A képes levelezőlapok az 1870-es években jelentek meg az Osztrák–Magyar Monarchia területén. A szabvány-levelezőlapra készült lapokat a korabeli Posta hivatalosan is engedélyezte 1878-ban. Az Osztrák–Magyar Monarchia területén pedig 1885-ben engedélyezték a magánkiadások megjelenését is, az így kialakult verseny egyre igényesebb, színes lapok megszületését tette lehetővé. A lap egyik oldalán volt a címzés, a másikon a kép és az üzenet számára. Ahogy telt az idő a képek egyre nagyobb felületet „takartak” el az üzenet számára fenntartott részen. Az idők folyamán pedig az üzenet részére hagyott üres helyet teljesen átvette a kép, ezért 1904 és 1905 között a megosztott címoldal bevezetésével – az üzenet átkerült a címzés oldalára – a képes levelezőlap elnyerte ma is érvényben lévő, ismert formáját.
A képes levelezőlapok tehát több mint százhúsz éve vannak jelen életünkben, ezen időszak történései, gazdasági, társadalmi változásai nyomon követhetők rajtuk, a városképek mellett a polgári lét mindennapjai, ünnepei és a világháborúk egyaránt. A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár gyűjteménye jelenleg több mint 200 ezer képes levelezőlapot őriz. Az állománygyarapítás elsősorban a kötelespéldány-szolgáltatásra épül, vásárlási lehetőségeink korlátozottak, így a korai lapok beszerzésében a gyűjtők segítsége, az ajándékozás nagyon sokat jelent.
Volt Kollégánk, Horváth Pál, aki restaurátorként dolgozott az OSZK-ban, a képeslapoknak egy speciális formáját gyűjtötte: minden olyan lapot, amely olvasó embert ábrázol, illetve bármilyen ábrázolást, ami az olvasással, könyvekkel kapcsolatos. Adománya most került rendezésre a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár gyűjteményében. 1682 db lap került be állományunkba, melyet ezúttal is köszönünk!
A képeslapok többsége még a 20. század első feléből származik. Viccesek és komolyak, giccsesek és művésziek, magyarok és külföldiek, több mint 100 évesek és maiak. Ebből mutatunk most be néhány érdekességet.
A gyűjtemény mintegy háromnegyede festmények reprodukciója. Nem is gondolnánk, milyen sok festő ábrázolta az olvasást, a könyvet valamilyen formában képein, hiszen, ha a festői életműveket nézzük, nem erre fókuszálunk.
Az olvasás tudománya a felsőbb rétegekre és az egyházi személyekre volt jellemző a középkortól egészen a 19. századig. Nem véletlen, hogy sok szenteket, bibliai jeleneteket, papokat, szerzeteseket ábrázoló festmény született az évszázadok során, és ezekből rengeteg reprodukció, képes levelezőlap készült. Például Például közel 30 olyan kép van a gyűjteményben, amely az Angyali üdvözlet jelenetét ábrázolja, amikor Gábriel arkangyal hírül vitte Máriának Názáretbe a Jézus fogantatásáról szóló hírt. „Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni.” (Lk 1,31) De mit keres ennél a jelenetnél Mária előtt a könyv? Mint csaknem mindennek a középkori festményeken, ennek is szimbolikus jelentősége van. A könyv egyrészt általában vonatkozik Mária bölcsességére, másrészt mint imádságoskönyv a lelkületére is utal.

• 
• 
• 

Található a gyűjteményben néhány érdekes „sorozat”, melyben a teljes festmény mellett a kép egyes részletei külön is megjelennek. Ilyen a Brugge-ben látható Jan Van Eyk-festmény is, melyről három képeslap is van a gyűjteményben. A teljes képet bemutató lap mellett, az egyik mellékalakról is készült képeslap, illetve külön a kezéről, melyben könyvet és szemüveget tart. A vallásos tárgyú, szenteket, papokat, szerzeteseket ábrázoló képekre egyébként is jellemző, hogy a könyv mindig megjelenik. Ez a „könyv” legtöbbször a Biblia, de gyakran imádságoskönyv.

• 
• 
• 

A rendezés közben nem tudtam nem észrevenni, hogy elsősorban hölgyeket ábrázolnak a festők könyvekkel, a képeslapoknak kb. hetven százalékában. Nyilván ez nem azért van, mert többet olvastak a nők, hanem a festőket, akik leginkább férfiak voltak, jobban megihlették a női alakok, a női szépség, mint férfitársaik alakja, illetve a gyermekek, akik minden korban, minden témában népszerű „modellek” voltak.

• 
• 
• 

A hölgyek egy része valóban olvas a képeken, sok képen azonban elgondolkodnak vagy ábrándoznak, a messzibe tekintenek – nyilván az olvasottakról gondolkodva. Valószínűleg a portrék egy részénél maga a festő javasolta, hogy, mintegy „kellékként”, könyv is jelenjen meg a képen, néhány esetben pedig a könyv szimbólumként tűnik fel.

• 
• 
• 

A festmények reprodukciói mellett nagyon sok fotó alapú képeslap is van a gyűjteményben. A 19–20. század fordulóján nagy divat volt saját fotóból képes lapot készíttetni, és elküldeni a távol élő rokonoknak, szülőknek, barátoknak. Különösen szokás volt ez a nagy háború idején, amikor az otthon maradtak ezekkel a képekkel üzentek a fronton harcoló szerettüknek. Ezeken a képeslapokon gyakran kis versikék is helyet kaptak.

• 
• 
• 
• 

Befejezésül a gyűjtemény rendezőjének néhány kedvence.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Nemzeti könyvtárunk alapításáról minden év november 25-én ünnepi műsorral, valamint munkatársaink kitüntetésével és elismerések odaítélésével emlékezünk meg. A Széchényi Ferenc-emlékérem 1989 óta az aktív munkatársainknak adható legmagasabb intézményi elismerésünk, amely a könyvtárban életpályajelleggel eltöltött hosszú szolgálati időért és a kimagasló munkateljesítményért ítélhető oda. Idén először vehették át ketten is a plakettet és az oklevelet – Drótos László, a Magyar Elektronikus Könyvtár és a hazai professzionális webarchiválási tevékenység egyik atyja, valamint Szabó József, aki negyvenegy éve a Gazdasági és Üzemeltetési Főosztály munkatársa.

• 
• 

Az alábbiakban Jakab Tímea osztályvezető laudációját közöljük Szabó Józsefről.

• 
• 
• 

Jakab Tímea osztályvezető (Működésfenntartási Osztály)

Nemzeti könyvtárunk alapításáról minden év november 25-én ünnepi műsorral, valamint munkatársaink kitüntetésével és elismerések odaítélésével emlékezünk meg. A Széchényi Ferenc-emlékérem 1989 óta az aktív munkatársainknak adható legmagasabb intézményi elismerésünk, amely a könyvtárban életpályajelleggel eltöltött hosszú szolgálati időért és a kimagasló munkateljesítményért ítélhető oda. Idén először vehették át ketten is a plakettet és az oklevelet – Drótos László, a Magyar Elektronikus Könyvtár és a hazai professzionális webarchiválási tevékenység egyik atyja, valamint Szabó József, aki negyvenegy éve a Gazdasági és Üzemeltetési Főosztály munkatársa.

• 
• 

Az alábbiakban Dr. Kalcsó Gyula webarchiválási csoportvezető laudációját közöljük Drótos Lászlóról.

• 
• 
• 

Dr. Kalcsó Gyula (Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztály)

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

Az 1914 és 1918 között lezajló első világháború komoly válságba sodorta a teljes magyar könyvkiadást: csökkent az olvasók száma, a termelés akadozott, egyre nehezebbé vált a terjesztés. A társulat ugyanakkor igyekezett részt vállalni a társadalom háborús erőfeszítéseiben, és számos imakönyvet, füzetet, szentképet adott ki a frontkatonák számára, amelyeket sokszor ingyen osztogattak a harctereken és a kórházakban.
Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 őszén, a világháború elvesztését követően szétesett, Magyarország pedig anarchiába zuhant. Az őszirózsás forradalmat és Károlyi Mihály rövid életű népköztársaságát 1919 márciusában a Tanácsköztársaság kikiáltása követte. A proletárdiktatúra minden katolikus intézményben ellenséget látott: március 24-én a társulat igazgatóságán megjelent a frissen felállított Szellemi Termékek Országos Tanácsának küldöttsége, amely VII. könyvelosztó üzem néven államosította a nyomdát és a kiadóvállalatot. Az új vezetőség bezúzatta a diktatúra által ideológiai szempontok miatt értéktelennek tartott társulati kiadványokat, a nyomdában pedig a közoktatásügyi népbiztosság propagandafüzeteit, illetve a Népszava kiadványait állították elő.
1919 októberében indult meg a Nemzetnevelés című kéthetilap; az őszi számai fejlécén látható szöveg szerint („Censurat: Gavrilescu”) a kiadvány a megszálló román hadsereg katonai cenzúrája alatt állt, amit néhány szedésből kivett és üresen maradt rész, sőt teljes oldal is jelez. (A lapot az 1895-től megjelenő, elsősorban a népiskolai tanítóknak szánt társulati kiadvány, a Népnevelő megszűnése után indította meg a társulat. Fontos szerepet töltött be a tanítók továbbképzésében, szakismereteik bővítésében, korszerűsítésében, valamint az érdekvédelmükben is. 1937 és 1941 között mellékletként adta közre az állami és egyházi iskolaügyi rendelkezéseket közlő Katolikus Tanügyi Közlönyt, amely 1942-től önállóan jelent meg. A Nemzetnevelés 1944-ben szűnt meg.)
1919 augusztusában, a Tanácsköztársaság bukása után a társulat vállalatai elszegényedve, kifosztva kezdték újra a munkát. A gazdasági helyzetet a trianoni béke következményei még tovább nehezítették, hiszen az utódállamok sokáig tiltották vagy nehezítették a magyar nyelvű kiadványok kereskedelmét. A társulat 1920 márciusában tarthatott újra közgyűlést, ahol Giesswein Sándor alelnök kijelentette: „Földrengés után vagyunk. A lelkek rengése, mely megváltoztatta egész Európát, a legjobban talán minket, magyarokat ért és sújtott romboló hatásával. Földrengések után kettős munka vár az emberekre: először a romokat kell eltávolítani, de mindjárt el kell kezdeni az újjáépítés munkáját.” A kiadói tevékenység ennek szellemében alakult, és lassú, de egyenletes emelkedés kezdődött: 1920-ban 107, 1921-ben 169, 1922-ben pedig 201 új mű jelent meg, ami már megközelítette az utolsó békeév (1913 – 219 kiadvány) teljesítményét. A kereskedelmi hálózatot is bővítették, és új könyvesboltokat nyitottak Balassagyarmaton, Cegléden és Pécsett.
1922-ben a társulat és a Szent István Akadémia új alapszabályt fogadott el, amely rögzítette: céljuk „Magyarország Nagyasszonyának, a boldogságos Szűz Máriának és apostoli szent királyunknak, Szent Istvánnak oltalma alatt a katolikus szellemű irodalmat művelni és terjeszteni”. A szervezeti reform részeként a korábban önálló részvénytársaságokat, a Stephaneum Nyomdát és a könyvkiadót összevonták egymással, amivel megszületett a Szent István Társulat Egyesített Üzemei Rt.

Részvény. Fotó: Visky Ákos László

1923-ban a fennállásának 75. évfordulóját ünneplő társulat XI. Piusz pápától elnyerte az Apostoli Szentszék Könyvkiadója kitüntető címet, amellyel hazánkban a társulat vált elsősorban jogosulttá a Szentszék hivatalos megnyilatkozásainak közzétételére. Ezzel az elismeréssel csak a legtekintélyesebb európai katolikus kiadók, például a német Herder vagy az olasz Antonetti cégek büszkélkedhettek, a privilégiumot jelentő kitüntetés ezért megerősítette a vállalkozás tekintélyét.

A Szentszék 1923. március 20-án kibocsátott oklevele, amellyel XI. Piusz pápa az Apostoli Szentszék Könyvkiadója címet adományozza a Szent István Társulatnak (a Szent István Társulat tulajdona). Fotó: Visky Ákos László

A társulat lendületét az 1929-ben kezdődő és hamarosan Magyarországra is begyűrűző gazdasági világválság törte meg, amelynek hatását tovább súlyosbította, hogy a könyvkiadóknak ekkor már meg kellett birkózniuk a napisajtó, illetve a mozi és a rádió konkurenciájával is. Az illetékesek a kereslet visszaesését látva egyaránt csökkentették a szélesebb olvasóközönségnek és az értelmiségnek szánt új könyvek számát, illetve egyre nagyobb szerepet szántak a régi, nagy népszerűségnek örvendő kiadványok utánnyomásainak. A világválság hatásai miatt 1932-ben az óvatos gazdálkodás ellenére is számos dolgozót kellett elbocsájtani. A helyzet javítása érdekében a társulat az 1934-től meginduló országos könyvnapokon népszerűsítette kiadványait, és sokat tett az egyházközségi könyvtárak kiépítése érdekében.

• 
• 

A harmincas évek második felében ismét gazdasági fellendülés kezdődött, ami a társulat válságát is megoldotta. Ennek köszönhetően számos új könyvsorozat kiadását indíthatta meg, 1934-ben pedig átvette az Élet című, (korábban is katolikus szellemű) népszerű szépirodalmi folyóirat kiadását.
A gazdagon illusztrált kiadvány elsősorban a középosztályt célozta meg, egyszerre komoly és szórakoztató olvasmányt kínálva. Változatos, színes társasági lap volt, amely először heti 28, majd 44 oldalon jelent meg (ez a terjedelem 1943-ban a felére csökkent). 1944-ben szűnt meg. Az olvasók elbeszéléseket, verseket, folytatásos regényeket, útirajzokat, táj- és városismertetéseket éppúgy találtak a lapjain, mint művészeti cikkeket, portrékat és technikai újdonságokról szóló híradásokat. Kritikákat, ismertetéseket is olvashattak könyvekről, kiállításokról, hangversenyekről és filmekről, de nem hiányzott a rejtvény- és a kézimunka oldal sem. A szerzők névsora változatos, éppúgy találni köztük elfelejtett, mint ma is ismert neveket. A szépírók közül érdemes kiemelni Rónay György, Thurzó Gábor, Mécs László, Sík Sándor, Harsányi Lajos, Pilinszky János, Mándy Iván, Vidor Miklós, Keresztury Dezső, Illés Endre, Tersánszky Józsi Jenő, Sinka István, Hevesi Sándor, Passuth László nevét, de az ismeretterjesztő rovatban szintén találni ma is jól ismert szerzőket, elég Bálint Sándorra vagy Ráth-Végh Istvánra gondolni. A lap képanyaga rendkívül gazdag és változatos, művészeti reprodukciókat, grafikákat, rajzokat, karikatúrákat és fényképeket egyaránt felvonultatott. Egyre több színházi előadás- és filmrészletfotót, valamint „sztárfotót” is közöltek.

Pályázat az olvasóknak. In: Élet, 26. évf. 23. sz. (1935. június 9.) – Törzsgyűjtemény

Nem szokatlan, hogy folyóiratok – a szerkesztői üzenetek rovat mellett – körkérdésekkel, pályázatokkal is igyekeznek kapcsolatot tartani az olvasóikkal. Az Élet szerkesztősége a „magyar család megmentése” céljából hirdetett pályázatot 1935-ben. Amint írták, XI. Piusz pápa enciklikája, a Casti connubii indította meg azt a folyamatot, amely során az egyház „soha nem tapasztalt erővel látott neki a család – és ezzel a világ – megmentésének”. A családvédelem jegyében a lap azt kérte az olvasóktól, legfeljebb harminc sorban írják le, hogyan képzelik el az ideális otthont. A beküldők értékes nyereményeket, köztük két hajóutat nyerhettek, valamint több kötetet a társulat kiadványaiból. A lap július 14-i számában közölte a nyertesek nevét. A húsz díjazott közül tizenhárom hölgy volt, az első és a második díjat is hölgyek vitték el. A lap ismertségét mutatja, hogy nyolc budapesti díjazott mellett a többiek az ország különböző részeiből küldték be pályázatukat.
Két évvel később, 1937-ben amatőr fényképpályázatot hirdettek azzal a céllal, hogy még szorosabbá tegyék a lap és az olvasók „bensőséges kapcsolatát”. A pályázatot „valamely szociális gondolatot vagy a felebaráti szeretet érzését tükröző eredeti fényképfelvételre” hirdették, azt várva, hogy a fotó „olyan jelenet, életmozzanat vagy gondolat művészi ábrázolása legyen, amely alkalmas felkelteni a szociális igazság és emberszeretet gondolatát”. A közzétett ötvennégy felvételt tizennyolc amatőr – köztük hat hölgy – készítette. A legtöbb beválogatott fotót Sipos Tibor dr. küldte be (19), a második legtöbbet Mayer Klára (4).

• 
• 
• 

A lap 1938. május 22-i számában látott napvilágot Pilinszky János első nyomtatásban közölt írása, az Anyám című vers (majd még ugyanezen év októberében a Csönd című költemény). A költő ekkor a pesti piarista gimnázium nyolcadik osztályos diákja volt, a következő évben érettségizett.
Az Élet többször hirdetett rejtvénypályázatot is, 1941-ben viszont tájékoztatták a közönséget, hogy az Országos Magyar Sajtókamara „a budapesti és vidéki sajtónak egyaránt megtiltotta tiszteletpéldányok adását, valamint eltiltotta a lapkiadókat bárminemű ajándékozás, pályázat és rejtvénymegfejtési jutalom, kedvezmény nyújtásától”.
A lap utolsó felhívása a Szent István Társulat pályázata volt 1944-ben „katolikus világnézetű, elsősorban magyar népi vonatkozású” regény megírására. A felhívást az Élet mellett a Katolikus Szemle is többször hirdette, az eredményről azonban már nem tudósíthattak, mert ez évben mindkét lap megszűnt.

A XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus emlékkönyve. Közrebocsátja a Kongresszus Előkészítő Főbizottsága. Budapest, Szent István Társulat, 1938

1938-ban a társulat a kiadványaival jelentős szerepet vállalt az Eucharisztikus Világkongresszus, illetve a hozzá kapcsolódó Szent István-emlékév előkészítésében, továbbá az események emlékének megörökítésében.
1939-ben kitört a második világháború, amelybe hamarosan Magyarország is belesodródott. Az egyre súlyosbodó háborús nehézségek ellenére a társulat fejlődése sokáig töretlen maradt: a könyvek száma, az összpéldányszám, a kiadványok kiállítása egyre javuló minőséget mutatott. 1942-ben a társulat az ország területén már kilenc saját könyvesbolttal rendelkezett, a korábbiak mellett Debrecenben, Győrben, valamint a Felvidék területén Kassán és Galántán. 1943-ban pedig 142 új kiadványt jelentetett meg, elérve ezzel kiadói tevékenységének mennyiségi rekordját.

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész, 2. rész, 3. rész

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

Az 1867-ben megkötött kiegyezés nyomán Magyarországon helyreállt az alkotmányosság, ami a sajtószabadság bevezetését is magával hozta. A gazdasági és kulturális fejlődés, illetve a kedvező jogi környezet elvezetett a sajtó és a könyvkiadás aranykorához: új, tőkeerős vállalatok alakultak az Athenaeumtól a Révai Testvérek Irodalmi Intézetén át a Franklin Társulatig.
Az ekkoriban mintegy hatezer tagot számláló Szent István Társulat dinamikus fejlődésnek indult Ipolyi Arnold kanonok vezetésével, aki 1869–1872 között töltötte be az alelnöki tisztséget. Legfontosabb eredménye a katolikus népiskolák tankönyvekkel való ellátásának megszervezése volt, amelyeket – a nemzetiségek igényeire tekintettel – bunyevác, horvát, német, ruszin, szerb, szlovák, szlovén és vend nyelveken is kiadtak. Utódja, Tárkányi Béla nagy hangsúlyt fektetett a szélesebb társadalmi rétegek megszólítására, a katolikus népi irodalom megteremtésére. Ekkoriban indult útjára az úgynevezett „népiratkák” sorozatának kiadása. Az olcsó füzetek röviden, közérthető formában tárgyaltak különböző közérdekű, sokszor gyakorlati szempontból is jelentős kérdéseket.
Bár már a társulat első éveiben felmerült a szándék népszerű témákat érintő, kis terjedelmű, olcsó füzetek megjelentetésére az erkölcs- és ízlésrombolónak ítélt ponyvák visszaszorítására, a Népiratkák sorozat végül 1886-tól jelent meg rendszeresen. Az egyes füzetek terjedelme általában 8‒24 oldal között mozgott, de nemegyszer meghaladta a 40–50 oldalt is. Az 1919-ig megjelenő füzetek széles tematikát öleltek fel a szentek életétől a mindennapokra vonatkozó hasznos tanácsokig. A szerzők olykor versbe szedve írták meg a gondolataikat, máskor néhány magyarázó rajzot is mellékeltek. A szerkesztők ügyeltek rá, hogy az alsóbb társadalmi rétegek, így a parasztság érdeklődését felkeltő kérdésekről szóljanak a kiadványok. Olvashattak a pálinka, a vadházasság, a hazugság veszedelméről, a baromfi-, nyúl-, sertés-, marha- és selyemhernyó-tenyésztésről, a mű- és istállótrágyáról, a méhészkedésről, a filoxéráról, a futóhomokról, a koleráról, valamint a polgári kötelességekről, az új pénznemről, a háziiparról, a nemzetiségekről, a szocializmusról („czuczilistákról”) és történelmi tárgyú témákról is. A ponyvairodalomra jellemző módon a szerzők nevét itt sem mindig tüntették fel a címlapon. A sorozat több mint harminc éve alatt 329 füzet került ki a nyomdából, és megjelent 11 szlovák, 2-2 román és horvát „népirat” is. Némelyik füzet olyan sikeres volt, hogy második, harmadik kiadást is megért.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A társulat emellett küldetésének tartotta a katolikus írók és értelmiségiek összefogását, a tudományos kutatások összehangolását: erre a célra 1887-ben létrehozták a Tudományos és Irodalmi Osztályt, amely a kiadó szakértői hátterét is biztosította. Ezt később, 1916-ban Giesswein Sándor kezdeményezése nyomán kibővítették, így önálló szervezetként megkezdte működését a Szent István Akadémia.

Giesswein Sándor (1903‒1921). In: Élet, 1. évf. 20. sz. (1909. május 16), 654. – Törzsgyűjtemény 

A társulat alelnöke, Giesswein Sándor győri kanonok – aki komoly, nemzetközileg is jelentős tudományos teljesítményt tudhatott magáénak – az első világháború kitörését követően növekvő szomorúsággal szembesült a világégés következményeivel, a magyar társadalom egyre súlyosbodó válságával. 1915-ben ezért javaslatot tett arra, hogy a társulat 1887 óta működő Tudományos és Irodalmi Osztályát továbbfejlesztve hozzák létre a Szent István Akadémiát, amely a katolikus tanítás szellemében kidolgozza a háború utáni újrakezdés szellemi alapjait. A testület számára négy szakosztályt tervezett: I. hittudomány, bölcselet, neveléstudomány; II. történelem és segédtudományai, jog- és államtudományok, társadalomtudományok; III. irodalomtörténet, nyelvészet, esztétika, művészettörténet, szépirodalom; IV. mennyiségtan és természettudományok. Javaslatát támogatta Csernoch János hercegprímás, majd a társulat közgyűlése is.
A testület 1916-ban kezdte meg működését. Szabályzata szerint „a Szent István Akadémia a tudományt és irodalmat katolikus szellemben műveli és terjeszti”. Első elnöke Giesswein Sándor lett, a tagságot pedig választás és a hercegprímás mint fővédő megerősítése nyomán lehetett megszerezni. A létszámot kezdetben 177 főben szabták meg. A kezdeményezés kedvező visszhangra talált a magyar tudományos közösségben. Amikor a nagy tekintélynek örvendő fizikust, báró Eötvös Lorándot felkérték, hogy vállaljon tiszteletbeli tagságot a szervezetben, akkor ő „kitörő örömmel abban fejezte ki véleményét, hogy végre van valaki, aki egy magyar katolikus akadémia megvalósítására gondol! S nemcsak készségét fejezte ki a tagság elvállalására, hanem útbaigazítással és tanáccsal is szolgált a tudomány körében dolgozó tudósok tekintetében”.
A nagyszabású, sokszor évfordulókhoz kötődő ünnepi ülések mellett a szakosztályok negyedévenként rendeztek felolvasóüléseket, ahol egy-egy tudományos kérdést vitattak meg, majd az előadásokat megjelentették nyomtatásban. Az akadémia pályázatokat is kiírt: Giesswein Sándor például 1917-ben ötezer koronás alapítványt hozott létre olyan művek jutalmazására, amelyek „a szociális problémák és reformok valamelyikét konstruktív irányban fejlesztik”. 1923-tól hat éven keresztül kiosztották a Fraknói-nagydíjat „az évközben megjelent művek legjelesebbikének kitüntetése végett”. A díj elnyerésére olyan könyvek pályázhattak, amelyek „valamelyik tudománynak ismeretanyagát gyarapítják vagy a stíl és előadás tökélyére törekedve elismerésre és utánzásra méltó sikert mutatnak fel”.
A testület hamarosan nagy társadalmi megbecsültséget vívott ki magának: kiadványai megjelentetését számos mecénás támogatta, rendszeresen segélyezte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, az 1920. évi IX. törvénycikk szerint pedig az akadémia elnöke tiszténél fogva tagságot kapott a főváros törvényhatósági bizottságában. Az elismerést jelzi az is, hogy 1921-ben gróf Apponyi Albert vállalta az akadémia elnöki tisztét, beiktatásán pedig – az egyébként református felekezetű – Horthy Miklós kormányzó is részt vett. Apponyi halála után az akadémia vezetőjévé Serédi Jusztinián hercegprímást választották meg.
A második világháború, majd a szovjet megszállás egy időre megakasztotta ugyan a működést, de 1946 májusában megtarthatták az akadémia együttes ülését, és ezután – a korábbinál jóval szerényebb keretek között ugyan – folytatódhatott a testület belső élete. Új tagokat is felvettek, köztük első ízben zeneművészeket és képzőművészeket. 1948 februárjában elnökké választották Egyed István jogászprofesszort, aki székfoglalójában elmondta: az akadémia „nem kíván ellentéteket szítani; nem támadó célzatú és nem szeparatisztikus; a napi politika teljes kizárásával kíván részt venni az együttes építőmunkában. A felebaráti szeretetet és az ebből folyó szociális igazságot kívánja alaptörvénnyé, az erkölcsi szempontokat uralkodóvá tenni”. A kiépülő sztálinista diktatúra azonban hamarosan ellehetetlenítette a katolikus szellemiségű szervezetek munkáját: az akadémia „az Állami Egyházügyi Hivatal kívánságára 1951 augusztusában beszüntette működését és alapszabály-szerűen önként feloszlott”.
Az újrakezdés lehetősége a rendszerváltást követően jött el. Az új alapszabály értelmében az akadémia egyházmegyei tudományos társulás, amely szokásjogi alapon az esztergom–budapesti érsekség főhatósága alatt áll. Hivatalos megalapítása 2003 márciusában történt, a következő évben pedig felvette a Szent István Tudományos Akadémia nevet. A tagság legfeljebb száz főt tehet ki, a megválasztás feltétele a nemzetközileg is elismert tudományos munkásság és a katolikus közéletben való aktív részvétel. A testület ma már az akadémiai székfoglalók mellett saját szervezésű konferenciákat is tart, és társrendezőként közreműködik tudományos tanácskozások létrehívásában.

Katholikus Szemle, 1887 – Törzsgyűjtemény

A teljes magyar értelmiségi közösség megszólítására a társulat 1887-ben indította meg egészen 1944-ig megjelenő folyóiratát, a Katholikus Szemlét, amely tudományos igénnyel, de a művelt nagyközönség igényeihez alkalmazkodva képviselte a nyilvánosság előtt a katolikus álláspontot.
A lap kezdetben évente négyszer, majd ötször, 1899-től pedig tíz alkalommal jelent meg és számos tudományterületről közölt tanulmányokat. Munkatársai nagy része a társulat ismert írói közül került ki. Az 1920-as években 64, 1930-tól 80 oldal terjedelemben látott napvilágot. A tanulmányok mellett hazai és külföldi folyóiratok szemléjét éppúgy megtalálhatták az olvasók, mint könyvismertetéseket, bírálatokat, amelyekhez az évek során színházi és képzőművészeti rovatok társultak. Szépirodalmi alkotásokat (köztük műfordításokat) is közöltek, és útirajzok is színesítették a kínálatot. Az 1930-as évek elejétől egyre több aktuális társadalmi kérdéssel foglalkoztak. A lap 1934-ben tartalmában és külsejében is megújult, elmaradt a szépirodalom, majd a háború alatt a terjedelem a felére csökkent. A folyóiratot a társulat tagjai tagilletményként kapták. A magas színvonalú tudományos orgánum 1944-ig jelent meg Magyarországon. Megszűnése után öt évvel, 1949-ben Rómában élesztették újjá, ahol negyedévente jelent meg. A rendszerváltozás után, 1991-ben ismét megkísérelték hazai kiadását, de ez nem valósult meg.

A Szent István Társulat palotája. In: Horváth E. János: Nagy Budapest Útmutató a Fővárosban, Budapest, Szent István Társulat, 1910, 143. – Törzsgyűjtemény

A könyvpiaci verseny élesedése nyomán a vezetőség felismerte, hogy egy saját nyomda létesítése komoly anyagi előnyökkel járna, ezért megkezdték az előkészületeket egy új, korszerű, nyomdaüzem befogadására is alkalmas székház felépítésére. Budapest belvárosában, a Szentkirályi utcában 1898-ban adták át a Hofhauser Antal tervei szerint, mintegy félmillió koronás költséggel épült, reprezentatív, háromszintes, neogótikus palotát, amely egyebek mellett 14 bérlakást is magába foglalt. Az új épületben hozták létre Kohl Ferenc nyomdászmester felügyelete alatt a legmodernebb igényeket is kielégítő Stephaneum Nyomdát, amely 1899 tavaszán kezdte meg működését. Kapacitása olyan jelentős volt, hogy a saját kiadványok nyomtatásán kívül komoly hasznot hajtó bérmunkákat is vállalhatott. A társulati igazgató 1903-as jelentése szerint a Stephaneumban „a könyveken s egyéb nyomtatványokon kívül 4 napilap, 11 hetilap, 5 kéthetenként megjelenő lap s 13 havi folyóirat készül, bizonyságául annak, hogy modernek, teljesen berendezettek és versenyképesek vagyunk”.
A gazdasági versenyben való helytállást szolgálta 1905-ben a termelőmunka két részvénytársaságba való szervezése, a Szent István Társulat Könyvkiadóhivatala és Könyvkereskedése Rt., illetve a Stephaneum Nyomda Rt. megalapítása. Mindkét vállalkozás részvényeinek abszolút többsége a társulat tulajdonában állt, így jogosult maradt a tiszta haszon felére, amelyből kulturális munkáját és segítő célú akcióit finanszírozhatta. A kiadó saját könyvesboltot nyitott Budapesten és Szegeden.
A társulat a dualizmus korában tehát nagyvállalatként is megállta helyét, és egyre növekvő gazdasági erejét az alapítók elgondolásainak szolgálatába állíthatta. Ahogyan az első fél évszázad történetét megíró Notter Antal 1904-ben megállapította:

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész, 2. rész

Stühmer Frigyesnek (Mecklenburg, 1843. december 18. – Budapest, 1890. május 11.) a neve méltán vált fogalommá. A német születésű cukrászmestert a kiegyezés után felpezsdülő gazdasági élet, a vállalkozók hirtelen megsokasodó lehetőségei csábították Budapestre a hamburgi majd prágai tanulóévek után, amelyek során nem csak a cukorka- és süteménykészítés mesterfogásait sajátította el, hanem a könyvvitelt is.  Stühmer 1868-ban érkezett Pestre és az Ősz (ma: Szentkirályi) utcában először bérbe vett, majd megvásárolt egy műhelyt, ahol eleinte kézműves módszerekkel készítette a cukorkákat. Tömegárut gyártott, de olyan szakmai igényességgel, hogy termékei hamarosan az egész országban keresetté váltak. 1882-ben emeletes gyárépületet emeltetett, csokoládégyártó gépeket vásárolt. Megnyitotta első édességboltját a Kecskeméti utcában. Elsőnek kezdi meg az országban a kakaóbab feldolgozását, tehát saját maga készíti a csokoládétermékek alapanyagát is. Ötletesen oldja meg a hiányzó technikai feltételek megteremtését is; hűtőgép hiányában a gyár északi fekvésű alagsorában, márványasztalokon hűti, fagyasztja a kényes, romlandó árut. 1887-ben már 3000 tonnára nő a cukorkatermelés és az ezen nyert haszonból fejleszti tovább a csokoládégyártást.  A túlhajszolt életmód, a túlfeszített munka következtében Stühmer fiatalon, 47 éves korában halt meg. A gyárat özvegye, majd fia vezette tovább és a magánvállalkozásból nőtt ki később a Budapesti Csokoládégyár. 

Az alapító, Stühmer Frigyes portréja. In. MúzeumDigitár. (Őrzőhely: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum)

Stühmer Frigyes (1843–1890) hamburgi cukrászmester 1866-ban telepedett le Magyarországon, és 1868-ban Pesten, az Ősz (ma Szentkirályi) utcában alapított cukorkagyárat. 1883-tól kezdett csokoládégyártással is foglalkozni, amikor gőzüzemű csokoládégyárat épített, s ezzel meghonosította Magyarországon a nagyüzemi csokoládégyártást. Nagy szerepet játszott abban, hogy a luxuscikknek számító csokoládé elindult a közszükségleti cikké válás útján. Kitűnő termékeivel hamarosan virágzásba hozta üzemét. Az ipar fejlesztésében kifejtett tevékenységéért Ferenc József 1885-ben érdemkereszttel tüntette ki, s az elsők között kapott engedélyt termékein a magyar címer használatára.

Frutti. Grafikus Georg. Jelzet: PKG.1935/144 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

1890-ben bekövetkezett halála után először felesége és sógora vette át a céget, majd másodszülött fia, dr. Stühmer Géza (1884–1978) vezette tovább a gyárat, mely 1928-ban egyéni cégből részvénytársasággá alakult. Folyamatosan fejlesztettek, és a kis, földszintes üzem helyére ötemeletes gyárépületet emeltek, 1941-ben pedig felépítették az ország legnagyobb, Európa egyik legmodernebb csokoládégyárát a Vágóhíd utcában, amely a tulajdonosváltásokat követően ma is működik.

Tibi nemcsak a Mama kedvence. Grafikus: Kiss Ernő.  Jelzet: PKG.1938/232 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Stühmer cég európai színvonalú kereskedelmi kultúrát képviselt, nemcsak termékei voltak vonzóak, de a cég fióküzleteit is a legnagyobb gonddal tervezték, legyen szó magyarországi vagy éppen párizsi, bécsi üzletekről. A 30-as években a cég széles körű reklámtevékenységet folytatott, a termékek csomagolását jeles iparművészekkel (Lukáts Kató, Jeges Ernő, Szirmai Ili) terveztették, és a Stühmer-dobozok messze földön híressé váltak. Olyan, máig népszerű termékek születtek ekkor, mint a Tibi csokoládé, a Frutti karamella, a Zizi drazsé, a Ropp ostyaszelet, a Bronhy, a Gripp cukorkák vagy az „E” kakaó a pöttyös dobozban.

E kakaó. Grafikus Berger. Jelzet: PKG.1934/180 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyárat 1948-ban államosították, és beolvasztották a Magyar Édesipari Vállalatba, később pedig az üzem felvette a Budapesti Csokoládégyár nevet. A privatizáció során, 1992-ben a gyár a Stollwerck Budapest Kft., majd a Bonbonetti Zrt. tulajdonába került. Korszerűsítették a termelést, egyes termékek gyártását beszüntették, de továbbra is készítik például a Tibi csokit, a konyakos meggyet, a Dunakavicsot, a francia drazsét, melyek eredetileg Stühmer-termékek voltak.

Zizi. Grafikus: Lonkay Antal. Jelzet: PKG.1947/182 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Stühmer márkanevet Csóll Péter egri vállalkozó a 2000-es évek közepén megvásárolta az akkori tulajdonosától, és újra minőségi Stühmer-termékek gyártásába kezdett. Az eredeti ízekhez az egyes termékek eredeti márkanevére is szükség volt, melyeket szintén vissza kellett vásárolni a jogutód Bonbonettitől. A fokozatos fejlesztéseknek is köszönhetően egyre sikeresebb cég visszaadta az eredeti rangját ennek a magyar márkanévnek.

Ropp mogyorós szelet. Grafikai plakát [ante 1945]. Jelzet: PKG.én/169 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. A kép forrása:  Magyar Digitális Képkönyvtár

2008-ban Novaj községben átadták a Stühmer Csokoládéüzemet. Itt gyártják úgynevezett nosztalgiatermékeiket, a Melódia szeletet, az Aranydesszertet, a Stühmer Rózsát, a Korfu szeletet és a Százszorszép desszertet. 2014 júliusában újabb, a legkorszerűbb berendezésekkel felszerelt gyártóüzemet adtak át Makláron. A cég márkaboltjaiban, Egerben, Gyöngyösön, Kecskeméten és Budapest három pontján is várják a vásárlókat!

A Bevezető forrása: Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1993 és 1990 [Borsódy Mihály]).

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

2023. november 22–24. között munkatársaink, Makkai T. Csilla, Mihály Eszter, Szűcs Kata Ágnes és Varga Emese Transkribus workshopot tartottak könyvtárunkban. A Transkribus egy történelmi dokumentumok, kéziratos források szövegfelismertetésére és -átírására szolgáló mesterségesintelligencia-alapú platform. A háromnapos műhelymunka során a platform alapvető funkcióit és felhasználási lehetőségeit sajátíthatták el a résztvevők.

A közgyűjteményi intézmények dolgozóit és az egyetemi hallgatókat megcélozva úgy alakítottuk ki a háromnapos programot, hogy akár egy, akár a teljes részvétel esetén, jól használható tudást szerezzenek a hallgatók. Akik mindhárom napon részt tudtak venni a képzésen, egyre bővebb és mélyebb gyakorlati és elméleti tudást sajátíthattak el.
Minden nap tananyaga egy-egy főbb tematika köré épült, ezáltal mindig más oldalról közelítettük meg a Transkribus használatát, illetve az ehhez kapcsolódó munkafolyamatokat. A délelőttök az elméleti tudás, az alapismeretek elsajátítására fókuszáltak, délután pedig a gyakorlaté volt a főszerep. A nap végét mindig egy egyórás „napközivel” zártuk, amelynek során a workshop tematikáján túlmutató kérdéseket, problémákat vitattunk meg.
A teljes program itt érhető el.

Köszöntő

Az első napon (november 22.) a digitális szöveg előállítása volt a fókuszban, olyan témák kerültek előtérbe, mint a digitális filológia fogalma, a digitális szövegkiadás előnyei és a különböző típusú szövegkiadások jellemzői. Megmutattuk, hol helyezkedik el a Transkribus a digitális szövegkiadás munkafolyamatában, ismertettük a szoftver alapvető funkcióit, a platform felépítését, illetve kiemeltük az asztali és a webes felületek közötti különbségeket.

Makkai T. Csilla előadása a digitális szöveg előállításáról. Fotó: Visky Ákos

A délutáni két szekcióban elkezdtük az első gyakorlatokat, a résztvevők létrehozták saját gyűjteményüket, amelyen kipróbálták a platform alapfunkcióit, illetve megismerkedtek az automatikus szegmentálás és kézírás-felismertetés gyakorlatával. Ennek kapcsán a saját kézírás-felismertető modell létrehozása is szóba került, de ezen a napon még csak elméleti szinten foglalkoztunk a témával. Arra törekedtünk, hogy a nap végére a résztvevők akár önállóan is bele tudjanak kezdeni saját kéziratos anyaguk feldolgozásába.

Az első szegmentálási gyakorlatok. Fotó: Visky Ákos

A második nap (november 23.) fókuszában a Transkribus és a kézírás-felismertetés állt. Bár mindegyik nap előkerült a téma, ezen a napon alaposabb betekintést adtunk a Transkribusról mint szervezetről és a tagsági rendszerről. Szintén bemutattuk a Transkribus helyét a munkánkban, azaz a Digital Humanities Platform (dHUpla) workflowjában. Az alkalmat megragadva kitértünk a dHUpla felületére is, ahol a digitális szövegkiadásokat publikáljuk. Kontextusba állítva a munkánkat, más magyar nyelvű és külföldi digitális szövegkiadásokat is megmutattunk a jelenlévőknek.
A délelőtt második felében a résztvevők megismerkedhettek a Transkribus platform felépítésével. Ebben a gyakorlati szemléletű bemutatóban ismertettük a webes interfész felületét, felhívva a figyelmet az asztali és a webes alkalmazások közötti különbségekre. Kiemeltünk néhányat a jelenleg elérhető, fejlesztés alatt álló béta funkciók közül, s figyelembe véve, hogy a jelenlévők többsége közgyűjteményi dolgozó volt, kitértünk arra is, milyen metaadatolási lehetőségekkel rendelkezik jelenleg a webes alkalmazás.
A két délutáni szakasz arra készítette fel a jelenlévőket, hogy a későbbiek során akár önállóan is belekezdhessenek egy kézírás-felismertető modell építésének folyamatába.

Műhelymunka. Fotó: Visky Ákos

Azokkal, akik már második napja voltak jelen, tovább mélyítettük az automatikus szegmentálási és szövegfelismertetési gyakorlatot, valamint azt, hogy hogyan lehet akár manuálisan, akár a részletes beállítások segítségével javítani a kapott eredményeken. A modellépítés gyakorlatát egy elméleti bevezetővel alapoztuk meg, amelyben kitértünk a gépi tanulás által kínált mesterséges neurális hálózatok működésére, illetve arra, hogyan vonatkoztatható mindez a kézírás-felismertetésre. Ezután a résztvevők egy általunk előkészített, azaz szegmentált és átírt mintakorpuszon – amely az OSZK Fond VIII. jelzetű gyűjteményen, Petőfi Sándor levelezésén alapult – elkészítették az első kézírás-felismertető modelljüket a Transkribus webes interfészének segítségével.

Szűcs Kata Ágnes a modellépítés elméletébe vezeti be a résztvevőket. Fotó: Visky Ákos

A harmadik napon (november 24.) arra fókuszáltunk, hogy a modellépítésen túl hogyan hasznosítható egy Transkribusban előállított kéziratos korpusz. A délelőtt folyamán a felhasználási módokra tértünk ki, ennek fényében újra elhelyezve a Transkribust az általunk kialakított munkafolyamatokban. Ezúttal azonban nagyobb hangsúlyt fektettünk a digitális szövegkiadások típusaira, és az ezekhez szorosan kapcsolódó TEI XML-szerkesztésre is. Egy modern felhasználói igényeket maximálisan kielégítő digitális szövegkiadás kapcsán feltétlenül beszélnünk kellett a kép és szöveg párhuzamos megjelenítésének fontosságáról, valamint arról, hogy ez hogyan valósítható meg a Transkribus segítségével. Példának a már említett digitális bölcsészeti platformunkat és a Transkribus saját fejlesztésű, szövegkiadásokra alkalmas Transkribus Sites elnevezésű, béta verzióban működő oldalt hoztuk.

A kézirat-feldolgozás fázisai. Fotó: Visky Ákos

A délelőtt második felében ismét a Transkribus alkalmazás alapvető funkcióira koncentráltunk. A webes és az asztali alkalmazások közötti különbségek részletezése során ezúttal az exportálási lehetőségeket ismertettük részletesebben.
Az ebédszünetben a jelentkezőknek lehetősége nyílt a Digitalizáló Osztály munkájának megismerésére, Kukár Barnabás Manó vezetésével.
A délutáni szekció során ismét a gyakorlat került előtérbe. Erre az alkalomra azt tűztük ki célul, hogy a jelenlévőkkel együttesen hozzunk létre egy közös kézírás-felismerő modellt, amely a teljes workshopot is keretbe foglalta. Erre az önálló feladatra leginkább azok voltak felkészülve, akik már harmadik napja jelen voltak, de több-kevesebb segítséggel azok is teljesíteni tudták a feladatot, akik először ismerkedtek a felülettel.

Konzultáció. Fotó: Visky Ákos

A modellépítés gyakorlatát tehát arról az oldalról közelítettük meg, hogy egy előkészített korpusz helyett a jelenlévőknek önállóan kellett létrehozniuk egy szegmentált és átírt dokumentumot, amelyet használni tudtunk a folyamat során. A feladat nagyságát ellensúlyozta, hogy a nagy népszerűségnek örvendő workshop napi közel 30 jelentkezőjének elég volt fejenként egy dokumentumot elkészíteni ahhoz, hogy összeálljon egy tanítókorpusz. A nap végén az előállított a dokumentumokat egy közös gyűjteménybe másolva megépítettük az első közös kézírás-felismertető modellt.

Dolgoznak a gépek. Fotó: Visky Ákos

A háromnapos esemény komoly előkészületet és intenzív jelenlétet igényelt a részünkről, s ugyanígy aktív közreműködést a hallgatók részéről is. A résztvevők visszajelzései rendkívül pozitívak és előremutatóak voltak, nagy öröm számunkra, hogy a műhelymunka során valóban hasznos ismerteteket és gyakorlati tudást sikerült átadni, s újabb szakmai kapcsolatok, ismeretségek alakulhattak ki.

A csapat. Fotó: Visky Ákos

Szűcs Kata Ágnes és Varga Emese
(Digitális Bölcsészeti Központ Digitális Filológiai Osztály)

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

A 19. század első felében a polgári életforma terjedésével szélesedett az olvasóközönség, nőttek a könyvkiadási példányszámok. A könyvek növekvő részét már a szakosodott vállalkozások jelentették meg. A kiadás és kereskedés kezdett elválni a nyomdászattól. A reformkorban sorra alakultak a kaszinók, az olvasó- és társalkodóegyesületek. Az 1830-as években megerősödött a magyar sajtó is: 1831-ben a rendszeres sajtótermékek száma 27, míg 1847-ben 33 magyar, illetve összesen 59 különböző típusú lap jelent meg. Az 1840-es évek élénk sajtóélete következtében pedig kivirágzott a politikai sajtó.
A magyar katolikus egyházban felismerték, hogy új típusú, dinamikus pasztorációra van szükség. Fogarasy Mihály nagyváradi kanonok a Religio és Nevelés című katolikus folyóirat 1844. évi decemberi számában Eszmék egy nevelési, épületes és fölvilágosító könyvek terjesztésére alakítandó társulat szerkezetéhez címmel tanulmányt tett közzé. E szerint egy olyan társulatot kell létrehozni Magyarországon, amely olcsó és jó könyvekkel látja el a katolikusokat, amelyek erősítik hitüket, valamint egyházhűségüket.
A Fogarasy köré szerveződő lelkes csoport 1847 februárjában tartott gyűlésén kimondta, hogy meg kell alakítani a Jó és Olcsó Könyvkiadó Társulatot. Elkészítették az alapszabályokat, a programot, valamint széles körben terjesztették az országban a jelentkezési íveket. 1847 májusában megtartották az alakuló ülést a pesti Központi Papnevelő Intézet könyvtártermében. Igazgatónak Fogarasyt, aligazgatónak Somogyi Károlyt, a Religio és Nevelés szerkesztőjét választották meg. Kopácsy József hercegprímás elvállalta a fővédői tisztséget. Noha kérvényezték az állami működési engedélyt, annak megérkezése nélkül jelent meg 1847 novemberében első kötetük, az 1848. évre szóló Keresztény Naptár, 5000 példányban. A második (1849. évi) már 30 000 példányban került az olvasók elé, megjelent németül és szlovákul is. A társulat egy évtizeden keresztül, 1858-ig jelentette meg, majd 1862-től új címen adták ki.
1848-ban a tavaszi események következtében már nem volt szükség az engedélyre: az április első felében szentesített 1848: XVIII. törvénycikk, a sajtótörvény eltörölte a cenzúrát, valamint általános sajtószabadságot hirdetett. Ezt követően az 1848. május 1-én közreadott alapszabályzat pontosan kijelölte a Jó és Olcsó Könyvkiadó Társulat tevékenységének céljait, kereteit, tartalmát, távlatait – máig tartó hatással. „Annak, ki most tétlenségben marad, nincs jövője” – nyilatkozta Fogarasy József: a társulat a papságra és a világiak támogatására, munkájára egyaránt számított.
Júliusban jelent meg a társulat első folyóirata, a Katholikus Néplap első száma, továbbá az alapszabályokban meghatározott háromirányú könyvkiadási program, amelyet a „nép számára”, az „iskolai ifjúság számára”, a „műveltebbek számára” terveztek.

A Katholikus Néplap első száma – Törzsgyűjtemény

A néplap hasábjain közzétették többek között Tárkányi Béla a Jertek, keresztény lelkek című egyházi népének dallamára énekelhető, lelkesítő költeményét, Egri nemzetőrség tábori éneke címmel. 1848 őszétől a szabadságharc megnehezítette a rendszeres működést, a társulatnál így kisebb munkák, a szentképes imalapok kiadása mellett döntöttek.
Négy hónap szünet után, 1849 februárjában jelent meg ismét a Katholikus Néplap. Noha politikai eseményekről, a szabadságharc fejleményeiről ekkor már nem esett szó benne, mégis közölte a püspöki kar 1849 januárjában kiadott körlevelét, amelyben a főpásztorok törvényes uralkodónak ismerték el Ferenc Józsefet.
Nem sokkal megindulása után a Katholikus Néplap (1848‒1872) fejlécében illusztrációként egy egyszerű kereszt jelent meg, amely a következő években először kissé módosult, majd 1853-ban kiegészült az Eucharisztia ábrázolásával. 1855 júliusától kezdve pedig gyors egymásutánban négy metszet váltotta egymást a lappéldányok fejlécén, hogy végül az utolsó 1860 januárjától véglegessé váljon. A Szűzanyát, Magyarország Védasszonyát ábrázoló illusztráció azonban nemcsak a Katholikus Néplapnál állandósult, hanem megszűnése után annak folytatása, a Katholikus Hetilap (1873‒1886) fejlécén is ugyanez az ábrázolás tűnt fel, így is jelezve a folytonosságot.

• 
• 
• 
• 

Az első kiadványok között volt Szabó Imre Tanácsadó a falusi nép számára című munkája is, amelyben a szerző a márciusi forradalom nyomán bekövetkezett társadalmi változások lényegét igyekezett összefoglalni.
A szerző harmincoldalas füzetében egyszerű és világos stílusban összefoglalta a március‒áprilisi politikai eseményeket követő változások lényegét. Néhány fejezetcímet érdemes kiemelni: Az uj kormány, vagyis a’ ministerium. Szabadság. Egyenlőség, testvériség. Népképviselet. Közteherviselés. Nemzeti őrsereg. Megszünt a’ robot és dézsma. Szabó Imre Isten mindnyájunkkal! című bevezetőjében kiemeli, hogy:

A szabadságharcot követően a társulat alapszabályait hatósági felszólításra újra kellett szerkeszteni. 1852-ben került sor az első közgyűlésre, amelyen bejelentették, hogy a társulat felveszi Szent István nevét. A társulat a sajtókiadványokon túl az „élőszóval” (tudományos, ismeretterjesztő, népszerűsítő előadások), valamint karitatív jellegű feladatokkal (például gyűjtések, szociális munkák) is kívánta tágítani feladatkörét. Az 1857. évi alapszabályzat végül azonban eltekintett ezektől. A társulat néplapot adott ki magyar, német, szlovák és rutén nyelven, valamint az 1850-es években jelentette meg a Családi Lapok című tudományos és szépirodalmi folyóiratát.
A lap 1852-ben, kétheti rendszerességgel indult meg, és 1860-ig adta ki a társulat. A szerzők közül érdemes említeni (a teljesség igénye nélkül) Lisznyai Kálmán, Lonkay Antal, Nagy Miklós, Szász Károly, Tóth Kálmán, Danielik József, Győry Vilmos, Ipolyi Arnold, Vajda János nevét.

A Családi Lapok (megjelent: 1852–1860) díszes címoldala 1852-ből – Törzsgyűjtemény

Az 1850-es évek elején többféle iskoláskönyv jelent meg a társulat gondozásában ‒ egyes kiadványok magyar, német és szlovák nyelven is. Emellett a „nép számára”, valamint a „műveltebb” közönségnek is szolgált kiadványokkal, továbbá imakönyvet adott ki Pázmány Péter imáiból, illetve megjelentette Alessandro Manzoni A jegyesek című regényét.
1853 és 1857 között a legnagyobb példányszámban kiadott termékei a népiskolai tankönyvek voltak, de kínálatában szerepeltek katekizmusok, imakönyvek, teológiai művek, történelmi és irodalmi témájú kötetek is. E kiadványok javarészt a papságot, illetve a műveltebb társadalmi rétegeket célozták meg. Ezen évek sajtótermését Danielik János igazgatói irányvonala határozta meg, aki úgy vélte, elsősorban a művelt réteg, az értelmiség, az arisztokrácia körében kell hatni. Kezdeményezésére adták ki az olasz történész, Cesare Cantù Világtörténelem című sorozatát, illetve az Egyetemes Magyar Encyclopaediát.
A társulat kiemelt feladatának tekintette a művelt olvasóközönség igényeinek kiszolgálását a korszerű alapműveltséget összefoglaló tudástárak megjelentetésével. Az 1850-es közgyűlésen felmerült egy „egyházi ismeretek tára”, vagyis lexikon kiadása. 1858-ban a választmány hivatalosan is magává tette „egy közhasznú s minden ismereteket magában foglaló s fölvilágosító” enciklopédia megjelentetésének tervét, majd báró Eötvös József vezetésével bizottság alakult a munkaprogram összeállítására. Az elképzelésnek azonban sok belső ellenzője akadt, aki kételkedett abban, hogy a társulat anyagi lehetőségei arányban állnak a feladattal, míg mások amiatt nehezteltek, hogy a szerzők között nem katolikusok is helyet kaptak. A vállalkozás végül mégis megvalósult. Az Egyetemes Magyar Encyclopaedia, amelynek Török János, a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt a főszerkesztője, 13 kötetet tartalmazott, az első 1859-ben, az utolsó 1876-ban került ki a nyomdából. A sorozat egyedülállónak számított a hazai könyvpiacon, hiszen elsőként került magyar nyelven „a nemzeti művelődés és közhasznú ismeretek tárháza” az olvasók kezébe.

Török János, Pollák Nep. János, Laubhaimer Ferenc szerk.: Egyetemes magyar encyclopaedia. Pest, Szent István Társulat, 1859‒1876, 1. kötet – Törzsgyűjtemény

1857-ben megjelent a társulat első verseskötete Tárkányi Béla költeményeivel. Ugyanebben az évben látott napvilágot a Szent Erzsébet-díszalbum is.
Amint az 1857-ben kiadott album latin nyelvű címlapja tudtul adja, a kötet Erzsébet császárné első magyarországi látogatása alkalmából, neki ajánlva jelent meg mindössze 160 példányban. A díszes kiállítású, reprezentatív kiadvány Árpád-házi Szent Erzsébet életét mutatja be a Karthauzi Névtelen magyar nyelvű kódexéből (ismertebb nevén Érdy-kódex), amelyet Toldy Ferenc irodalomtörténész rendezett sajtó alá. A szöveg először archaizáló kódexírással, színes rajzokkal, iniciálékkal, fonat díszítésekkel gazdagítva olvasható (a kötet ezen részét Regensburgban nyomtatták), majd ugyanaz a részlet következik „hagyományos” nyomtatásban, szintén Toldy jegyzeteivel. A kötetet Danielik János Szent Erzsébet-életrajza zárja.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

1861-ben a Szent István Társulat megalapította a határon túli magyarságot segítő Szent László Társulatot, továbbá 8564 fővel elérte történetének eddigi legmagasabb taglétszámát. Az 1850-es, 1860-as években társulati tag volt például báró Eötvös József, Liszt Ferenc és Deák Ferenc is. 1858 és 1869 között folytatódott a teológiai, etikai, filozófiai, történelmi művek kiadása, de a termékpalettán megjelentek a népies füzetek, szórakoztató útleírások, lektűrök is. Új témaként előtérbe került az egyházpolitika, illetve 1865-ben jelent meg a hagyományos Káldi György-féle Szentírás-fordítás Tárkányi Béla által korszerűsített változata.

Az Új Szövetség szent könyvei a Vulgata szerint Káldi György ford. nyomán rövid jegyzetekkel átdolgozva. 1865. – Törzsgyűjtemény

 Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

„A jó s olcsó könyvkiadó társulat 1848-ban május első napján nyilvános működését megkezdette” – jegyezte fel Fogarasy Mihály címzetes püspök az első társulati jegyzőkönyv elejére, és ezzel megindult a legrégibb mai értelemben vett könyvkiadó Magyarországon. Négy évvel később a társulat felvette az államalapító Szent István nevét.

• 
• 
• 
• 

Már a kezdetektől célja volt, hogy széles olvasóközönségnek kínáljon „jó és olcsó” olvasmányokat, amelyek erősítik „a katolikus népben a tiszta erkölcsiséget, józan gondolkozást és polgári erényességet”. Az évtizedek során egyre többféle műfajú és egyre szélesebb tematikájú irodalmat kínált, arra törekedve, hogy minden társadalmi réteget, korosztályt megszólítson, férfiakat és nőket, magyar és idegen ajkúakat egyaránt, különböző típusú kiadványai között pedig nem csak a katolikus hívők találhattak maguknak tudományos és ismeretterjesztő köteteket, szépirodalmi olvasmányokat és hasznos tanácsokat tartalmazó füzeteket. Bibliák, imakönyvek, enciklikák, lelkiségi, teológiai és hittudományi művek mellett számos további tudományterülethez kapcsolódó kötet jelent meg a társulat gondozásában történelmi, természetbölcseleti, irodalmi és művészettörténeti témákról. Verseskötetek, regények, mesekönyvek, útirajzok és életrajzok, visszaemlékezések mellett gazdagon illusztrált díszalbumok és hasznos tanácsokat tartalmazó egyszerű füzetek éppúgy napvilágot láttak, mint lexikonok, enciklopédiák, prózai és lírai összkiadások. Meghatározók a társulat könyvkiadói működésében a különböző iskolatípusok és korosztályok számára összeállított tankönyvek, az évtizedek során számos, esetenként (több) száz kötetet magukban foglaló sorozatok. Naptárak, imalapok, szentképek, kották, olykor térképek teszik még szélesebbé a kiadói profilt, a kiadványok egy része pedig idegen nyelven is hozzáférhető.
1923-ban, fennállásának 75. évfordulója alkalmából megkapta a Tipografia Editrice Pontificia, azaz az Apostoli Szentszék Könyvkiadója címet, amelyet ezután – a pápai emblémával együtt – feltüntethetett a kiadványaiban.

A Szent István Társulat egyik logója 1923-ban

A társulat az egyre szélesedő könyvkiadási profil mellett szellemi műhellyé is vált. Az 1880-as évek végétől működő Tudományos és Irodalmi Osztály 1915-től Szent István Akadémia néven vált a katolikus szellemi műveltség terjesztőjévé. Előadások, felolvasások követték egymást, amelyeket aztán meg is jelentettek. Az akadémia újjászervezett formában ma is működik.
A Szent István Társulat katolikus egyesület, könyvkiadó és tudományos szellemi műhely hosszú története során egyaránt megélt sikereket és válságokat, bőséget és szűkös esztendőket, többezres taglétszámot és milliós éves példányszámokat, valamint papírhiányt, cenzúrát és államosítást.
Működését mindenkor a hit, család, haza hármasának tisztelete határozta meg, legyen szó szaktudományosságról, oktatásról, nevelésről vagy művelődésről. Nem véletlen, hogy a társulat többször változó emblémáján az államalapító király alakja tűnik fel, esetenként a Szent Koronát a Szűzanyának felajánlva, esetenként az uralkodói trónon ülve.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

 Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 2. rész

Széchényi Ferenc a Szent Januarius rend lovagi jelvényeivel, szalaggal és kereszttel

Európa egyik vezető kritikai lapja, az Allgemeine Literatur-Zeitung (Jena–Leipzig), amely a szépirodalom és számos tudományszak frissen megjelent köteteit recenzeálta, időnként gyászhíreket is közölt. 1821 augusztusában, a 214. szám 847–848. oldalán szokatlanul hosszú nekrológ ismertette Széchényi Ferenc pályafutását és méltatta érdemeit.
A lapot egész Közép-Európa értelmiségi elitje forgatta, mondhatni, ez a kép rögzült a kortársak körében a grófi mecénásról és magyar hazafiról.
A Széchényi-irodalomban ismeretlen szöveget egész terjedelmében közöljük.

A cenki kastély 

Földesi Ferenc (Kézirattár)