Apáczai Csere János (Apáca, 1625. június 10 – Kolozsvár, 1659. december 31.) magyar pedagógus, kálvinista teológus, filozófus, a barcasági kis falu, Apáca szájhagyománya szerint árva gyerek volt. Gyalui Farkas (1866–1952) folklórgyűjtéséből egy Csere János szülőfalujából való népi elbeszélés azt állítja, hogy egyszer Nagyajtán keresztül utaztak kollégiumi diákok Háromszékről Kolozsvárra. Itt elesteledvén, a helyi kocsmában mulatni kezdtek, a fiúcska pedig a szomszédban, az ablakból hallgatta éneküket, és kedvet kapva, maga is beleénekelt a kórusba, igen szép hangon. Meghallották ezt a diákok, áthívták az elfogódottságtól remegő fiút, és kérdezgették, hová való, mit csinál? Ő azt mondta, hogy árva gyerek, és szeretne tanulni. Erre a diákok megegyeztek a nevelőszülőkkel és magukkal vitték az okos gyereket Kolozsvárra. (Gyalui Farkas: Apáczai Csere János életrajzához és műveinek bibliográfiájához, Kolozsvár, Ajtai K. Albert könyvnyomdája, 1892, 5.) 

Gy. Szabó Béla: (1905–1985) Apáczai Csere János. Linómetszet. In: Igaz Szó, 26. évf., 10. sz. (1978. október). Borítókép – Törzsgyűjtemény

Erdélyi és hollandiai tanulmányai

Az elemi iskolát valószínűleg szülőfalujában járta ki, felsőbb tanulmányait valóban Kolozsvárott kezdte meg, Porcsalmi András rektor keze alatt. Majd Gyulafehérvárra költözött, ahol Johann Heinrich Bisterfeld (1605–1655) evangélikus teológus, filozófus, polihisztor filozófiai-teológiai osztályába került. Bisterfeld, az angol puritanizmus híve, a filozófiában Petrus Ramus (Pierre de la Ramée, 1515–1572) követője ébresztette fel igazán a tehetséges diák szívében a lelkesedést a tudományok és az igaz bölcsesség iránt. Végül Geleji Katona István erdélyi református püspök ösztöndíjával 1648-tól öt éven át hollandiai egyetemeken tanult tovább, Franekerben, Leidenben és Utrechtben. A franekeri egyetemen 1648-ban Johannes Coccejus (Hans Koch, 1603–1669) hebraisztikai, szentírástudományi előadásait hallgatta. Ugyanezen év szeptemberében iratkozott be a leideni egyetemre, ahol olyan neves tanárai voltak, mint Fridericus Spanhemius (Friedrich Spanheim, 1600–1649), a 17. századi kálvinista ortodoxia és skolasztika jeles tudósa, Abraham Heidanus (Abraham van der Heyden, 1597–1678) holland kálvinista teológus, karteziánus filozófus és Jacobus Triglandius (1583–1654) holland kálvinista teológus, exegéta. 1651 áprilisában a harderwijki egyetemen avatták teológiai doktorrá. Tanulmányainak és olvasottságának köszönhetően az angol puritán mozgalom kiváló ismerője és szimpatizánsa lett. A puritanizmus az anglikán egyházban a 16–17. században kibontakozó vallási mozgalom volt, amely az elsősorban politikai okokból létrejött anglikán egyházon belül valódi spirituális megújulást sürgetett, magasabb fokú idealizmusra, az Isten ügye iránti valódi buzgalomra, hiteles lelki életre irányult. Ebből a mozgalomból lettek az egység törvénye (Act of Uniformity, 1662) után a kongregacionalista és presbiteriánus egyházak.

Visszatérése Erdélybe. Oratio de studio sapientiae

1653-ban tért vissza Erdélybe. Ez év november 2-ától a gyulafehérvári református kollégium magisztere, osztálytanítója lett. Itt úgyszólván első perctől fogva bírálni kezdte a magyar társadalomban uralkodó maradi, tudományellenes légkört, azt a magyar földön hagyományosnak számító közfelfogást, amely az iskolai tanulmányokat inkább csak a hivatalhoz jutáshoz elengedhetetlenül fontos, szükséges rossznak tekintette, de a tudomány, a bölcsesség önmagáért való szeretetét jelentő elköteleződést, idealizmust elvetette, szinte irtózott tőle. Tudjuk, hogy ez a közfelfogás uralkodott még az 1820-as években is országszerte, és még Vas Gereben is iróniával, szenvedélyes bírálattal írt róla A nemzet napszámosaiban és más korrajzregényeiben. Apáczai 1653 novemberében a diákság színe előtt mondott kollégiumi beköszöntő beszédében (Oratio de studio sapientiae, közkeletűvé vált magyar fordítás szerint A bölcsesség tanulásáról, noha A bölcsesség szeretetéről cím helyénvalóbb lenne, hiszen a latin studium főnév elsősorban valami vagy valaki iránti buzgóságot, szeretetet jelent), számítva a tanulóifjúság jóindulatára, ezt a bölcsesség iránti buzgalmat, ezt az idealizmust sürgette. Az egész műveltséget, a hasznos és épületes tudományok összességét, más szóval az értelem tevékenységét, az egyetemes enciklopédiát (universa Encyclopaedia) említi ebben a beszédben elsőként, rögtön utána pedig a kegyelem fényéből, vagyis a Szentírásból (lumine gratiae seu scripturae) származó tudást, a teológiát, amely alá sorolódnak a társadalomtudományok is: az etika, az ökonómia, a politika, a jogtudomány, sőt, a nyelvtudomány is, különös tekintettel a szent nyelvekre (héber, görög, latin, arab). Beköszöntőjével a diákok körében némi szimpátiát ébresztett, de magára vonta tanártársai és az őt ebbe az állásba kinevező II. Rákóczi György fejedelem haragját. A gyulafehérvári kollégium ebben az időben már nem volt puritán szellemiségű. A régi, puritán szellemű tanári karból már csak Bisterfeld volt a helyén. Az erdélyi országgyűlés épp ebben az évben, 1653-ban még törvényt is hozott a tanügyben terjedő puritán újítások ellen. A protestáns puritán törekvések új központja Várad és Sárospatak lett. Most említett beköszöntő beszédének egyik fontos eleme volt, hogy az Utrechtből magával hozott, nagyobb részben már külföldön kinyomtatott Magyar Encyclopaedia című kézikönyvét szerette volna tankönyvként, segédletként használni az alsóbb évfolyamok oktatásában. Ez a terve oktatási reformjával együtt meghiúsult, de 1654-ben Gyulafehérvárott, Major Márton nyomdájában napvilágot látott Magyar logicatska című műve, amelyet II. Rákóczi György még kiskorú fiának, Rákóczi Ferencnek ajánlott. Ebben Ramus Logikáját dolgozta át népszerű formában a tanulóifjúság számára. A kis tankönyv végén mintegy függelékként olvasható egy Joachim Fortius Ringelbergius (1499–1531) flamand pedagógus művei alapján írt rövid Tanáts, amelyben Fortius mester egy tanulásban elcsüggedt diákjával beszélget, kifejti neki röviden, hogy a tudományokra szükség van mind az egyházi, mid az állami szervezet működése szempontjából, és többek között így vigasztalja a kedvetlen fiút:

Apáczai Csere János: Oratio de studio sapientiae... Ultrajecti, Ex Offivina Joannis a Waesberge, 1654. Második kiadás, a Magyar Encyclopaediával együtt jelent meg – Régi Nyomtatványok Tára

A kolozsvári iskola igazgatója. De summa scholarum necessitate

1656 nyarára megenyhült a fejedelem haragja Apáczai iránt, és Lorántffy Zsuzsanna közbenjárására kinevezte őt a kolozsvári református iskola igazgatójává. A református iskola ekkor eléggé lepusztult állapotban volt. Egyetlen oktatója Apáczai egykori mestere, Porcsalmi András rektor volt, aki segédjével, a fiatal Csernátoni Pállal együtt a rendszeres oktatást sem tudta igazán biztosítani. II. Rákóczi György 1651-ben új iskolaépület építtetését rendelte el, ám az új épület 1655 áprilisában súlyos tűzkárt szenvedett. A régi, óvári iskolaépület időközben életveszélyessé vált, így ebben az időben az oktatás a tűzvész sújtotta új, romos iskolaházban folyt. Apáczai 1656. november 20-án megtartott, Oratio de summa scholarum necessitate (Beszéd az iskolák fölöttébb szükséges voltáról) című beköszöntő beszédében hasonló húrokat pengetett, mint korábban Gyulafehérvárott. A beszédet újabb iskolatörvény követte, amelyet ez év november 23-án szentesítettek. Ennek értelmében a gyulafehérvári fejedelmi kollégium lett Erdély legfőbb iskolája, az ország más iskolái, így a kolozsvári sem taníthattak mást, csak retorikát, és csak a gyulafehérvári oktatásban bevezetett, a fejedelem által jóváhagyott tankönyveket használhatták. A Magyar Encyclopaedia tankönyvként való bevezetésének ügye ezzel ismét a padlásra került. 1658-ban az oszmán seregek újból betörtek Erdélybe, szeptember 5-én krími tatár csapatok a fejedelmi székvárost, Gyulafehérvárat is felégették, a fejedelmi kollégium is elpusztult. Apáczai nagyratörő tervei egy erdélyi egyetem megalapításával kapcsolatban így szintén kútba estek, hiába nyújtotta be ezzel kapcsolatos tervét 1658 novemberében Barcsay Ákos fejedelem színe elé, aki elődjével ellentétben a puritán eszmék támogatója volt.
Apáczai 1659 első felében írta meg mára elveszett, De peccato originali (Az eredendő bűnről) című teológiai értekezését, amelyet egyik legkedvesebb tanítványa, Bethlen Miklós nyilvános disputáción mutatott be. Ugyanebben az időszakban 1658–59-ben dolgozott Philosophia naturalis (Természetfilozófia) című, kéziratban maradt keresztény természetfilozófiai jegyzetén, amelyet szintén tankönyvnek szánt. Ennek egyik mondatában már említést tesz egyre inkább elhatalmasodó, „makacs betegségéről”, amelynek végén, 1651. december 31-én szárazbetegségben, azaz tuberkulózisban halt meg. 1660. január 9-én búcsúztatták a Házsongárdi temetőben. Halotti kártájára Porcsalmi András, Mogyorósi Elek és több tanítványa írt gyászverset.

Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia... Ultrajecti, Ex Offivina Joannis a Waesberge, 1653. RMK I. 876 – Régi Nyomtatványok Tára

Magyar Encyclopaedia

A zsebkönyv méretű és terjedelmű, tankönyvnek, oktatási segédkönyvnek szánt mű címében az enciklopédia szó talán megmosolyogtató egyes mai olvasók számára, hiszen mi e szó hallatán mindig nagyobb terjedelmű, többkötetes művekre gondolunk. Érdemes tudnunk, hogy itt ez a szó egyszerűen általános, több tudományszakra kiterjedő tudástárat, kézikönyvet jelent. Az irodalomtörténészek által gyakran hangoztatott karteziánus hatás kétségkívül már a könyv legelején észrevehető, hiszen az első rész elején (A tudománynak kezdetiről, II.) ott áll Descartes jól ismert mondata: „Én gondolkodom, azért vagyok.” Rögtön a következő bekezdésben (A tudománynak kezdetiről, III.) azzal folytatódik a gondolatmenet, hogy ugyanaz az elme, a józan ész, amely önmagára reflektálva következtet a saját személyes létére, hasonló logikai úton arra a konklúzióra is eljut, hogy az értelmek közül az egyik egy végtelen hatalmú, mindenható és egyetlen létezőé, aki önmagától való, a létezése nem függ más létezőktől. Ez pedig nem más, mint az Isten. A karteziánus bevezetés inkább csak keret, a fő eszmei irányvonal pedig az ebben az időben a kálvinizmusban is vezető szerepet játszó keresztény arisztotelizmus. Ez a kora újkori keresztény filozófia a hitvitákon innen és túl közös eszmei alapot, összekötő hidat jelentett a különböző protestáns felekezetek és a katolikusok közt. A mű ránk maradt, nyomtatásban megjelent formája szerint teológiai keretbe van foglalva, hiszen tizenegyedik, utolsó része (Az Istenről és az ő dolgairol) nem más, mint egy tömör, könnyen érthető református dogmatikai értekezés. A mű törzsét alkotó részek, fejezetek (filozófia, logika, aritmetika, geometria, asztronómia, geográfia, fizika, természetrajz, orvostudomány, gyógyszerészet, geológia, mezőgazdaság, állattenyésztés, történettudomány, erkölcstan, pedagógia) tömörségüket tekintve valóban elsősorban a diákság számára írt iskolai memoritereknek tekinthetők. Fő forrásairól a mű latin nyelvű előszavában ír, közülük csak néhányat említünk: René Descartes (1596–1650), Henricus Regius (1598–1679), Nicolaus Copernicus (1473–1543; a csillagászati részben Kopernikusz elméletét is ismerteti), Johann Heinrich Alsted (1588–1638), Gulielmus Adolphus Scribonius (1550–1600), William Ames (1576–1633).
A tudományok és az igaz bölcsesség iránti lankadatlan buzgóságát, komoly tanári hivatástudatát hirdetik az Encyclopaedia előszavából való alábbi sorok, melyek számunkra is megszívlelendők, és Apáczai életművének mottójául is szolgálhatnak:

Csobán Endre Attila
(Régi Nyomtatványok Tára)