Az Országos Széchényi Könyvtár könyvkiadója hosszú évek óta rangos kiadványokkal van jelen a hazai könyvpiacon. A kiadó – amely az intézmény páratlan állományára és tudományos munkatársaik szaktudására épít – önállóan vagy rangos hazai és nemzetközi társkiadókkal karöltve hasonmás kiadásokat, díszalbumokat, konferencia- és tanulmányköteteket, könyv-, sajtó- és művelődéstörténeti szakmunkákat, hézagpótló bibliográfiákat és kiállítási katalógusokat, évente mintegy 25–40 kiadványt jegyez. Boka László irodalomtörténészként, szerkesztőként 2005-től vállal aktív szerepet a kiadó életében, 2010-től a kiadó vezetője.

Mióta létezik a kiadó?

A magyar nemzeti könyvtár a maga 215 évre visszatekintő múltjában természetesen mindvégig foglalkozott könyvkiadással, azaz mindig volt évkönyve, kiállítási katalógusa, különféle konferencia- és tanulmánykötete, a különböző bibliográfiák megjelentetése is alapfeladata, de ezeket nem profi kiadóként jelentette meg. Hangsúlyosan az ezredfordulótól kezdtünk könyvek tudatos kiadásával foglalkozni. Az akkori főigazgató Monok István kezdeményezte, hogy a nagy hazai professzionális kiadókkal összefogva jelentessünk meg anyagokat, például a gyűjteményekre jellemző díszalbumokat, unikális kincseket. Bő öt évig vállvetve intéztük a könyvkiadást, az első pár év után átvettem a stafétabotot, s 2008-tól kezdtem el felépíteni az OSZK Kiadó brandjét. Ekkor kezdtünk el olyan sorozatokat indítani, amelyek megfelelnek a 21. századi modern nemzeti könyvgyűjtemény elvárásainak.

A kéziratok a kiadó felkérésére születnek, vagy azokat egyébként is megírják a szerzők valamely kutatás összegzéseképpen?

A kutatási eredmények egyébként is megszületnek, hiszen ez elvárás minden kutatótól. A mi dolgunk, hogy kiválasszuk a kiadásra érdemes kéziratokat, s döntsünk, bevonunk-e társkiadót. Igyekszem úgy mérlegelni, hogy a nemzeti könyvtár speciális elvárásai egyensúlyba kerüljenek a piac elvárásaival is. A többségében irodalomtörténész, könyvtörténész, sajtótörténész szerzőink között szép számmal találhatók akadémikusok, MTA doktorok, Phd fokozattal rendelkező kutatók, de az egykori ’56-os Intézet kutatói is nálunk dolgoznak. Azonban most már ott tartunk, hogy nagyon sok külső kézirat is érkezik hozzánk mint kiadóhoz. Örömmel mondhatom, hogy sikerült évi 25–30 címről feltornázni a kiadott könyveink számát, tavaly például 35–40 címre, ami már egy középméretű hazai szakkönyvkiadónak felel meg.

Az említett nagy számú, színvonalas kézirat megjelentetéséhez mekkora és milyen technikai háttér áll a kiadó rendelkezésére?

2010-től kezdtem el módszeresen felépíteni egy csapatot magam körül, tulajdonképpen a semmiből. Egy nagy nemzeti gyűjteményben, amely lassan, nehézkesen fordul, mint egy robusztus csatahajó, nehéz profi kiadói struktúrát kialakítani, s sokszor megértetni is, hogy a jelen nem a klasszikus könyvtári területnek kedvez: látogatóinkat és nem csupán olvasóinkat kell bevonzani. A tudományos titkárság osztály kebelén belül működik a szerkesztőség, amely korábban leginkább külsős szakemberekkel dolgozott. A jelenleg 6–7 fős szerkesztőség (szerkesztők, grafikusok, fordító, korrektor) viszont már saját stáb. Ezt szeretném tovább erősíteni PR szakemberrel és egy kiadóvezető-helyettessel is.

Terveznek a jövőben közös kiadásokat külföldi kiadókkal?

Az utóbbi években egyre több külföld imegkeresést kapunk. Ha jó együttműködésre van kilátás, rajtunk nem fog múlni. Kárpát-medencei magyar kiadók mellett, akikkel jelenleg is együttműködünk, cseh, német területről is kerestek bennünket, hogy bizonyos könyveinket lefordítanák, kiadnák újra. Most a Kossuth Kiadóval korábban közösen kiadott egyik Corvina-díszalbumunk jelenik meg angolul Kínában és egyre inkább hívnak bennünket külföldi könyvfesztiválokra, a V4-es országokba, Németországba is.

Hol és hogyan értékesítik a kiadványaikat?

Az értékesítést most kezdjük erőteljesen fölfejleszteni. A tavalyi évtől működik egy honlapunk, ahol „ráklépésben” ugyan, de igyekszünk legalább az ezredfordulóig visszamenőleg minden kiadványunkat bemutatni. Az egy szem könyvesboltunk a Budavári Palota F épületében nagyon fontos, turisták is látogatják, de emellett a könyveinknek ott kell lenniük, úgy gondolom, a Várkert Bazártól az Írók Boltjáig minden fontos szakmai és igényes ismeretterjesztést magáénak valló helyszínen. Komoly harcokat folytatok azért, hogy a nemzeti könyvtár könyvei jelen legyenek a hálózatokban, ami az idei év legfontosabb feladata. A közös kiadásban megjelent könyveink értékesítése egy kicsit mindig nehézkesebben működött, mert a társkiadóval mindig egyeztetnünk kellett, hogy ki és milyen feltételekkel adja oda a könyvet a terjesztőnek. Amióta önállóan is megjelentetünk könyveket, ez lényegesen egyszerűbb. A kiadói palettánk jelenleg úgy néz ki, hogy 35–40%-ban önállóan jelentetjük meg a kiadványainkat és mintegy 60–65%-ban pedig társkiadásban. Az utóbbi években egyéb projektekhez vagy nevezetes évfordulókhoz is kötöttünk belső kiadói programot, mint például az Arany János Emlékév, 1956-os évforduló, Reformáció 500, Szent Márton vagy Szent László emlékév, I. világháború, stb. Büszkén mondhatom, hogy az eredmények bennünket igazolnak. Évről-évre nagyobb könyveladást produkálunk, és 4–5 éve folyamatosan különféle szakmai elismeréseket, díjakat is kapunk. A tavalyi Szép Magyar Könyv versenyen egy Antall József emlékérmes kiállítási katalógusunk volt meg egy külön dicséretben, oklevélben is részesítettek, idén pedig egy gyönyörű facsimile kiadványunk, a Dohnányi-kézirat lett köztársasági elnöki különdíjas. Mindez persze csapatmunka, nem engem, a munkatársaimat dicséri.

Mennyire elvárás, hogy saját finanszírozásból oldják meg a köteteik kiadását?

Nagyon. Van ugyan egy minimális intézményi forrásunk, de nem kapunk célzott állami támogatást. Az OSZK alapfeladatai pedig nagyon alulfinanszírozottak. Mindenfelé pályázunk és igyekszünk a könyveinket megjelentetni, partnerségeket kialakítani, ami sok esetben az értékesítés kárára is van. Ezek nélkül viszont nem tudnánk finanszírozni a könyvkiadási programunkat, csak visszafogottan, takaréklángon. Annyiban is különbözünk a piaci szereplőktől, hogy a nemzeti könyvtár megpróbálja a nemzetközi csereszolgálata révén eljuttatni a saját kiadásban napvilágot látó könyveinket mintegy 30–40 Kárpát-medencei gyűjteménybe is.

Az idei könyvhéten hány új kötettel örvendeztetik meg az olvasóikat?

Az Arany János Emlékévnek köszönhetően mostanáig hét Arany-kötetünk jelent meg, ehhez jön most egy újabb, hiszen az emlékév hivatalosan is júniusban zár. Ezen kívül még további öt címmel jövünk a könyvhétre. Ezek között lesz konferenciakötet, egy ex-librisekről szóló alkotói bibliográfia, a szintén bilingvis intézményi évkönyvünk, Arany–Petőfi-levelezése hangoskönyv melléklettel, valamint egy Szabó Zoltán -zakkönyv, ez utóbbiak társkiadásban jelennek meg.

Ha jól láttam, saját tanulmányköteted is ekkorra időzítetted…

Igen, de az a Balassi Kiadónál jön, tudatosan ügyelek arra, hogy a benti munkám és a szakmai egyéb rész elkülönüljön. Nem is lenne elegáns az embernek a saját könyvét kiadnia, bár bőven tudunk ilyen példákról a magyar irodalomtörténetben is. A könyv amúgy a XX. század első évtizedeinek magyar irodalmával foglalkozik – 14 tanulmány Ady Endrétől Babits Mihályon át Kuncz Aladárig és József Attiláig, Jékely Zoltánig terjedően. Meglehetősen megkésett kötet, sok egyéb munkám és feladatköröm hátráltatta, épp ezért is nagyon várom.

Lafferton Kálmán

Az interjú az Új Könyvpiac 2018. júniusi számában jelent meg.

Rumini világa köré szerveződik a KönyvTÁRlat-KölyökTÁRlat EXTRA című programsorozatának június 4-i alkalma. A gyerekeknek szóló rendkívüli tanítási napon Berg Judit meséje elevenedik meg. Az írónővel Szilágyi Magdolna beszélgetett.

Rumini egy kisegér, aki csavargóból vált hajósinassá. Az ő történeteit követhetjük nyomon. Honnan merít ihletet a kalandjaihoz?

Az első két könyvemnél a saját tapasztalataimat tartottam szem előtt. A kislányom nagyon szorongó, megfelelni akaró gyermek volt, neki próbáltam segíteni abban, hogy a kalandok által felszabadultabbá váljon. Ma már inkább azt próbálom magam elé képzelni, hogy mi hozza a gyerekeket izgalomba, mi az, amivel leginkább azonosulni tudnak.

Hogyan lehet megragadni a gyerekek figyelmét?

Fontosak a váratlan fordulatok, az izgalmas és mozgalmas történetek. A filmhez hasonlóan a könyvnél is elvárás, hogy érdekes legyen, ráadásul, ha van benne vicces, csalafinta történet, akkor a gyerek képes azt a saját stiklijeivel azonosítani.

A könyv szereplői az állatokon kívül a mágikus lények. Utóbbiak milyen jelentőséggel bírnak a történetekben?

Minden könyvemben vannak kitalált lények. Rumini világának megteremtésekor hoztam egy döntést, hogy ne csak hagyományos állatmese legyen, hanem mágikus lények is szerepeljenek benne, ezen kívül pedig az állatokat emberi tulajdonságokkal ruháztam fel, viszont nem szeretem, ha minden a varázslaton múlik.

Rumini több alkalommal megmenti a többieket. Például amikor rájön, hogy a hajót bekebelezni próbáló polip vegetáriánus, vagy amikor öregítő sziruppal permetezi be a hernyókat, hogy hamarabb pillangóvá változzanak. Milyen üzenete van ezeknek a történeteknek?

Nemrégiben kaptam egy levelet egy 17 éves lánytól, aki azt írta, hogy nagyon nehéz gyerekkora volt és Rumini segített neki abban, hogy könnyebben átvészelje. Léteznek csodák, csak hinni kell benne, hogy jóra fordulnak a dolgok, viszont nem elég birtokolni a varázserőt, venni kell a fáradtságot és extra erőfeszítéseket szükséges tenni azért, hogy változtassunk a helyzetünkön.

A gyerekeket rá lehet venni az olvasásra?

Ahol az iskolában menő dolognak számít, ott a gyerekek sokat, és szívesen olvasnak, de ahol technikai gondok adódnak, ott nehezen megy az olvasás. Ez esetben nem könnyű erőfeszítéseket tenni, viszont sok gyerek élvezetből olvas, mire eléri a negyedik osztályos kort.

A képregény kerül középpontba az Országos Széchényi Könyvtár KönyvTÁRlat című programsorozatának május 31-i alkalmán. A KÉP–REGÉNY–TÖRTÉNET – A 9. művészet ikonjai Magyarországon című kiállításhoz kapcsolódó eseményről Patonia Anikó Ágnessel, Szűts-Novák Ritával és Szép Eszterrel, a kiállítás kurátoraival Szilágyi Magdolna beszélgetett.

Hogyan kezdődött a képregény?

Szűts-Novák Rita: Többféle álláspont létezik, az egyik legtágabb értelmezés szerint már az őskorban készült barlangrajzok is képregénynek számítottak, mivel az ősemberek több, egymás utáni képpel fejezték ki gondolataikat. Egy szűkebb nézet alapján viszont a képregény a buboréktól kezdődött, ami 1896-ban jelent meg először, az Egyesült Államokban. Az első igazi, buborékos képregény Pulitzer József sajtómágnás újságjában, a World vasárnapi számában jelent meg, Yellow Kid főszereplésével.

Szűts-Novák Rita

Magyarországon ki volt a képregényírás úttörője?

Szűts-Novák Rita: Egyértelműen Cs. Horváth Tibor, ugyanis a klasszikus művek ötven százalékát ő dolgozta fel képregényként. A rajzolók közül Korcsmáros Pál nevét emelném ki, aki a szépirodalmi művek alapján készült képregények közel felét megrajzolta, de kiemelkedő Zórád Ernő és Sebők Imre munkássága is.

Kiknek szóltak ezek a képregények?

Szűts-Novák Rita: Az adaptációs képregények aranykora 1957-re tehető, ekkor jelent meg a Füles rejtvényújság első száma, amit egyértelműen a fiataloknak szántak. Ugyanakkor, mivel ezek a képregények klasszikus irodalmi művekről szóltak, nemcsak a fiatalok olvasták, hanem öt évtől kilencvenkilencig mindenki. Mégis leginkább talán a középosztályt célozták meg, azokat, akiknek igénye volt az újság- és képregényolvasásra, illetve a rejtvényfejtésre. A képregény történetében az egész ’57-es év az ’56-os forradalomra adott válasz. Több társadalmi osztályt kívántak megcélozni, és ezáltal a lehető legtöbb embert szórakoztatni. Ezen kívül ebben az évben indult meg a Magyar Televízió adásainak sugárzása, márciusban pedig kihúzták az első lottószámokat.

Milyen jelentősége van annak, hogy klasszikus könyvek jelentek meg képregény formájában?

Patonai Anikó Ágnes: A mai értelemben vett képregény magyarországi meghonosítása tulajdonképpen az irodalomnak köszönhető. Gugi Sándor állt elő azzal az ötlettel, hogy a Classics Illustrated mintájára itthon is jelentessék meg a klasszikus irodalmi művek képregényváltozatait, így a kommunista vezetés is eltűrte a képregényt. A legkomolyabb érv a képregényes feldolgozások mellett az volt, hogy azok segítenek a fiatalok olvasóvá nevelésében.

Hogyan fogadták ezeket?

Patonai Anikó Ágnes: A képregények sikeresek voltak, Arató Antal könyvtáros szerint pedig népszerűbbekké váltak azok a kevésbé ismert művek – például Jókai Mór egyes regényei –, amelyeknek készült képregényes feldolgozása.

Patonai Anikó Ágnes

A feldolgozások közül melyik a kiállítás legkülönlegesebb darabja?

Patonai Ágnes Anikó: Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem címen ismert eposzát emelném ki. Egyfelől azért, mert ez a legrégibb és a legértékesebb kötet a kiállításon, másrészt pedig azért, mert annak ellenére, hogy teljesen távol áll a képregénytől, a címlapot díszítő metszet a kép és szöveg különleges összjátékára épít. A mű eredetileg az Obsidionis Szigetianae címet viselte és egy kötetkompozíció részeként jelent meg Bécsben, 1651-ben. A kötet címlapja a 17. századi magyar nyelvű könyvkiadás egyik legszebb kivitelezésű, magas színvonalon elkészített metszete, amelynek készítője feltehetően Zrínyi személyes utasításait követte. Látható rajta egy páncélba öltözött, sisakos férfi, aki a hajóját irányítja és az árbocvitorlán olvasható felirattal megnevezi magát: Adriai tengernek Syrenaia gróf Zrínyi Miklós. Enélkül a felirat nélkül az ábrázolás, vagyis maga a kép nehezen lenne értelmezhető, ahogy önmagában a cím is; azaz a felirat más kontextusba helyezi a képi ábrázolást. Szerepel rajta Zrínyi jelmondata is: Sors bona nihil aliud (Jó szerencse semmi más). A korabeli befogadó a következőképpen olvashatta ezt a címlapot: szilárd, eltökélt hős, heroikus vállalkozásba – egy eposz megírásába – kezd, amelynek során számos kihívás és veszély vár rá.

A Szigeti veszedelem alapján készült képregény 1966-ban jelent meg a Fülesben, természetesen Cs. Horváth Tibor átiratában, Zórád Ernő rajzaival.

A képregények mitől népszerűen napjainkban is?

Szép Eszter: Amikor népszerűségről beszélünk, két dolgot el kell választanunk. Egyrészt hihetetlen népszerűek a szuperhősöket felvonultató történetek: szinte mindenkinek elsőre ez a karaktertípus jut eszébe, ha képregényekre gondol. Azonban ez egy filmes asszociáció, és nem feltétlenül képregényes élményekre épül. A másik dolog, hogy valóban úgy látom, a képregények népszerűbbek, mint az elmúlt években. Igen sokan olvasnak világviszonylatban mangát, azaz keleti típusú képregényt, de az angol nyelvű képregényeknek is globális a piaca. A népszerűség egyik oka talán az, hogy ma szeretünk sorozatokban gondolkodni, és hosszabb történeteket követni akár könyvben, akár filmen, a képregény pedig eredendően epizodikus, és sorozatban jelenik meg. A másik ok, hogy ma már a bennünket körülvevő világban nem válik el egymástól a kép és a szöveg. Bármely weboldal vagy nyomtatott sajtótermék ezek együttélésére épít, így azokat az egész oldalt pásztázó, majd részleteket silabizáló stratégiákat használjuk, amelyeket a képregényolvasáskor is.

Szép Eszter

Elismert műfaj?

Szép Eszter: Magyarországon egyértelműen egy szubkultúrához köthető, kevesen olvassák alkalmanként, és nem sokan tudják, hogy mennyire sokféle. A képregényes elismerés, az Alfabéta-díj is leginkább ennek a szubkultúrának jelzés. Ha az elismertséget díjakhoz kötjük, akkor azt figyelhetjük meg, hogy a kifejezetten képregényes díjakon túl, amilyen például az amerikai Eisner-díj vagy a francia Angouleme-i fesztivál képregénydíja, a képregények irodalmi díjakat is kapnak. Az amerikai National Book Awardot, tehát nemzeti könyvdíjat ifjúsági regény kategóriában 2016-ban egy képregény kapta, az első fekete szenátor, John Lewis életét feldolgozó trilógia, a March harmadik része (írta: John Lewis és Andrew Aydin, rajzolta: Nate Powell), vagy Nagy-Britanniában a Costa Book Awartd életrajzi kategóriájának első helyezettje 2012-ben képregény lett. Ez a Dotter of Her Father's Eyes, ami James Joyce lányának, Luciának életéről szól. Itthon hasonló kategóriákban elképzelhetetlen, hogy bárki képregényt nevezzen, ahogyan az is, hogy irodalmi pályázatokon képregény induljon.

Mely témák a legnépszerűbbek napjainkban?

Szép Eszter: A magyarra lefordított képregények közül még mindig a szuperhősökről szólók a legolvasottabbak. Arról nincs statisztika, hogy a külföldről rendelt, angol nyelvű képregények közül mely témák a legnépszerűbbek, de sejtésem szerint sokan követik az amerikai Image kiadó sorozatait. Ezek felnőtteknek szólnak, igen fontos bennük az erős vizualitás, és maguk mögött hagyják a szuperhősök világmegmentését vagy krízisét. De meg szeretném említeni, hogy a képregény könyvtárgyként, tehát nem füzetként való megjelenésével egyre népszerűbbek lettek az Egyesült Államokban azok a történetek, amelyek a valóságra és történelmi eseményekre reflektálnak, esetleg társadalmi problémákat boncolgatnak.

A kortárs képregény miben más a korábbi évtizedekben megjelentekhez képest?

Szép Eszter: Sokat változott a rajzeszközök minősége, és a mai digitális technikák gyorsabb munkatempót tesznek lehetővé, de a nyomtatás minősége és ára is sokat változott. Ezen kívül más lett a felfogás arról, hogy mit gondolunk képregénynek, és mit annak céljáról. Ma már máshogy tekintenek az alkotók a kép és szöveg viszonyára, és az adaptációk (amelyekből kettőt: Lakatos István Kemény István-adaptációját és Csordás Dániel A walesi bárdokját a kortárs teremben kiállítottam) is szabadabban tekintenek az irodalmi alapanyagra.

A kiállítás 2018. július 26-ig látogatható.

KönyvTÁRlat Játék és képregény

A Kossuth Kiadó és az Országos Széchényi Könyvtár közös gondozásában jelent meg az 1868-ban kiadott Honvédalbum hasonmás kiadása, melyet Hermann Róbert egyetemi tanár, a Magyar Történelmi Társulat elnöke mutatott be a közelmúltban. A történésszel az album újbóli megjelenése kapcsán beszélgetett Szilágyi Magdolna.

A kötet az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 20. évfordulójára, az 1868-ban megjelent impozáns kivitelű emlékalbum hasonmás kiadása. Milyen jelentőséggel bír a most megjelent könyv, 150 év elteltével?

A ’48-49-es események hazai bemutatása és felidézése egészen 1867-ig igen nagy nehézségekbe ütközött. Ez az első kötet, amely igazán reprezentatív munka a forradalom és szabadságharc történetéről és kiállítását, valamint színvonalát tekintve egyaránt méltó a választott tárgyhoz.

Ön több, az 1848-as forradalom és szabadságharccal foglalkozó könyv szerzője. Mi vonzza ehhez a korszakhoz?

Az ország ekkor a legjobb arcát mutatta a világ felé, a magyar társadalom pedig egy olyan csoda részese és alkotója volt, amely szinte páratlan a magyar történelemben. Egy elmaradott ország egy nagy lélegzetvétellel hagyta maga mögött a rendi világot, majd hajlandó volt fegyvert fogni vívmányainak védelmében, s ennek során kiemelkedő katonai teljesítményt nyújtott. Emellett ez egy személyes korszak – a szereplőknek arcuk, sorsuk van, olyanok, mint mi, vagy mint amilyenek mi szeretnénk lenni.

A könyvben többek között Jókai Mór, Tompa Mihály, Podmaniczky Frigyes, valamint Asbóth Lajos honvédezredes írásait olvashatjuk. Az emlékezéseik alapján hogyan élték meg ők a szabadságharc mindennapjait?

Mindenki másképp, Jókai március 15-étől egészen a katasztrófáig jelen volt és radikális forradalmárból kormánypárti, majd a forradalmi kormányzat ellenzékének tagja és szócsöve lett. Podmaniczky egy liberális arisztokrata, aki kardot ragad az ügy védelmében, Tompa ezzel szemben alapvetően békés ember, de októberben tábori lelkészként a gömöri nemzetőrökkel részt vesz a schwechati hadjáratban, 1849 tavaszán pedig a világ legrövidebb lánykérőlevelében házasságot ajánl szíve hölgyének. Asbóth nyugalmazott császári királyi tiszt a Bánságban, majd nemzetőrtiszt, egy önálló különítmény parancsnoka, aztán város-, hadosztály-, majd hadtestparancsnok lesz. Majdnem kivégzik Aradon, de végül „megússza” némi várfogsággal – hogy aztán az 1860-as évek elejétől osztrák rendőrbesúgó legyen belőle…

Fotó: Pálfi Károly

„Csak egy ember, csak egy kard. De egy ember és egy kard is elég, hogy olyan gondolatjegyet húzzon a történelem folyamába, mely azt mondja: itt most megállj, más fejezet kezdődik.” – így írt Jókai egy párbajról. Milyen hatása volt ennek az eseménynek a szabadságharcra?

A híres, 1849. április 4-i tápióbicskei párbaj Sebő Alajos és Hermann Riedesel között – bármennyire szeretnénk – nem jelentett döntő fontosságú eseményt. Sebő alakulata, a Császár-huszárezred ugyan megkergette Jellasics báni huszárjait és ezzel egy időre feltartóztatta a győztesen előre nyomuló ellenséget, de aztán maga is hátrálni kényszerült. Mindez azonban mit sem von le Sebő személyes vitézségének értékéből. Az ütközetet végül Damjanich csapatainak beavatkozása döntötte el a magyarok javára.

Egy másik érdekesség a könyvből annak a hajdú leánynak a története, aki férfinak öltözve mentette meg szerelmét és másik 16 honvédet, majd leleplezte önmagát…

A szabadságharc alatt több nő is szolgált férfinak öltözve a honvédseregben, például Lebstück Mária, Bányai Júlia vagy Pfiffner Paulina. A Timkó József elbeszélésben megörökített eset azonban inkább legendának tűnik, mint valóságnak. Annál is inkább, mert a szövegben Bocskai-ezredet említ, mint amelynek katonái bajba kerültek az 1849. április 6-i isaszegi csatában – holott a 17. (Bocskai) huszárezrednek jelen ismereteink szerint egyetlen százada sem volt ott Isaszegnél. Lehet persze, hogy a szerző nem erre, hanem az 52. (Bocskai) honvédzászlóaljra gondolt, amely valóban harcolt Isaszegnél – ez esetben már nem feltétlenül zárnám ki, hogy valami valóságmagva van a dolognak.

Dalmady Győző Holtak harca címmel írt verset a temetői csatáról, amelyet Benczúr Gyula festménye illusztrál, de hogyan is zajlott ez az összeütközés?

Ezt az epizódot még nehezebb konkrét eseményhez kötni. Egy temetőt ugyan hosszan és jól lehet védeni, de jómagam csak arról tudok, hogy 1849. február 27-én a kápolnai csatában a magyar balszárny verte vissza a káli temetőre támaszkodva az ellenséges lovassági támadást. Illetve, hogy Jókai szerint 1849. január 22-én a tarcali ütközetben, a hatalmas ködben az ellenséges tüzérség órákon keresztül lőtte a tarcali temetőt, mert a fejfákat magyar honvédeknek vélték. Emellett csak olyan összecsapásokról tudunk, mint az április 10-i váci vagy a június 16-i semptei ütközet, amikor a császári királyi csapatok foglaltak állást a helyi temetőben.

A Szokoly Viktor szerkesztette Honvédalbumot az illusztrációk emelik ki a többi, a témában készült kötet közül. A könyv illusztrációit többségében pályájuk elején álló művészek – Benczúr Gyula, Jankó János, Liezen-Mayer Sándor, Munkácsy Mihály, Szinyei Merse Pál és Wágner Sándor – készítették. A festmények nyomán készült fametszetek mennyire adják vissza a szabadságharc hangulatát?

Az alkotók nem konkrét eseményeket, hanem tipikus helyzeteket idéztek meg – néha talán túl romantikusan, mint Munkácsy a honvédtoborzást; de alapvetően olyan zsánerképekről van szó, amelyek hitelesen tükröznek tipikus háborús élethelyzeteket, legyen szó fogolykísérésről, a hőstettek elbeszéléséről, a csatatéri halottszemléről vagy a sebesültek ápolásáról, éppen ezért meglepően jól adják vissza a történéseket.

Birtalan Ágnes előadásával folytatódik május 23-án az Orientalisták az OSZK-ban című előadássorozatunk, ahol többek között szó lesz a Dzsingisz-hagyomány 19. századi továbbéléséről, a buddhista és sámánista vallás megítéléséről, a mandzsu birodalmi keretekben élő mongolság identitástudatáról és politikai próféciáiról. Az ELTE Mongol és Belső-ázsiai Tanszékének tanszékvezetőjével Szent Dzsingisz kán fekete könyvéről beszélgettünk.

A Szent Dzsingisz kán fekete könyve című mű mitől egyedülálló a mongol szóbeli és írásos hagyományban?

Egy magyar kutató, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913) gyűjtötte az akkori mongol fővárosban, Urgában, 1873-ban. Az eredeti címe úgy hangzik: „Dzsingisz kán fekete könyvéből”, amely arra utal, hogy létezhetett egy írásbeli változata. Az említett mű Bálint egyik szóbeli gyűjtése során hangozhatott el, amikor a legfőbb adatközlőjétől, egy mongol buddhista szerzetestől, különböző, a folklórhoz és a mongolok hagyományos életmódjához kapcsolódó anyagokat gyűjtött. Ez a mű, egy, a kutató által lejegyzett, tíz oldalas kézirat, amely Bálint többi anyagával együtt tükrözi az 1870-es évek keleti (halha) mongol nyelvének sajátosságait. Tartalmát tekintve, a benne található adatok nem fordulnak elő más, a Dzsingisz-hagyományhoz kapcsolódó írásos forrásokban. Szentkatolnai Bálint Gábor fő célja az volt, hogy a korabeli, tehát a XIX. században beszélt, élő mongol nyelveket dokumentálja a Volga-menti kalmükök között és Mongóliában. Sajnos, ezeket a mongol anyagait soha nem adta ki, bár valószínű, hogy a kazáni tatár gyűjtése mellett ez életművének a legértékesebb része. Bálint már ekkor a magyar és a nemzetközi orientalisztika élvonalában járt, ugyanis rajta kívül senki nem gyűjtött élő nyelvi mongol anyagokat. Ennek egy darabja a Szent Dzsingisz kán fekete könyve.

Tartalmát tekintve az egyik legfontosabb gondolata az, hogy a korabeli, vagyis XIX. század végi mongolságnak egyfajta buddhista vallási legitimációs hátteret ad.

A mongolok ekkor már közel három évszázada a mandzsu Csing birodalom keretein belül éltek. A Bálint által lejegyzett mű Dzsingisz kán tevékenységéhez köti a buddhizmus kialakulását és megjelenését Belső-Ázsiában, valamint a mongolok között. Ez a mű nem történeti munka, hanem szóbeli hagyomány lejegyzése, mely a korabeli mongolság identitástudatának fontos elemét tartalmazza. A kézirat másik érdekes tartalmi szegmense az uralkodói legitimáció, mely a krónikairodalomhoz hasonlóan egyfajta „intelmeket” is közöl arról, hogy milyen az ideális uralkodó. A szöveg egy rövid próféciával zárul, amely arról szól, milyen lesz a mongolok sorsa a Dzsingisz káni birodalom széthullása után, egészen a XX. századig. Ennek egyik érdekes pontja, hogy az ilyen jellegű prófécia tipikusan buddhista műfaj. Sárközi Alice a magyar kutatók közül – és nemzetközileg is – elsőként foglalkozott részletesen az úgy nevezett mongol politikai próféciákkal.

Birtalan Ágnes Fotó: ELTE

Bálint beszámolóiból ismert, hogy a kazáni tatárok és a Volga-menti kalmükök között elsősorban tanintézetekben gyűjtött anyagot, a keleti mongolság körében viszont megváltoztatta addigi kutatómódszerét és nem keresett magának oktatási intézményt, hanem egyetlen adatközlőre, egy szerzetesre támaszkodott. Miért váltott a bevált kutatási módszerről?

A naplótöredékeiből és a beszámolóiból nem derül ki a válasz. Korábbi kalmük gyűjtéseiről ő maga így fogalmazott: „hogyha a jurták között járnék, és a jurtákban élnék, akkor sem tudnék több anyagot gyűjteni, mint az asztrahányi kalmükök között egy iskolában, ahol különböző vidékekről származó ifjak és tanárok gyűltek össze”. Bálint jó ajánlólevelekkel érkezett Szentpétervárról Mongóliába, az urgai orosz konzulátuson rögtön fogadták, ott kapott szobát és maga a konzul, Sismarjov, ajánlotta neki azt a szerzetest, aki az adatközlőjévé vált.

Az elméleti képzettsége talán kevésbé volt mély, viszont nagy tehetséggel rendelkezett a nyelvek megfigyelésében és leírásában. 1879-ben bejelentette, hogy „önkéntes száműzetésbe” vonul és el is hagyta az országot. Mi ennek az oka?

A korabeli tudományosságban helye lett volna beszélt nyelvi kutatásával, hiszen egy olyan területet kezdett el feltárni, amely nemzetközileg is fehér foltnak számított. A beszélt nyelveket pontosan lejegyezte és a népi kultúrát az adott nyelv terminológiájával mutatta be: például egy mongol lakodalmi rítust mongolul, egy kalmük temetési szertartást kalmükül. Az Akadémiától kapott szerény anyagi támogatást, és anyagait be kellett mutatnia a tudós társaságnak. A kazáni tatár anyag feldolgozása elkészült és ki is adták (később, 1988-ban Berta Árpád szegedi altajista-turkológus újra publikálta és korrigálta hibáit). Ezt követte volna a mongol anyag feldolgozása, amelyből egyetlen olyan kézirat készült, amely kiadásra alkalmas lett volna.

A kalmük, illetve a mongóliai gyűjtés alapján, angol nyelven megírt egy összehasonlító nyelvtant; ebből látszott, hogy nemzetközi karrierre készül, ám végül ez akkor nem jelent meg.

Egy biztos: ebben a nyelvtanban már találhatók olyan etimológiai azonosítások, amelyeket később Bálintnak, joggal, a szemére vetettek. Későbbi műveiben olyan nyelvrokonításokat és nyelvhasonlításon alapuló őstörténeti ötleteket írt le, amelyek tudományosan nem igazolhatók. Elsősorban emiatt kezdték el támadni, ami olyan mélyen érintette, hogy távozott az országból azzal, hogy nem ismerik el a munkásságát. Ha a mongolisztikai tevékenységét nézzük, akkor részben igazat adhatunk neki, mert egy olyan kutatási területet nyitott meg (a mongol beszélt nyelvek és pontos lejegyzése és kutatása), amivel az elődei közül senki nem foglalkozott ilyen pontossággal, de nem volt hajlandó mások – esetleg tudományosabban megalapozott – ötleteit elfogadni, beépíteni. Ekkor folyt az „ugor–török háborúnak” nevezett nyelvrokonítási, illetve az őshazával foglalkozó tudományos, vagy időnként már inkább az érzelmek alapján zajló vita, amibe eleinte bekapcsolódott, ellene volt az „ugor” oldalnak, de ugyanakkor a „török” tábor nézeteivel sem tudott teljesen azonosulni. Később részt vett két expedícióban (1877 Széchenyi Béla expedíciója, 1895 Zichy Jenő kutatóútja) és különleges nyelvtehetsége folytán nagyon sok további nyelvvel is foglalkozott. Eljutott az indiai tamilig, és feldolgozott kaukázusi nyelveket is, amelyekről írásos elemző anyagokat is készített, de a mongolhoz nem tért vissza többé. Ez azért sajnálatos, mivel ő még emlékezhetett sok, a gyűjtése során felmerült részletre, ami ma már a kézirat alapján nehezen megfejthető.

Bálint a mongol népek között két gyűjtőmunkája alapján elkészített egy összehasonlító nyelvleírást. Nemzetközileg is ez az első mű, amely beszélt mongol nyelvek terepen gyűjtött adatait veti össze.

Ezt úgy nevezte el, hogy Keleti és nyugati mongol nyelvek összehasonlító nyelvtana, mely nemcsak egy „klasszikus” összehasonlító, leíró nyelvtan, hanem egy kis „kresztomátiát” is mellékelt hozzá, amelynek anyagát a keleti mongol (halha), illetve a kalmük gyűjtéseiből emelte ki. Ez némileg leegyszerűsített, kevésbé pontos átírással készült, mint maga a gyűjtéseket tartalmazó két kézirat, viszont a legtöbbhöz saját, angol nyelvű fordítást mellékelt, s látszik rajta, hogy nagyon jól ismerte az általa dokumentált nyelveket.

A folklórműfajok mellett a hagyományokról is gyűjtött anyagokat. Utóbbiak mennyire adnak részletes képet a mongol szokásvilágról?

A XVIII. századtól nagyon sok gyűjtés készült a különböző mongol népek hagyományos műveltségéről. Többnyire orosz, német, majd később japán kutatóexpedíciók is jártak a területen és dokumentálták a nomád életmód és számos részletét. A Bálint-anyag azért különleges, mert eredeti nyelven készült. Ő úgy írta le egy házassági szokás menetét, ahogy azt neki elmondják, időnként érződik rajta, hogy diktálták neki a szöveget. Ennek ellenére a párhuzamanyagok között nagyon jól megállja a helyét, nincs benne hibás vagy félreértett adat, ami azt jelenti, hogy Bálint nagyon pontosan jegyzetelt és mélységeiben megismerte a nomádok hagyományos kultúráját.

„Szent Dzsingisz kán Fekete könyve - Birtalan Ágnes előadása

„Szent Dzsingisz kán Fekete könyve - Birtalan Ágnes előadása

A Magyar Képregény Szövetség és az OSZK közös kiállításban mutatja be a magyar képregény történetének néhány meghatározó fejezetét a tegnap megnyílt többszintes tárlaton. A kiállítás nemcsak a képregényre, mint önálló művészeti formára és az önkifejezés egyik lehetséges módjára hívja fel a figyelmet, hanem a képregényes adaptációkra és az ezek alapjául szolgáló magyar irodalmi művekre is. A kortárs képregényrajzolók alkotásait is hangsúlyozó kiállítás három különböző térben is látható július 26-ig a Budavári Palotában!

A kiállítás kurátorai: Patonai Anikó Ágnes (OSZK), Szép Eszter (Magyar Képregény Szövetség), Szűts-Novák Rita (OSZK) 

 A megnyitó megzenésítve:

Miért képregény?

A képregény olyan önálló médium, amely sajátos formanyelve révén még azt a jogot is kivívta magának, hogy a kilencedik művészetként emlegessék. Bár többféle elmélet létezik arról, hogy mikortól beszélhetünk képregényről, és arról is, hogy mit nevezhetünk egyáltalán képregénynek, az irodalommal és a nyomtatott sajtóval való kapcsolata tagadhatatlan. Különösen így van ez a médium magyar vonatkozásait illetően: a legkorábbi magyar képregények szerzői között találjuk Jókai Mórt is.

A kilencedik művészetként is számon tartott képregényért sokan rajonganak és féltve őrzik gyűjteményüket, mások nem értik és tartanak tőle. Vannak, akik számára a képregény a szuperhősöket jelenti, mások számára kedves gyerekkori emlékeket idéz fel. Vannak, akik nem is olvastak még képregényt, és sokan vannak azok az alkotók, akik ebben a médiumban tudják leginkább kifejezni magukat. A képregény kalandos magyarországi történetéből kiállításunkban két meghatározó fejezetet mutatunk be: egyrészt magyar képregény talán legismertebb, irodalmi adaptációkon alapuló, 1957-től a rendszerváltásig tartó korszakát, másrészt a kortárs képregény sokszínű világát. 

Cél?

A kiállítás célja, hogy prezentálja, milyen sokszínű a képregény, bemutassa a mestereket, betekintést nyújtson, mennyi munkával is készül egy képregény, egyben rálátást adjon, hogy hol és hogyan használják fel ezt a médiumot/kifejezési formát. Ezen túl a kiállítás ízelítőt ad a Füles újság indulásával kezdődő, klasszikus irodalmi adaptációra épülő, magyar „szocialista” képregény jellegzetes alkotásaiból is, valamint ráirányítja a figyelmet a különböző adaptációk alapjául szolgáló, eredeti magyar irodalmi művekre is.

Képek a megnyitóról:

Eredeti alkotások?

A tárlaton a kortárs alkotók munkái mellett olyan legendás rajzolók eredeti alkotásai is láthatók, mint Korcsmáros Pál vagy Zórád Ernő. Ezzel párhuzamosan a magyar irodalom kiemelkedő alkotásainak különleges, illusztrált kiadásai is megtekinthetők. A kiállítás több érdekességre is felhívja a figyelmet: mi köze például Pulitzer Józsefnek a legnagyobb showman, P. T Barnumhoz, ki javította ki Jókai kiadott művét az író kérésére, mit keres egy Karinthyról készült fénykép a képregény-kiállításon, melyik az a híres magyar író, aki Krúdy müncheni kiadású Ál-Petőfijét ajánlotta az olvasóknak 1978-ban. 

Nyugat + zombik?

Kiállító kortárs alkotók: Ambrus Izsák, Baranyai (b) András, Csepella Olivér, Cserkuti Dávid, Csordás Dániel, Dudás Győző, Erhardt Domonkos, Felvidéki Miklós, Fritz Zoltán, Garisa Zsolt, Gróf Balázs, Halter András, Haragos Péter, Haránt Artúr, Haui József, Hegedűs Márton, Koska Zoltán, Lakatos István, Lanczinger Mátyás, Madarász Gergely, Marjai Petra Lilla, Molnár Gábor, Oravecz Gergely, Pilcz Roland, Sárdi Katalin, Sárosi Mátyás, Somogyi György, Stark Attila, Szabó Kriszta, Tebeli Szabolcs, Tondora Judit, Vass Róbert, Vidák Zsolt, Vincze Nóra 

Adaptációk?

Az adaptációkat bemutató teremben felhívjuk a figyelmet az adaptációk alapjául szolgáló irodalmi művekre is, a kortárs képregényekre fókuszáló teremben pedig eredeti oldalak, vázlatok és elkészült oldalak egymás mellé helyezésével a képregényrajzolást mint sokirányú kreatív folyamatot mutatjuk be. Sőt, a látogatóknak lehetőségük van kipróbálni a képregényalkotás analóg és digitális változatait is!

A tárlat két terme — az adaptációs és a kortárs — hűen tükrözi azt a szemléletbeli változást, amely a képregény megítélésében az elmúlt évtizedekben lezajlott. Az államszocializmus idején mesterségesen magasan tartott példányszámban jelentek meg olyan képregények, amelyek magát a médiumot az irodalomnak alárendeltként kezelték. Ezek az adaptációk elsősorban a fiatal, nevelhető olvasókat szólították meg. Az elképzelés mögött azonban téves sztereotípia húzódik: képregényt olvasni nem gyerekjáték. A képregény egész oldalas kompozíciókra épülő szerkezete más olvasási stratégiákat kíván, mint az irodalom. Ezek az olykor igen összetett értelmezési eljárások teszik egyedivé a képregényben elmesélt történeteket. Bár ma Magyarországon egy szűk réteg olvas rendszeresen képregényt, a képregény mint kommunikációs forma igen változatos közegekben jelenik meg, amelyekkel egy átlagos kultúrafogyasztó is találkozik: reklámokban, interneten, mémekben, irodalmi folyóiratokban, korlátozott számban a könyvesboltokban vagy a Sziget Fesztiválon. A képregényes szubkultúra tagjai számára a börzéken és képregény-fesztiválokon azonban sokkal több képregényként elmesélt történet férhető hozzá.

És még!

A kiállítás bevezető terének falain a Budapesti Nemzetközi Képregény-fesztivál plakátjai láthatók. Az eseményt nemzetközi és magyar vendégek meghívásával évente rendezi meg a Magyar Képregény Szövetség. Itt adják át az előző év legjobb magyar képregényeinek járó Alfabéta-díjakat, valamint az egyik nyertes készítheti a következő év fesztiváljának plakátját.

A plakátok előtti tárlókban az elmúlt évek képregényterméséből válogattunk, hogy megmutassuk: ez a médium nagyon sokféle történet árnyalt elmesélésére és megmutatására alkalmas.

Az adaptációs és kortárs terek mellett a kiállítás harmadik egysége a könyvtár katalógusterében látható kamaratárlat, amely Filmstrip címmel Fritz Zoltán alkotásainak egy jelentős szegmensét mutatja be. A Filmvilág folyóiratban 2010 és 2014 között megjelent képregénycsíkok görbe tükröt mutatnak a jelölt időszak filmtermésének és viccesen kommentálják azt.

Hol, mikor és meddig?

 
2018. május 14–2018. július 26. Helyszín: Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, Budavári palota, „F” épület, 6. emelet: Ars Librorum tér, I. és II. Corvina-termek, valamint 7. emelet: Katalógustér Belépési díj: 1200 Ft., kedvezményes jegyár: 600 Ft.

Prof. Dr. h. c. Mocsai Lajos lesz a KönyvTÁRlat című irodalmi-kultúrtörténeti programsorozatunk május 3-i vendége, aki Egészséges játék? Játékos egészség! címmel tart előadást. A Testnevelési Egyetem rektorával Szilágyi Magdolna beszélgetett.

A sport játék vagy inkább küzdelem?

Külön kell választani a versenysportot és a szabadidősportot, ugyanis utóbbi esetben önmagunkkal vívunk belső harcot, saját magunkkal szállunk szembe, és a sport lényege nem a másik legyőzésén alapul. Ennek a tudatos küzdelemnek az is része, hogy sokszor egy tizenkét órás műszak után képes legyek időt találni a mozgásra. Ezzel szemben a versenysportnál az eredményesség számít.

Mi a különbség a között, amit a nézők látnak játéknak a lelátón, és amit a sportolók a pályán?

A nézők a minőségi sportért mennek a sporteseményekre, de a szurkolóknak olykor nagyobbak az elvárásaik, mint maguknak a sportolóknak. A sport a szórakoztatóipar része, egy szolgáltatás a közönség felé, de egy csapatot a játék mellett komoly taktikai gondolkodás is jellemez és ugyancsak a sikert várja el; itt találkozik a két oldal.

Ön a legsikeresebb magyar kézilabdaedző. Hogyan lehet sikeres a csapatjáték?

Egy vezető képes formálni a csapatot, amelynek tagjai egyszerre egyéniségek és világszinten teljesítő sportolók. Az értékrend az egyénekből álló csapat felett áll és fontos, hogy a játékosok a kondicionális képességek mellett stratégiailag és morálisan is a legjobb egyéni és csapatteljesítményt tudják hozni.

Az előadása címe Egészséges játék? Játékos egészség! A magyar emberek mennyire kaphatók a sportolásra?

Még inkább meg kell szerettetni a sportolást az emberekkel. A diákok nagy része a kötelező napi testnevelés órán kívül sajnos semmit nem mozog, ugyanakkor az általános iskolások 30-40 százaléka gyógytestnevelésre szorul. Leginkább azért fontos a gyermek- és fiatalkori sport, mert a mozgáshiány a későbbiekben különböző betegségek kialakulásához vezethet.

A Kossuth-díjas ének- és mesemondó a KönyvTÁRlat című irodalmi-kultúrtörténeti programsorozatunk vendégeként tartott előadást 2018. április 19-én. Berecz András a meséről mesélt Szilágyi Magdolnának.

A történetben szereplő karakterek megelevenítése közben játszik a szavakkal, a hanglejtéssel. De mennyire játék a mesélés?

A mese a komolyságát játékossággal, látszólagos hazugságokkal, olykor tudatlanságokkal fedi el. A mesélőt az udvari és a szabad bohócokhoz lehet hasonlítani. Ahhoz, hogy nagyot, használhatót és igazat mondjon, először is felhúzza csörgősipkát. A mese nem akar a bölcsekkel vetekedni, képekben, tréfákban gondolkozik, ezért könnyen megjegyezhető, és szinte minden embert meg tud szólítani. Ugyanakkor vannak végtelenül bánatos mesék is, az én szívemhez viszont a mókásabb, csiklandósabb történetek állnak közelebb.

A szavak mellett fontos szerepet kap a test játéka, a gesztusok. E nélkül képes működni az előadás?

A magyar ember nem nagy testjátékos. A déli népek vagy a közelünkben élő cigányság élénkebb gesztussal mesél. A legjobb magyar mesemondók meg se nagyon mozdultak, ehelyett a szavaikat mozgatták.

Sokszor nagyszámú közönség előtt kell mesélnie…

Nem ugyanolyan nyolcszáz, vagy ezer embernek mesét mondani, mint amikor öten-hatan gyűlnek össze egy szobában, viszont a távolsághoz az évek során idomul az ember. Belülről érzem, hogy a hátsó sorban ülő hallgató figyelmét is meg kell ragadni valamivel, felé is hadonászom, hogy bevonjam, különben fészbukozik, vakarózik, iszogat, vagy éppen hazagondol. Egy rendes mesemondó az ilyet nem tűri. Nem fegyelmezéssel vagy haraggal áll elő, hanem igyekszik minél érdekesebb vagy viccesebb lenni, amivel fenntartja az érdeklődését.

Sikerül?

Hol így, hol úgy. A jó közönség elhiszi, hogy itt most valaki adni akar valamit, és megérti, hogy az ajándék átadásakor nem másra kell néznie, hanem arra, akitől kapja. De a levegővételből is lehet hallani; az a jó, ha könnyen kacagnak. 

Országos Széchényi Könyvtár

oszk_most KönyvTÁRlat Mesés est Berecz Andrással

Az esten Szabó Dániel cimbalomművész, a népművészet ifjú mestere játszott a meséi alá. A zene milyen szerepet tölt be az előadásaiban?

A zene olyan, mint a terpeszállás biztonsága. Nehezebb egy előadást úgy megtartani, hogy két órán át csak beszélek, ezért szoktam énekekkel megtördelni. De ha még egy ilyen jó muzsikus, mint Szabó Dániel mellém szegődik, úgy nagyon könnyű, mint ahogy lélegzik az ember. Veszi a levegőt, fújja ki. Megfrissül az este, a zenei hangok elröpítik a lelket, s az mindkettőnknek nagy segítség, hogy valamilyen elvarázsolt történetnek akaratlanul is részese lesz.

A közönséget is igyekszik bevonni az előadásaiba, például amikor közös éneklésre szólítja fel őket. Egy felnőttet vagy egy gyereket nehezebb belevinni a játékba?

A közös éneklés megrázza az embereket, és megébreszti az elalvót. Sokan úgy nőnek fel, hogy meg sem kóstolták a közös éneklést, de nagy élményekkel mennek haza. A mese akkor lett gyermekműfaj Európában, amikor a Grimm testvérek összegyűjtögették azokat, és nem tudtak mit kezdeni a manókkal, a boszorkányokkal, ezért átutalták a gyermekeknek. A gyermekirodalomban mai napig sok, felnőttektől levedlett mondóka szerepel. Így lett a mese hátán a „bílyog”, hogy ez gyerekeknek való.

2018. május 3-án Mocsai Lajos előadásával zárul a KönyvTÁRlat hetedik évada.

Egészséges játék? Játékos egészség! Mocsai Lajos előadása

Közreműködik: Tóth Mercédesz (ritmikus sportgimnasztika, a TF tehetséges fiatalok műhely tagja) Varázsgömb: Társaság és sport a századfordulón Dede...

Domokos Mátyás 1928. április 18-án, Gyulán született, háromévesen került Makóra, amire később szülővárosaként emlékezett. A középiskolát Makón végezte, majd a Szegedi Tudományegyetem német–filozófia szakos hallgatója lett. Tanulmányait a budapesti Eötvös József Collegiumban folytatta, ahonnan 1949-ben kizárták. 1950-ben szerzett magyar–német szakos tanári oklevelet.

1953-ban került a Szépirodalmi Könyvkiadóhoz felelős szerkesztőként, 1967-ben a kiadó főszerkesztője lett, de külsősként dolgozott a Magyar Rádióban is. 1989-tól 2000-ig a Holmi című irodalmi folyóirat társszerkesztője, 1991-től a Századvég, majd az Osiris Kiadó irodalmi vezetője volt. 1992-ben a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja volt, 1994 és 1998 között az ügyvezető elnöki pozíciót töltötte be.

Fő kutatási területe a XX. századi magyar irodalom volt. Számos irodalmi antológiát állított össze. Gondozta Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Illyés Gyula műveit. Nevéhez fűződnek az Illyés Gyuláról, Weöres Sándorról, Karinthy Ferencről és Márai Sándorról készített portréfilmek is.

A wikipedia alapján.

Lakatos András kollégánk 1993-ban készített vele életútinterjút az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Tárában. 

A török-mongol hagyomány továbbélése Timur és a Timuridák perzsa és török kancelláriáiban (1370–1506) címmel Vásáry István professzor emeritus, a Magyar Tudományos Akadémia doktora ad elő 2018. április 25-én 17 órakor az Orientalisták az OSZK-ban sorozatunkban.

Professzor úrral okafogyott és nagyon aktuális kérdésekről is beszélgettünk. 

Hogyan kell értelmeznünk a kancelláriát az iszlámban?

A kancelláriák az iszlám területeken, akárcsak a középkori Európában, olyan kormányhivatalok vagy tanácsok voltak, melyek fő feladata az írásbeliségre összpontosult: hivatalos iratokat bocsátottak ki és kérvényekre, beadványokra válaszoltak. Nevük mindenütt dīvān volt a muszlim világban, mely nem véletlenül egy perzsa eredetű arab szó. Ugyanis a 637–651 között a muszlim arabok által meghódított Irán államigazgatási és kulturális hagyományai kezdettől fogva nagy szerepet játszottak az iszlám kalifátus megszervezésében. Az első muszlim dīvān-t, melyben az adófizetést regisztrálták, ʿUmar b. Khaṭṭāb kalifa hozta létre. Az Omajjád és Abbászida kalifátus alatt (661–750 ill. 750–1258), utóbbinál a Bujidákat, Szamanidákat, Gaznevidákat, Karahanidákat és szeldzsukokat is ideértve, az iszlám államigazgatás bonyolult rendszere jött létre, melyben a különféle tanácsoknak, a dīvān-oknak nagy szerepe volt. Bagdad, a kalifátus székhelye 1258-ban lesz a mongol hadak prédájává s ezzel gyökeresen új fejezet nyílt az iszlám történetében: több mint öt évszázad után az iszlám kalifátus összeomlott a nem-muszlim ellenség támadásától.

Vásáry István. Forrás: tortenelemportal.hu 

A hódító mongoloknak volt államigazgatási gyakorlata és írásbelisége?

Amikor Dzsingisz kán (mgh. 1227) birodalommá szervezte a belső-ázsiai mongol és török törzseket s a birodalmi hódítások elkezdődtek, nem volt a mongoloknak saját írásbeliségük. Viszont a turkesztáni ujgurok meghódolása után, akik egy régi, magas kultúrával és kiterjedt írásbeliséggel rendelkező török nép volt, a mongolok Dzsingisz parancsára átvették az ujgur törökök írását és írásbeliségét a 13. század elején, és mongol nyelven kezdtek szövegeket lejegyezni vele. Így nem meglepő, hogy a mongolok első írnokai az ujgur törökök voltak. Nevük bitigči volt, egy jól ismert török szó az ‘írnok’-ra (csak érdekességként jegyzem meg, hogy a bitig ‘írás, betű’ jelentésű török szót találjuk meg régi átvételként a magyar betű szavunkban.) A 13. század második felében, Iránban a mongol ilkánok alatt a perzsa kancelláriák mellett megjelentek olyan új ügyosztályok, melyek már a hódító mongolok nyelvén készült oklevelek kibocsátásával is foglalkoztak. Hasonlatosképpen az ujgur betűs mongol írásbeliség a nyugati Arany Horda és a közép-ázsiai Csagatáj kánságban is elterjedt. Természetesen a nagy múltú, arab betűs perzsa írásbeliséget nem tudta kiszorítani az új mongol írásbeliség, de hosszabb ideig a kettő együtt élt a mongol utódbirodalmakban.

A mongol törvényeket, a jaszát megpróbálták akkoriban az iszlám saríával ötvözni? Milyen érzékenységekbe ütközhetett ez a két oldalon, milyen kompromisszumok születtek, milyen kritikákat kapott mindez kívülről?

A 13. századi mongol hódítások után a meghódított területek muszlim lakosságának bele kellett törődnie, hogy a mongol jasza (yasa) és a muszlim saría (sharī‛a) még hosszú ideig egymás mellett létezett. A török–mongol elit 14. században elindult iszlamizációját követően a mongol jog- és szokásrendszer nem egy eleme megmaradt, akár még muszlim köntösbe bújtatva is, és továbbélt egészen a 16. századig. Elvi síkon persze nem volt lehetőség kompromisszumra az iszlám és a mongolok között, hiszen mindkét félnek egyetemes világuralmi igényei voltak. A mongol hódítás szféráján kívül levő iszlám, mint például az indiai muszlimok, vagy a mameluk Egyiptom muszlimjai megtehették, hogy a mongol hódítás kérlelhetetlen ellenfelei voltak és a mongol jogrendszert, a jaszát mint az iszlám joggal, a saríával összeegyeztethetetlent, kíméletlenül elvetették. De a mongol uralom alá került muszlimok megpróbálták a tüzet és vizet egymással kibékíteni, és kényszerből fakadó pragmatizmussal kíséreltek meg egy elviselhető modus vivendi-t kialakítani a hódítókkal.

Meddig létezett a jasza és saría egymás mellett?

Az utolsó korszak, amikor a mongol törvények még léteztek és befolyásolták az állam és társadalom életét, Timur és a Timuridák idejére (ca. 1350–1500) tehetők. A 13. század vége felé, de különösen a 14. században, a mongol uralkodók és a török-mongol katonai vezetőréteg minden mongol részbirodalomban, a Dzsingiszidák harmadik és negyedik nemzedékében, tömegesen az iszlámra tért át és ez indította el a nomád eredetű lakosság teljes és nagyméretű iszlamizációját. De a mongol világkép és a mongol törvény, a jasza még most sem tűnt el rögtön, hosszú ideig tovább élt mindhárom mongol utódállamban, az Arany Hordában, Iránban és Közép-Ázsiában. Egyre inkább a háttérbe szorult és a mongol–török népesség szokásrendszerében élt legtovább, sokszor a mindennapi élet szokásainak bástyája mögé húzódva.

Timur Lenk és utódai, a Timuridák idején milyen szerepe volt a mongol írásbeliségnek?

Timur és utódai különösen érdekes kulturális elegyet képeznek Közép-Ázsia amúgy is tarka világán belül. Közép-Ázsiában, a Csagatáj Kánságban a túlnyomórészt török nyelvű lakosság pár nemzedék alatt nyelvileg eltörökösítette a hódító mongol törzseket, így azt a Barlasz törzset is, melyben Timur született. Tehát bár már török nyelvűek voltak és vitán felül buzgó muszlimok, a mongol birodalmi hagyományokat és dzsingiszida hagyományt is őrizték. Érdekes, hogy a kancelláriákban mongol nyelvű szövegek már nem készültek (a mongol nyelv a használatból kiveszett), de az ujgur betűk használata török szövegek lejegyzésére, fennmaradt, sőt az ujgur-mongol írás használatának egy sajátos reneszánsza indult meg. Úgy látszik az ujgur-mongol írásban a mongol birodalmi tradíciót látták és tisztelték, szemben az arab írással, melyet a legtöbb perzsa és török szöveg lejegyzésére általánosan használtak.

Timur halála után az utódok nem voltak képesek egyben tartani a birodalmat, ezek szerint a vezető személye, karizmája akkoriban is ennyire meghatározó volt?

Nemhogy meghatározó, de az egyik leglényegesebb dolog volt. A Dzsingisz leszármazóinak legitimitása Belső-Ázsiában a 19. századig szinte megfellebbezhetetlen volt. Mivel Timur maga nem volt Dzsingiszida, sohasem vehette fel a káni titulust, hanem egyrészt beházasodott Dzsingisz családjába, így biztosítván legitimitást uralmának, másrészt pedig mindig kézben tartott egy Dzsingiszida származású báburalkodót, aki quasi a kán volt, de a tényleges hatalmat mindig Timur gyakorolta mint emír. Bár Timur utódai között voltak kiváló képességűek (például Sáhruh vagy Huszajn Bajkara), de az apjuk, a hódító Timur által kivívott tekintélyt sohasem tudták már maguk számára biztosítani.

Igaz-e, hogy a nyugati államok szerették ezt a törökké lett mongol törzset, mert időt nyertek az iszlám terjeszkedésével szemben? Éltek-e a lehetőséggel?

A szeretet nem történelmi kategória, a politikát inkább csak érdekek mozgatják. Az viszont igaz, hogy Timur megjelenése a 14. század végén igen jól jött az oszmán-törökök balkáni expanziója miatt egyre aggódóbb európai keresztény hatalmaknak. Az oszmánlik elleni harcban keleti szövetségest láttak Timurban, aki rászolgált a reményre, mert 1402-ben az ankarai csatában fogságba ejtette I. Bajezid szulánt, aki rá egy évre meghalt a fogságban. Ezzel pedig, akarva-akaratlan, évtizedekre lelassította a törökök európai terjeszkedését.

Mit jelentett a 15–16. században a vallási dominancia a nemzetközi kapcsolatokban?

Mivel a vallások elválasztása az államtól, azaz a modern szekularizmus csak a 19. század európai találmánya, a kérdés a 15–16. században szinte okafogyott, mert minden államközi kapcsolat a vallás prizmáján keresztül jelent meg és nyert értelmezést. Ami persze nem zárta ki a politikától sohasem idegen pragmatizmust, vegyük csak például a 16. században kialakuló francia–oszmán érdekszövetséget, melyben a keresztény I. Ferenc francia király a szintén keresztény Habsburgokkal szemben kereste szövetségesét a muszlim oszmán-törökökben.

Tóth Péter

Vásáry István: A török-mongol hagyomány továbbélése (1370-1506)

A török-mongol hagyomány továbbélése Timur és a Timuridák perzsa és török kancelláriáiban (1370-1506) - Vásáry István előadása. A mongol világbirodalom...