2023. november 15-én Budapest Főváros Levéltárának levéltári napján Vesztróczy Zsolt, a Gyűjteményszervezési Főosztály munkatársa a Fővárosok – fő városok. Az uralkodói székhelyek és fővárosok szerepének változásai a Kárpát-medencében a középkortól a modern korig című konferencián tartott előadást a Jókai Mór műveiben megjelenő reformkori Pozsony képéről. A konferencia meghívója és programja itt tekinthető meg.

Pillanatkép a konferenciáról

Jókai műveiben Komárom mellett Pozsony az egyik leggyakoribb helyszín. Ez természetesen nem véletlen, hiszen az író az 1830-as években két évig itt tanult, a város pedig egy életre szóló hatással volt rá. Akkor szerzett élményei gyakran köszönnek vissza későbbi munkáiban, így több regénye is a reformkori országgyűlések idején játszódik Pozsonyban (pl.: Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán, Szomorú napok, Mire megvénülünk, A kiskirályok). A város ilyenkor az ország politikai központjává vált az ide érkező követeknek és kísérőinek köszönhetően, majd a diétát követően ismét egy csöndes, vidéki kisvárossá vedlett vissza. Előadásomban Pozsony történetéből a reformországgyűlések időszakát és a diéta városra gyakorolt hatását kívánom bemutatni Jókai művein keresztül.

Egy különleges helyzetű város (1526–1548)

Pozsony városát az állandósuló török veszély juttatta kiemelt szerephez a XVI. század első felében. A kettős királyválasztást követően először ez lett a Ferdinánd-párti területek központja, majd az állandósuló belháború és a gyakori török jelenlét miatt az 1536. évi XLIX. törvénycikk ideiglenesen már az ország fővárosává tette. Végül 1541-et követően Buda és Fehérvár szerepét de facto is átvette. Az ekkor elfogadott törvénycikk szerint:

Ez lett a koronázóváros (1543), ide került a Szent Korona, itt találtak új otthonra a legfontosabb kormányszervek és tisztségviselők, akárcsak a menekülő egyházi méltóságok, mint a csanádi, a pécsi, a váci, a veszprémi, a szerémi, az erdélyi és a váradi püspök, valamint egy ideig az esztergomi érsek.
Bár Buda 1686-ban ismét magyar kézre került, a legfontosabb hivatalok mégis csak 1784-ben költöztek vissza az egykori fővárosba. 1790-ben az országgyűlés már Budán nyílt meg, de két rövid diéta után visszatért Pozsonyba, ahol 1848 áprilisáig működött az 1807-es kivételével.

• 
• 

Ez a meglehetősen furcsa földrajzi helyzet politikailag rendkívüli mértékben felértékelte a várost, hiszen a polgári átalakuláshoz szükséges törvényeket csak az országgyűlésen lehetett meghozni, de az uralkodó és a rendek közötti konfliktusokat is csak itt lehetett rendezni. Emiatt Pozsony, ha csak szezonálisan is, de a diéták idejére az ország politikai központjává vált, ahová összesereglett az ország politikai elitje, majd annak végeztével a súlypont ismét Pestre és Bécsbe került át. Ezt a felemás helyzetet rendkívül találóan jellemezte Jókainak egy 1848. március 15. kapcsán tett megjegyzése, miszerint:

Az író és Pozsony

Jókai a várossal kapcsolatos benyomásait részben olvasmányai, részben gyermekkori élményei alapján szerezte. 1835-ben, testvéreihez hasonlóan ő is cseregyerekként került Pozsonyba „német szóra”, ahol két éven át az evangélikus líceumban tanult.

A Konvent utcai evangélikus líceum épülete, ahol Jókai két évig tanult. A kép forrása: Wikipedia

Az ekkor zajló 1832–1836-os országgyűlés rendkívüli hatással volt rá, ahogy azt az Egy magyar nábobban meg is írta:

De ugyancsak ott élte meg az országgyűlési ifjak elleni hajszát, a líceum diákjaként pedig ő is részt vett a Országgyűlési Tudósítások másolásában. Akkori élményeit a Mire megvénülünk című regényében örökítette meg, a cseregyerekként Pozsonyba kerülő, majd Kossuth lapját másoló líceumi diák, Áronffy Dezső alakján keresztül.

 A város diéták idején

Bár Pozsony számos Jókai regény helyszínéül szolgált, és az író a Rákóczi-szabadságharc iránt is komoly érdeklődést mutatott, a legnagyobb figyelmet mégis a reformkornak szentelte. Ezen munkái kivétel nélkül a reformországgyűlések idején játszódnak, ahol a város a történet egyik fontos helyszínét jelenti. Regényeinek hősei vendégek Pozsonyban, legyenek itt tanuló diákok, a diétára érkezett követek és a kísérőik vagy jurátusok, akik különböző formákban, de kivétel nélkül köthetők az országgyűléshez.
Maga a város kétféle módon jelenik meg Jókai műveiben attól függően, hogy az író vagy az akkori eseményeket írja le vagy az országgyűlés Pozsonyra gyakorolt hatását mutatja be.
A diétákon történteket Jókai krónikaszerűen ismerteti, felsorolva az elért eredményeket, de behatóbban csak 1848 márciusának pozsonyi eseményeivel, valamint Széchenyi, Wesselényi és Kossuth ottani tevékenységével foglalkozik. Ezen írásai döntően A magyar nemzet története regényes rajzokban című munkájában találhatók, és meglehetősen visszafogott stílusban mutatják be ezt a feszült időszakot. Nincs szó például a diétákon elgáncsolt vagy a király által visszautasított törvényjavaslatokról, sem az országgyűlési ifjakkal való leszámolásról. A rendszer első számú vezetőjének, Metternich kancellárnak is alig hangzik el a neve, bár az író őt a „szabadság leghatalmasabb ellenség”-ének nevezi, a cenzúrát és a titkosrendőri világot pedig ugyancsak szóvá teszi. Ez a visszafogottság nem véletlen, hiszen e munka utolsó része az 1718 és 1849 közötti eseményekkel eredetileg a Rudolf trónörökös védnökségével megjelent Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című könyvsorozat számára készült, így nem lett volna ildomos túlságosan kihangsúlyoznia a reformkori Habsburg–magyar ellentéteket.
Az író regényei ezzel szemben életszerű képet adnak Pozsony akkori mindennapjairól és a diéta városra gyakorolt hatásáról. Jókai ezt a Kárpáthy Zoltán című regényében úgy írta le, hogy ilyenkor:

A leírás teljesen helyénvaló, hiszen Pozsony ilyenkor valóban megtelt, a városba érkező követek, a jurátusok, a főrendek, a hölgyvendégek és az őket kísérő szolgák létszáma akár az 5-6000 főt is elérhette. Az író szerint a város ilyenkor „a valódi nagyvilág” volt, „gyűlhelye az ország minden megyéjéből felsereglett kitűnőségeknek, az egész magyar főrendnek”, ami élénk társadalmi élettel járt. 1825 és 1848 között ez hat országgyűlést és tizenöt naptári évet jelentett.
Jókai az országgyűlésen történtekről, egy-egy megjegyzést leszámítva nem írt. Az egyetlen kivételt A kiskirályok című munkája jelentette, ahol egy kissé részletesebben foglalkozott a pesti forradalmat követő törvényhozói munkával Tanussy Decebál ellentmondásos szereplésén keresztül.

Az 1832–36-os országgyűlés alsó táblája. A kép forrása: Wikipédia

Vesztróczy Zsolt (Gyűjteményszervezési Főosztály)

Az összeállítás második része itt olvasható.

Barabás Miklós: Ferenczy Teréz. In: Arckép-album Műmelléklet a Hölgyfutárhoz. Barabás Miklós illusztrációival, Pest, Számvald, 1855. – Törzsgyűjtemény

Ferenczy Teréz 1823. december 28-án született Rimaszombatban Ferenczy Sámuel könyvkötő, gazdatiszt és Ballay Terézia második gyermekeként. Hermina nevű nővérén kívül még hét testvére volt, a kilenc gyermek közül mindössze négyen érték meg a felnőttkort. A család valamikor 1824 és 1826 között Szécsénybe költözött, Ferenczy Teréz itt élte le egész életét. Gyermekkoráról nincsenek ismereteink, azonban az tudható, hogy apja nemcsak könyvkötőként tevékenykedett, hanem terjesztője volt a Trattner és Károlyi-féle Nemzeti Kalendáriomnak és előfizetője a Pesti Hírlapnak, vagyis a családban többféleképpen is a mindennapokhoz tartoztak a könyvek és a hírlapok. A szobrász Ferenczy István rokonuk volt, akivel tartották is a kapcsolatot, Teréz verset is írt hozzá, de személyesen valószínűleg nem találkoztak.
1843 júniusában meghalt édesanyja, Ballay Terézia. Teréz első írása a következő évben jelent meg, ez volt az Esküszegő című rövid novella, a Pesti Divatlap november 17-i számában. Ez egy egyszerű szerelmi történet, amelyben a férfi a kezdetben kölcsönös szerelmet megtagadva végül mást vesz feleségül, az elhagyott nő pedig belehal a bánatba. A férfit azonban az égi bosszú utoléri, mert felesége hűtlenkedései miatt megtébolyodik.

Pesti Divatlap, 1844 – Törzsgyűjtemény

Teréz 1845-ben támogatta a Reguly Antal kutatásainak, utazásainak támogatására létrehozott Reguly-társaságot, öccse, Ferenczy Lajos, akiről több versében is megemlékezett, ebben az évben lett papnövendék a nagyszombati Szent István szemináriumban – az 1847–48-as tanévben az első teológiai osztály hallgatója.
Bizalmas barátnője, Bulcsú Pálné Kozma Borbála szerint Teréz levelet váltott Czakó Zsigmonddal és Zalár Józseffel, Petőfi Sándornak, Tompa Mihálynak irodalmi, Kossuth Lajosnak, Pulszky Ferencnek politikai ügyekben írt levelet.
A szabadságharc kitörése után a Budapesti Divatlap 1848. augusztus 3-i számában írt a Nógrád megyei állapotokról, leginkább a tótok és magyarok közti nemzetiségi ellentétről és ennek következményeiről. 1848 októberében öccse is beállt honvédnek, a 37. honvédzászlóaljban szolgált, és 1849. június 20-án elesett a második nyárasdi csatában.
1849. július végén, augusztus elején az orosz cári csapatok az addigra Pulszky Ferenc birtokát képező szécsényi földeken és a kastély kertjében nagy pusztítást végeztek. Augusztus 9-én felprédálták és felégették Losoncot, és Pavel Hrisztoforovics Grabbe Szécsény felgyújtására is parancsot adott, amelyet Roszner József báró, sebesült katona akadályozott meg azzal, hogy mankójára támaszkodva egyedül állt a sereg elé, és arra kérte a parancsnokot, hogy kímélje meg a várost.
A Ballay Teréziától maradt (valószínűleg Szikszai György Keresztyéni tanítások és imádságok a keresztyén embernek külömb-külömb-féle állapati és szükségei szerént című, sok kiadást megért) könyv első lapjára írt bejegyzésből tudható, hogy ezt az időszakot a Ferenczy család tagjai a Cserbérc nevű pusztán bujdosva vészelték át.
Teréz évekig kereste Lajos öccse sírját, de csak 1851-ben találta meg. Erről Győry Júlia nevű barátnőjéhez írt levelében számolt be, ahogyan Vahot Imre látogatásáról is. Utóbbi esemény azt jelzi, hogy Ferenczy Teréz igyekezett a 40-es években kiépített irodalmi kapcsolatait fenntartani és kiterjeszteni. A látogatást egyértelmű elismerésként értékelte:

• 
• 

Ferenczy Teréz előfizetőket gyűjtött Egressy Gábor Törökországi naplójához. Erről 1853. július 14-én Egressynek írt leveléből értesülhetünk.

Barabás Miklós: Egressy Gábor. In: Arckép-album. Műmelléklet a Hölgyfutárhoz. Barabás Miklós illusztrációival, Pest, Számvald, 1855. – Törzsgyűjtemény

Ezen kívül előfizetője volt a Losonczi Phőnix című háromkötetes emlékkönyvnek, amelyet az 1849-ben elpusztított Losonc megsegítésére adott ki Vahot Imre 1851–1852-ben – ezért halála után „a magyar irodalom hű pártolóinak egyikét” látták benne.
1853 áprilisában házkutatást tartottak a Ferenczy család lakásában és megtalálták a távollétében halálra ítélt Pulszky Ferenc arcképét. Emiatt Ferenczy Sámuel 12 órányi börtönt kapott.

Pulszky Ferenc, 1842

1853. május elején Ferenczy Teréz nagyon beteg volt, és sokat foglalkoztatta a halál gondolata, végrendeletet kezdett írni, és elköszönt szeretteitől, barátnőjéhez búcsúlevelet írt. Megjelent a Néhány sor kórágyamon írt naplómból című műve a Divatcsarnokban. Egy Czakó Zsigmond-idézetet mottóul választó, naplórészletként megjelölt szöveg leginkább vallásos gondolati-filozófiai fejtegetéseket tartalmaz, és az anyagias földi létet állítja szembe a túlvilágon megdicsőülő, hittel és gondolatokkal teli szellemi élettel.
A beszámolók szerint május 18-án Balassagyarmaton járt, egy festőhöz ment képet készíttetni magáról, 22-én délelőtt meggyónt, majd este nyolc óra körül bezárkózott a szobájába és mellbe lőtte magát. A körülmények tisztázására indított vizsgálat során nem derült ki, hogy kitől és hogyan szerezte a fegyvert; indítékként a jelentésben a hisztérikusság és főleg a „viszonzatlan vagy csalódott szerelem” áll.
Az öngyilkosság minden elemében megrázta a korabeli közvéleményt: egy fiatal nő követte el, egy (katonai) pisztollyal, a szintén öngyilkos Czakó Zsigmond arcképe előtt, szerelmi bánat miatt.
A konkrét ok (vagyis inkább a hűtlen szerelmes kiléte) máig foglalkoztatja a Ferenczy Teréz történetével találkozókat. Bulcsú Pálné Kozma Borbála szerint a Szécsényben 1839 és 1844 között szolgáló Kovács Bazil szerzetes; későbbi helyi pletykák szerint a Pulszky Ferenc titkáraként emlegetett Csere József ügyvéd; Teréz húga, Ferenczy Franciska szerint az Amerikába kivándorolt Birányi István volt az; de hírbe hozták Teréz szerelmeseként a verseskötetét kiadó Bulcsú Károlyt, Czakó Zsigmondot és még Kerényi Frigyest is. Galcsik Zsolt szerint az illető a korban népszerű költő, Lisznyai Kálmán lehetett, aki Teréznek – egymáshoz írt verseik alapján – közeli, bizalmas viszonyban álló barátja volt. Lisznyait a szabadságharc után besorozták, 1851 áprilisában ténylegesen rokkantnak nyilvánítva szerelték le, hazaérkezése után pedig évekig megfigyelték és zaklatták a hatóságok. 1853 januárjában megnősült.

Barabás Miklós: Lisznyai Kálmán In: Arckép-album. Műmelléklet a Hölgyfutárhoz. Barabás Miklós illusztrációival, Pest, Számvald, 1855. – Törzsgyűjtemény

Teréz verseit nem sokkal halála előtt kezdték közölni; írásait, személyét igazából csak az öngyilkosság révén fedezték fel. Önálló verseskötete Bulcsú Károly losonci tanár gondozásában jelent meg 1854-ben, Téli csillagok címmel. A Divatcsarnok szerzője a kötetről szóló bírálatában a következőt írja:

Ferenczy Teréz: Téli csillagok. Ferenczy Teréz hagyományaiból összeszedte Bulcsú Károly, Pest, Müller Gyula, 1854. – Törzsgyűjtemény

A szigorú kritikus, Gyulai Pál szerint:

• 
• 

Ferenczy Teréz bekerült a Hölgyfutár 1855-ben megjelent Arckép-albumába. Ehhez a kiadványhoz készíthette róla a rajzot Barabás Miklós, mégpedig egy George Sand kép alapján, amelyről a szécsényi rokonok azt mondták, Teréznek is olyan rövid volt a haja – ahogy Szendrey Júliának is. Valószínűleg egyik esetben sem csak egyéni különcségről van szó, hanem inkább egy olyan társadalmi-irodalmi és kulturális hatásról, amely többek között ilyen külsőségek formájában jelent meg egy szűk, értelmiségi rétegben, és amelynek – az elszigeteltsége ellenére – Ferenczy Teréz is része lehetett.

• 
• 

A kortársakon kívül később olyan költők is felismerték írásainak értékét, mint Weöres Sándor, aki a Három veréb hat szemmel című antológiába a Kassandra című versét válogatta be.

Ferenczy Teréz: Kassandra. In: Ferenczy Teréz: Téli csillagok. Ferenczy Teréz hagyományaiból összeszedte Bulcsú Károly, Pest, Müller Gyula, 1854, 36–37. – Törzsgyűjtemény

Összes művei legutóbb 2008-ban jelentek meg, az életútját és a róla kialakult téves információkat is feltárni igyekvő kötetben.

Verseinek egy korábbi kiadása online is olvasható egy magánblogban:

Felhasznált irodalom:

• Ferenczy Teréz: Téli csillagok. Ferenczy Teréz hagyományaiból összeszedte Bulcsú Károly, Pest, Müller Gyula, 1854.
• Ferenczy Teréz minden versei, Salgótarján, Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1983.
• Galcsik Zsolt: „A fájdalmak leánya...”. Ferenczy Teréz élete és költészete, 1823–1853, Szécsény, Galcsik Zs., 2008.
• Szontagh Pál és Szécsény 1848–49-ben, [összeáll.] Galcsik Zsolt, Szécsény, Önkormányzat, 2002.
• Szilágyi Márton: Az íróvá válás mikrotörténete a 19. század első felében. Lisznyai Kálmán és az „irodalmi gépezet”, Budapest, Reciti, 2021

Patonai Anikó Ágnes (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Az Apokalipszis 1511-es kiadásának borítója és a mű kilencedik metszete. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Szeretem a könyveket. Könyvtáros lévén ez, azt hiszem, teljesen természetes jelenség. Közhelyszerű megállapítás, hogy vannak a jó könyvek és vannak a még jobb könyvek. Bár a könyvek rangsorolása nem feltétlenül szerencsés, hiszen ez ritkán történik objektív módon. Egy sci-fi rajongókból álló „zsűri” például egészen biztos nem fogja Isaac Asimov Alapítványa elé helyezni egy rangsorban Jane Austin Büszkeség és balítélet című romantikus regényét. De ugyanígy egy Jókai Mór történetekért élő-haló társaság sem fogja besorolni „a nagy mesemondó” történetei elé Stephen King horrorisztikus történeteit, vagy egy „Benedek Elek baráti kör” tagjai nem fogják népszerűségi listájuk élére állítani Marcell Allain Fantomas történeteit.
Persze, léteznek bestsellerlisták, melyek abból a szempontból objektívek lehetnek – vagy mindenesetre annak látszatát keltik –, hogy megmutatják, egy-egy időszakban és egy-egy adott helyen mely könyvek keltették a legnagyobb érdeklődést a könyvbarátok körében. De ezeknél is felmerül az idő- és térbeli korlátoltság. Egy korábbi blogbejegyzésemben említettem, hogy létezik egy könyv, mely, ha összeállítanánk egy „örök” népszerűségi listát, akkor annak tetején helyezkedne el. Hiszen:

A megírt könyveknek természetszerűleg vannak szerzőik is. A Biblia könyveinek is vannak. A mai napon a világ legnépszerűbb könyvének egy jelentős szerzőjére emlékezünk. Ő pedig nem más, mint az a Szent János apostol és evangélista, akiről egy korábbi blogbejegyzésemben már megemlékeztem. Egy másik blogbejegyzésem  témája pedig a Szent János „tollához kötött”, a kedélyeket leginkább borzoló és sokak által horrorisztikus hangvitelűnek tartott Jelenések könyve, vagy ahogy népszerű címén nevezik, az Apokalipszis volt. Annak ellenére, hogy ezt a könyvet sok hívő keresztény/keresztyén is a „nem szeretem” kategóriába sorolja, mégis óriási hatással van a mai napig a társadalomra. És nemcsak a hívekre. Hogy miért? Erről korábban így írtam:

A Biblia és annak könyvei az idők tengerének sodrában számtalan kiadást éltek meg. Így volt ez János apostolnak a mennyei jelenésekről való könyvével is. A mű témájának időtlen idők óta népszerű mivolta miatt sokakat foglalkoztatott, írót és olvasót, művészt és műélvezőt, hírességet és „átlagembert”, királyt és koldust egyaránt. Nem is oly rég még rettentő erővel tartott fogva sokakat az a rettegett elképzelés, mely szerint 2012. december 12-én – a maja indiánok időszámításának 12-ik négyszáz éves ciklusa (baktunn-ja) véget érvén – eljön a világvége. Végül, ha nehezen is, de azon a ködös decemberi napon is feljött az égre bolygónkat éltető csillagunk, a Nap. Ezután nyilvánvalóvá vált, hogy a sokak szerint „pusztulásra megérett” világunk tovább élheti életét. A történelemből tudjuk, hogy Szent István megkoronázására az 1000. év december 25-én került sor. Ennek oka az volt, hogy az ezredforduló embere (lehet, hogy István is) „szentül meg volt győződve” arról, hogy 1000. december 24-én, Jézus Krisztus születésének pontosan ezredik évfordulóján véget ér a világ. S hogy mégsem így történt, ennek örömére megkoronázták első királyunkat. A cikkemben bemutatni kívánt műalkotásnak minősülő Jelenések könyve kiadásváltozat szintén egy „világvége hangulat” uralta időszakban született. Legalábbis a Szépművészeti Múzeum egy vándorkiállításának kiadványában a következőket olvashatjuk:  

Az „első kijelentés” a második, míg a legismertebb, a „négy lovas” jelenete a negyedik metszeten látható. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Azt kell mondanunk, hogy annak a kornak a Német-római Császársága, melyben egy bizonyos magyar nemesi származású Ajtósi Adalbert aranyműves és fia éltek finoman fogalmazva nem a „nyugalom földje” és a „béke szigete” volt. Ezért is válhatott világhíressé egy Gyula környékén hajdan álló falu nevét viselő ifjabb Ajtósi Adalbert, Nürnbergben élő festő, grafikus, könyvkiadó, művészettörténeti író, akit a világ Albrecht Dürer néven ismer. Hiszen a „berobbanásszerű” megjelenését egy olyan művével érte el, melyhez korának vallási elképzelései, társadalmi berendezkedése és politikai helyzete nagyon mély inspirációt adtak. Amellett, hogy az az általánosan elterjedt félelem uralkodott, hogy a XV–XVI. század fordulóján elpusztul a világ, a XV. század végén forrongó nyugtalanság jellemezte a német társadalmat. Luther Márton (akinek egyébként később Dürer nagy csodálója lett) megindította azt a visszafordíthatatlan folyamatot, melyet a vallástörténet reformációnak nevez. Ez a folyamat később véres vallásháborúkat hozott magával. A középkori feudális társadalmi rend felbomlását követő társadalmi zűrzavarban az emberek nagy része a vallásban keresett menedéket. A misztikus ősöktől kezdve Husz Jánoson, Lutheren, Zwinglin, Münzeren keresztül az anabaptistákig a reformációt a polgárság, a parasztság és a városi szegénység saját társadalmi küzdelmeinek eszközeként is tekintette, melyet az egyház „megtisztításaként” vagy az igaz hit visszaállításaként értelmezett. 1500 körül a műveltséget szinte az egész német társadalom egésze számára a Biblia és a szentek legendái jelentették. Így nem csoda az sem, hogy a társadalmi feszültségek felvetette problémák megoldásához vallási kategóriákban is gondolkodtak. Dürer János apostolnak a mennyei jelenésekről való könyvéhez készített illusztrációi – ahogy Kuno Mittelstädt írja művében:

Na de mit kell tudni erről a műről. Mikor először láttam ezeket a késő gótikus jegyeket magukon hordozó, mozgalmas és dinamikus ábrázolásmódban elkészített metszeteket, úgy éreztem magam, mintha egy szabályszerű időutazást tettem volna a múltba. Értem ezalatt azt, hogy ifjúkorom hajnalának azon vizuális csatornái nyíltak meg, melyeken keresztül szememen át elmémbe áramlottak a ’80-as évek Heavy Metal lemezborítóinak groteszk figurái és az olvasást velem megszerettető Kaland Játék Kockázat sorozat könyveinek grafikái. Valahol az az érzésem támadt, hogy Dürer annak idején – persze nyilván komolyabb szinten, de – úgy „robbant be” a korának mércéjével mérve csekélynek nem mondható, 500 példányban kinyomtatott Apokalipszissel, mint 1982-ben a forradalmi újításnak számító, új irodalmi műfajt elindító Steve Jackson és Ian Livingstone A Tűzhegy varázslója című, első interaktív (ún. „lapozgatós” szerepjáték) könyvükkel. Ha jobban belegondolok, Dürer művében gyakorlatilag szintén predesztinálva volt (akárcsak a ma emberének) az interaktivitás. Ha valaki hallott már a szemlélődő szerzetesi közöségek, például a Jézus Társasága, közismert nevükön a jezsuiták által is nagyon kedvelt interaktív meditatív imaformáról, a képmeditációról, akkor nem nehéz rájönnie, hogy ezek az ábrák szinte adják magukat egy efféle meditatív szemlélődésre. De a „natúr” néző sem unatkozhat, gyakorlatilag egy kép hosszú percekig történő szemlélése során is akad rajtuk addig észre nem vett részlet. Aztán később, ha netán újra és újra előkerül ez a keretként meghúzó fekete vonalakat majd szétfeszítő dinamikus hatást keltő munka, mindig akad rajta valami új és addig fel nem fedezett elem.

A kezdő kép nem szerepel a Bibliában, Szent János forró olajban való megkínzatását ábrázolja, a harmadik képen pedig a mennyei trónterem víziója jelenik meg. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Az Apokalipszis-sorozat több szempontból „forradalmi” jellegének egyik összetevőjét Végh János a következőképpen fogalmazta meg:

Bár ez utóbbi mondatnak mégiscsak ellentmond, hogy Dürer ezt a metszetet a Biblia utolsó könyvének szövegével együtt adta ki. A bibliakutatók elutasító véleményéhez pedig csak annyit tennék hozzá, hogy hitben élő keresztényként én még nem találkoztam olyan teológiai vagy vallási témájú könyvvel, írással, zeneművel vagy képzőművészeti alkotással, amelynek ne akadt volna az egyházon belüli kemény kritikusa. Ezeket a kritikusokat hallgatva vagy olvasva néha olyan érzésem volt, mintha szerintük az adott vallási témájú művet maga Lucifer, vagy Belzebub írta vagy készítette volna. Ezért talán nem is szerencsés megkérdőjelezni Dürer lelki világának irányultságát. Fogadjuk el, hogy valószínűleg őt is mély hit és istenélmény hatotta át, melyet ezzel és ehhez hasonló műveivel igyekezett kifejezni.
Mikor megpillantottam az egyik hasonmás kiadást, az első dolog, ami megdöbbentett, az a kiadvány mérete volt. Miután már kezemben tartottam a Vizsolyi Bibliát és Káldi György Vulgata-fordítását egyaránt, valamilyen szinten hozzá voltam edződve a nagy méretű könyvek látványához. Ám az Apokalipszis eredetijének kisebb asztallapnyi mérete (gerinchossza: 49 cm) mondhatni „fejbevert”. A metszetek mérete ugyanis valamivel kevesebb, mint 40x30 cm. A 20-21. század komforthoz szokott gyermekeként úgy vélem, egy ekkora gerincméretű könyvről gyakorlatilag kijelenthetjük, teljesen tönkreteszi a mű élvezetes olvasását. Nem tudom, hogy ki hogyan van vele, de én például nagyon szeretek fekvő helyzetben, ágyban olvasni elalvás előtt, vagy egy délutáni szunyóka előtt/közben/után. Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, ennél a könyvnél ennek a komfortnak az élvezete teljesen esélytelen vállalkozás. Hiszen nemhogy fekvő helyzetből vagy kényelmes fotelből, de még egy átlagos méretű olvasóasztalnál ülve is rettentő zavaró tud lenni egy ilyen monumentális óriás lapozgatása. Azonban, hogy rehabilitáljam a mű méretét, meg kell említenem, hogy amint belelapoztam és elkezdtem szemlélni a Szent János jelenéseinek eseményeit, rögvest értelmet nyert számomra ez a gigászi méret. Bár sokszor láttam már korábban is ezeket a metszeteket, de akkor maximum A4-es méretben jelentek meg előttem. A közel 30x40 cm-es méretnél a jelenetek mozgalmas és aprólékos kidolgozottsága miatt úgy éreztem, mintha most látnám először az Apokalipszis-sorozatot. Ezeknek a fekete-fehér rajzoknak a kidolgozottsága olyan mértékű, hogy gyakorlatilag „főben járó bűnnek” tekinthető mindenféle olyan elképzelés, amely azok kiszínezésére törekedne. Ahogy Végh János Rotterdami Erasmusra hivatkozva írja:

Az ötödik metszet a hétköznapi szóhasználatban értett apokaliptikus események kezdetét ábrázolja, míg a hatodik a kiválasztottak „elpecsételését” A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Dürer korában a fadúcon kihúzott rajz kivésésével hivatalos fametszők, ún. Formschneiderek foglalkoztak, de ennél a műnél a kutatás egyre valószínűbbnek látja, hogy Dürer maga metszette ki a fadúcokat. János apostolnak a mennyei jelenésekről való könyvét a művész 15, ún. teljes íven ábrázolta. Az első kiadás 1489-ben jelent meg kétféle változatban. Az egyiknél az illusztrációk hátlapján német, a másiknál latin nyelven olvasható a Biblia utolsó könyve, a rajzolt jelentekkel összhangban. Az 1511-ben megjelent, második kiadás csak latin nyelvű. A Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteményében megtalálható a sorozat egy eredeti példánya, de nem könyv formában. Különálló laponként, hordozó kartonokra montírozva tárolják a gyűjteményben. Mindegyik lap anyaga papír, technikája pedig fametszet. A címlap az 1511-ben készült második kiadásé, de a többi 15 kép az első, 1498-as kiadás, eredetije. A metszetek méretei 394–395 x 283–289 mm között változnak, kivéve a címlapot, amely 324 x 185 mm.
De nézzük, milyen kalandokat is kínál nekünk az Apokalipszis, vagyis János apostol mennyei könyve, ha egy ajtósfalvi magyar nemes látásmódján keresztül szemléljük.
A címképet Dürer csak az 1511-ben kiadott változathoz rajzolta meg. A képen az apostol látható, amint (valószínűsíthető módon Patmosz szigetén tartózkodva) művének írásából feltekintve a 10. képen szereplő, „Napba öltözött Asszony” vízióját szemléli. Az apostol személyére attribútuma, a mellette gubbasztó kicsiny sasmadár utal, melyet a negyedik bibliai evangélium Logoszról szóló tanítása, a „magasröptű” kezdő sorai miatt kapott az utókortól (Jn.:1:1).
Az első táblaképe nem a Bibliából vett jelenet, és sajnos nem egy török fürdőben zajló idillt láthatunk. Ugyanis a legenda szerint Szent János apostolt – a képen turbános pogányként ábrázolt – Dominatus császár parancsára – szadista módon – forró olajjal teli üstbe vetik. Azonban az apostolt hite megmenti a kínhaláltól. A Bibliát és az egyháztörténetet ismerők nagyon jól tudják, hogy ez a kaland János számára életben maradással végződik, hiszen tudjuk, hogy ő Krisztusnak az egyetlen hosszú földi életet (több mint száz évet) megélő és végelgyengülésben meghaló apostola. A császár a kegyetlen és eltorzult elmék által kitalált „fürdő” után Jánost mint „persona non gratát” Patmosz szigetére száműzi. Ez a sziget lesz majd az Apokalipszis látomásainak a helyszíne.
A második kép a könyv első három fejezetét foglalja magában. A szerző „lélekben elragadtatott” és a hét gyülekezetet szimbolizáló hét gyertyatartó között egy „trónon ülő” férfit látott, „hasonlót az ember Fiához, bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve”.
A harmadik metszet témája a 4-5. fejezetben olvasható. Egy trónteremben „egy királyiszék vala letéve”, a királyiszéken egy olyan személy ült, ki „tekintetére nézve hasonló vala a jáspis és sárdius kőhöz”. Mint minden valamirevaló királynak, neki is volt „udvartartása”, hiszen ahogy János arról beszámol: „És a királyiszék körül huszonnégy királyiszék vala; és a királyiszékekben látám ülni a huszonnégy Vénet fehér ruhákba öltözve: és a fejökön arany koronák valának.” Dürer képén ez a trónterem és annak mennyei szférája élesen elkülönül a jellegzetes német, dombos táj által ábrázolt „földi világtól”. A trónteremben ott látjuk a „Bárányt” és a négy evangélistára (köztük Jánosra) utaló „lelkes állatokat”, így az apostol kétszeresen is ábrázolva van a jelenetben. Hiszen a trónterem gótikus kapujának bejáratánál, a mennyei és a földi világ határmezsgyéjén is ott áll a látomást lejegyző apostol.
A negyedik metszet talán a legismertebb mind a Dürer-rajongók, mind a lelkes laikusok körében. Talán nincs olyan művészetet kedvelő ember, aki ne ismerné az Apokalipszis négy lovasa néven gyakorlatilag „önálló életet” is élő képet. A jelenések során „hét pecsétből” négyet feltörnek, melynek következményeit Károli Gáspár (Szász Károly által revideált) szavai a következőképpen tolmácsolják:

A hetedik és a nyolcadik metszeten tovább folynak a földi borzalmak, melynek a 8-9. fejezetben olvashatók. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Dürer tolmácsolásában együtt látjuk a Jelenések lázálomszerű víziói során eredetileg négy egymást követően megjelenő lovast, kiknek első áldozata egy püspök, akit a pokolból előtörő ördög elnyelni készül. Ezzel az ajtósfalvi nemes nem éppen pozitív kritikát fejezett ki korának római katolikus egyházával szemben. (Ne feledjük, hogy a reformáció hatására kialakult „ellenreformációt” elindító tridenti zsinat később, 1545-től 1563-ig ül össze, és a megújulás egyik legfőbb mozgatórugójának tartott Loyolai Szent Ignác vezette jezsuita rend is majd csak 1537-ben alakul meg.)
Egyébként a négy lovas témája egy világhíres heavy metal együttes, a Metallica fantáziáját is felkeltette egy dal erejéig.
Az ötödik metszeten az ötödik és a hatodik pecsét feltörését a szó hétköznapi értelmében vett „apokalipszis” követi. Vagyis természeti katasztrófák sora sújtja a világot. „Nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér;
és az ég csillagai a földre hullának, miképen a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza. És az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik; és minden hegy és sziget helyéből elmozdíttaték.” Mindez egy kép mozgalmas jeleneteibe zsúfolva, ahol az égi szféra szintén jól elkülönül a földi világtól. Az égi szférában lebegő oltár alól a vértanúhalált halt keresztények jönnek elő és öltenek fehér ruhát.
A hatodik metszeten a „föld négy szegletén álló” angyal feltartja a pusztító szeleket, amíg a többi „elpecsételi” az „üdvözülők” közé kerülő „144 ezer lelket” és a megszámlálhatatlan vértanút és „győztest”.
A hetedik és a nyolcadik metszeten tovább folynak a földi borzalmak, melynek a 8-9. fejezetben olvashatók. Ennek bevezetéseképpen „… mikor felnyitotta [mármint Isten] a hetedik pecsétet, lőn nagy csendesség a mennyben, mintegy fél óráig. És látám azt a hét angyalt, a ki az Isten előtt álla; és adaték nékik hét trombita.” Hat angyal trombitálását jégeső, tűz, vérré váló tenger, a folyóvizek „ürümmé” változása, sötétség, fojtó füst, pusztító sáskajárás követi, melynek következtében az emberek „kívánnának meghalni, de a halál elmegy előlük”. Mindkét képen látható az éles kontraszt a mennyei szféra és a katasztrófáktól sújtott földi világ között. A hetedik képen a négy lovas ábrázolásához hasonlóan egyidőben történnek az egymást követő események. A lebegő oltárt harsonájukat egyszerre fújó angyalok veszik körül, ennek következtében az ezt követő csapások is egyszerre történnek. A két világ határmezsgyéjét elhagyva egy ragadozó madár száll alá a katasztrófákkal sújtott földi világba, ahol „WeWeWe” hangot kiadva vijjogja el a „háromszoros jajt”. A nyolcadik képen – a lebegő oltár alatt közvetlenül – a pusztító sáskahad még csak indul a rohamra, de a földön a „munkát utánuk felvevő” négy „eloldatott” eufráteszi angyal már vagdalkozik egy-egy – a 16 században divatos – másfélkezes lovagkarddal felfegyverkezve. Úgy tűnik, egyikük áldozatai közé tartozik maga a német-római császár és a római pápa is. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen mint említettem, Dürer nagy rajongója volt Luther Mártonnak, a katolikus megújulás pedig ekkor még várat magára.
„Hanem a hetedik angyal szavának napjaiban, mikor trombitálni kezd, akkor elvégeztetik az Istennek titka, a mint megmondotta az ő szolgáinak a prófétáknak.” Így tájékoztatja Jánost az az angyal, aki a kilencedik metszet központi alakja. Talán ez a kép az, ami leginkább ragaszkodik a könyv szövegéhez, jelen esetben a 10. fejezetben írtakhoz. Az angyal megeteti Jánossal a nála lévő könyvet, amely „megkeseríti” a gyomrát, de a szájában „édes mint a méz”. Az angyal kinézetének leírásához, úgy néz ki, Dürer szóról szóra ragaszkodott, hiszen, ahogy Károli tolmácsolásában olvashatjuk: „és láték egy másik, erős angyalt az égből leszállani, a ki felhőbe van öltözve; és a fején szivárvány vala, és az orcája olyan vala, mint a nap, és a lábai mint a tűzoszlopok és a kezében egy nyitott könyvecske vala; és tevé a jobb lábát a tengerre, a bal lábát pedig a földre”. Ezen a képen nekem személy szerint az tetszik a legjobban, hogy itt végre részletesebben látható a Dürer ceruzájára és ecsetjére oly jellemző táj. János a tengerparton, egy erdő szélén tartózkodik, melynek növényzete amolyan tipikus düreri ábrázolás, csavart törzsű sudár fákkal, precízen kidolgozott lágyszárú aljnövényzettel, kalandokat sejtető zegzugos összképpel. Non plusz ultraként ehhez jön még egy tengeri táj is, ahol vitorláshajókat, vízen ringó hattyúkat és egy, a korabeli hajózási térképekre oly jellemző szörnyet (bálnát, vagy cápát) láthatunk. Az égi szféra az oltárral itt is megjelenik, de talán nem különül el annyira, mint a többi képen.

A „Napba öltözött Asszony” és Szent Mihályék diadala jelenik meg a 10. és 11. metszeten. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

A tizedik és a tizenegyedik metszetnél Dürer mintha felcserélte volna a János által írt eseményeket. A Jelenések 12 fejezetében olvashatunk a „Napba öltözött Asszonyról”, aki szülni akar, de egy nagy veres sárkány (vagyis a Sátán) fel akarja falni a gyermekét, de ez nem sikerül neki. Ezután a „mennyei seregek vezére”, Szent Mihály arkangyal és serege háborút vív a Sárkánnyal (Sátánnal), majd az arkangyal serege legyőzvén a gonoszt, az ördögöt és angyalait „kivetik a Mennyből”. A „földre vetett” sárkány eközben a gyermekét megszült Asszonyt üldözni kezdi, de az asszonynak „adaték két sasszárny” és a sárkány által a megölésére kibocsátott vizet elnyelé a föld. Dürernél ez utóbbi momentum előbb van, mint az angyalok harca. A hétfejű sárkány ábrázolása a kortárs bestiariumok világát idézi, a csillagokat (a szöveg szerint azok harmadát) farkával lesodró szörnyeteg a képnek több mint harmadát elfoglalja. A Napba öltözött Asszony ábrázolása nem sokban tér el kor sztereotípiájától, például a csíksomlyói Babba Maria szobortól. Előtörnek belőle a Nap sugarai, a Holdon ál, a fején pedig csillagokból készült koronát hord. Viszont a hátán hordott sasszárnyak és a sárkány által ontott vizet elnyelő föld látványa miatt egyértelmű, hogy a képen látott eseményre csak az angyalok harca után kerül sor. Legalábbis Jánosnál. A kép tetején megjelenik az Atya(Isten), angyalokkal, puttókkal és a sárkány által le nem sodort csillagoktól övezve. Szent Mihály a tizenegyedik képen negyedmagával vívja meg ádáz csatáját a sárkányokként ábrázolt ördögökkel. Ennél a képnél szintén megvan az éles kontraszt a mennyei és a földi világ között, de fordított helyzet állt elő a csapásokat bemutatókhoz képest. Itt ugyanis a harcoktól nyüzsgő mennyei szféra sötét ábrázolása áll szemben a földi táj békés derűjével.

A „két ellentétes tábor” a 12. és 13. metszeten látható. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

A tizenkettedik metszet a tengerből feljövő hétfejű és tízszarvú fenevad és a Bárányhoz hasonló földi fenevad (Antikrisztus) eljövetelét ábrázolja (13. fejezet).  Ahogy a „Napba öltözött Asszony” jeleneténél, itt is megjelenik a „Mennyben trónoló Isten”, szimbolizálva, hogy a legnagyobb hatalom – a földi borzalmak és szörnyetegek ellenére is – az övé. A földön térdeplő megtévesztettek azonban inkább a két fenevadat imádják, neki hódolnak. A kép felső felén az angyalok fegyelmezett nyugalomban várják az események lefolyását, hiszen ők majd csak később lépnek munkába, például a „földet learató” sarlós alak. Érdekes, hogy a képen az Isten kezében is sarló van, és a fenevad bélyegeként szolgáló 666-os szám sehol nem jelenik meg. A tizenharmadik metszet – mintegy ellenpólusaként az előzőnek – az ún. genti oltár révén ismertté vált jelenetet ábrázolja. Itt a 14. fejezet eseményeit láthatjuk Dürer tolmácsolásában. A „Sion hegyén álló Bárányt” imádják mindazok, akik nem kötelezték el magukat a fenevadnak. Bár a jelenetábrázolás elég statikus, hiszen gyakorlatilag „csak állnak” rajta a szereplők, ennek ellenére számomra mégis ez a legmozgalmasabb kép. A pálmaágakat tartó „üdvözültek” seregének megszámlálhatatlanul sok tagja nagyon jól érzékelhető, gyakorlatilag betöltik az egész ívet. A kép tetején a vérét ontó Bárányt látjuk a négy evangélista szimbólumával, míg a lap aljára szorulva, a már többször is ábrázolt „düreri táj” szimbolizálja a földi világot. Itt áll a jelenéseket átélő János is, így ezen a képen is kétszer jelenik meg, hiszen a Bárány hátsó lábánál ott repül az evangéliumára utaló sasmadár.
A tizennegyedik kép „egymásra zsúfolt” eseményeket ábrázol. János a képen látottakról így ír: „láték egy asszonyt ülni egy veres fenevadon, a mely teljes vala káromlásnak neveivel, a melynek hét feje és tíz szarva vala. Öltözött vala pedig az asszony bíborba és skárlátba, és megékesíttetett vala aranynyal és drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár vala, tele útálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalanságával. És az ő homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy Babilon, a paráznáknak és a föld útálatosságainak anyja.… s látám, hogy az asszony részeg vala a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől.” A Babilont szimbolizáló bűnös nő egy nürnbergi ötvösművészekre jellemző gyönyörűen megmunkált kehelyből kínálja az általa elcsábított népet, akik a társadalmi osztály széles palettáját képviselik. Azonban az események kimenetelét már előre vetíti a Babilont szimbolizáló kikötőváros robbanásszerű kigyulladása a háttérben. A város előtt békésen ringatóznak a hajók, melyek legénysége siratja a számára jól jövedelmező bűnfészket. A földi „förtelmes útálatosságoktól” ezen a képen is jól elkülönül a mennyei szféra. A Babilon pusztulását hirdető és az ezt egy ledobott malomkővel demonstráló angyal már elhagyta ezt a légkört, de a végső csatára induló mennyei seregek – a „királyok királyával” az élükön – még csak most érkeztek a határmezsgyére, hogy megvívják újabb csatájukat a „fenevad és a föld királyai” ellen. Ennek a harcnak a kimenetele iszonyú következményekkel jár a legyőzött sátáni erők két meghatározó vezérére. Hiszen a csata után „megfogaték a fenevad, és ő vele együtt a hamis próféta, a ki a csodákat tette ő előtte, a melyekkel elhitette azokat, a kik a fenevad bélyegét felvették, és a kik imádták annak képét: ők ketten elevenen a kénkővel égő tüzes tóba vettetének” A kép alján lévő, düreri ábrázolásmódban látható lágyszárú növények a komor, konfliktusokkal tejes légkört nem tudják feloldani.
A tizenötödik, befejező kép megint csak formabontó ábrázolás. De a formabontó ábrázolásmódot – a képeket tanulmányozva –, úgy vélem, már megszokhattuk. A Jelenések 20. fejezetében leírt jelenet témája uralja a papírívet. Eszerint egy angyal, „kinél vala a mélységnek kulcsa” megkötözte a másodszor is legyőzött Sátánt ezer esztendőre. Miután letelt az ezer esztendő, a megkötözött Sárkány eloldatott fogságából. Ezután – Gógot és Magógot hadvezérül fogadva – újabb támadást indított a megtévesztett emberek seregével, de az égből alászálló tűz végkép legyőzte a sátáni seregeket. Ezután „az ördög, a ki elhitette őket [mármint az embereket], vetteték a tűz és kénkő tavába, a hol van a fenevad és a hamis próféta; és kínoztatnak éjjel és nappal örökkön örökké”. A képen szinte csak háttérepizódként jelenik meg a könyv 21-22. fejezetében leírt záró jelenet. A „kulcsos jelenet” felett, a kép felső sarkában a „hét angyal egyike” tart idegenvezetést Jánosnak, megmutatva neki az új Jeruzsálemet. Az új Jeruzsálem egy jellegzetes, középkori német, későgótikus jegyeket erősen magán viselő, Nürnberghez hasonló jellegű városként jelenik meg, melynek kapuit egy angyal őrzi. Úgy látszik, a strázsáló angyal szavatolja, hogy „nem megy abba be semmi tisztátalan, sem a ki útálatosságot és hazugságot cselekszik, hanem csak a kik beírattak az élet könyvébe, a mely a Bárányé”. A kilencedik képnél említett – zegzugos, fantáziadús kalandokat sejtető – düreri tájábrázolás, ha nem is olyan markánsan, de ennél a képnél is jelen van. A néző szinte belát a megkötözött sárkány börtönéül szolgáló barlangba, a városkapukon keresztül új Jeruzsálem utcáira és tereire, vagy nagyon könnyen érezheti magát azon a sziklapárkányon, ahol János az őt kalauzoló angyallal áll.
Talán úgy tűnhet, kissé kurtán-furcsán végződik a sorozat, hiszen az utolsó két fejezet témája, az új Jeruzsálem bemutatása csak hiányosan, ráadásul a „megkötözött sárkány”-jelenet kiegészítőjeként kerül bemutatásra. Bennem néminemű hiányérzet támadt, afféle „gyorsan összecsapott befejezés” érzete, különösen annak tükrében, hogy a kezdő kép olajban kínzó jelenete nem is szerepel a Bibliában, vagy az egy fejezetben szereplő „Napba öltözött Asszony” és Mihály arkangyal harca külön-külön jelenik meg a lapon. Ezek után vártam volna legalább egy külön „Új Jeruzsálem bemutatása” oldalt. Arról nem is beszélve, hogy a látomás lezárása nincs is ábrázolva, pedig az 1511-es kiadáshoz készült egy külön borítóoldal is, melynek központi témája nyilvánvalóan maga a kijelentés.
Ennek ellenére a mű így is – ahogy a János apostolnak mennyei jelenésekről való könyvének általában bárminemű feldolgozása – mély hatást gyakorolt rám. De nemcsak rám, hanem, úgy tűnik, sokakra. Ezt bizonyítja például, hogy a református püspök, Hegedűs Lóránt egyik, az Apokalipszisről szóló művében Dürer grafikáit választotta illusztrációként. Zárszóként hadd idézzek ebből a műből. Az alább leírt sorok – ha nem is ilyen módon megfogalmazva – egészen biztosan átjárták a Gyula melletti, hajdani Ajtósfalváról származó magyar nemes, Albrecht Dürer elméjét is, vagy talán szebben fogalmazva úgy is mondhatnánk: a szívét is.

A „parázna Babilon” pusztulása és a bukott sárkány, valamint az „új Jeruzsálem” a témája a 14. és 15. metszetnek. A kép Albrecht Dürer Apokalipszis-sorozatának felhasználásával a szerző által készített montázs

Köszönjük Dr. Bodnár Szilviának, a Szépművészeti Múzeum Grafikai Gyűjteménye munkatársának a segítséget!

Felhasznált irodalom

• Albrecht Dürer (festő). In: Wikipédia
• Albrecht Dürer Apokalipszis. In: Rézkarcfitness online grafikai közösség, 2010. március 1.
• Dürer, Albrecht: Apokalipszis: Die heimlich offenbarung iohannis, Budapest, Képzőművészeti Kiadó, 1988.
• Dürer. Metszetek a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből. Prints from the collection of the Museum of Fine Arts. [Kiállítás Vaszary Galéria, Balatonfüred, 2016. március 19 – június 19. Exhibition Vaszary Gallery, Balatonfüred, 19 March – 19 June 2016], [Balatonfüred], Balatonfüred Kult. Nonprofit Kft., Balatonfüred Városért Közalapítvány, 2016.
• Éber László, szerk.: Művészeti lexikon, Budapest, Merényi Zsolt, 1996.
• Fenyő Iván: Albrecht Dürer fametszetei és rézmetszetei, Budapest, Magyar Helikon – Európa, 1971.
• Hamvai-Kovács Gábor: A Fenevad száma és a Bárány vére; a hétfejű veres Sárkány és a Napba öltözött Asszony; a leomlott Babilon és az új Jeruzsálem. Az Országos Széchényi Könyvtár blogja. 2022.12.27.
• Hamvai-Kovács Gábor: „Olvass akiről a múltkor olvastál. Illésről, meg a cimborájáról a hollóról.” Az Országos Széchényi Könyvtár blogja. 2022.07.20.
• Hamvai-Kovács Gábor: Serleget tartó melankolikus ifjú, vagy felhők közt szárnyaló sasmadár? Az Országos Széchényi Könyvtár blogja. 2021.12.27.
• Hegedűs Lóránt: Apokalipszis most és mindörökké: Kálvin-téri igehirdetések: a Jelenések könyve teológiai, szellem-, társadalom- és természettudományos szempontjai ma – utoljára, Budapest, Püski, 2005.
• Károli Gáspár ford.: Szent Biblia az az Istennec O es Wy Testamentumanac prophétác es apostoloc által meg iratott szent könyuei. Magyar nyelwre fordittatott egészlen és wijonnan, az Istennec Magyar országban való Anya szent Egyházánac epülésére … Vizsoly, Mantskovit Bálint által, 1590.
• Károli Gáspár, ford.: Szent Biblia. Azaz Istennek Ó- és Újtestamentomában foglaltatott egész Szentírás
• Kézikönyv a Bibliához, Budapest, Lilliput, 1993.
• Lüdecke, Heinz: Albrecht Dürer, [Budapest], Corvina, 1978.
• Mittelstädt, Kuno: Dürer, Budapest, Corvina, 1979.
• Művész lexikon. 2. Dürer – Lievensz, Budapest, Corvina, 1994.
• Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgata alapján, Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 1997.
• Végh János: Dürer Apokalipszis sorozatáról. In: Tempevölgy, 2016. 8. évf. 2. sz. 17–23.

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

A képes levelezőlapok az 1870-es években jelentek meg az Osztrák–Magyar Monarchia területén. A szabvány-levelezőlapra készült lapokat a korabeli Posta hivatalosan is engedélyezte 1878-ban. Az Osztrák–Magyar Monarchia területén pedig 1885-ben engedélyezték a magánkiadások megjelenését is, az így kialakult verseny egyre igényesebb, színes lapok megszületését tette lehetővé. A lap egyik oldalán volt a címzés, a másikon a kép és az üzenet számára. Ahogy telt az idő a képek egyre nagyobb felületet „takartak” el az üzenet számára fenntartott részen. Az idők folyamán pedig az üzenet részére hagyott üres helyet teljesen átvette a kép, ezért 1904 és 1905 között a megosztott címoldal bevezetésével – az üzenet átkerült a címzés oldalára – a képes levelezőlap elnyerte ma is érvényben lévő, ismert formáját.
A képes levelezőlapok tehát több mint százhúsz éve vannak jelen életünkben, ezen időszak történései, gazdasági, társadalmi változásai nyomon követhetők rajtuk, a városképek mellett a polgári lét mindennapjai, ünnepei és a világháborúk egyaránt. A Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár gyűjteménye jelenleg több mint 200 ezer képes levelezőlapot őriz. Az állománygyarapítás elsősorban a kötelespéldány-szolgáltatásra épül, vásárlási lehetőségeink korlátozottak, így a korai lapok beszerzésében a gyűjtők segítsége, az ajándékozás nagyon sokat jelent.
Volt Kollégánk, Horváth Pál, aki restaurátorként dolgozott az OSZK-ban, a képeslapoknak egy speciális formáját gyűjtötte: minden olyan lapot, amely olvasó embert ábrázol, illetve bármilyen ábrázolást, ami az olvasással, könyvekkel kapcsolatos. Adománya most került rendezésre a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár gyűjteményében. 1682 db lap került be állományunkba, melyet ezúttal is köszönünk!
A képeslapok többsége még a 20. század első feléből származik. Viccesek és komolyak, giccsesek és művésziek, magyarok és külföldiek, több mint 100 évesek és maiak. Ebből mutatunk most be néhány érdekességet.
A gyűjtemény mintegy háromnegyede festmények reprodukciója. Nem is gondolnánk, milyen sok festő ábrázolta az olvasást, a könyvet valamilyen formában képein, hiszen, ha a festői életműveket nézzük, nem erre fókuszálunk.
Az olvasás tudománya a felsőbb rétegekre és az egyházi személyekre volt jellemző a középkortól egészen a 19. századig. Nem véletlen, hogy sok szenteket, bibliai jeleneteket, papokat, szerzeteseket ábrázoló festmény született az évszázadok során, és ezekből rengeteg reprodukció, képes levelezőlap készült. Például Például közel 30 olyan kép van a gyűjteményben, amely az Angyali üdvözlet jelenetét ábrázolja, amikor Gábriel arkangyal hírül vitte Máriának Názáretbe a Jézus fogantatásáról szóló hírt. „Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni.” (Lk 1,31) De mit keres ennél a jelenetnél Mária előtt a könyv? Mint csaknem mindennek a középkori festményeken, ennek is szimbolikus jelentősége van. A könyv egyrészt általában vonatkozik Mária bölcsességére, másrészt mint imádságoskönyv a lelkületére is utal.

• 
• 
• 

Található a gyűjteményben néhány érdekes „sorozat”, melyben a teljes festmény mellett a kép egyes részletei külön is megjelennek. Ilyen a Brugge-ben látható Jan Van Eyk-festmény is, melyről három képeslap is van a gyűjteményben. A teljes képet bemutató lap mellett, az egyik mellékalakról is készült képeslap, illetve külön a kezéről, melyben könyvet és szemüveget tart. A vallásos tárgyú, szenteket, papokat, szerzeteseket ábrázoló képekre egyébként is jellemző, hogy a könyv mindig megjelenik. Ez a „könyv” legtöbbször a Biblia, de gyakran imádságoskönyv.

• 
• 
• 

A rendezés közben nem tudtam nem észrevenni, hogy elsősorban hölgyeket ábrázolnak a festők könyvekkel, a képeslapoknak kb. hetven százalékában. Nyilván ez nem azért van, mert többet olvastak a nők, hanem a festőket, akik leginkább férfiak voltak, jobban megihlették a női alakok, a női szépség, mint férfitársaik alakja, illetve a gyermekek, akik minden korban, minden témában népszerű „modellek” voltak.

• 
• 
• 

A hölgyek egy része valóban olvas a képeken, sok képen azonban elgondolkodnak vagy ábrándoznak, a messzibe tekintenek – nyilván az olvasottakról gondolkodva. Valószínűleg a portrék egy részénél maga a festő javasolta, hogy, mintegy „kellékként”, könyv is jelenjen meg a képen, néhány esetben pedig a könyv szimbólumként tűnik fel.

• 
• 
• 

A festmények reprodukciói mellett nagyon sok fotó alapú képeslap is van a gyűjteményben. A 19–20. század fordulóján nagy divat volt saját fotóból képes lapot készíttetni, és elküldeni a távol élő rokonoknak, szülőknek, barátoknak. Különösen szokás volt ez a nagy háború idején, amikor az otthon maradtak ezekkel a képekkel üzentek a fronton harcoló szerettüknek. Ezeken a képeslapokon gyakran kis versikék is helyet kaptak.

• 
• 
• 
• 

Befejezésül a gyűjtemény rendezőjének néhány kedvence.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Nemzeti könyvtárunk alapításáról minden év november 25-én ünnepi műsorral, valamint munkatársaink kitüntetésével és elismerések odaítélésével emlékezünk meg. A Széchényi Ferenc-emlékérem 1989 óta az aktív munkatársainknak adható legmagasabb intézményi elismerésünk, amely a könyvtárban életpályajelleggel eltöltött hosszú szolgálati időért és a kimagasló munkateljesítményért ítélhető oda. Idén először vehették át ketten is a plakettet és az oklevelet – Drótos László, a Magyar Elektronikus Könyvtár és a hazai professzionális webarchiválási tevékenység egyik atyja, valamint Szabó József, aki negyvenegy éve a Gazdasági és Üzemeltetési Főosztály munkatársa.

• 
• 

Az alábbiakban Jakab Tímea osztályvezető laudációját közöljük Szabó Józsefről.

• 
• 
• 

Jakab Tímea osztályvezető (Működésfenntartási Osztály)

Nemzeti könyvtárunk alapításáról minden év november 25-én ünnepi műsorral, valamint munkatársaink kitüntetésével és elismerések odaítélésével emlékezünk meg. A Széchényi Ferenc-emlékérem 1989 óta az aktív munkatársainknak adható legmagasabb intézményi elismerésünk, amely a könyvtárban életpályajelleggel eltöltött hosszú szolgálati időért és a kimagasló munkateljesítményért ítélhető oda. Idén először vehették át ketten is a plakettet és az oklevelet – Drótos László, a Magyar Elektronikus Könyvtár és a hazai professzionális webarchiválási tevékenység egyik atyja, valamint Szabó József, aki negyvenegy éve a Gazdasági és Üzemeltetési Főosztály munkatársa.

• 
• 

Az alábbiakban Dr. Kalcsó Gyula webarchiválási csoportvezető laudációját közöljük Drótos Lászlóról.

• 
• 
• 

Dr. Kalcsó Gyula (Digitális Filológiai és Webarchiválási Osztály)

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

Az 1914 és 1918 között lezajló első világháború komoly válságba sodorta a teljes magyar könyvkiadást: csökkent az olvasók száma, a termelés akadozott, egyre nehezebbé vált a terjesztés. A társulat ugyanakkor igyekezett részt vállalni a társadalom háborús erőfeszítéseiben, és számos imakönyvet, füzetet, szentképet adott ki a frontkatonák számára, amelyeket sokszor ingyen osztogattak a harctereken és a kórházakban.
Az Osztrák–Magyar Monarchia 1918 őszén, a világháború elvesztését követően szétesett, Magyarország pedig anarchiába zuhant. Az őszirózsás forradalmat és Károlyi Mihály rövid életű népköztársaságát 1919 márciusában a Tanácsköztársaság kikiáltása követte. A proletárdiktatúra minden katolikus intézményben ellenséget látott: március 24-én a társulat igazgatóságán megjelent a frissen felállított Szellemi Termékek Országos Tanácsának küldöttsége, amely VII. könyvelosztó üzem néven államosította a nyomdát és a kiadóvállalatot. Az új vezetőség bezúzatta a diktatúra által ideológiai szempontok miatt értéktelennek tartott társulati kiadványokat, a nyomdában pedig a közoktatásügyi népbiztosság propagandafüzeteit, illetve a Népszava kiadványait állították elő.
1919 októberében indult meg a Nemzetnevelés című kéthetilap; az őszi számai fejlécén látható szöveg szerint („Censurat: Gavrilescu”) a kiadvány a megszálló román hadsereg katonai cenzúrája alatt állt, amit néhány szedésből kivett és üresen maradt rész, sőt teljes oldal is jelez. (A lapot az 1895-től megjelenő, elsősorban a népiskolai tanítóknak szánt társulati kiadvány, a Népnevelő megszűnése után indította meg a társulat. Fontos szerepet töltött be a tanítók továbbképzésében, szakismereteik bővítésében, korszerűsítésében, valamint az érdekvédelmükben is. 1937 és 1941 között mellékletként adta közre az állami és egyházi iskolaügyi rendelkezéseket közlő Katolikus Tanügyi Közlönyt, amely 1942-től önállóan jelent meg. A Nemzetnevelés 1944-ben szűnt meg.)
1919 augusztusában, a Tanácsköztársaság bukása után a társulat vállalatai elszegényedve, kifosztva kezdték újra a munkát. A gazdasági helyzetet a trianoni béke következményei még tovább nehezítették, hiszen az utódállamok sokáig tiltották vagy nehezítették a magyar nyelvű kiadványok kereskedelmét. A társulat 1920 márciusában tarthatott újra közgyűlést, ahol Giesswein Sándor alelnök kijelentette: „Földrengés után vagyunk. A lelkek rengése, mely megváltoztatta egész Európát, a legjobban talán minket, magyarokat ért és sújtott romboló hatásával. Földrengések után kettős munka vár az emberekre: először a romokat kell eltávolítani, de mindjárt el kell kezdeni az újjáépítés munkáját.” A kiadói tevékenység ennek szellemében alakult, és lassú, de egyenletes emelkedés kezdődött: 1920-ban 107, 1921-ben 169, 1922-ben pedig 201 új mű jelent meg, ami már megközelítette az utolsó békeév (1913 – 219 kiadvány) teljesítményét. A kereskedelmi hálózatot is bővítették, és új könyvesboltokat nyitottak Balassagyarmaton, Cegléden és Pécsett.
1922-ben a társulat és a Szent István Akadémia új alapszabályt fogadott el, amely rögzítette: céljuk „Magyarország Nagyasszonyának, a boldogságos Szűz Máriának és apostoli szent királyunknak, Szent Istvánnak oltalma alatt a katolikus szellemű irodalmat művelni és terjeszteni”. A szervezeti reform részeként a korábban önálló részvénytársaságokat, a Stephaneum Nyomdát és a könyvkiadót összevonták egymással, amivel megszületett a Szent István Társulat Egyesített Üzemei Rt.

Részvény. Fotó: Visky Ákos László

1923-ban a fennállásának 75. évfordulóját ünneplő társulat XI. Piusz pápától elnyerte az Apostoli Szentszék Könyvkiadója kitüntető címet, amellyel hazánkban a társulat vált elsősorban jogosulttá a Szentszék hivatalos megnyilatkozásainak közzétételére. Ezzel az elismeréssel csak a legtekintélyesebb európai katolikus kiadók, például a német Herder vagy az olasz Antonetti cégek büszkélkedhettek, a privilégiumot jelentő kitüntetés ezért megerősítette a vállalkozás tekintélyét.

A Szentszék 1923. március 20-án kibocsátott oklevele, amellyel XI. Piusz pápa az Apostoli Szentszék Könyvkiadója címet adományozza a Szent István Társulatnak (a Szent István Társulat tulajdona). Fotó: Visky Ákos László

A társulat lendületét az 1929-ben kezdődő és hamarosan Magyarországra is begyűrűző gazdasági világválság törte meg, amelynek hatását tovább súlyosbította, hogy a könyvkiadóknak ekkor már meg kellett birkózniuk a napisajtó, illetve a mozi és a rádió konkurenciájával is. Az illetékesek a kereslet visszaesését látva egyaránt csökkentették a szélesebb olvasóközönségnek és az értelmiségnek szánt új könyvek számát, illetve egyre nagyobb szerepet szántak a régi, nagy népszerűségnek örvendő kiadványok utánnyomásainak. A világválság hatásai miatt 1932-ben az óvatos gazdálkodás ellenére is számos dolgozót kellett elbocsájtani. A helyzet javítása érdekében a társulat az 1934-től meginduló országos könyvnapokon népszerűsítette kiadványait, és sokat tett az egyházközségi könyvtárak kiépítése érdekében.

• 
• 

A harmincas évek második felében ismét gazdasági fellendülés kezdődött, ami a társulat válságát is megoldotta. Ennek köszönhetően számos új könyvsorozat kiadását indíthatta meg, 1934-ben pedig átvette az Élet című, (korábban is katolikus szellemű) népszerű szépirodalmi folyóirat kiadását.
A gazdagon illusztrált kiadvány elsősorban a középosztályt célozta meg, egyszerre komoly és szórakoztató olvasmányt kínálva. Változatos, színes társasági lap volt, amely először heti 28, majd 44 oldalon jelent meg (ez a terjedelem 1943-ban a felére csökkent). 1944-ben szűnt meg. Az olvasók elbeszéléseket, verseket, folytatásos regényeket, útirajzokat, táj- és városismertetéseket éppúgy találtak a lapjain, mint művészeti cikkeket, portrékat és technikai újdonságokról szóló híradásokat. Kritikákat, ismertetéseket is olvashattak könyvekről, kiállításokról, hangversenyekről és filmekről, de nem hiányzott a rejtvény- és a kézimunka oldal sem. A szerzők névsora változatos, éppúgy találni köztük elfelejtett, mint ma is ismert neveket. A szépírók közül érdemes kiemelni Rónay György, Thurzó Gábor, Mécs László, Sík Sándor, Harsányi Lajos, Pilinszky János, Mándy Iván, Vidor Miklós, Keresztury Dezső, Illés Endre, Tersánszky Józsi Jenő, Sinka István, Hevesi Sándor, Passuth László nevét, de az ismeretterjesztő rovatban szintén találni ma is jól ismert szerzőket, elég Bálint Sándorra vagy Ráth-Végh Istvánra gondolni. A lap képanyaga rendkívül gazdag és változatos, művészeti reprodukciókat, grafikákat, rajzokat, karikatúrákat és fényképeket egyaránt felvonultatott. Egyre több színházi előadás- és filmrészletfotót, valamint „sztárfotót” is közöltek.

Pályázat az olvasóknak. In: Élet, 26. évf. 23. sz. (1935. június 9.) – Törzsgyűjtemény

Nem szokatlan, hogy folyóiratok – a szerkesztői üzenetek rovat mellett – körkérdésekkel, pályázatokkal is igyekeznek kapcsolatot tartani az olvasóikkal. Az Élet szerkesztősége a „magyar család megmentése” céljából hirdetett pályázatot 1935-ben. Amint írták, XI. Piusz pápa enciklikája, a Casti connubii indította meg azt a folyamatot, amely során az egyház „soha nem tapasztalt erővel látott neki a család – és ezzel a világ – megmentésének”. A családvédelem jegyében a lap azt kérte az olvasóktól, legfeljebb harminc sorban írják le, hogyan képzelik el az ideális otthont. A beküldők értékes nyereményeket, köztük két hajóutat nyerhettek, valamint több kötetet a társulat kiadványaiból. A lap július 14-i számában közölte a nyertesek nevét. A húsz díjazott közül tizenhárom hölgy volt, az első és a második díjat is hölgyek vitték el. A lap ismertségét mutatja, hogy nyolc budapesti díjazott mellett a többiek az ország különböző részeiből küldték be pályázatukat.
Két évvel később, 1937-ben amatőr fényképpályázatot hirdettek azzal a céllal, hogy még szorosabbá tegyék a lap és az olvasók „bensőséges kapcsolatát”. A pályázatot „valamely szociális gondolatot vagy a felebaráti szeretet érzését tükröző eredeti fényképfelvételre” hirdették, azt várva, hogy a fotó „olyan jelenet, életmozzanat vagy gondolat művészi ábrázolása legyen, amely alkalmas felkelteni a szociális igazság és emberszeretet gondolatát”. A közzétett ötvennégy felvételt tizennyolc amatőr – köztük hat hölgy – készítette. A legtöbb beválogatott fotót Sipos Tibor dr. küldte be (19), a második legtöbbet Mayer Klára (4).

• 
• 
• 

A lap 1938. május 22-i számában látott napvilágot Pilinszky János első nyomtatásban közölt írása, az Anyám című vers (majd még ugyanezen év októberében a Csönd című költemény). A költő ekkor a pesti piarista gimnázium nyolcadik osztályos diákja volt, a következő évben érettségizett.
Az Élet többször hirdetett rejtvénypályázatot is, 1941-ben viszont tájékoztatták a közönséget, hogy az Országos Magyar Sajtókamara „a budapesti és vidéki sajtónak egyaránt megtiltotta tiszteletpéldányok adását, valamint eltiltotta a lapkiadókat bárminemű ajándékozás, pályázat és rejtvénymegfejtési jutalom, kedvezmény nyújtásától”.
A lap utolsó felhívása a Szent István Társulat pályázata volt 1944-ben „katolikus világnézetű, elsősorban magyar népi vonatkozású” regény megírására. A felhívást az Élet mellett a Katolikus Szemle is többször hirdette, az eredményről azonban már nem tudósíthattak, mert ez évben mindkét lap megszűnt.

A XXXIV. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus emlékkönyve. Közrebocsátja a Kongresszus Előkészítő Főbizottsága. Budapest, Szent István Társulat, 1938

1938-ban a társulat a kiadványaival jelentős szerepet vállalt az Eucharisztikus Világkongresszus, illetve a hozzá kapcsolódó Szent István-emlékév előkészítésében, továbbá az események emlékének megörökítésében.
1939-ben kitört a második világháború, amelybe hamarosan Magyarország is belesodródott. Az egyre súlyosbodó háborús nehézségek ellenére a társulat fejlődése sokáig töretlen maradt: a könyvek száma, az összpéldányszám, a kiadványok kiállítása egyre javuló minőséget mutatott. 1942-ben a társulat az ország területén már kilenc saját könyvesbolttal rendelkezett, a korábbiak mellett Debrecenben, Győrben, valamint a Felvidék területén Kassán és Galántán. 1943-ban pedig 142 új kiadványt jelentetett meg, elérve ezzel kiadói tevékenységének mennyiségi rekordját.

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész, 2. rész, 3. rész

2023. november 13-án a nemzeti könyvtárban nyílt meg a Szent István Társulat és az Országos Széchényi Könyvtár közös kiállítása Magyarország legrégebb óta működő kiadójának történetéről. Sorozatunkban a tárlat főbb történelmi, művelődés- és kultúrtörténeti szempontjai szerint mutatjuk be a társulat százhetvenöt éves működését.

Az 1867-ben megkötött kiegyezés nyomán Magyarországon helyreállt az alkotmányosság, ami a sajtószabadság bevezetését is magával hozta. A gazdasági és kulturális fejlődés, illetve a kedvező jogi környezet elvezetett a sajtó és a könyvkiadás aranykorához: új, tőkeerős vállalatok alakultak az Athenaeumtól a Révai Testvérek Irodalmi Intézetén át a Franklin Társulatig.
Az ekkoriban mintegy hatezer tagot számláló Szent István Társulat dinamikus fejlődésnek indult Ipolyi Arnold kanonok vezetésével, aki 1869–1872 között töltötte be az alelnöki tisztséget. Legfontosabb eredménye a katolikus népiskolák tankönyvekkel való ellátásának megszervezése volt, amelyeket – a nemzetiségek igényeire tekintettel – bunyevác, horvát, német, ruszin, szerb, szlovák, szlovén és vend nyelveken is kiadtak. Utódja, Tárkányi Béla nagy hangsúlyt fektetett a szélesebb társadalmi rétegek megszólítására, a katolikus népi irodalom megteremtésére. Ekkoriban indult útjára az úgynevezett „népiratkák” sorozatának kiadása. Az olcsó füzetek röviden, közérthető formában tárgyaltak különböző közérdekű, sokszor gyakorlati szempontból is jelentős kérdéseket.
Bár már a társulat első éveiben felmerült a szándék népszerű témákat érintő, kis terjedelmű, olcsó füzetek megjelentetésére az erkölcs- és ízlésrombolónak ítélt ponyvák visszaszorítására, a Népiratkák sorozat végül 1886-tól jelent meg rendszeresen. Az egyes füzetek terjedelme általában 8‒24 oldal között mozgott, de nemegyszer meghaladta a 40–50 oldalt is. Az 1919-ig megjelenő füzetek széles tematikát öleltek fel a szentek életétől a mindennapokra vonatkozó hasznos tanácsokig. A szerzők olykor versbe szedve írták meg a gondolataikat, máskor néhány magyarázó rajzot is mellékeltek. A szerkesztők ügyeltek rá, hogy az alsóbb társadalmi rétegek, így a parasztság érdeklődését felkeltő kérdésekről szóljanak a kiadványok. Olvashattak a pálinka, a vadházasság, a hazugság veszedelméről, a baromfi-, nyúl-, sertés-, marha- és selyemhernyó-tenyésztésről, a mű- és istállótrágyáról, a méhészkedésről, a filoxéráról, a futóhomokról, a koleráról, valamint a polgári kötelességekről, az új pénznemről, a háziiparról, a nemzetiségekről, a szocializmusról („czuczilistákról”) és történelmi tárgyú témákról is. A ponyvairodalomra jellemző módon a szerzők nevét itt sem mindig tüntették fel a címlapon. A sorozat több mint harminc éve alatt 329 füzet került ki a nyomdából, és megjelent 11 szlovák, 2-2 román és horvát „népirat” is. Némelyik füzet olyan sikeres volt, hogy második, harmadik kiadást is megért.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A társulat emellett küldetésének tartotta a katolikus írók és értelmiségiek összefogását, a tudományos kutatások összehangolását: erre a célra 1887-ben létrehozták a Tudományos és Irodalmi Osztályt, amely a kiadó szakértői hátterét is biztosította. Ezt később, 1916-ban Giesswein Sándor kezdeményezése nyomán kibővítették, így önálló szervezetként megkezdte működését a Szent István Akadémia.

Giesswein Sándor (1903‒1921). In: Élet, 1. évf. 20. sz. (1909. május 16), 654. – Törzsgyűjtemény 

A társulat alelnöke, Giesswein Sándor győri kanonok – aki komoly, nemzetközileg is jelentős tudományos teljesítményt tudhatott magáénak – az első világháború kitörését követően növekvő szomorúsággal szembesült a világégés következményeivel, a magyar társadalom egyre súlyosbodó válságával. 1915-ben ezért javaslatot tett arra, hogy a társulat 1887 óta működő Tudományos és Irodalmi Osztályát továbbfejlesztve hozzák létre a Szent István Akadémiát, amely a katolikus tanítás szellemében kidolgozza a háború utáni újrakezdés szellemi alapjait. A testület számára négy szakosztályt tervezett: I. hittudomány, bölcselet, neveléstudomány; II. történelem és segédtudományai, jog- és államtudományok, társadalomtudományok; III. irodalomtörténet, nyelvészet, esztétika, művészettörténet, szépirodalom; IV. mennyiségtan és természettudományok. Javaslatát támogatta Csernoch János hercegprímás, majd a társulat közgyűlése is.
A testület 1916-ban kezdte meg működését. Szabályzata szerint „a Szent István Akadémia a tudományt és irodalmat katolikus szellemben műveli és terjeszti”. Első elnöke Giesswein Sándor lett, a tagságot pedig választás és a hercegprímás mint fővédő megerősítése nyomán lehetett megszerezni. A létszámot kezdetben 177 főben szabták meg. A kezdeményezés kedvező visszhangra talált a magyar tudományos közösségben. Amikor a nagy tekintélynek örvendő fizikust, báró Eötvös Lorándot felkérték, hogy vállaljon tiszteletbeli tagságot a szervezetben, akkor ő „kitörő örömmel abban fejezte ki véleményét, hogy végre van valaki, aki egy magyar katolikus akadémia megvalósítására gondol! S nemcsak készségét fejezte ki a tagság elvállalására, hanem útbaigazítással és tanáccsal is szolgált a tudomány körében dolgozó tudósok tekintetében”.
A nagyszabású, sokszor évfordulókhoz kötődő ünnepi ülések mellett a szakosztályok negyedévenként rendeztek felolvasóüléseket, ahol egy-egy tudományos kérdést vitattak meg, majd az előadásokat megjelentették nyomtatásban. Az akadémia pályázatokat is kiírt: Giesswein Sándor például 1917-ben ötezer koronás alapítványt hozott létre olyan művek jutalmazására, amelyek „a szociális problémák és reformok valamelyikét konstruktív irányban fejlesztik”. 1923-tól hat éven keresztül kiosztották a Fraknói-nagydíjat „az évközben megjelent művek legjelesebbikének kitüntetése végett”. A díj elnyerésére olyan könyvek pályázhattak, amelyek „valamelyik tudománynak ismeretanyagát gyarapítják vagy a stíl és előadás tökélyére törekedve elismerésre és utánzásra méltó sikert mutatnak fel”.
A testület hamarosan nagy társadalmi megbecsültséget vívott ki magának: kiadványai megjelentetését számos mecénás támogatta, rendszeresen segélyezte a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, az 1920. évi IX. törvénycikk szerint pedig az akadémia elnöke tiszténél fogva tagságot kapott a főváros törvényhatósági bizottságában. Az elismerést jelzi az is, hogy 1921-ben gróf Apponyi Albert vállalta az akadémia elnöki tisztét, beiktatásán pedig – az egyébként református felekezetű – Horthy Miklós kormányzó is részt vett. Apponyi halála után az akadémia vezetőjévé Serédi Jusztinián hercegprímást választották meg.
A második világháború, majd a szovjet megszállás egy időre megakasztotta ugyan a működést, de 1946 májusában megtarthatták az akadémia együttes ülését, és ezután – a korábbinál jóval szerényebb keretek között ugyan – folytatódhatott a testület belső élete. Új tagokat is felvettek, köztük első ízben zeneművészeket és képzőművészeket. 1948 februárjában elnökké választották Egyed István jogászprofesszort, aki székfoglalójában elmondta: az akadémia „nem kíván ellentéteket szítani; nem támadó célzatú és nem szeparatisztikus; a napi politika teljes kizárásával kíván részt venni az együttes építőmunkában. A felebaráti szeretetet és az ebből folyó szociális igazságot kívánja alaptörvénnyé, az erkölcsi szempontokat uralkodóvá tenni”. A kiépülő sztálinista diktatúra azonban hamarosan ellehetetlenítette a katolikus szellemiségű szervezetek munkáját: az akadémia „az Állami Egyházügyi Hivatal kívánságára 1951 augusztusában beszüntette működését és alapszabály-szerűen önként feloszlott”.
Az újrakezdés lehetősége a rendszerváltást követően jött el. Az új alapszabály értelmében az akadémia egyházmegyei tudományos társulás, amely szokásjogi alapon az esztergom–budapesti érsekség főhatósága alatt áll. Hivatalos megalapítása 2003 márciusában történt, a következő évben pedig felvette a Szent István Tudományos Akadémia nevet. A tagság legfeljebb száz főt tehet ki, a megválasztás feltétele a nemzetközileg is elismert tudományos munkásság és a katolikus közéletben való aktív részvétel. A testület ma már az akadémiai székfoglalók mellett saját szervezésű konferenciákat is tart, és társrendezőként közreműködik tudományos tanácskozások létrehívásában.

Katholikus Szemle, 1887 – Törzsgyűjtemény

A teljes magyar értelmiségi közösség megszólítására a társulat 1887-ben indította meg egészen 1944-ig megjelenő folyóiratát, a Katholikus Szemlét, amely tudományos igénnyel, de a művelt nagyközönség igényeihez alkalmazkodva képviselte a nyilvánosság előtt a katolikus álláspontot.
A lap kezdetben évente négyszer, majd ötször, 1899-től pedig tíz alkalommal jelent meg és számos tudományterületről közölt tanulmányokat. Munkatársai nagy része a társulat ismert írói közül került ki. Az 1920-as években 64, 1930-tól 80 oldal terjedelemben látott napvilágot. A tanulmányok mellett hazai és külföldi folyóiratok szemléjét éppúgy megtalálhatták az olvasók, mint könyvismertetéseket, bírálatokat, amelyekhez az évek során színházi és képzőművészeti rovatok társultak. Szépirodalmi alkotásokat (köztük műfordításokat) is közöltek, és útirajzok is színesítették a kínálatot. Az 1930-as évek elejétől egyre több aktuális társadalmi kérdéssel foglalkoztak. A lap 1934-ben tartalmában és külsejében is megújult, elmaradt a szépirodalom, majd a háború alatt a terjedelem a felére csökkent. A folyóiratot a társulat tagjai tagilletményként kapták. A magas színvonalú tudományos orgánum 1944-ig jelent meg Magyarországon. Megszűnése után öt évvel, 1949-ben Rómában élesztették újjá, ahol negyedévente jelent meg. A rendszerváltozás után, 1991-ben ismét megkísérelték hazai kiadását, de ez nem valósult meg.

A Szent István Társulat palotája. In: Horváth E. János: Nagy Budapest Útmutató a Fővárosban, Budapest, Szent István Társulat, 1910, 143. – Törzsgyűjtemény

A könyvpiaci verseny élesedése nyomán a vezetőség felismerte, hogy egy saját nyomda létesítése komoly anyagi előnyökkel járna, ezért megkezdték az előkészületeket egy új, korszerű, nyomdaüzem befogadására is alkalmas székház felépítésére. Budapest belvárosában, a Szentkirályi utcában 1898-ban adták át a Hofhauser Antal tervei szerint, mintegy félmillió koronás költséggel épült, reprezentatív, háromszintes, neogótikus palotát, amely egyebek mellett 14 bérlakást is magába foglalt. Az új épületben hozták létre Kohl Ferenc nyomdászmester felügyelete alatt a legmodernebb igényeket is kielégítő Stephaneum Nyomdát, amely 1899 tavaszán kezdte meg működését. Kapacitása olyan jelentős volt, hogy a saját kiadványok nyomtatásán kívül komoly hasznot hajtó bérmunkákat is vállalhatott. A társulati igazgató 1903-as jelentése szerint a Stephaneumban „a könyveken s egyéb nyomtatványokon kívül 4 napilap, 11 hetilap, 5 kéthetenként megjelenő lap s 13 havi folyóirat készül, bizonyságául annak, hogy modernek, teljesen berendezettek és versenyképesek vagyunk”.
A gazdasági versenyben való helytállást szolgálta 1905-ben a termelőmunka két részvénytársaságba való szervezése, a Szent István Társulat Könyvkiadóhivatala és Könyvkereskedése Rt., illetve a Stephaneum Nyomda Rt. megalapítása. Mindkét vállalkozás részvényeinek abszolút többsége a társulat tulajdonában állt, így jogosult maradt a tiszta haszon felére, amelyből kulturális munkáját és segítő célú akcióit finanszírozhatta. A kiadó saját könyvesboltot nyitott Budapesten és Szegeden.
A társulat a dualizmus korában tehát nagyvállalatként is megállta helyét, és egyre növekvő gazdasági erejét az alapítók elgondolásainak szolgálatába állíthatta. Ahogyan az első fél évszázad történetét megíró Notter Antal 1904-ben megállapította:

Bárány Zsófia, Dede Franciska, Klestenitz Tibor
(Lipták Dorottya sajtótörténeti Kutatócsoport)

A felhasznált (válogatott) irodalmat lásd a blogsorozat végén.

A további részek: 1. rész, 2. rész

Stühmer Frigyesnek (Mecklenburg, 1843. december 18. – Budapest, 1890. május 11.) a neve méltán vált fogalommá. A német születésű cukrászmestert a kiegyezés után felpezsdülő gazdasági élet, a vállalkozók hirtelen megsokasodó lehetőségei csábították Budapestre a hamburgi majd prágai tanulóévek után, amelyek során nem csak a cukorka- és süteménykészítés mesterfogásait sajátította el, hanem a könyvvitelt is.  Stühmer 1868-ban érkezett Pestre és az Ősz (ma: Szentkirályi) utcában először bérbe vett, majd megvásárolt egy műhelyt, ahol eleinte kézműves módszerekkel készítette a cukorkákat. Tömegárut gyártott, de olyan szakmai igényességgel, hogy termékei hamarosan az egész országban keresetté váltak. 1882-ben emeletes gyárépületet emeltetett, csokoládégyártó gépeket vásárolt. Megnyitotta első édességboltját a Kecskeméti utcában. Elsőnek kezdi meg az országban a kakaóbab feldolgozását, tehát saját maga készíti a csokoládétermékek alapanyagát is. Ötletesen oldja meg a hiányzó technikai feltételek megteremtését is; hűtőgép hiányában a gyár északi fekvésű alagsorában, márványasztalokon hűti, fagyasztja a kényes, romlandó árut. 1887-ben már 3000 tonnára nő a cukorkatermelés és az ezen nyert haszonból fejleszti tovább a csokoládégyártást.  A túlhajszolt életmód, a túlfeszített munka következtében Stühmer fiatalon, 47 éves korában halt meg. A gyárat özvegye, majd fia vezette tovább és a magánvállalkozásból nőtt ki később a Budapesti Csokoládégyár. 

Az alapító, Stühmer Frigyes portréja. In. MúzeumDigitár. (Őrzőhely: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum)

Stühmer Frigyes (1843–1890) hamburgi cukrászmester 1866-ban telepedett le Magyarországon, és 1868-ban Pesten, az Ősz (ma Szentkirályi) utcában alapított cukorkagyárat. 1883-tól kezdett csokoládégyártással is foglalkozni, amikor gőzüzemű csokoládégyárat épített, s ezzel meghonosította Magyarországon a nagyüzemi csokoládégyártást. Nagy szerepet játszott abban, hogy a luxuscikknek számító csokoládé elindult a közszükségleti cikké válás útján. Kitűnő termékeivel hamarosan virágzásba hozta üzemét. Az ipar fejlesztésében kifejtett tevékenységéért Ferenc József 1885-ben érdemkereszttel tüntette ki, s az elsők között kapott engedélyt termékein a magyar címer használatára.

Frutti. Grafikus Georg. Jelzet: PKG.1935/144 – Plakát- és Kisnyomtatványtár

1890-ben bekövetkezett halála után először felesége és sógora vette át a céget, majd másodszülött fia, dr. Stühmer Géza (1884–1978) vezette tovább a gyárat, mely 1928-ban egyéni cégből részvénytársasággá alakult. Folyamatosan fejlesztettek, és a kis, földszintes üzem helyére ötemeletes gyárépületet emeltek, 1941-ben pedig felépítették az ország legnagyobb, Európa egyik legmodernebb csokoládégyárát a Vágóhíd utcában, amely a tulajdonosváltásokat követően ma is működik.

Tibi nemcsak a Mama kedvence. Grafikus: Kiss Ernő.  Jelzet: PKG.1938/232 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Stühmer cég európai színvonalú kereskedelmi kultúrát képviselt, nemcsak termékei voltak vonzóak, de a cég fióküzleteit is a legnagyobb gonddal tervezték, legyen szó magyarországi vagy éppen párizsi, bécsi üzletekről. A 30-as években a cég széles körű reklámtevékenységet folytatott, a termékek csomagolását jeles iparművészekkel (Lukáts Kató, Jeges Ernő, Szirmai Ili) terveztették, és a Stühmer-dobozok messze földön híressé váltak. Olyan, máig népszerű termékek születtek ekkor, mint a Tibi csokoládé, a Frutti karamella, a Zizi drazsé, a Ropp ostyaszelet, a Bronhy, a Gripp cukorkák vagy az „E” kakaó a pöttyös dobozban.

E kakaó. Grafikus Berger. Jelzet: PKG.1934/180 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A gyárat 1948-ban államosították, és beolvasztották a Magyar Édesipari Vállalatba, később pedig az üzem felvette a Budapesti Csokoládégyár nevet. A privatizáció során, 1992-ben a gyár a Stollwerck Budapest Kft., majd a Bonbonetti Zrt. tulajdonába került. Korszerűsítették a termelést, egyes termékek gyártását beszüntették, de továbbra is készítik például a Tibi csokit, a konyakos meggyet, a Dunakavicsot, a francia drazsét, melyek eredetileg Stühmer-termékek voltak.

Zizi. Grafikus: Lonkay Antal. Jelzet: PKG.1947/182 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Stühmer márkanevet Csóll Péter egri vállalkozó a 2000-es évek közepén megvásárolta az akkori tulajdonosától, és újra minőségi Stühmer-termékek gyártásába kezdett. Az eredeti ízekhez az egyes termékek eredeti márkanevére is szükség volt, melyeket szintén vissza kellett vásárolni a jogutód Bonbonettitől. A fokozatos fejlesztéseknek is köszönhetően egyre sikeresebb cég visszaadta az eredeti rangját ennek a magyar márkanévnek.

Ropp mogyorós szelet. Grafikai plakát [ante 1945]. Jelzet: PKG.én/169 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár. A kép forrása:  Magyar Digitális Képkönyvtár

2008-ban Novaj községben átadták a Stühmer Csokoládéüzemet. Itt gyártják úgynevezett nosztalgiatermékeiket, a Melódia szeletet, az Aranydesszertet, a Stühmer Rózsát, a Korfu szeletet és a Százszorszép desszertet. 2014 júliusában újabb, a legkorszerűbb berendezésekkel felszerelt gyártóüzemet adtak át Makláron. A cég márkaboltjaiban, Egerben, Gyöngyösön, Kecskeméten és Budapest három pontján is várják a vásárlókat!

A Bevezető forrása: Magyar Szabadalmi Hivatal (Források: Évfordulóink a műszaki és természettudományokban 1993 és 1990 [Borsódy Mihály]).

Kopcsay Ágnes (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

2023. november 22–24. között munkatársaink, Makkai T. Csilla, Mihály Eszter, Szűcs Kata Ágnes és Varga Emese Transkribus workshopot tartottak könyvtárunkban. A Transkribus egy történelmi dokumentumok, kéziratos források szövegfelismertetésére és -átírására szolgáló mesterségesintelligencia-alapú platform. A háromnapos műhelymunka során a platform alapvető funkcióit és felhasználási lehetőségeit sajátíthatták el a résztvevők.

A közgyűjteményi intézmények dolgozóit és az egyetemi hallgatókat megcélozva úgy alakítottuk ki a háromnapos programot, hogy akár egy, akár a teljes részvétel esetén, jól használható tudást szerezzenek a hallgatók. Akik mindhárom napon részt tudtak venni a képzésen, egyre bővebb és mélyebb gyakorlati és elméleti tudást sajátíthattak el.
Minden nap tananyaga egy-egy főbb tematika köré épült, ezáltal mindig más oldalról közelítettük meg a Transkribus használatát, illetve az ehhez kapcsolódó munkafolyamatokat. A délelőttök az elméleti tudás, az alapismeretek elsajátítására fókuszáltak, délután pedig a gyakorlaté volt a főszerep. A nap végét mindig egy egyórás „napközivel” zártuk, amelynek során a workshop tematikáján túlmutató kérdéseket, problémákat vitattunk meg.
A teljes program itt érhető el.

Köszöntő

Az első napon (november 22.) a digitális szöveg előállítása volt a fókuszban, olyan témák kerültek előtérbe, mint a digitális filológia fogalma, a digitális szövegkiadás előnyei és a különböző típusú szövegkiadások jellemzői. Megmutattuk, hol helyezkedik el a Transkribus a digitális szövegkiadás munkafolyamatában, ismertettük a szoftver alapvető funkcióit, a platform felépítését, illetve kiemeltük az asztali és a webes felületek közötti különbségeket.

Makkai T. Csilla előadása a digitális szöveg előállításáról. Fotó: Visky Ákos

A délutáni két szekcióban elkezdtük az első gyakorlatokat, a résztvevők létrehozták saját gyűjteményüket, amelyen kipróbálták a platform alapfunkcióit, illetve megismerkedtek az automatikus szegmentálás és kézírás-felismertetés gyakorlatával. Ennek kapcsán a saját kézírás-felismertető modell létrehozása is szóba került, de ezen a napon még csak elméleti szinten foglalkoztunk a témával. Arra törekedtünk, hogy a nap végére a résztvevők akár önállóan is bele tudjanak kezdeni saját kéziratos anyaguk feldolgozásába.

Az első szegmentálási gyakorlatok. Fotó: Visky Ákos

A második nap (november 23.) fókuszában a Transkribus és a kézírás-felismertetés állt. Bár mindegyik nap előkerült a téma, ezen a napon alaposabb betekintést adtunk a Transkribusról mint szervezetről és a tagsági rendszerről. Szintén bemutattuk a Transkribus helyét a munkánkban, azaz a Digital Humanities Platform (dHUpla) workflowjában. Az alkalmat megragadva kitértünk a dHUpla felületére is, ahol a digitális szövegkiadásokat publikáljuk. Kontextusba állítva a munkánkat, más magyar nyelvű és külföldi digitális szövegkiadásokat is megmutattunk a jelenlévőknek.
A délelőtt második felében a résztvevők megismerkedhettek a Transkribus platform felépítésével. Ebben a gyakorlati szemléletű bemutatóban ismertettük a webes interfész felületét, felhívva a figyelmet az asztali és a webes alkalmazások közötti különbségekre. Kiemeltünk néhányat a jelenleg elérhető, fejlesztés alatt álló béta funkciók közül, s figyelembe véve, hogy a jelenlévők többsége közgyűjteményi dolgozó volt, kitértünk arra is, milyen metaadatolási lehetőségekkel rendelkezik jelenleg a webes alkalmazás.
A két délutáni szakasz arra készítette fel a jelenlévőket, hogy a későbbiek során akár önállóan is belekezdhessenek egy kézírás-felismertető modell építésének folyamatába.

Műhelymunka. Fotó: Visky Ákos

Azokkal, akik már második napja voltak jelen, tovább mélyítettük az automatikus szegmentálási és szövegfelismertetési gyakorlatot, valamint azt, hogy hogyan lehet akár manuálisan, akár a részletes beállítások segítségével javítani a kapott eredményeken. A modellépítés gyakorlatát egy elméleti bevezetővel alapoztuk meg, amelyben kitértünk a gépi tanulás által kínált mesterséges neurális hálózatok működésére, illetve arra, hogyan vonatkoztatható mindez a kézírás-felismertetésre. Ezután a résztvevők egy általunk előkészített, azaz szegmentált és átírt mintakorpuszon – amely az OSZK Fond VIII. jelzetű gyűjteményen, Petőfi Sándor levelezésén alapult – elkészítették az első kézírás-felismertető modelljüket a Transkribus webes interfészének segítségével.

Szűcs Kata Ágnes a modellépítés elméletébe vezeti be a résztvevőket. Fotó: Visky Ákos

A harmadik napon (november 24.) arra fókuszáltunk, hogy a modellépítésen túl hogyan hasznosítható egy Transkribusban előállított kéziratos korpusz. A délelőtt folyamán a felhasználási módokra tértünk ki, ennek fényében újra elhelyezve a Transkribust az általunk kialakított munkafolyamatokban. Ezúttal azonban nagyobb hangsúlyt fektettünk a digitális szövegkiadások típusaira, és az ezekhez szorosan kapcsolódó TEI XML-szerkesztésre is. Egy modern felhasználói igényeket maximálisan kielégítő digitális szövegkiadás kapcsán feltétlenül beszélnünk kellett a kép és szöveg párhuzamos megjelenítésének fontosságáról, valamint arról, hogy ez hogyan valósítható meg a Transkribus segítségével. Példának a már említett digitális bölcsészeti platformunkat és a Transkribus saját fejlesztésű, szövegkiadásokra alkalmas Transkribus Sites elnevezésű, béta verzióban működő oldalt hoztuk.

A kézirat-feldolgozás fázisai. Fotó: Visky Ákos

A délelőtt második felében ismét a Transkribus alkalmazás alapvető funkcióira koncentráltunk. A webes és az asztali alkalmazások közötti különbségek részletezése során ezúttal az exportálási lehetőségeket ismertettük részletesebben.
Az ebédszünetben a jelentkezőknek lehetősége nyílt a Digitalizáló Osztály munkájának megismerésére, Kukár Barnabás Manó vezetésével.
A délutáni szekció során ismét a gyakorlat került előtérbe. Erre az alkalomra azt tűztük ki célul, hogy a jelenlévőkkel együttesen hozzunk létre egy közös kézírás-felismerő modellt, amely a teljes workshopot is keretbe foglalta. Erre az önálló feladatra leginkább azok voltak felkészülve, akik már harmadik napja jelen voltak, de több-kevesebb segítséggel azok is teljesíteni tudták a feladatot, akik először ismerkedtek a felülettel.

Konzultáció. Fotó: Visky Ákos

A modellépítés gyakorlatát tehát arról az oldalról közelítettük meg, hogy egy előkészített korpusz helyett a jelenlévőknek önállóan kellett létrehozniuk egy szegmentált és átírt dokumentumot, amelyet használni tudtunk a folyamat során. A feladat nagyságát ellensúlyozta, hogy a nagy népszerűségnek örvendő workshop napi közel 30 jelentkezőjének elég volt fejenként egy dokumentumot elkészíteni ahhoz, hogy összeálljon egy tanítókorpusz. A nap végén az előállított a dokumentumokat egy közös gyűjteménybe másolva megépítettük az első közös kézírás-felismertető modellt.

Dolgoznak a gépek. Fotó: Visky Ákos

A háromnapos esemény komoly előkészületet és intenzív jelenlétet igényelt a részünkről, s ugyanígy aktív közreműködést a hallgatók részéről is. A résztvevők visszajelzései rendkívül pozitívak és előremutatóak voltak, nagy öröm számunkra, hogy a műhelymunka során valóban hasznos ismerteteket és gyakorlati tudást sikerült átadni, s újabb szakmai kapcsolatok, ismeretségek alakulhattak ki.

A csapat. Fotó: Visky Ákos

Szűcs Kata Ágnes és Varga Emese
(Digitális Bölcsészeti Központ Digitális Filológiai Osztály)