. Nincs róla adat, hogy a keresztények olyan nagyon szerették és tisztelték volna, mint ahogy a daljáték/film ábrázolja. Fordított viszont a helyzet a daljátékban/filmben negatív karakterként feltüntetett Kadizáde Ali pasával (1602–1604; 1605–1609; 1614–1616), akiről Nagy László megemlíti, hogy gyakran levelezett magyar főurakkal, akikkel kifejezetten jó viszonyt ápolt. A „Kadi zade” név magyarul „Kádi fiát” jelent, több történésztől hallottam, hogy apjával részt vett a tizenöt éves háborút lezáró zsitvatoroki béke okmányainak elkészítésében.
Kadizáde Ali pasa portréja. Arcképmetszet. In: Hieronymus Oertel: Ortelius redivivus et continuatus, oder der Ungarischen Kriegs-Empörungen, Nürnberg durch Paul Fürsten, Zu Frankfurt am Mayn bey Daniel Fievet, 1665. 1. rész, 312. és 313. o. között – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Wikipédia
A muszlimok számára fontos hely volt a közös vallásgyakorlás színtere. Ezért törekedtek a vallásuknak megfelelő imahelyek kialakítására. Ezen imahelyeknek két fontos, vallásjogilag eltérő változata volt. A kisebb mecsetek a mindennapi vallásgyakorlás színterei voltak. A hét legfontosabb napján, pénteken az imákat csak a nagyobb dzsámikban végezhették el. Mecsetet bárhol ki lehetett alakítani az iszlám szokás szerint, ezeket sokszor olyan jelentéktelenre építették, hogy teljesen beleolvadtak a környező házak közé. A dzsámik nagyobbak és díszesebbek voltak, Budán erre a már meglévő keresztény templomokat használták fel. Így Buda megszállása után rögtön dzsámivá alakították a Szulejmán szultán dzsámijára átkeresztelt és átalakított Nagyboldogasszony-templomot (Mátyás-templom). De dzsámi lett a Szent György-templom és a Szent János-templom is és a várkápolna. A tizenötéves háborúban 1596-ban lezajlott mezőkeresztesi csata emlékére a Mária Magdolna-templomot Győzelem-dzsáminak nevezték el. És hogy „milyen szemmel” nézhette ezeket az átalakításokat – akár másfél évszázad elmúltával is – egy kortárs magyar (keresztény), azt Jókai a következőképpen tolmácsolja:
„Petneházynak nem volt tovább maradása Abdi basánál; nyugtalan, izgékony kedélye sietteté Ihánzáde felkeresésére, kinek a Szent György téren lévő templomban volt lakása; ez a szép, márványkővel kirakott templom egy része ugyanis török mecsetté volt átalakítva, másik része pedig elfalaztatván, fegyvertárnak használtatott; a sekrestyében volt az imám lakása.
Petneházy sokszor ment már e templom udvarán és hosszú folyosóin keresztül, de sohasem tetszett neki oly feltűnőnek, hogy a fülkékbe faragott mártíroknak le vannak verve a fejeik. A bolond török még az arkangyal lábai alatt heverő sárkánynak is letördelte a fejét, mintha az is valami szent állata volna a keresztényeknek.”
Jókai Mór: Az utolsó budai basa. In: A huszti beteglátogatók. Történelmi elbeszélések, Budapest, Móra, 1975. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Tojgun pasa dzsámija a mai Corvin tér környékén. A kép forrása: Buda a török korban. Animációs film. Hyperion Interaktív oktatásfejlesztő Kft. In: Youtube
A török megszállókat az építkezések során elsősorban a gyakorlatiasság szemlélete vezérelte. Érdekes példája ennek Ulama bég dzsámija, mely a pesti vár északi rondellájának belsejében lett kialakítva. Komolyabb imahely-építkezésekre a már említett kedvelt lakóövezetben, a mai Víziváros területén álló Alsóvárosban került sor. Tojgun pasa (1553–1556; 1558–1559) az 1550-es években épített egy pompás dzsámit, amely tulajdonképpen a Fő utcai kapucinus templomba beépítve ma is áll. Utódja Güledzse Rüsztem pasa (1599–1563) szintén építtetett dzsámit, azonban ez mára nyomtalanul eltűnt. Szokulu Musztafa pasa (1566–1578) dzsámija szintén eltűnt, de tabáni imahelye valószínűleg a későbbi Szent Katalin-templom főhajójába lett beépítve. A mai Király gyógyfürdő mellett állott Oszmán bég 16. század végén emeltetett dzsámija, mely túlélte a háborús idők viharait, és jóval a török uralom megszűnte után, a 18. század végén került elbontásra. Összességében elmondható, hogy a visszafoglalás előtt mintegy 15 dzsámival és egy tucatnyi minarettel rendelkezett Buda városa. Minaretekből Budán és Pesten ebből a korszakból nem maradt egy sem (a Fővárosi Állat- és Növénykert szecessziós elefántházának tornya a 19. században épült és nem igazi minaret) a mai Magyarország területén is mindössze öt áll napjainkban, Egerben (Eğri), Érden (Hamzabég), Esztergomban (Estergon), Pécsett (Pecsuj), és Szigetváron (Zigetvar). Pesten a mai Erzsébet híd hídfőjénél álló Belvárosi plébániatemplom szultáni dzsámiként funkcionált. A 16. században ezen dzsámi és Ulama bég dzsámija mellett további négy dzsámi épült a város különböző pontjain.
Budán nemcsak a „hivatalos” vallási irányzat, a szunnita iszlám felekezet képviselői jelentek meg, hanem a misztikus irányvonalat követő dervisek is, főként a bektasi rendhez tartozók. De népszerűek voltak az uralkodó vallási irányzathoz közelebb álló halvetik is. Legjelentősebb képviselőjükről, a bektasi Gül Babáról, az „északi végek védőszentjéről” már volt szó, Türbéje (síremléke) a mai II. kerületben napjainkban is áll és látogatható. Derviskolostorok a birodalomban rendszerint a falakon kívül álltak, ehhez Budán is ragaszkodtak, ami persze a békeidőben is háborús viszonyok között nem igazán volt előnyös. Északon két derviskolostor is állt, Gül Baba és Mifáth Baba rendháza, egy állt a vár déli lábánál, Hindí Baba rendháza, Gürz Eliász baba rendháza a törökök által róla elnevezett Gellért-hegyen épült, míg a mai Déli pályaudvar helyén elterülő tó partján Hizir Baba alapított kolostort. Ezen kívül még három rendház állott a pesti oldalon, jóval a lakott területeken kívül.
A katonákon és a vallási vezetőkön kívül természetesen Budán szép számmal éltek polgárok is, akik számára a frank ízlés szerint épült város, azok keresztény szokás szerinti létesítményei nem feleltek volna meg. Ezért Budán ki kellett alakítani a birodalom más tájain is megszokott muszlim vallásnak megfelelő életformát biztosító kereteket. Kézművesek műhelyei és üzletei, muszlim iskolák, iszlám törvényeknek megfelelő szórakozóhelyek létesültek, és ezek tették a Budát Mátyás király székhelyéből egy jellegzetes keleties várossá.
Az Alsóváros partszakaszán komoly kereskedelmi kikötő is üzemelt, ahová özönlöttek a megrakott teherhajók Nándorfehérváron (Belgrádon) át közvetítve a Bagdadból, Jemenből, Tuniszból érkező árucikkeket. A kép forrása: Buda a török korban. Animációs film. Hyperion Interaktív oktatásfejlesztő Kft. In: Youtube
Az Alsóváros (Víziváros) partszakaszán komoly kereskedelmi kikötő is üzemelt, ahová özönlöttek a megrakott teherhajók Nándorfehérváron (Belgrádon) át közvetítve a Bagdadból, Jemenből, Tuniszból érkező árucikkeket, melyek a birodalom gazdagságát hirdették szerte a Hódoltságban. A Szulejmán szultán dzsámijává alakított Mátyás-templom előtt volt a nagy bazár, az egykori Szent György-templomot pedig árusbódék vették körül. Kézművesek telepedtek meg szerte a városban, például a Várhegyen volt az üstkészítők utcarésze. A keresztények számára feltűnők lehettek a jellegzetes oszmán rézművestermékek, a változatos cserépedények, illetve a bőrművesség. Ez utóbbi adta a nevét a Tabán városrésznek is, hiszen a bőrcserző műhelyek soha nem telepedhettek meg a falakon belül, a bőr kikészítésének munkafolyamatai által kibocsátott nem túl kellemes szag miatt.
A szép számú ifjúság miatt Budán a dzsámik és a mecsetek mellett természetesen működtek iskolák is. Ezek alapvető vallási ismereteket tanítottak nehezen elsajátítható arab imák és a Korán részleteinek bemagoltatásával.
A közösségi élet legfőbb színterei a közfürdők és a kávéházak voltak. A törökfürdő mára szakszóként is használatos a fürdőkultúrában, a gyógyfürdők egy fajtájaként ismert. A török fürdők eredetileg a római, illetve bizánci fürdők mintájára létesültek, bár a fürdők elrendezése sokat módosult az idők folyamán. A törökfürdőkben is hőfok szerint osztották fel a fürdőt, hasonlóan a római és bizánci fürdőkhöz. A klasszikus törökfürdő három részből áll: előcsarnokból vagy öltözőteremből (camekan), átmeneti vagy langyos helyiségből (soğukluk) és a forró fürdőteremből (harara, sıcaklık), ahol legtöbbször masszírozták is a fürdőzőket. Ezek valójában – a napjainkban divatos szaunákhoz, vagy gőzkabinokhoz hasonló – izzasztókamrák voltak medence nélkül, a kiizzasztott fürdőzők zuhanyszerű folyóvízben moshatták le magukat végül. A legfontosabb helyiség az előcsarnok volt, itt élhettek társadalmi életet a fürdőzők, sakkozva, kávézva, pipázgatva hatalmas traccspartik lehetőségét kihasználva, ha akarták. A termálforrásokban gazdag Magyarországon medencékkel ellátott termálfürdők is létesültek, melyek a hódoltság után is fennmaradtak, hiszen a keresztények is szívesen látogatták ezeket a fürdőhelyeket. Budán négy, ma is létező termálfürdő emlékeztet minket a török világra: a Rudas és a Veli bej fürdő ma is fogadja az ily módon kikapcsolódni vágyókat, A Király és a felújított Rác fürdő viszont jelenleg zárva tart. Ez utóbbi több mint egy évtizede áll üres kísértetházként a Várhegy és a Gellért-hegy közötti völgyben, tetőszerkezete dús vegetációval benőve.
Bort és más részegítő italt az iszlám törvényei szerint szigorúan tilos volt fogyasztani. Magyarországon viszont az állandó háborús viszonyok miatt a kutak vize fertőzötté vált, így azt nem lehetett meginni. Nagyobb hadi vállalkozások esetén az oszmán utász alakulatok sokszor ártézi kutakat ástak a nagyszámú seregnek. Viszont ez elég költséges és fárasztó tevékenységet jelentett. Takáts Sándortól és Gárdonyi Gézától tudjuk, hogy bizony az itt élő törökök megitták a bort, hacsak nem akartak szomjan halni. Ugyanis a magyar borfogyasztás prioritása – például a sörrel szemben – épp ebben ez időben alakult ki, hiszen a bort elkészítéséhez – a sörfőzéssel ellentétben – nem volt szükség vízre. Ezen borok alkoholtartalma azonban nem volt túl magas, tulajdonképpen egy mai fröccsnek vagy sörnek feleltek meg hozzávetőlegesen 5 %-os alkoholtartalommal. Az iszlám hívei sokszor vonultak tető, vagy sátor alá, „ahol Allah nem látta őket” és fogyasztottak ebből a nedűből. Viszont a kávé annál inkább fogyasztható volt az „igazhitűek” számára is, mely a 16. század elején indult hódító útjára a birodalom lakói között. Az új ital természetesen Budát is meghódította, az 1570-es években már kávéház is nyílt a mai Szentháromság tér környékén, Fethi Cselebi Műintézménye néven. A törökökhöz az utókor által szinte sztereotipikus módon kötött pipázás viszont majd csak az 1660-as években érkezett el a Hódoltság területére. Érdekes tényeket tár fel Nagy László A török világ végnapjai Magyarországon című művében Mohamed fiainak szórakozásáról. Egy spanyol lovag, Vilallón útleírása alapján meglehetősen unalmas képet alkot a törökök szabadidős tevékenységéről. Kocka- és egyéb szerencsejátékok tiltottak, bűnnek és istentelenségnek tartják azokat. A kártya nemhogy szerencsejátékként, de még társasjátékként sem ismert közöttük. Van azonban egy ma is ismert, népszerű játékuk, ez pedig a sakk. Sakkozni nagyon szeretnek, de a nyugaton ekkortájt divatos pénzben vagy egyéb tétben való játék ismeretlen számukra. Egyszerűen csak elmefejlesztő- és örömjátékként használják.
Az Arszlán pasa idején épült Király fürdő kupolás termálmedencetere szinte változatlanul tükrözi az 1560-as évekbeli állapotokat. A kép forrása: Wikipédia
Evlia Cselebi leírása Buda házairól és utcáiról meglehetősen rajongó hangnemet üt meg. Ő több mint 120 esztendei török uralom után is kifejezetten szépnek találja a „frank ízlés szerint épült” házakat, és teljesen elvarázsolja Buda nyüzsgő, keleti városokra emlékeztető jellege. Bocatius János, Kassa város főbírája Bocskai István követeként járt 1605-ben Budán. Visszaemlékezései alapján mintha nem is ugyanarról a városról írna, mint Cselebi:
„Bemegyek Budára. Mindenfelé belek, dögök, piszok, ganéj, mocsok.
– Üdvözlégy Buda! – mondtam. – Te, ki valamikor magyarok királyi városa voltál, most fájdalmuk és betegségük oka vagy, s már a bejáratodnál is látszik, hogy mocsokkal és sárral kell barátkoznod. …
Ballagok felfelé az úton a hegyre, felemelem a fejemet, megnézem a házakat: vagy csak szegényesen fedettek, vagy éppen fedél sincs rajtuk, az ablakok sárral betapasztva, téglával, szalmával berakva. Mintha Trója Pergamosát látnám magam előtt, úgy nézem a legkeserűbb érzéssel ezeket a formájukból kivetkőztetett, penésszel, füsttel, szennyel megbecstelenített épületeket.”
Barta János (ifj.): Budavár visszavétele, Budapest, Kossuth, 1985, 62–63. – Törzsgyűjtemény
Hogy miért láthatta ennyire különböző módon a várost a két szemtanú? Bizonyos, hogy a két gyökeresen eltérő kultúrában felnőtt ember ízlésvilága is nagyon különbözhetett. Hiszen a Cselebi által annyira dicsért utcai nyüzsgés, bódékkal és árusokkal telezsúfolt utcák és terek világa Bocatius számára kifejezetten visszataszítónak tetszik. Amit Cselebi élettel telinek talál, az Bocatius számára csak „boltokkal, lacikonyhákkal, kifőzésekkel, borbélyműhelyekkel telezsúfolt”, és ezáltal a teljesen tönkretett királyi székhely pompás épületekkel övezett utcáinak megbecstelenített romjait jelenti. A Cselebi számára káprázatosan gazdag piaci választékból Bocatius számára semmi olyasmi nincs, „amit az értelem, vagy a használat megkövetelne.” A Bocatius által leírt szemét és mocsok valóságalapja nem kétséges, különösen, ha elképzeljük a várost fénykorában, Hunyadi Mátyás idején. Nyilván azokhoz az állapotokhoz képest sok minden megváltozhatott a városképen, és nem feltétlenül egy „magyar, vagy keresztény szemnek tetsző módon”. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a törökök – bármennyire otthon érezték magukat Budán – mégiscsak hódítók voltak, akik számára ez a város nem jelentett többet egy „határmenti vidéki városnál”. Bár, mint Jókainál olvashattuk „azon dicsőségben részesült, hogy a török történetírók által az ozmán birodalom városai között rang szerint a tizediknek írassék”, ez mégsem jelent előnyt magyar szemmel. Hiszen gondoljuk csak el, hogy a virágzó középkori Magyar Királyság számára nem a tizedik, hanem az első hely illette meg. Magyarország számára Buda királyi székhely volt, az Oszmán Birodalomnak pedig „csak” egy határmenti – ráadásul állandó háborús övezetben lévő határ menti – végvárat jelentett. Bocatius a királyi székhely rangjában egykor sokkal szebb napokat megélt, pusztuló Budát látta, míg Cselebi „mindössze” a hatalmas birodalom egy határ menti városát, mely ebbéli minőségében nyilván elkápráztatta. Mielőtt a „kosz és a szemét” miatt pálcát törnénk, azért nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy a törökök – a korabeli magyarokhoz hasonlóan, de a kortárs nyugatiaktól nagyon eltérő módon – nagy gondot fordítottak a tisztálkodásra. És nemcsak vallási okokból, ezt az általuk épített, napi szinten látogatott fürdők tucatjai is bizonyítják. Abban az időben és azt megelőzően, amikor a grandiózus Versailles-i kastélyban nem találunk fürdőt és illemhelyet. Nem is beszélve arról, hogy a fürdők közül több ma is áll és csodájára járhatnak a fővárosunkat látogató turisták, hiszen nemcsak funkcionálisan mesterművek, de gyönyörű műemlékeink közé is tartoznak. A két útleíró közötti szakadékszerű különbségnél azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Bocatius egy véres háború végén járt Budán, mely a közelmúltban három ostromot kellett kiálljon. Ilyen állapotok során nem csoda, ha romos épületeket láthatott, hiszen az 1686 után is teljesen szétlőtt romokban kellett teleljen az oda rendelt keresztény helyőrség. Cselebi viszont úgy is mondhatjuk, annak „török fénykorában”, vagyis az 1660-as években járt Budán, amikor már több mint fél évszázada nem volt hadi esemény a környéken, így az békében fejlődhetett.
Így ábrázolja Schedel Hartmann világkrónikájának nürnbergi 1493-iki kiadása Mátyás király egykori palotáját. In: Szilágyi Sándor (szerk.): A magyar nemzet története, Budapest, Athenaeum, 1895–1898. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum
Buda és Magyarország török megszállásával kapcsolatban többször találkoztam kétféle szélsőséges véleménnyel. Az egyik szerint – ezt képviselte Bocatius János is – Buda a török uralom alatt a pusztulás útjára lépett és 1541-től kezdőden egészen 1686-ig egy folyamatos romosodás zajlott ott. Ezen véleménynek ellent kell mondjak, hiszen az ezen cikkem által leírt mind katonai, mind polgári építkezések ezt bőven cáfolják. Ne feledjük, hogy még az 1849-ben is nehezen bevehető várfalak és védművek nagy része a török korban épült ki. Mátyás király palotáját pedig nem a törökök pusztításai miatt nem láthatjuk eredeti állapotában, hiszen az majd az 1686-os ostrom során robban fel. Nem is beszélve arról, hogy a megmaradt török kori épületek (Rudas, Király, Rác, Veli bej fürdők, Gül Baba türbéje; Gül Baba utca stb.) ma kedvelt turisztikai célpontok, melyek nemhogy rontanák, de még szépítik is a világ egyik legszebb fővárosának, Budapestnek a városképét.
A másik szélsőséges – finoman fogalmazva illúziókat kergető – vélemény szerint a török uralom csupa jót hozott Budának és Magyarországnak egyaránt. Ezen vélemény az említett építészeti emlékekre és a törökök által meghonosodott szokásokra (kertkultúra, kávézás, teázás, pipázás, sakkozás) hivatkoznak. Ezek a vélemények általában elsiklanak olyan tények felett, hogy a korszakban teljesen természetes jelenségnek számított egy kortárs keresztény (vagyis nem muszlim) számára, hogy arra ment haza, hogy otthonát feldúlták, családját elhurcolták rabszolgának, szeretett hitvesét pedig többé nem láthatta, mert szülőföldjétől messze egy kéjsóvár idegen háremének tagja lett. Vagy a saját vér szerinti gyermekét kellett odaadja, mert a szultán a Devshirme adóból töltötte fel elit alakulatának, a janicsárságnak a sorait. A nők (beleértve az iszlámhitű nők) – gyakorlatilag „kedvelt háziállatként” vagy vagyontárgyként kezelt – helyzetét már említettem, a keresztény világ számára elképesztő volt, hogy bárkit „csak úgy” meg lehetett fosztani hitvesétől, ha egy ranglétrán felette álló nagyúr „úgy kívánta”. Az Oszmán Birodalom által – hatalmas embertömegek életét semmibe vevő és földi pokollá tevő – „intézményesített” életmóddal nagyon sokan szembesülhettek a másfél évszázados török uralom alatt élő magyarok közül. Akár hallomásból, vagy ami még rosszabb, személy szerint is érintettek voltak. Szóval egyáltalán nem volt „rózsás” az életük azoknak, akik „török iga alatt nyögtek”. Bár Nagy László szerint:
„A három kontinensre kiterjedő török birodalom élete kétségtelenül sok tekintetben különbözött akár a nyugat-európai, akár a közép-európai országokétól. Ez kimutatható a gazdasági, a társadalmi, a politikai, a vallási és a kulturális életben egyaránt. Gyökeresen eltérő világ volt ez, mégis a keresztény és mohamedán közösség nem egy területen találkozott és kölcsönösen hatott egymásra a háborúk és a kereskedelmi érintkezések során. Különösen Európa olyan területein, ahol a törökök hosszabb időn át más népekkel éltek együtt. A kölcsönhatás mértéke persze itt sem volt egyforma. Másként érvényesült például a töröknek teljes mértékben alávetett balkáni országokban, mint Havasalföldön vagy Moldvában, és megint másként a szultán birodalmának különleges státusú részét alkotó Erdélyben. De számottevően eltért a magyarországi török hódoltságnak az élete is a bulgáriai vagy szerbiai hódoltságiakétól.”
Nagy László: A török világ végnapjai Magyarországon. (Históriai mozaikok), Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1986, 17. – Törzsgyűjtemény
Az a tény, hogy magyarországi hódoltság területén élők „enyhébb” bánásmódban részesültek uraiktól, valószínűleg nem vigasztalta ezeket az embereket. A kor közvéleményét elég jól kifejezi Huszka Jenő daljátékának szövege: „Szegény magyar nép/ Téged vihar tép”. Ez a gondolatmenet valószínűleg áthatotta a kor magyar embereinek lelkét, erre számtalan történelmi forrás is utal.
Az 1686-os ostrom után viharos évtizedek következtek, a felszabadító háborúk újabb ellenségeskedést szültek a Habsburgokkal, melynek eredményeként kitört a Rákóczi-szabadságharc. Ennek végén – I. Lipót császár magyarellenes politikájával felhagyva – III. Károly és Mária Terézia igyekezett a magyaroknak több dologban „kedvében járni”. Ennek jegyében kezdték meg az 1686. július 22-én szó szerint levegőbe repült budai várpalota újjáépítését. Miután az akkori kor stílusa a barokk volt, úgy gondolták, hogy a bécsi Burg mintájára ezt is ennek az ízlésnek megfelelően építik újjá, amit a 19. században majd Ybl Miklós és Hauszmann Alajos tervei alapján tovább bővítettek. Így az erdélyi Vajdahunyad várához hasonló gótikus palota helyett egy monumentális, impozáns neobarokk épületegyüttes uralja napjainkban a Duna budai oldalát.
Mátyás király egykori palotája helyett ma egy impozáns barokk épületegyüttes uralja a Duna partján álló Várhegyet. A kép forrása: Digitális Képarchívum
Köszönjük Baltavári Tamás úrnak, a Buda a török korban című animációs filmből vett képek közlési engedélyét!
Felhasznált irodalom:
- Barta János (ifj.): Budavár visszavétele, Budapest, Kossuth, 1985.
- Buda pasák listája. Wikipédia-szócikk
- Buda a török korban. Animációs film. Hyperion Interaktív Oktatásfejlesztő Kft. In: Youtube
- Dezsényi Miklós – Hernády Ferenc: A magyar hajózás története, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1967.
- Evlia Cselebi török világutazó magyarországi utazásai, 1660–1664, Budapest, Gondolat, 1985.
- Gerő László: Magyar várak, Budapest, Műszaki Könyvkiadó, 1968.
- Gül Baba. Wikipédia-szócikk.
- Hámori Péter: A magyar hajózás képes története, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1999.
- Hamvai-Kovács Gábor: „Buda e liberata!” avagy „Kizil Elma” végnapjai. Első rész. In: OSZK blogbejegyzés. 2023. 09. 01.
- Hamvai-Kovács Gábor: „Buda e liberata!” avagy „Kizil Elma” végnapjai. Második rész. In: OSZK blogbejegyzés. 2023. 09. 02.
- Jókai Mór: Az utolsó budai basa. In: A huszti beteglátogatók. Történelmi elbeszélések, Budapest, Móra, 1975.
- Nagy László: A török világ végnapjai Magyarországon. (Históriai mozaikok), Budapest, Zrínyi Katonai Kiadó, 1986.
- Nagy László: „Megfogyva bár, de törve nem…”. Török háborúk viharában (1541–1699), [Budapest], Tankönyvkiadó, 1990.
- Papp Adrienn: A budai pasák palotája. In: Rubicon, 2019. évf. 11. sz. 34.
- Papp Adrienn: A török fürdők. In: Rubicon, 2019. évf. 11. sz. 33.
- Sudár Balázs: Az oszmán erődváros. Buda és Pest a hódoltság végóráiban. In: Rubicon, 2019. évf. 11. sz. 28–33. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/484216
- Szakály Ferenc: Budavár visszavétele a töröktől 1686-ban. In: Nagy képes milenniumi hadtörténet. 1000 év a hadak útján, Budapest, Debrecen, Rubicon, Aquilla, 2000. 199–205.
Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)
Az összeállítás első része itt olvasható.