Jókai Mór születésének 200. évfordulója alkalmából az Országos Széchényi Könyvtár, a HUN-REN BTK Irodalomtudományi Intézet, a Jókai 200 kutatócsoport és a Szegedi Tudományegyetem Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskolája 2025. február 17–19. között rendezte meg a Jókai 200 bicentenáriumi konferenciát, melyen munkatársaink is előadtak.
Vesztróczy Zsolt, a Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály munkatársa előadását közöljük a szlovákkérdés megjelenéséről Jókai Mór szabadságharc alatti publicisztikájában.

„Ja hovorím szlovenszki, ale ja szom uherszki”, azaz „szlovákul beszélek, de magyar vagyok”. Ez a mondat állítólag Tiszolc egyik szlovák polgárától származik, aki részt vett a Hurban vezette Szlovák Légió elleni harcokban 1849 februárjában, amikor a hurbanistáknak is nevezett legionáriusokat a honvédek, a nemzetőrök és a környező szlovák települések lakói együttes erővel űzték el. Bár maga az összecsapás katonailag nem bírt különösebb jelentőséggel, ám politikailag annál inkább, hiszen egy nemzetiség döntően a magyar szabadságharc mellé állt császári oldalon harcoló honfitársai ellenében. Ezt a látszólag paradox helyzetet szeretném most bemutatni az újságíró Jókai Mórnak az 1848–49-ben írt cikkein keresztül.

Jókai Mór önarcképe 1849-ből. Fametszet. A kép forrása: Wikipédia

A nemzetiségi kérdés 1848 tavaszán

1848 tavaszán a magyar politikai elit stratégiai célja, más európai országokhoz hasonlóan, az egynyelvű nemzetállam megteremtése volt, akárcsak Franciaországban. Elképzelésüket azonban nem adminisztratív korlátozásokkal, hanem jogkiterjesztéssel próbálták megvalósítani. 1848 tavaszán ugyanis magyar részről általános volt az az ábránd, hogy a társadalmi átalakulás és a „közszabadság” vívmányai meghozzák majd a nem magyar népek önkéntes és automatikus asszimilációját. Nem véletlenül írta Kossuth az országgyűlésről küldött legutolsó követjelentésében az alábbiakat:

Bár ezt az elképzelést sokan osztották a reformkori Pest-Buda gyors magyarosodását látva, de a vidéki lakosság mozdulatlansága, majd a szaporodó nemzetiségi mozgalmak hamar szertefoszlatták ezt az illúziót. Májusra a nem magyar népek már konkrét programot fogalmaztak meg, melyek messze túlléptek az anyanyelvhasználat jogán, végső céljuk pedig egy autonóm szerb, román vagy szlovák tartomány elérése volt. Magyar részről azonban kategorikusan elutasították az ország területi megosztását, az ellentét pedig hamarosan fegyveres konfliktushoz vezetett. Nyáron a délvidéki szerbek lázadtak fel, majd ősszel, immár az ellenforradalom oldalán, az erdélyi románok és szászok, valamint részben a szlovákok is bekapcsolódtak a magyar kormányzat megdöntését célzó fegyveres akcióba.
A szabadságharc alatt egyik-másik nemzetiséggel valóban súlyos harcok folytak, de igazán komoly összecsapásokra csak ott került sor, ahol a polgári átalakulás következtében feudális eredetű, kiváltságos kerületek szűntek meg, mint például a román és a szerb határőrvidékek vagy az erdélyi szászok esetében. Ahol ez nem volt meg, mint például a szlovákok esetében, ott a jobbágyfelszabadítás társadalmi emelkedést hozott, így ők később nagy számban álltak be a honvédseregbe. Ez az ő esetükben 20-30000 főt jelentett, és a magyarok után ők adták a legtöbb katonát a szabadságharc számára. A honvédseregnek számos olyan kiválóan teljesítő egysége volt, melynek létszámát nagyrészt vagy döntően ez a nemzetiség alkotta (pl. a 4., 15., 16., 17., 20., 40., 46., 51., 64., 100. és 124. honvédzászlóalj, a 2., 34., 60., 33. volt császári gyalogezred több egysége, a Weissl-gránátosok vagy a 3., 8. és 10. huszárezred). A branyiszkói áttörést is két, tisztán szlovák alakulat, a Zólyom megyei 1. és 2. zászlóalj hajtotta végre 1849 februárjában, Komárom várában pedig szintén jelentős létszámban szolgáltak Klapka parancsnoksága alatt. De ugyancsak ez a nemzetiség alkotta legnagyobbrészt a Galíciából hazaszökő 8. Coburg- és a Bukovinából hazatérő 10. Vilmos-huszárezred állományát. 1849 augusztusában pedig Selmecbánya környékén gerillamozgalom kezdődött, melynek szlovák résztvevői Világosról tudomást se véve szeptember végéig folytatták a harcot, de Nógrádban szintén hasonló volt a helyzet.

• 
• 
• 
• 

De a szabadságharc szlovák hősei közül többek nevét is megőrizte az utókor. Például Janik Jánosét, aki nemzetisége és a császári hadseregben szerzett tiszti rendfokozata ellenére is a magyar ügy mellé állt, majd ezredesi rangban a körülzárt Komárom védelmének egyik irányítója volt 1849-ben. Vagy Kmety György tábornokét, a csornai győzőét, aki Iszmail pasa néven a krími háborúban is kitüntette magát. Vagy Guyon Richard hadtestének tábori papjáét, Erdősi Imréét, aki a branyiszkói áttörés során újkori Kapisztránként egy szál kereszttel vezette rohamra a szlovák honvédeket a gyilkos golyózáporban, eredetileg pedig Imrich Polesnýnak hívták. Vagy Horárik Jánosét, aki a radikális Egyenlőségi Társulat tagjaként Petőfi Vasvári és Táncsics közeli harcostársa volt, majd Jelačić támadása idején a Zrínyi-szabadcsapatban Perczel Mór szárnysegédjeként szolgált, később pedig újságíróként, illetve népszónokként a magyar ügy lelkes támogatójaként tevékenykedett.

• 
• 

A szabadságharccal csak egy kis létszámú, evangélikus értelmiségiekből álló csoport fordult szembe Ľudevít Štúr és Jozef Miloslav Hurban vezetésével, akik császári oldalon keresték a boldogulásukat. 1848 szeptemberében egy önkéntesekből álló önálló katonai egységet is alakítottak, a Hurban vezette alakulat pedig részt vett az ellenforradalom mindhárom támadásban. Ennek létszáma 500 és 2000 fő között mozgott, melyhez a hadjáratok folyamán további 2-4000 önkéntes csatlakozott. Az egység kis létszáma és gyenge harcértéke miatt katonai szempontból sokkal kisebb gondot okozott a magyar kormánynak, mint a felkelt szerbek vagy a románok, a császári hadvezetés is főként kisegítő, vagyis megszálló, rendfenntartó- és őrző feladatokat bízott rájuk.  

Jókai, az újságíró

Jókai 1848 márciusában a Frankenburg Adolf-féle irodalmi hetilap, az Életképek szerkesztője volt, ami a Landerer és Heckenast nyomdában készült. Ezt a tevékenységet az író először egyedül, majd áprilistól nyár végéig Petőfivel együtt végezte, de a közös munka csak a nyár végéig tartott. Időközben ugyanis több olyan konfliktus támadt kettejük között (pl. Jókai viszonya, majd házasságkötése Laborfalvy Rózával, Petőfi segítségkérése az író mamájától, majd a Vörösmartyhoz című verse), ami végül a barátságuk megszakadásához és a költő távozásához vezetett. Jókai ősztől egyedül vitte tovább a lapot, ami az akkori helyzetnek köszönhetően politikai irányba tolódott el. Az Életképek az év végéig működött, amikor előfizetők hiányában megszűnt. Jókai 1849 januárjától elvileg a Pesti Hírlapnál folytatta volna a szerkesztői munkát, de a hadi helyzet alakulása ezt megakadályozta.

Az Országos Honvédelmi Bizottmány 1848 végén döntött a főváros kiürítéséről és a kormányzat Debrecenbe költözéséről, ahova a Jókai házaspár is követte őket. A munka nélkül maradt férfit a kezdetben Róza asszony tartotta el, majd Nyáry Pál segítségével a kormány hivatalos lapjánál, a Közlönynél lett az egyik szerkesztő február elején. Itt azonban az általa vezetett rovat mérsékelt hangneme miatt szembekerült Kossuthtal, így hó végén távozni kényszerült. Február 22-én egy új napilapot indított Esti Lapok néven, ami a radikálisok sajtóorgánumának, a Marczius Tizenötödikének lett a fő ellenfele. Nyár elején a szerkesztőség is visszaköltözött a fővárosba, de lapja már csak egy hónapig létezett, annak utolsó száma július 7-én jelent meg. A hadihelyzet romlása miatt rövidesen újra költöznie kellett, ezúttal Szegedre, majd Aradra. A szabadságharc vége is itt érte, a tanácstalan Jókai pedig komoly veszélyben volt, hiszen írásaiban többször is felségsértő kijelentéseket tett, Zsófia főhercegnőt, Ferenc József anyját pedig a horvát bán, Josip Jelačić szeretőjeként emlegette. Innen Kossuth titkára, Rákóczy János mentette ki, aki Gyulára vitte a feleségéhez, attól kezdve pedig Laborfalvy Róza gondoskodott róla.
Mindkét lapnak, tehát az Életképeknek és az Esti Lapoknak is volt egy humoros melléklete, a Charivari, ami az ott megjelenő írásokat tekintve lényegében egy politikai élclap volt. 1848–49 folyamán Jókai számos írását közölte ezekben a rovatokban, melyek a műfajukat tekintve egyaránt lehettek szépirodalmi munkák, publicisztikák vagy humoros írások, bár az utóbbi kettő között néha eléggé elmosódott a határ.

• 
• 
• 
• 

Jókai a szlovákkérdésről

A márciusi napokban, a közhangulatnak megfelelően még Jókai is a nem magyar népekkel való összefogást hirdette, jelszava az volt, hogy „igyekezzünk honunk idegenajku fiatalságát magunkhoz testvéri kapcsokkal csatolni … s fogjunk kezet mindenkivel, kinek jelszava a szabadság”. Később is megmaradt ezen az állásponton, sőt a márciusi vívmányok mellett azt is kihangsúlyozta, hogy „nyelvét, nemzetiségét senkinek erőszakkal meg nem támadjuk”, de a nemzetiségi tartományok felállítását kategorikusan elutasította.
Ez az euforikus hangnem azonban hamarosan elmúlt, és attól kezdve Jókai többször is fellépett a szlovák követelések ellen. Március 28-án, Liptószentmiklóson Ľudovít Klein, hibbei jegyző vezetésével egy csoport betört a megyegyűlésre, majd a testületet egy olyan határozat meghozatalára kényszerítette, mely szerint a továbbiakban Liptó helyi és országos szinten a szlovák nyelvet fogja használni. Jókai ezt gyilkos szatírában ítélte el, miszerint Klein:

Az esemény egyébként mély nyomot hagyhatott benne, mert a nyár folyamán három olyan írása is megjelent, ahol a szlovákok nyelvhasználatával élcelődött.
A májusban megfogalmazott területi igényekre is hasonlóan gunyoros hangnemben reagált, így a vegyesen lakott települések esetében például azt javasolta, hogy azok egyik fele Tótországhoz tartozzék”, de ennek kapcsán említeni lehetne Hol leszünk két év múlva című írását is.
Ősztől egyfajta váltás figyelhető meg, írásainak hangnem egyre gunyorosabb, sőt nem egyszer szarkasztikus lesz, ami nem véletlen. A szlovák légió szeptemberben a horvátokkal összhangban támadást indított a törvényes magyar kormányzat ellen, de az akciójuk teljes kudarcba fulladt. A Morvaország felől betörő, jórészt csehekből álló 500 önkénteshez alig kétezer, rosszul felfegyverzett, szegényparaszt csatlakozott, míg a megye szlovák lakossága és nemzetőrsége ellenük fordult. Az alakulat rövid idő alatt szétzüllött és visszavonult, ráadásul az akció során több atrocitás is történt, mint például Ótura feldúlása. Ezt a bécsi udvar sem tűrte, így a Morvaországba visszavonuló egység ellen a császári katonaság is fellépett.
Jókai ezt a valahol paródiának is beillő hadműveletet a súlyának megfelelően kezelte, és nem valamiféle lángoló filippikával, hanem humorral reagált rá.
Az író első komoly célpontja a májusban elfogadott szlovák nemzeti program, a liptószentmiklósi petíció volt, melyben egy külön tartományt és saját tartománygyűlést követeltek. Jókai erre gyilkos szatírával reagál, miszerint a tót országgyűlés házszabályai a következők lesznek:

• 
• 

Jókai szerint diplomáciai képviseletüket a külföldre vándorló drótos tótok látják majd el. Ez az asszociáció természetesen nem volt véletlen, hiszen ez egy tradicionális szlovák mesterségnek számított, a drótostót alakja pedig közismert volt a magyar vidékeken is. Másrészt az általuk használt „drótozni-fótozni” szólás ugyancsak egy jól használható szófordulat volt egy élclap számára.
A szlovák nemzetiségi mozgalmat három evangélikus lelkész, Hurban, Štúr, Hodža vezette, akiket Jókai egy mitológiából vett hasonlattal csak Cerberusnak vagyis „Háromfejü pokolbeli kutyának” nevezett, de emellett külön jelzőkkel is megtisztelte őket. Így például Stúrt, a pozsonyi líceum egykori oktatóját hol pánszláv tanárnak, hol drótosnak, míg Hurbant, a Szlovák Légió katonai parancsnokát óbesterpapnak nevezte.

Jókai a szeptemberi harcokra több ízben is reagált, de az ellenünk támadó különféle nemzetiségeket egy kalap alá véve nemes egyszerűséggel csak „rabló csordá”-nak titulálta, és a közös nevezőt a felettük aratott győzelem jelentette.
A decemberben induló téli hadjáratban már 3000 fővel vett részt a szlovák légió, és egészen Sáros megyéig jutott. Az osztrák felügyelet alatt tevékenykedő egység a hadműveletek során, alacsony létszáma és gyenge harcértéke miatt, legfőképpen kisegítő, vagyis megszálló, rendfenntartó és őrző feladatokat látott el, ráadásul a fegyelmezetlen önkéntesekre rengeteg volt a panasz a lakosság részéről. Február végén kerül sor az említett murányi csatára, ahol az író szerint „Tiszolc környékén maga a szláv köznép verte meg Hurbánt”, akiket „felsővidéki szláv rokonaink”-nak nevezett, hiszen „mindnyájan szóval és tettel a mienknek vallják magukat”. Ezek után nem véletlen, hogy a Ritkaságok gyűjteménye című írásában megemlítette azt „a furkósbotot, amellyel „Hurbán uramat Tiszolcon hátba hajították”.
Velük szemben a légiót egy gyáva, szedett-vedett társaságnak írta le, mely csak a lakosságot sanyargatja, miközben a vezér, Hurban lóhátról prédikál az ott élőknek „a szent bibliából vett holmi agyonverésekről és város felgyújtásról s egyéb keresztényi cselekedetekről.” A Kassát megszálló Štúr pedig „drótozván a környék serpenyöit s el is lopván, a mihez könnyen hozd lehet férni”, míg a lakosság „Fazikat drótozni!” kiáltással fogadta az oda bevonuló légionáriusokat.
Június vége felé hasonló hangnemben írt az alakuló újabb szlovák szervezkedésről. Egyrészt „Stúr, Hurban, és Bloudek itt fetrengett csordái”-ról beszélt, másrészt arról, hogy „Hurban a felső vidéki szlávok közt lázitó proclamatiókat osztat ki koborló drótos tótok által. A népség azonban mindenütt elöljáróihoz viszi e hazug, csábitó iratokat és nem hisz nekik.”
A szlovák légió részt vett az 1849-es nyári hadjáratban is. De a kétezer felkelőt ekkor már nem a magyarok, hanem a Selmecbánya környékén harcoló szlovák gerillák ellen vetették be, akik a világosi fegyverletétel ellenére szeptember végéig folytatták a küzdelmüket. Jókai lapja ekkorra már megszűnt, így csak találgatni lehet, hogy vajon mit írt volna erről vagy a szintén akkor zajló nógrádi harcokról, bár a korábbi írásait tekintve ez az értékítélet nem lehet kétséges.
A szabadságharc majd az önkényuralom alatti együttműködés a kiegyezést követően gyengülni kezdett, majd a magyar nemzetiségi politikának köszönhetően a hetvenes évek végére lényegében megszűnt. Az egykori közös erőfeszítésről ma már nem esik szó, szlovák kollektív emlékezetben pedig csak a Szlovák Légió emléke maradt meg. Magyar oldalon ugyan jobb a helyzet, bár ez ma a legtöbbször csak az említés szintjén működik, noha sokkal több figyelmet érdemelne, hiszen egy ilyen léptékű együttműködésre szlovák–magyar viszonylatban azóta se volt példa, és belátható időn belül sajnos nem is nagyon lesz.

Vesztróczy Zsolt
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

A Jókai 200 bicentenáriumi konferencián munkatársaink által elhangzott további előadások összefoglalói:

• Szentkereszti Máté: Betekintés Jókai Gazda Kertjébe. A Digitális Bölcsészeti Központ virtuális kertrekonstrukciója
• Baranyai Laura: A Bella-versek. Adalékok Jókai Mór utolsó alkotói korszakához
• Patonai Anikó Ágnes: Nagy Bella, Boér Hermin, Blaha Lujza, Jászai Mari és Manga szerepe Jókai Mór Fekete vér című darabjában. Első rész
• Patonai Anikó Ágnes: Nagy Bella, Boér Hermin, Blaha Lujza, Jászai Mari és Manga szerepe Jókai Mór Fekete vér című darabjában. Második rész

Az 1993 óta évente megrendezett BOBCATSSS konferenciának idén Isztambul adott otthont. A nemzetközi könyvtáros konferenciára január végén került sor, fő témája pedig a Mesterséges Intelligencia volt („Artificial Intelligence in Library and Information Science: Exploring the Intersection”).
A BOBCATSSS a könyvtárosok és információs szakemberek évente megtartott szimpóziuma, amely a könyvtár- és információtudomány területén felmerülő témákkal foglalkozik, és az EUCLID (European Association for Library and Information Education and Research = A Könyvtár- és Információtudományi Oktatás és Kutatás Európai Szövetsége) égisze alatt kerül megrendezésre. A konferencia egyik különlegessége, hogy megvalósítása több társszervező egyetem közös munkája, továbbá hogy a szervezésben, a lebonyolításban és az előadások megtartásában is kiemelkedő szerepe van a hallgatóknak.
A rendezvény címét a konferenciasorozatot 1993-ban kezdeményező egyetemi városok (angol nyelvű) kezdőbetűi adják: Budapest, Oslo, Barcelona, Copenhagen, Amszterdam, Tampere, Stuttgart, Szombathely, Sheffield.
A konferencia célja, hogy elősegítse az európai együttműködéseket a könyvtár- és információtudományi (LIS) oktatásban és kutatásban, és lehetőséget teremtsen a LIS oktatással kapcsolatos európai érdekek képviseletére.
Az idei szervezők az Isztambuli Egyetem (Istanbul University, Faculty of Letters Department of Information and Records Management), az Ankarai Egyetem (Ankara University, Faculty of Language, History and Geography Department of Information and Records Management) és a Gustave Eiffel Egyetem (Gustave Eiffel University, Department of Library and Information Science) voltak.
A háromnapos konferencián több magyar egyetem oktatói és hallgatói is részt vettek, összesen 27 regisztrált magyar résztvevővel. A nemzeti könyvtár munkatársa, Dr. Radó Rita mentor tanárként vett részt a hallgatók felkészítésében, valamint a helyszínen támogatta előadást tartó hallgatóit.

• 
• 

A könyvtári és információs területen tanulók és oktatók konferenciáján négy párhuzamos szekcióban közel 100 előadás hangzott el, több workshop került megrendezésre és mintegy 20 posztert mutattak be angol nyelven.
A számtalan érdekes és tartalmas előadás közül Plamen Miltenoff Ph.D., a Minnesotai Egyetem (University of Minnesota) oktatójának prezentációját emelném ki. Az előadó kutatási témája a mesterséges intelligencia és a digitális írástudás kapcsolata, illetve a mesterséges intelligencia szerepe a tanításban és tanulásban. Plenáris előadásában a mesterségesintelligencia-műveltség helyzetéről beszélt, különös tekintettel a könyvtárosok MI-hez való hozzáállására. Előadásában kifejtette, hogy a mesterséges intelligenciával kapcsolatos igazi válság nem az MI „képességeiben” vagy akár az elfogadásában és alkalmazásában rejlik, hanem abban, hogy sem azt nem ismerjük fel, hogy az MI már most milyen alapvetően megváltoztatta a környezetünket, a tevékenységeinket akár az oktatásban, akár a könyvtári munkában, sem pedig azt, hogy ez a változás milyen mértéket fog ölteni a továbbiakban. 2025 nem a fokozatos változások egy újabb éve, hanem egy kritikus fordulópont, ahol a képességek, a hasznosítás és a felfogás közötti szakadékok határozzák meg az intézményi relevanciát. Többre van szükségünk, mint frissített irányelvekre.
Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy abba kell hagynunk a képzeletbeli fenyegetésekkel való foglalkozást, és el kell kezdenünk arra a nagyon is valós feladatra összpontosítani, hogy a tanárokat és a diákokat olyan kritikus gondolkodási készségekkel ismertessük meg, amelyekre szükségük van ahhoz, hogy eligazodjanak ebben a mesterséges intelligenciával átszőtt világban.
Előadásának második részében az MI elfogadásának generációs különbségeiről beszélt, részletesen kitérve az MI használatára, és az iránta tanúsított attitűdökre.

A béta-generáció az A, Z, X generációhoz képest és a millenniumi generáció. A kép forrása: Maarten Leyts: Generation Beta (Gen Beta): Understanding Beta, Millennials, Gen Zers, and Boomers. In: Generation ZALPHA, November 2, 2024.

Rávilágított arra a ma már nem halogatható folyamatra, miszerint a generatív MI társadalomba való integrálása szükségessé teszi az oktatási tantervek és oktatási módszertanok újraértékelését. Az oktatási intézményeknek – saját érdekükben is – feladata kidolgozni átfogó stratégiákat a generatív MI tanulási környezetbe való integrálására. Ebben a folyamatban a politikai döntéshozóknak, az oktatóknak és a további érdekelt feleknek együtt kell működniük az irányok és keretrendszerek kidolgozásában.
Gyakorlati tanácsokat is nyújtott az MI oktatásba való bevezetésének módszertanához, melynek lényege, hogy a jó pedagógus nem küzd az új technológiai eszközök ellen, hanem megtanítja diákjainak azok megfelelő, etikus használatát.

• 
• 

Az ott tartózkodás közel egyhetes ideje alatt lehetőség nyílt a Liszt Intézet – Magyar Kulturális Központ Isztambul meglátogatására, ahol Sipos Áron igazgató úr kedves fogadtatásában volt részünk, aki rövid ismertetést tarott az intézet tevékenységeiről és küldetéséről.
A programon való részvételt az ELTE BTK Hallgatói Önkormányzata, valamint a Magyar Információtudományi Alapítvány Támogatta.

Ráczné Radó Rita
(Kutatásszervezési Osztály)

A víz világnapja alkalmából Jékely Endre A vizek óriásai című, a maga korában egyedi művét mutatjuk be.

Jékely Endre: A vizek óriásai című könyve három kiadást élt meg. A könyv borítóinak felhasználásával a szerző által készített montázs

A nemzedéki ellentétek szülte helyzeteket az élet elég változatos módon tudja produkálni. Az egyik kiemelt terület a távközléstechnikai rendszerek és az általuk elérhető tudáshoz való hozzáférés. A tudományos ismeretterjesztés az elmúlt fél évszázadban elképesztő fejlődésen ment át. HD-képernyőfelbontásban megjelenő természetfilmek tucatjaiban láthatjuk testközelből úgy a sasok röptét, mintha közöttük szárnyalnánk, közben nagyokat kapaszkodunk a fotel karfájába, nehogy belezuhanjunk a képernyő keltette illúzió-mélybe. Szinte érezzük a hatalmas kafferbivalyok porral kevert izzadságszagát, melyek az őket legyűrni akaró oroszlánokkal viaskodnak. Fókákkal együtt úszunk tekervényesen az azúrkék óceán örvénylő vízében, hogy a minket üldöző kéttonnányi harapáserővel rendelkező fehércápákat le tudjuk rázni. Ez digitális korunk gyermeke számára teljesen természetes jelenség. Ahogy az okostelefonok és a mesterséges intelligencia által bármikor és bárhonnan elérhető tudástár is az. De korosztályomnak és a nálunk idősebbeknek még vannak emlékeik abból az időből, amikor az e cikk keretei között bemutatni kívánt könyv született. Amikor még az olyan egzotikus állatokról, mint a cápák vagy a bálnák legfeljebb az Uránia állatvilág könyvsorozatból, a Búvár zsebkönyvekből vagy Wolfgang Gewalt Delfinek közelről című művéből tudhattunk meg információkat. Meg ott volt a szombat esti tévéműsor, ahol egy-egy részben leadták David Attenborough Élet a földön című lenyűgöző filmsorozatát. Igaz ugyan, hogy a Steven Spielberg által megfilmesített Peter Benchley által írt horrorregényt, A fehér cápa címen már 1976-ban folytatásokban leközölte a Rakéta regényújság (természetesen ősszel, fürdőszezon után – viszont a filmből vett fotókkal), az Állatvilág című magazinban szerepeltek egzotikus állatok és az Alfa ifjúsági magazin is írt egy cikket az emberre veszélyes cápákról, hátlapján leközölve azt az ijesztő cápatámadásról szóló képet, melyet a Roy Scheider által játszott rendőrfőnök is nézegetett a filmvásznon.

A „tenger tigrisei” a cápák. In: Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982. – Törzsgyűjtemény

Visszatekintve azonban meg kell állapítani, hogy ezek a kincset érő dokumentumok nyújtotta információk oly mértékben eltörpülnek a napjainkban burjánzó természetfilmipar termékei mellett, mint egy palackorrú delfin egy kékbálnához képest. Hiszen abban az időben ezen információforrások ismerete mellett is az említett Cápa (Jaws) mozifilmsorozat tátogó bádog- és gumirémeivel gyakorlatilag az összes mozinézőt (köztük engem is) be lehetett csapni és inkább arról kellett meggyőzni a jónépet, hogy nem igazi fehércápák nyelik el áldozataikat. Ahogy senkinek nem tűnt fel az sem, hogy a John Huston által rendezett Moby Dick filmben a Gregory Peck által alakított Ahab kapitány az üldözött fehér bálna által elsüllyesztett hajója mindössze egy műtermi medencébe helyezett, műbálna által elsüllyesztett kicsinyített modell volt. Ilyen körülmények között született meg Áprily Lajos költő fiának, Jékely Zoltán fivérének, Jékely Endrének a fejében az a vágy, melyet az alábbi, herkulesi munkával felérő tettek követtek:

A könyv Polipok, óriáskalmárok címmel tárja fel a tengerek és óceánok talán legrejtélyesebb állatait. In: Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982, 5. – Törzsgyűjtemény

Ez „a víz és élőlényei iránti szeretet” vezetett egy olyan könyv megszületéséhez, melyről nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a maga korában egyedi mű volt. Ez idő tájt teljesen más volt az értéke az egy könyvben összegyűjtött, olyan izgalmas történeteknek, melyekben 30 méteres óriáskalmárok szedegették le a hajók fedélzetéről a rémülettől megbénult matrózokat; ahol vízilovak süllyesztettek el kirándulókkal teli sétahajókat; ahol afrikai krokodilok gyomrából kerültek elő olyan gyöngyök, melyeket a bennszülött gyerekek hordtak; ahol jegesmedvék görgettek jéghegyet rozmárok fejére; vagy ahol kardszárnyú delfinek hajtottak bálnákat a bálnavadászok szigonya elé, hogy a vadászoktól megkapják érte kedvenc csemegéjüket, a tengeri óriások nyelvét. De más volt az értéke a mára már nagyon elavult technikával készült, finoman fogalmazva nem „pengeéles” fényképeknek is, melyek között egy hatalmas zsáknak látszó tárgyról csak szakavatott szem állapította meg, hogy egy fekvő bálna, vagy egy árbócdarun csüngő húshegyről, hogy az a kékbálna (Balaenoptera musculus) nyelve. Emellett egy nyilvánvalóan nagy fehér cápáról (Carcharodon carcharias) készült képet be lehetett mutatni kék cápaként (Prionace glauca) és el lehetett róla készíteni egy tigriscápát (Galeocerdo cuvier) ábrázoló rajzot, hiszen a tengeri állatok, így a cápák faji jellegzetességeinek felismerése akkoriban a laikus közönség számára még gyerekcipőben (sem) járt. Nem nehéz elképzelni, hogy mekkora sikere volt ebben a világban egy olyan gyűjteményes munkának, melyben 18 fejezeten keresztül – a Földgolyó minden „zegét-zugát beutazva” – bemutatott olyan vízben élő, egzotikus állatokat, melyek közül a hazai közönség még az állatkertben is legfeljebb csak néhány fajjal találkozhatott. Ott sem biztos, hogy teljesen kifejlett példánnyal, hiszen a könyvben is szereplő víziló vagy jegesmedve mint állatfaj ugyan teljes méretűre megnőtt fogságban is, de 6-8 méteres, vagy annál nagyobb krokodilok semelyik állatkertben nem éltek. Cápákat ugyan lehetett látni a Tropicarium – Ocenárium, valamint a mára több hazai állatkertben található óriás akváriumok megépülte előtt is (hiszen emlékszem, hogy egy Cápa-show-nak nevezett műsor keretében egy kamionba épített, cápákkal teli akvárium járta többször az országot), de bálnákkal, kardszárnyú delfinekkel, rozmárokkal, óriás polipokkal csak az olyan jellegű művekben találkozhatott az átlagember, melyet cikkemben bemutatni kívánok.  

Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982. Az első két kiadás belső borítója – Törzsgyűjtemény

A szerző, Jékely Endre A vizek óriásai címen jelentette meg ezt a bizonyos könyvet, mely a ’70-es és a ’80-as évek legvidámabb barakkjának lakói számára fotelközelbe hozta azt a horrorral fűszerezett egzotikumot, mellyel más módon nem igazán tudtak kapcsolatot teremteni. A könyv három kiadást élt meg. A Gondolat Kiadó gondozásában először 1977-ben, majd 1982-ben jelent meg (ezt a kiadást a pozsonyi székhelyű Madách Kiadó is megjelentette). A második kiadás gyakorlatilag tördeléshű mása volt az elsőnek, ennél a két kiadásnál csak a védőborítón látható kép és a vászonkötés színe tért el (az első kiadás védőborítóján egy cápát késelő bennszülött búvár színes rajza, a másodikon egy a kék szín tucatnyi árnyalatát felhasználó, cápákat ábrázoló festmény található; az első kiadás vászonborítása világoskék, a másodiké világosdrapp színű). A szerző halálát követően két évvel, 2001-ben a Saxum Kft. gondozásában napvilágot látott egy tördelésében és felhasznált képanyagában jelentősen átdolgozott, szövegében erősen szemelvényezett, rövidített kiadás is. Ennél a kiadásnál az eredeti két kiadásban megjelent tizennyolc különböző állatfajt bemutató fejezetből, mindössze hét maradt meg, ráadásul egy (A tenger tigrisei: a cápák) kivételével a szerző által adott, szellemesen találó címük is megváltozott. A fejezetek Teleky-Vámossy Árpád által rajzolt nyitó grafikái is eltűntek. Ez utóbbiakat nagyon sajnálom, még akkor is, ha az új kiadás képei jóval „szakszerűbbek” lettek. Valahogy hiányoznak a csak nehézségek árán megállapítható fejelhelyezkedésű óriáspolipnak, a tigriscápának aposztrofált (valójában fehércápa jellegű) fantáziafajnak, vagy a fűrészesráját ábrázoló, inkább Münchausen báró meséibe illő halnak és társaiknak egyedi hangulatot keltő ábrái. És az egész könyv keltette hangulatot valahogy nem igazán adja vissza teljesen ez a harmadik kiadás. De legyünk igazságosak, ennél a kiadásnál már elég nagy nyomás nehezedett az új kiadóra, hiszen vízi és tengeri állatokat bemutató „pengeéles” fotókkal ellátott természeti albumok és mozgalmas természetfilmek százai kerültek piacra, melyek hatására már a „laikus természetbarát” (mint én) nem keverte össze a fehér- és a kékcápa fotóját, mondván az egy tigriscápa és nem csodálkozott el rajta, hogy a cápánál is léteznek erősebb tengeri ragadozó állatok, mint a kardszárnyú delfinek, amelyek az „aranyos” fekete-fehér tarka kinézetük ellenére brutálisak tudnak lenni és nemhogy megeszik a cápákat, de levadásszák még a bálnákat is.

Más volt az értéke a mára már nagyon elavult technikával készült, finoman fogalmazva nem „pengeéles” fényképeknek. Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982. – Törzsgyűjtemény

De azért nem kell pálcát törnünk az első két kiadás felett sem, „mellünket verve” mondván, a mai kor gyermeke mennyivel „érettebben”, ismeretekkel teltebben viszonyul a természet világához. A könyv bevezetőjéből idézet gondolatmenet bizony rávilágít arra, hogy itt messze nem a „az emberre veszélyes szörnyeket ahol lehet, pusztítani kell” típusú, hatásvadász műről van szó:

A természet varázslatos világának kutatói azóta bebizonyították, ennek a korát megelőző gondolatmenetnek az igazát. De nézzünk csak bele abba a varázslatos világba, mellyel a ’70-es évek végén találkozhatott először az olvasó, ha ebbe a bizonyos, inkább képregénykockába vagy vándorcirkuszokban használt lakókocsik oldalára, mint természettudományos ismeretterjesztő műhöz illő – „cápaharcos” rajzzal borított – könyvbe belelapozott. Az eredeti, első két kiadás tizennyolc fejezetbe foglaltan, tizennyolc vízi-, elsőssorban tengeri állatfajjal foglalkozik. Illetve ez a megfogalmazás így nem teljesen szakszerű, hiszen a legtöbb fejezet nem konkrét fajokkal foglalkozik, hiszen a cápák kifejezés például (így ebben a meghatározásban) nem egy fajnak, hanem egy rendszertani „öregrendnek” a meghatározása. De a bálna sem rendszertani elnevezés, hiszen szűkebb értelemben az ún. szilásceteket hívják így, de tágabb értelemben a delfinek kivételével a fogasceteket is ide sorolják. Ugyanez a helyzet a cápákhoz hasonlóan rettegett emberevő hüllőkkel, a krokodilokkal is, hiszen a krokodilok szakszerű rendszertani meghatározása: a rend. A fejezetek egy része viszont valóban egy rendszertani fajjal foglalkozik, mint a jegesmedve, a narvál, a rozmár vagy a kardszárnyú delfin.

Részlet a könyv képes mellékleteiből. Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982 – Törzsgyűjtemény

Mint említettem hét fejezet (bár még eléggé megkurtítva) a szemelvényezett, rövidített harmadik kiadásban is helyet kapott, talán mert ezek szolgáltatják az érdeklődő laikusuk számra a legizgalmasabb témát. Így mindhárom kiadásban a nyitó fejezet, Polipok, óriáskalmárok (a 3. kiadásban: Mesebeli szörnyek) címen tárja fel a tengerek és óceánok talán legrejtélyesebb állatait, melyekről azóta a kutatások során kiderült, hogy nagyon intelligens állatok. Egy természettudós, David Scheel például készített egy rövid dokumentumfilmet az otthonában tanulmányozott polipról és annak intelligenciájáról. Ennek tükrében napjaink, természettudományos ismeretekkel felvértezett olvasója lehet, hogy mégsem kell kételkedjen a hajókat elsüllyesztő, az óvatlan matrózokat a hajó fedélzetéről vízbe húzó szörnyről szóló beszámolók hitelességében? Mindenesetre a bálnákkal (ámbrás cetekkel – Physeter macrocephalus) viaskodó óriáskalmárok (Architeuthis dux) léte ma már tudományosan bizonyított és nemcsak a kikötői kocsmák ingyen rumért kalandokat mesélő matrózainak fantáziaszüleménye. De hogy a matrózkocsmák grogszaggal keveredett, dohányfüstös légkörében keletkezett fantáziaszülemények se maradjanak ki, így az első két kiadás következő fejezete a Képzelt és valóságos tengeri szörnyekkel foglalkozik.
A sokak számára legnagyobb érdeklődést kiváltó fejezet címe azonban valószínűleg A tenger tigrisei a cápák. Ezek az „élő őskövületeknek” is nevezett porcos halak napjaink természetfilmjeinek is egy olyan „örökzöld” témát nyújtanak, hogy igen merész rendező kell legyen a talpán, aki egy tengeri élőlényeket bemutató filmből ki meri hagyni a „tenger tigriseit”. A Steven Spielberg és Jeannot Szwarc által megfilmesített Peter Benchley-regényeket követően pedig valóságos dagályként árasztották el az állat-horror filmipart az egyre szaporodó és egyre blődebbé váló cápás rémfilmek. De rengeteg természetfilmnek is főszereplői, sőt kizárólagos szereplői a tengerek rettegett ragadozói. Így nehéz olyan részt találni a könyvben, mely egy mai „szakavatott” olvasó számára nem a „erágott csont kategóriába tartozik. Ennek ellenére találtam egy olyan történetet, mely napjaink szakavatott cáparajongói számára is talán kuriózum lehet:

Két mesebeli szörny: a fűrészesrája és a pörölycápa. In: Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982. – Törzsgyűjtemény

A cápákról szóló rémtörténetekhez csak a krokodiloké fogható, természetesen a könyvben ezek az állatok is helyet kaptak Korunk vízi őshüllői címmel. Ha az ebben a fejezetben összegyűjtött történeteket megfilmesítené valaki, biztosan ki kellene tegye a minimum 16-os, sárga karikát a képernyőre. Az alábbi idézet jól tükrözi ezen fejezet „vértől csorgó” jellegét:

A krokodilok rémtettei megjelennek a harmadik kiadás rövidített változatában, ezt követő vízilovakról szóló fejezetben is, melyből kiderül, hogy a könyv keletkezésének idején még disznóalkatúak rendjébe sorolt, napjainkban azonban a cetekhez kapcsolt több tonnás vastagbőrű emlősök szabályszerű háborút folytatnak a páncélos őshüllőkkel. Azonban a fejezetcím mai szlenggel élve spoilerként elárulja, hogy ezekben a harcokban általában ki kerekedik felül, hiszen: A vízben a víziló az úr. A víziló, a harmadik kiadásban őt követően bemutatott emlőssel, a jegesmedvével ( bár ez utóbbinak latin neve az ursus maritimus tengeri medvét jelent) kissé kakukktojásnak tűnhet a „vizek óriásai” között, hiszen ezeket a fajokat inkább szárazföldiként tartjuk számon. De ugyanígy „rezeg a léc” a csak az eredeti, első két kiadásban szereplő anakondánál is, bár -ezt a paradoxont oldandó a fejezetcím A vízikígyók óriásaként ismerteti őt.

Jegesmedve és sziréna. Így láthattuk a könyvben. In: Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982, 54. – Törzsgyűjtemény

Bizony meg kell állapítani, hogy a cápákkal és krokodilokkal megesett izgalmas kalandok „magasra helyezték a lécet”. Így, hogy ezen fejezetek elolvasása után az érdeklődés ne lankadjon, a könyv végére kerültek Földünk legnagyobb élőlényei: az óriáscetek, valamint a nemes egyszerűséggel (és a szemelvényezett kiadásban az egyetlen találóbb fejezetcímmel) Gyönyörű gyilkosoknak nevezett ragadozók, a cápákat, sőt bálnákat is levadászni képes, fekete-fehér tarka színű kardszárnyú delfinek (Orcinus orca), vagy ahogy az angol nyelveben hívják őket, gyilkos bálnák.

 A tenger farkasa a barrakuda és a muréna. In: Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982, 54. – Törzsgyűjtemény

A szinte minden természetfilmben jól eladható örökzöldek mellett természetesen egyéb, kevésbé ismert és kevésbé népszerű vízi állatok is helyet kellett kapjanak a könyvben hiszen Gerald Durell szavai a lelkes olvasók számára is valószínűleg ökölszabályként léteznek, miszerint: „a természetbúvár számára egy veréb éppoly érdekes, mint egy paradicsommadár, egy szerény gyíkocska ugyanolyan lenyűgöző, mint egy krokodil, egy egér viselkedése nem kevésbé izgalmas, mint egy tigrisé.” Bár ezen „nem kevésbé izgalmas” állatok között szerepel például olyan állat is, mint a rozmár (Odobenus rosmarus), mely a könyv szerint oly viszonyban áll a jegesmedvével, mint víziló a krokodillal, vagyis nem kevésbé véres küzdelmeket vívnak egymással. Érdekesség, hogy a könyvben leírt számtalan jegesmedve-rozmár csatából általában ez utóbbi kerül ki győztesen, annak ellenére, hogy az agyaras óriás a jegesmedve étlapján szerepel. De olvashatunk olyan békésebb állatokról is, mint a cápákkal rokonságban lévő, lapostestű rájákról, az óriás víziteknősökről, a hajdani hajósnépek által szirénéneknek vélt hangok kibocsájtóiról, az elefántokkal rokonságban álló szirénákról, vagy a mesék és mondák unikornisának vízi megtestesítőjéről, a cetfélékhez tartozó agyaras narválról (Monodon monoceros). Ha a tengereknek vannak tigrisei, akkor illendő, hogy farkasai is legyenek, ezt a könyvben titulust a csukafélék családjába tartozó barrakudák kapták meg. A barrakudához hasonlóan veszélyes, de „cápaperspektívából” nézve ugyancsak kisebb ragadozók, a kígyóformájú murénák, melyekkel szintén külön fejezet foglalkozik.

Ahogy az idézetből kiderül, a szerző erősen szelektáló jellegűnek tartotta művét. Ennek ellenére a bemutatott „vizek óriásainak” kalandjait (az első két kiadásban) tizennyolc fejezetben, több mint 470 oldalon olvashatta a lelkes olvasó, ami akárhogy nézzük, mégiscsak tekintélyes információmennyiség. Bár ahogy a cikk elején említettem, a könyv – korunk elképesztő, testközeli, sőt sokszor azt is meghaladó látványtechnikával készült természetfilmjei mellett – már finoman fogalmazva kissé elavult, de ha kordokumentumként fogjuk fel, mint egy huszadik században íródott afféle modern bestiáriumot, akkor remek szórakozást nyújthat minden érdeklődő természet- és könyvbarát számára.

Jékely Endre: A vizek óriásai. Fotó: A szerző – Törzsgyűjtemény

Felhasznált irodalom:

• Jékely Endrére emlékeztek születésének 100. évfordulója alkalmából Visegrádon. Youtube-csatorna
• Jékely Endre (1914-1999). In: Visegrád-honlap
• Jékely Endre. In: Wikipédia
• Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1977.
• Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982.
• Jékely Endre: A vizek óriásai, [Budapest], Saxum, 2001.

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Izsó Miklós címerdomborműve az MTA épületén. In: Róna József: Egy magyar művész élete, Budapest, Szerző, 1929 – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Magyarország alaptörvényében az állami és nemzeti identitásunkat meghatározó magyar zászló és címer szakszerűen megfogalmazott leírását olvashatjuk. A – nyilván szükségszerűen – tárgyilagos szakszöveg ridegségét némiképp oldja a végén megfogalmazott, 19. században keletkezett, romantikus jellegű magyarázat, mely a trikolórban található színeket dekódolja. Személy szerint úgy vélem, az efféle romantikus elképzelések szülte dekódolásokra nagy szükség van. Szükség van még akkor is, ha a heraldika tudós szakemberei emiatt csóválják a fejüket, hiszen az „köztudott”, hogy a piros-fehér-zöld trikolór zászlónk színei a – heraldika szabályaitól csak egy elemben eltérő – magyar címerből származnak. De mégis ragaszkodunk a romantikus elképzelésekhez. Hogy miért? Talán választ ad erre a kérdésre a Gellért-hegyet megkoronázó egykori citadella várbörtön masszív tömbje – a magyarság elnyomásának egyik hajdani szimbóluma – felett lobogó, hatalmas méretű piros-fehér-zöld zászló, amely valamilyen szinten mégis elégtételt szolgáltat sok mindenért. Hiszen az erő, a hűség és a remény segítségével akár a legerősebb elnyomás is túlélhető. Az óriási méretű, masszív acélrúdra húzott, nemzeti identitásunkat kifejező trikolór szeles időben lobogva jól látható a város különböző, egymástól távoli pontjairól is.

1848-49-es zászló és címervariációk. Somogyi Győző képeiből a szerző által készített montázs

És hogy az idézet utolsó mondata mennyire nem túlzó, arra hadd hozzak fel két történelmi példát. Kisiskolás koromban édesapámtól kaptam egy kifestőkönyvet, melynek címe A déli harangszó volt. A Dugovics Titusz nevű legendás hősről ekkor olvastam először. Már akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy a zászló milyen fontos szerepet tölt be egy csatát vívó hadsereg számára. Hiszen a Wagner Sándor festményén is megörökített tett jelentősége az ellenséges zászló kitűzésének megakadályozása volt. De Buda várának 1686-os visszafoglalásakor is jelentős hadi eseménynek számított, mikor egy győri hajdú július 27-én kitűzte a Szűz Máriás magyar lobogót a vár falára. Nagy haditettnek minősült ez még annak ellenére is, hogy ez a roham nem járt sikerrel a vár visszafoglalása terén. Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című ifjúsági regényében kiemelten fontos volt a zászló birtoklása. 

Wagner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása (1859). Magyar Nemzeti Galéria. A kép forrása: Képzőművészet Magyarországon

A zászló kitüntetetten fontos szerepét támasztja alá, hogy a csatában legyőzött sereg annak letételével fejezi ki, hogy behódol a győzteseknek. Ezt láthatjuk például az 1848–49-es szabadságharcunkat lezáró világosi fegyverletételt ábrázoló képeken, vagy a Benczúr Gyula gigantikus méretű Buda visszafoglalása című festményén is, ahol az utolsó budai pasa, Ali Abdurrahman holteste mellett ott hevernek az Oszmán Birodalom budai vár falán lobogott zászlai. A zászló fontos szerepét tükrözi az a történelmi tény is, hogy a világtengerek rettegett kalózait – akik nem tartoztak egyetlen ország lobogója alá sem – azonnal felkötötték, ha elkapták őket. Nem tehettek viszont így az ún. korzár vagy más néven privátér hajók legénységével, akik háborúban gyakorlatilag kalóztevékenységüket egy adott ország zászlaja alatt végezték, az ellenséges hajók megtámadásával. A zászló funkciójával való visszaélést súlyosan bűntették, ezt láthatjuk is a Gregory Peck főszereplésével bemutatott Őfelsége kapitánya (Capitan Horatio Hormblower) című „örökzöld” filmalkotásban is, melyben a főhős kapitányt – a hadijoggal összhangban – azért akarták kivégezni, mert az ellenség zászlaja alatt hajózott be sértetlenül egy tengerparti erőd által védett öbölbe, iszonyú károkat okozva az ott horgonyzó hadihajókon.

Benczúr Gyula: Budavár visszavétele 1896. A kép forrása: Képzőművészet Magyarországon

De a zászló cseréjének nem csak efféle, háború esetén az ellenségben jogosan haragot keltő módja létezett. Hazánkban és a nagyvilágban a történelem során a zászlók számtalan módon váltották egymást. Történelmünk hajnalán a fejedelmek és királyok zászlói véres csatákban lobogtak az emberi civilizációt úgy tűnik elválaszthatatlanul és szomorú módon kísérő háborúk során. Eleinte a zászló szerepe a csatákban az azonos sereghez tartozás jelzése, később egy adott közösség összetartozásának és identitásának a jelképévé vált. Napjainkban a zászló már elválaszthatatlanul hozzátartozik az országok, nemzetek, politikai pártok, társadalmi csoportok, sportegyesületek stb. létéhez. A zászló fogalma mára egészen áthatotta lelkünket. Ezt bizonyítják azok az átvitt értelmű kifejezések, hogy valaki valamilyen eszmét, vagy jelmondatott „tűz szászlajára”, „zászlaja alá áll valaminek”, „zászlót bont valami mellett”, vagy „elhagyja a zászlót”, sőt „elárulja a zászlót”.
Azt hiszem ennek tükrében érthető az alábbi jogszabály megszületése:

Árpád-kori vörös-ezüst sávos és kettőskeresztes hadi lobogók, valamint Hunyadi Mátyás hadiflottájának lobogója. Somogyi Győző képeiből a szerző által készített montázs

De nézzük meg, hogyan is változott, fejlődött az a zászló és címer a kezdetektől az alkotmányban megfogalmazott formáig, mely alatt harcolva nagyon sokan életüket, szabadságukat adták a magyar nemzetért, amelynek tisztelete miatt szenvedtek sérelmet vagy hátrányt. A Pallas nagy lexikona a következőképpen foglalja össze nemzeti jelképünk születését:

Honfoglalás és Árpád-kori zászlók. In: Somogyi Győző: Magyar hadizászlók. Budapest, Cser Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011, 12–13. – Törzsgyűjtemény

Ahogy az idézetből is kiderül, a középkorban még nem létezett a piros-fehér-zöld trikolór a mai formájában zászlónkon. A zászlók, vagy vörös vagy vörös-fehér (ezüst) ún. „Árpád-sávos” zászlóvariánsok voltak, melyen az adott uralkodó címerét, vagy címerének jelképeit is feltűntették, például a vörös-fehér, ún. Árpád-sávok mellett az Anjou uralkodók kék alapon az arany liliomot, Luxemburgi Zsigmond a sast és az oroszlánt, Hunyadi Mátyás pedig a 13. században megjelent halmon álló kettőskereszt és az oroszlán mellett a hollós címert. A háromrészre szakadt ország idejében a török hódoltság területén értelemszerűen nem használtak semmiféle magyar államiságra utaló zászlót. Az Erdélyi Fejedelemségben pedig – akárcsak a középkori magyar királyok – a hatalmon lévő fejedelmek címerével kiegészített zászlót használták. Például Bethlen Gábor regnálása idején aranyszínű szegéllyel ellátott lángnyelvekkel tarkított vörös zászlót, melyen barokk jellegű címerpajzsban az iktári Bethlen család nyíllal átlőtt nyakú hattyúkat ábrázoló címerét az erdélyi nemzeteket szimbolizáló ábrázolások övezték. A Királyi Magyarország katonai alakulatai számára népszerűek voltak a Szűz Máriát ábrázoló katonai zászlók, mint említettem a győri hajdú is ilyen zászlót tűzött ki 1686. július 27-én a budai vár falára.

A török korban a Királyi Magyarország katonai alakulatai számára népszerűek voltak a Szűz Máriát ábrázoló katonai zászlók, az Erdélyi Fejedelemségben pedig a fejedelem címerével kiegészített zászlót használtak. Somogyi Győző képei alapján a szerző által készített montázs

Mária Terézia uralkodásának idejében már hivatalosan is felbukkan a piros-fehér-zöld színkombináció. Uralkodásának első éveiben ezen három színű fonállal kötötték be a kancellária iratait, majd egy 1743-ban kiadott rendelkezése értelmében a katonai törzszászlók színeit pirosból, fehérből és zöldből állították össze. A világtörténelem leginkább ellentmondásokat hordozó eseménye, a francia forradalom 1794-ben eltörölte az akkori Francia Királyság royalista zászlóját és a kék-fehér-piros nemzeti lobogót tette meg az új állam nemzeti jelképévé. A francia trikolór hatása a magyar reformkor gondolkodásában is szerepet játszott, így nem véletlen az idézetben szereplő 1848. XXI. t.-c. 1. §-ának megszületése, mely gyakorlatilag azt a zászlót teremtette meg, mely két önkényuralmi időszakot (a szabadságharc leverését követő Habsburg-önkényuralmat 1849–1867-ig és az 1919-es Tanácsköztársaságot) leszámítva a mai napig a mindenkori magyar állam hivatalos zászlójának az alapját jelentik. Alapja alatt azt értem, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején majd – a Tanácsköztársaság által okozott lközjátéktó eltekintve – egészen 1956-ig, az ún. Rákosi-címertől megfosztott, forradalmi lyukas zászlóig a mindenkori magyar állam címere szerepelt a zászlóban. A forradalmi lyukas zászlót követően címer nélkül a piros-fehér-zöld magyar állami zászló kerül használatba. Jelenleg a 2011. évi CCII. törvény Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről szabályozza a magyar államiság jelképeink használatát. A Nemzeti Címerbizottság javaslatára a hivatalos állami zászlóra vissza kellene helyezni az állami címert, hogy megkülönböztethető legyen a nemezti zászlótól, így a határainkon túl élő magyarság is szabadon használhassa ünnepek alkalmából azon vád nélkül, hogy „idegen állam” zászlóját tűzik ki.

1848–49-es honvéd zászlók. Somogyi Győző: Magyar hadizászlók, Budapest, Cser Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011. – Törzsgyűjtemény

A magyar zászló kapcsán szó esett a címerünkkel való kapcsolatáról. A romantikus korból származó színmagyarázatokon fejüket csóváló heraldikusok szerint nemcsak a történelmi, trikolór előtti zászlóink (mint az ún. Árpád-sávos variációk, a hármas halmon kettőskeresztet ábrázoló), de a jelenleg is használatos lobogónk színei is a magyar címerből származnak. Azonban, ha a magyar címer történetéről szeretnénk ismereteket gyűjteni, akkor hamar rájövünk, hogy az sem egyszerű. Ezt a kesze-kusza helyzetet Bertényi Iván történész professzor a következőképpen fogalmazta meg:

1848–49-es honvéd címeres zászlók. In: Somogyi Győző: Magyar hadizászlók, Budapest, Cser Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011. – Törzsgyűjtemény

De mielőtt magával a magyar címerrel és annak történelmi változásaival, ha úgy tetszik fejlődésével foglalkoznánk, nézzük meg tulajdonképpen maga a címer és annak használata, mint a hatalmat reprezentáló szimbólum hogyan alakult ki (főként Nyugat) Európában. Bertényi Iván eme hatalmi jelkép keletkezésének körülményeiről így fogalmaz:

Az Alkotmányban szereplő, a cikk elején idézett tárgyilagos megfogalmazás átvétel az 1990. évi XLIV. törvényből. Az itt leírt, ma is használt államcímerünk alapelemei (Árpád-sávok; hármashalmon koronából kinővő kettőskereszt; Szent Korona sisakdíszként) a 16. század elején rögzülhettek. Ezek az alapelemek ekkor kapták meg azt a sajátos értelmezésüket, amely a mai napig él a köztudatban. Eszerint a hétszer vágott mező négy nagy folyóra utal, ezek a Duna, a Tisza, a Dráva és a Száva. Bár ez utóbbi folyó Horvátországban található, így – annak ellenére, hogy a Magyar Szent korona országa volt – nem tartozott a szorosan vett Magyarországhoz. Az Árpád-korban azonban a Dráva–Száva keleti fele, a Szerémségnek nevezett tájegység még részben Somogy, részben Baranya vármegyéhez tartozott, így a szoros értelemben vett Magyarország részét képezte. A vörös-ezüst, hétszer vágott pajzsmező egyes vélemények szerint a 13. században jelenhetett meg először, innen származik az Árpád-sávos fogalom. Az Árpád-sávok korábbi eredetét vélik mások felfedezni Szent István király Lancea Regis dénárján, melyen egy jól láthatóan sávozott zászlóábrázolás szerepel. Imre király egy 1202-es pecsétjén, és a II. András 1222-ben kiadott Aranybullájának pecsétjén már egyértelműen megtaláljuk az Árpád-sávokat egy-egy címerpajzson. A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy Imre címere kilenc, András címere hét oroszlánt is ábrázolt a vörös sávokon. Az Anjou-házból származó két királyunk, Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos leányágon voltak Árpád-sarjak. De hogy hangsúlyozzák örökösödési jogukat, Anjou-liliomos címerüket az Árpád-sávokkal együtt használták egy osztott pajzson. Ezt a mintát több vegyesházi uralkodó is gyakorolta a későbbiekben.
A kettős kereszt (crux gemina) a legelfogadottabb álláspont szerint az apostoli királyságra utal, ugyanis első királyunk, Szent István „apostoli királyságát” jelöli, utalva arra, hogy István – a 12 apostolhoz hasonlóan – előzmények nélkül, de az Apostoli Szentszékkel együttműködve építette ki országában az egyházi szervezetet. A feltehetően bizánci származású kettőskeresztről mint a keresztény királyi hatalom jelképéről a 13. századból valók a legkorábbi források. Egy korábban III. Béla idejére datált, később IV. Béla és a tatárjárás korszakához kötött pénzérmén látható ez a jelkép. A hármas halom a közértelmezés szerint a Tátra, a Fátra és a Mátra hegységek. A precíz heraldikusok persze ezen a közismert magyarázaton ismét csóválják a fejüket. A szakszerű magyarázat szerint ugyanis a magyar heraldika nem kedvelte a „lebegő ábrázolásokat” és így kerültek a halmok az apostoli jelkép alá. Egyébként a hármas halom ábrázolásnak egy másik értelmezése a királyi központot jelenti: középen a királyi vár (Akarat); két oldalt pedig az egyház (Hit) és a katonaság (Erő) álltak. A hármashalom V. István pecsétjén még „lóhere” formaként látható, a reneszánsz korban válik kerek, majd a barokk korban parabolikus hegycsoporttá. Az egyetlen – fémszínt fémszínnel érintkezni nem engedő – heraldikai szabályra fittyet hányó elem az ezüst (vagyis fémszínű) kereszt alatti arany (vagyis szintén fémszínű) koronaábrázolás a 15. században kerül fel. A két pajzsmező egyesítésére már a 14. századból vannak példák, de majd csak a 16. század második felében, Rudolf császár idejében válik véglegessé. A Szent Koronával mint heraldikai sisakdísszel kiegészített címer a 16. század elején rögzült.

Az 1848–49-es szabadságharc alatt használt címerek. In: Somogyi Győző: Magyar hadizászlók, Budapest, Cser Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011. – Törzsgyűjtemény

Az így kialakult magyar címer első jelentősebb változtatása az 1848–49-es szabadságharc idején esett meg. Kossuth Lajoshoz köthető a Szent Korona nélküli, cikornyásabb pajzsformán ábrázolt államcímer, melyet a köznyelv hazánk 1849-ben megválasztott kormányzó elnökének nevével összefüggésbe hozva, nemes egyszerűséggel Kossuth-címernek titulál. Bertényi Iván a következőképpen foglalta össze ennek történetét:

A valóság az, hogy a magyar alkotmányosság, államiság és függetlenség jelképét jelentő Szent Koronát nem Kossuth Lajos rendelkezésére tűnették el a címerünkből. Nemzeti függetlenségünk materiális kifejező jelképének eltűntetése éppen „ellenkező előjelű”. Ugyanis ahhoz köthető, hogy az újonnan trónra lépett Ferenc József az 1849-es olmützi alkotmánnyal Magyarországot a tartományok rangjára süllyesztette, s ezt jelezte a Szent Korona eltűntetése. Bár a magyar republikánus körök a korona levételével azt kívánták hangsúlyozni, hogy nem ismerik el a magyar országgyűlés hozzájárulása nélkül trónra lépő Ferenc Józsefet Magyarország királyának. Megjegyzendő, hogy Buda 1849. május 21-i visszafoglalása után a Nemzeti színház színlapjáról eltűnt a koronás címer és Kossuth-címer került helyére. Egészen július 8-ig így néztek ki a színlapok, majd július 15-ig címer nélkül jelentek meg, ugyanis gyakorlatilag letépték a papír azon részét, ahol a címer volt található. Ezután ismét koronás címerrel jelentek meg a színlapok.

A Nemzeti Színház Kossuth-címerrel és koronás címerrel ellátott színlapja. A szerző által készített montázs – Színháztörténeti és Zeneműtár. A képek forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár 

Ennek ellenére azonban a Szent Korona a független Magyar Királyság jelképeként került le a címerről és nem azért, mert Kossuth így rendelkezett volna. Hiszen a Függetlenségi Nyilatkozatot követő, 1849. április 14-én kimondott trónfosztás a Habsburg-háznak és jelképeinek szólt, és nem egy esetleges független Magyar Királyság létének. Nem található olyan dokumentum, amely bizonyítaná, hogy Kossuth Lajos kézjegyével szentesítve elrendelte volna a Szent Korona levételét címerünkről. Bár megjegyzendő, hogy létezik Kossuth Lajosnak egy 1823-ban kelt ügyvédi levele, ahol koronátlan kiscímer-ábrázolás látható, de ez valószínűleg díszitőelemként – és nem egy köztárasaság létrehozására való burkolt igényként – került oda, hiszen az ilyenforma ábrázolás a képzőművészetben már évszázadokkal a kelt levél előtt létezett. 1849-ben néhány címerábrázolásban láthatunk nemcsak sisakdíszként, de a kettős kereszt alól is hiányzó korona nélküli ábrázolást, ennek ellenére az 1848–49-es szabadságharc honvéd zászlóinak többsége koronás címert ábrázolt.

Az 1915. november 6-i rendelettel megállapított Osztrák–Magyar középcímer. A kép forrása: Wikimedia 

Az 1867-es kiegyezést követően háromféle hivatalos magyar címer létezett. A már bemutatott, ma is használt címer a „kiscímer” titulust kapta. Emellett létezett egy közép- és egy nagycímer is. A Szent Koronával és két angyal pajzstartóval (a hagyomány szerint Szent Mihály és Szent Gábor arkangyalokkal) ábrázolt középcímerben a társországok címereire került rá a kiscímer pajzsa, úgy, hogy részben takarja azokat. A középcímer heraldikai jobb felső részén látható Dalmácia címere, kék alapon három oroszlánfejet ábrázol, mely a három dalmát város Raguza, Spalato és Zára (ma Dubrovnik, Split és Zadar) jelképe. A bal felső rész a sakktáblaszerűen ezüst–vörös elrendezésű horvát címer. Balra lent Erdély címere látható a három nemzetet ábrázoló sassal (magyarok), égitestekkel (székelyek) és hét vártoronnyal (szászok), jobbra lent pedig Szlavónia címere ezüsttel szegélyezett, kék alapon arany csillaggal, alatta vörös pólyában lévő nyesttel. A címerpajzs alján a korsón álló kétfejű sas Fiume (Rijeka) szabad királyi város címere, mely mellé jobb oldalra 1915-től Bosznia felhőből kinyúló, kardot tartó kart ábrázoló címerét is megjelenítették. A nagycímer annyiban különbözött a középcímertől, hogy azon középen a Habsburg-ház kétfejű sast ábrázoló címere is megjelent, a kiscímer közepét betakarva. Egy 1915. november 6-i királyi rendelettel létrejött egy közös osztrák–magyar államcímer is, mely két pajzson a két egyenrangú állam címerét jelenítette meg. A heraldikai bal oldalon lévő magyar középcímer pajzsát egy angyal, Ausztria császári korona sisakdísszel ellátott, társországokkal kiegészített címerpajzsát egy (griffmadárra emlékeztető) ún. heraldiaki párduc tartja. A két címerpajzsot egy harmadik, kisebb címerpajzs kötötte össze, mely a Habsburg-uralkodóház címerét ábrázolta. A címerek alatt szalagon az „Indivisibiliter et Inseparabiliter” (elválaszthatatlanul és feloszthatatlanul) felirat olvasható. A magyar intézmények a kiscímert használták, melynek két oldalán vagy két pajzstartó angyal állt, vagy jobbról cserfa-, balról olajfaág övezte.
Az I. világháborút követően, a Monarchia felbomlásával az 1918. november 16-tól 1919. március 21-ig fennálló köztársaság az ún. Kossuth-címert tekintette hivatalos államcímernek. Ezt még a Tanácsköztársaság is megtartotta, de a kommunista rémuralom idején gyakran használtak ötágú csillagot hivatalos dokumentumok pecsétjeként. A Tanácsköztársaság bukása után a magyar államforma ismét királyság lett, élén a kormányzóval. A két világháború közötti időszakot a történelmi szakzsargon összefoglalóan a Monarchia egykori ellentengernagyának, a király nélküli királyság kormányzójának, nagybányai Horthy Miklósnak a nevéből származtatva Horthy-korszaknak nevezi. Horthy Miklós Magyarországa visszatért a koronás kiscímer használatához, sőt 1939-től – a Trianonban elveszített területek visszacsatolásával – a középcímer reprezentálta hazánkat egészen 1945. január 1-ig. Ekkor ugyanis az uralkodó nyilas párthatalom az ún. Szálasi-címert, vagy más néven hungarista címert vezette be. Ez lényegében a koronás kiscímer, mely alatt egy nagy H-betűt és a Hungarista Mozgalom jelvényét, a nyilaskeresztet jelenítették meg.
Az 1946. február 1-én kikiáltott köztársaság – 1849 politikai örökségéhez és az 1918–19-es hagyományokhoz nyúlva – a koronátlan kiscímert, vagyis a Kossuth-címert használta, azonban nem sokáig, mert a kezdődő kommunista diktatúra alatt az 1949. évi XX. törvény alapján létrehozták a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett ún. Rákosi-címert, mely nemcsak esztétikai torzszülött, de a címerkészítés szabályait is megerőszakolta, ezért heraldikailag nem is tekinthető igazi címernek. Hiszen annak még a legalapvetőbb eleme, a pajzs is hiányzik. De ez az akkor uralkodó diktatúra képviselőit nem is nagyon érdekelte. 1956-ban ezt a címert mint a zsarnokság szimbólumát kivágták a zászlóból. A forradalom szintén a Kossuth-címert tekintette a magyar államiság címerének. Az 1956-ot követő kádári restauráció 1957-ben egy új címert alkotott meg, Légrády Sándor grafikusművésznek jutott a „megtisztelő” feladat (egy leszármazottja elmondása szerint az államhatalom kegyetlen nyomásnak vetette alá ez ügyben a művészt), hogy – az akkori államhatalom fejének, Kádár Jánosnak a nevével fémjelzett – Kádár-címert megtervezze. A címer esztétikájában és heraldikai jegyeiben is jelentős fejlődést mutatott a Rákosi-címerhez képest, hiszen a nemzeti és vörös zászlókkal átfont búzakalász heraldikailag összhangban van a középen lévő, Kossuth-címer pajzsára emlékeztető piros-fehér-zöld mezőket ábrázoló pajzzsal. (Légrády eredetileg a Kossuth-címert akarta a pajzsra festeni, de ezt nem engedték meg neki). A Rákosi-címerből származó, heraldiakilag teljesen szabálytalanul ábrázolt kék mezőn vörös csillagból áradó fénysugár viszont nagyot ront az összképen.
Az 1980-as évek végén, a rendszerváltás közeledtével nyilvánvalóvá vált, hogy a jövendőbeli köztársasági államforma számára a Kádár-címer elfogadhatatlan. A rendszerváltás bekövetkeztével az első komolyabb parlamenti vitát az új, köztársasági államforma címerhasználata váltotta ki. A két potenciális címer a koronás kiscímer és a Kossuth-címer voltak. Az előbbi használatát az ezeréves államiságunk hagyománya, az utóbbit a forradalmi-demokratikus hagyományok indokolták. Az országgyűlés többsége az akkori kormánypárt, az MDF vezérletével az előbbit szavazta meg, melyet a már említett 1990. évi XLIV. törvényben szentesítettek, és ez a jogfolytonos alapja mai címerhasználatunknak.

A Magyar Királyság nagycímere angyalos pajzstartókkal a budai vár falán. A kép forrása: Wikipédia

Köszönjük Somogyi Győző festőművész úrnak a képei közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

• Bertényi Iván: Államcímerünk pajzson kívüli alkotóelemei. In: Pázmány Law Working Papers, 2. évf. 15. sz. (2011) https://plwp.eu/docs/wp/2012/2011-15.pdf
• Bertényi Iván: Magyar címertan, Budapest, Osiris Kiadó, 2003. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1062171
• Bertényi Iván (szerk.): A történelem segédtudományai, Budapest, Pannonica – Osiris, 1998. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/334838
• Biró Aurél – Seremetyeff – Papp János: Szűz-Mária-ábrázolású katonai zászlók, 1508–1945, Budapest, Pápa, HM Hadtörténeti Múzeum és Intézet, Jókai Mór Városi Könyvtár, 2015. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3625604
• Bokor József (szerk.): A Pallas nagy lexikona. Az összes ismeretek enciklopédiája tizenhat kötetben, Budapest, Arcanum, FolioNET Kft., 1998. https://mek.oszk.hu/00000/00060/
• Kottra Györgyi: Magyar zászlók a honfoglalástól napjainkig, Budapest, Kossuth – Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3292635
• Ivánfi (Jancsik) Ede: A magyar birodalom vagy Magyarország s részeinek címerei, Budapest, AKV-Maecenas, 1989. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/741308
• A 2011. évi CCII. törvény Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1100202.tv
• Magyarország alaptörvénye, Budapest, Patronomicum, 2023. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3929264
• Nyulásziné Straub Éva: Magyarország címerkönyve. A heraldika alapjai, Budapest, CEBA Kiadó, 2001. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/806586
• Somogyi Győző: Magyar hadizászlók, Budapest, Cser Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3279009

 

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Jókai 200 logó

1999-ben, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulójának esztendejében jelent meg az akkor huszonkét éves Varró Dániel tollából a derűs és bravúros tartalmi, formai remeklés, a Petőfi Sándor című háromrészes költemény. A helység kalapácsa című komikus eposzt mintázó harmadik részben 1848. március 15., „Petőfi napjának” reggele a márciusi ifjak négyesfogatának megidézésével elevenedik meg.

Az eposzi szabályoknak megfelelően állandó jelzők (epiteton ornans) kísérik a nap hőseit. Petőfi mindvégig „minden múzsafiak lánglelkü vezére”, Jókai Mór pedig mint a „bableves elnevezője” szerepel.
De miért épp a bableves azonosítja a költeményben „a mesék országának koronázatlan királyát” (Kosztolányi)? Mert valószínűleg nincs magyar ember, aki ne ismerné ezt a „sokízű finomságot” – ahogy Gundel Károly szakácskönyve minősíti az ételt (lásd még alább is) –, s az is biztosra vehető, hogy sokkal többen kóstolták a leves valamelyik változatát az elmúlt évtizedekben, mint ahányan vissza-visszatérő olvasói Jókainak napjainkban.
Az emlékévek éles fénnyel világítják meg az adott személy életművének és életének minden részletét, így Jókai Mór 200. születésnapjának évében az író nevét viselő bableves és az első felesége, Laborfalvi Róza (1817–1886) színésznő által évtizedeken át vezetett híres-remek konyha is reflektorfénybe került.

Laborfalvi Róza mint Gertrudis, Barabás Miklós metszete, 1846 – Színháztörténeti és Zeneműtár

A legenda szerint március 15. estéjén ismerkedett meg egymással a pár a műsorváltozásként színpadra került mű, Katona József Bánk bánja előadásán, amelyben Laborfalvi Róza Gertrudist játszotta. A gesztus is legendás: a művésznő saját kokárdáját tűzte az ifjú Jókai mellére, amikor az a márciusi ifjak egyikeként felment a színpadra beszédet tartani. Mikszáth Kálmán így beszéli el a jelenetet:

Valójában már korábbról ismerhették egymást, s mint köztudott, Petőfi és a Jókai család rosszallása ellenére házasodtak össze. (Lásd erről korábbi blogbejegyzésünket!)

Jókai Mór és Laborfalvi Róza, fénykép, a verzón olvasható bejegyzés szerint: „1873 aug. 29.”. Jelzet: Arckép 1126. – Kézirattár A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Az író és a színésznő csaknem négy évtizedig tartó kapcsolatának egyik biztos alapja volt, hogy Laborfalvi Róza híresen jól főzött és odaadóan gondoskodott férjéről. Jókay Jolán (1849–1922), Jókai Mór bátyjának, ásvai Jókay Károlynak a leánya így ír visszaemlékezésében:

A fentiek szerint eredendően tán a babot nevezték „Jókay-babnak”, s ez, illetve Jókainak az ebből főzött ételhez fűződő viszonya híresült el… Nem tudni biztosan. Ami tudható: hogy Jókai gourmet, azaz ínyenc volt, hogy Laborfalvi Róza híres konyhát vitt, és a babba főzött malacköröm Jókai kedvence volt; valamint az, hogy a bableves variációi több Jókai-műben is megjelennek. A mi lengyelünk című regényben több fogás között csipetkével (csipedettel) és disznókörömmel szerepel:

Az Öreg ember, nem vén ember című regényben „Az a drága jó bableves disznókörömmel” ismét megjelenik, s „a drága jó bablevest az utolsó cseppig elköltik” mondja Az arany emberben az író. A Jókay Jolán által is emlegetett híres részletben pedig, A kőszívű ember fiai elején Baradlay Richárd és Pál úr párbeszédében olvassuk:

Számos helyen szerepel tehát a bableves, de a recepttel sehol nem találkozunk, ahogy nem tudni pontosan azt sem, Laborfalvi Róza hogyan készítette a malackörmöt babba főzve. Jókai elutasította, ha tőle kértek receptet.

Mindezek együtt állhatnak a Jókai-bableves elnevezés mögött, amely csak fél évszázaddal az író halála után tűnik fel a szakácskönyvekben, de amelyet minden bizonnyal főztek csülökkel és kolbásszal, fehér vagy tarkababbal, sokféleképpen – talán Jókaira is emlékezve szerte Magyarországon. Gundel Károly híres szakácskönyvének első magyar nyelvű, 1937-es kiadásában nem szerepel még a Jókai-bableves, csak az 1980-es években tűnik fel, abban a kiadásban, amelyet a fiai átszerkesztettek, s mely azóta is többször megjelent. (Lásd még erről: Vinkó József: Jókai rá sem ismerne a bablevesre. In: Magyar Konyha online, 2020. május 2.)
Álljon itt most a Gundel-változat receptje – a könyv általános iránymutatása szerint – hat személyre!

A Jókai-bableves receptje. In: Gundel Károly: Kis magyar szakácskönyv, átd. Gundel Ferenc és Gundel Imre, Budapest, Corvina, 3. kiadás, 1984, 20. – Törzsgyűjtemény

Biztos, hogy az idei március 15. ünnepi, s tán esős hétvégéjén sok konyhában forrott a fazékban Jókai-bableves, csipetkével (csipedettel) vagy anélkül, csülökkel vagy kolbásszal – számos változatban. S reménykedjünk abban is, hogy az emlékév kapcsán Márai Sándor fordulatával élve, visszatérünk Jókaihoz, aki, ha nem is lesz tán soha többet – mint hajdanán volt – a magyarok által legtöbbet forgatott szerző, de újra többen emelik le a polcról műveit.

Jókai Mór kritikai kiadás a nemzeti könyvtár irodalmi olvasójának polcain. A hiányzó kötetek az olvasói asztalok valamelyikén

A nemzeti könyvtár olvasóterében Jókai műveinek kritikai kiadása szabadpolcon elérhető, a Magyar Elektronikus Könyvtárban Jókai Mór számos regényeinek digitalizált változata olvasható, Copia című szolgáltatásunkban elérhetővé váltak a Kézirattárban őrzött Jókai-versek, 2025 februárjában megrendezett háromnapos konferenciánkon pedig, kiemelve a kései műveket, új fénytörésbe került Jókai Mór életműve.

Blogunk kapcsolódó bejegyzései a megjelenés időrendjében:

• Jókai hármat írt – heti különlegesség, 2012. július 21.
• „Mesemondó, nagy gyermekünk” – Jókai Mór születésnapja – 1825, 2014. február 18.
• „Most aludni fogok”, 2014. május 5.
• Jókai Mór forradalmi interjúja – Éljen a haza!, 2017. március 15.
• A szigetvári vértanúk 1. rész. 160 évvel ezelőtt mutatták be Jókai Mór színművét, 2020. március 31.
• A szigetvári vértanúk 2. rész. 160 évvel ezelőtt mutatták be Jókai Mór színművét, 2020. április 1.
• A sokarcú város. Pozsony képe Jókai Mór munkáiban. Beszámoló „A város megjelenítésének mediális változatai. Humántudományok, építészet, kommnikációelmélet” című konferencián elhangzott előadásról, 2022. november 10.
• „Íme! felfedeztük! Ami a világ minden tudós akadémiájának nem sikerült.” Első rész. A magyar széppróza napja, 2023. február 17.
• „Íme! felfedeztük! Ami a világ minden tudós akadémiájának nem sikerült.” Második rész. A magyar széppróza napja, 2023. február 18.
• Magyarország időszaki politikai központja (A reformkori Pozsony Jókai Mór műveiben). A Fővárosok – fő városok című konferencián elhangzott előadás ismertetése – Első rész, 2023. december 29.
• Magyarország időszaki politikai központja (A reformkori Pozsony Jókai Mór műveiben) – Második rész. A Fővárosok – fő városok című konferencián elhangzott előadás ismertetése, 2023. december 30.
• Monnó fenegyerekek. Jókai Mór levele Szilágyi Sándor történészhez, 2024. október 11.
• Hommage à Jókai. A nagy mesemondó emlékezete ex libriseken, 2025. február 18.
• A Bella-versek. Adalékok Jókai Mór utolsó alkotói korszakához, 2025. február 26. 
• Nagy Bella, Boér Hermin, Blaha Lujza, Jászai Mari és Manga szerepe Jókai Mór Fekete vér című darabjában. Első rész, 2025. március 11.
• Nagy Bella, Boér Hermin, Blaha Lujza, Jászai Mari és Manga szerepe Jókai Mór Fekete vér című darabjában. Második rész 2025. március 12.

sa (Főigazgatói Kabinet)

Jókai Mór születésének 200. évfordulója alkalmából az Országos Széchényi Könyvtár, a HUN-REN BTK Irodalomtudományi Intézet, a Jókai 200 kutatócsoport és a Szegedi Tudományegyetem Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskolája 2025. február 17–19. között rendezte meg a Jókai 200 bicentenáriumi konferenciát, melyen munkatársaink is előadtak.
Patonai Anikó Ágnes, a Színháztörténeti és Zeneműtár munkatársa előadását Jókai Mór Fekete vér című drámájáról két részben közöljük.

Jókai Mór Krecsányi Ignácnak dedikált képe, Jókai Mór díszmagyarban, mellén a Szent István-rend 1876-ban neki adományozott kiskeresztje és a Szent Száva-rend 1894-ben adományozott nagykeresztje és csillaga. Fotó: Strelisky, Budapest, 1897. Jelzet: SZT NSZ KB J 32 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény, fotógyűjtemény

• 
• 

Nagy Bella első fellépése a Fekete vér bemutatója utáni napon, november 26-án volt a Kisfaludy Színházban, Hermann Sudermann Otthon című darabjában, amelyet Jókai nem tudott megnézni, mert előző este a Fekete vér premierjén megfázott. Aznap Jászai Marinak írt válaszában igyekszik a maga részéről is tisztázni a félreértést:

A Fekete vérről szóló kritikákban többnyire csak megemlítették Boér Hermint mint az egyik mellékszerep alakítóját. A Budapesti Naplóban Ábrányi Emil dicsérte:

Sebestyén Károly is pozitívan nyilatkozott róla a Magyarországban, bár utóbbi az ügy hátterének ismeretében inkább ironikusan hangzik:

Az epizódszerepnek járó hallgatással vagy rövid említéssel szemben a Pesti Naplóban Ambrus Zoltán Manga szerepét kiemelten fontosnak tartotta:

Ambrus Zoltán író. Jelzet: SZT KA 3.566/1 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény, fotógyűjtemény

Bródy Sándor Ambrus véleményét osztja a Nemzeti Színházat igen hevesen bíráló soraiban:

Bródy Sándor író. Jelzet: SZT KB 24.005 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény, fotógyűjtemény

Akik szerint Manga csak egy epizódszerep, vagy kifejezetten jónak, de legalábbis megfelelőnek tartották Boér Hermin alakítását, vagy nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a színésznő hogyan jeleníti meg a cigányasszonyt a színpadon. Azok viszont, akik szerint Manga kiemelten fontos része a darabnak, a megformálására egyedül Jászai Marit tartották alkalmasnak.
Utóbbiak Jókai saját értelmezése felől közelítették meg a drámát, amely szerint Manga tragikus hősnő, aki tragikus vétséget követett el azzal, hogy a saját gyermekét elcserélte, mert azt hitte, így jobb életet biztosít neki. A színpadon látható cselekmény ennek a következménye. A végkifejlet is tragikus, hiszen Simon az anyja vétke miatt bűnhődik, amit Mangának ennek tudatában végig kell néznie. Simon is tragikus alak, a negatív főhős (az eredeti cím: Cigánynő fia szintén erre utal) aki rossz természetét annak köszönheti, hogy nem az övéi között nőtt fel, bukása így helyreállítja a világrendet, ugyanakkor a szánalmat is kiváltja. Manga szerepértelmezésének tétje tehát az, hogy belelátható-e Jókai darabjába a hübrisz, felemelve ezzel a darabot a tragédiák szintjére, vagy pedig a gyerekcserét egy korabeli divatos, fantasztikus elemnek tartva a dráma csak egy ötvenesévekbeli társadalmi tablóként értelmezhető. Utóbbira maga Jókai adja meg a lehetőséget, amikor még a bemutató előtt megjelent rövid cikkben arról ír, hogy mivel a Fekete vér a szabadságharc utáni rendkívüli idők rendkívüli eseményeiről és embereiről szól, nem tartják majd hitelesnek a nézők. 

A Fekete vért a színlapok tanúsága szerint a november 25-i premier után még 26-án, 27-én, december 2-án, 7-én, és 17-én játszották Manga szerepében Boér Herminnel.

• 
• 
• 
• 
• 
• 

A színház szereposztó könyvében december 20-án írták a szerep cseréjét: Jászai Mari átvette Mangát, ugyanekkor Citerát is Paulayné Adorján Berta.

Paulay Edéné Adorján Berta színésznő, fotó: Goszleth István. Jelzet: SZT KB 3.524/2 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény, fotógyűjtemény

Erről Jászai Mari még aznap értesítette Jókait:

Jászai Mari elszántságának köszönhetően a december 26-i előadáson már ő alakította Mangát.

December 27-én a Magyar Hírlap hasábjain Bródy Sándor számonkéri a Jókaival szemben méltatlannak tartott eljárást a szerep kiosztásával kapcsolatban, Festetics Andort, a Nemzeti Színház igazgatóját rossz vidéki színésznek és magát királynak képzelő szegény betegnek titulálva. Jászai Mari alakítása szerinte színháztörténeti jelentőségű, mert nem csak a drámáról bizonyítja be, hogy jelentős mű, hanem játékával elérte, hogy a többiek, különösen a Corinnát alakító Márkus Emília is sokkal elmélyültebb, hitelesebb alakítást nyújtson.

P. Márkus Emília mint Corinna Jókai Mór Fekete vér című drámájában. Jelmeztervező: Kéméndy Jenő. Fotó: Strelisky. Jelzet: KB 4076/33 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény, fotógyűjtemény

• 
• 

A Manga szerepe körüli viszontagságokból látható, hogy Jókai Nagy Bellában is egy olyan művésznőt látott, aki képes arra, hogy Jókai bizonyos alakjait a szerző elképzelései szerint alakítsa a színpadon. Jókai ugyanúgy részt akart venni a darabja színpadra állításában, mint korábban Az arany ember esetében (erről lásd: Szalisznyó Lilla: Textológiai és filológiai megfontolások Jókai Mór regényadaptációinak (újra)értelmezése kapcsán – Az arany ember példája. In: ItK, 125. évf. 6. sz. (2021.), 742–773.) – a szereposztással azonban nem volt elégedett és amikor a vezetőség nem reagált pozitívan a közvetlen kéréseire, megpróbált másokon keresztül hatni rájuk.
Jászai Mari Manga-alakítása valóban színháztörténeti jelentőségű lehetett. Két alkotóművész különleges kapcsolatát mutatta meg, hiszen Jókai elképzeléseit egyedül Jászai Mari volt képes megjeleníteni a színpadon, ami leginkább talán a cigányos kiejtés alkalmazásából nyilvánvaló. Boér Hermin akcentusa Jókai szerint tönkretette Manga valódi karakterét, Jászai Marié viszont az egyik mellékszereplőből a dráma kulcsfigurájává tette Mangát. Ugyanazzal az eszközzel élt, mégis tragikus hősnővé tett egy olyan karaktert, amellyel addig a közönség egészen más kontextusban, a népszínművek alakjaként találkozott. Jászai ezzel a darabot a népdráma értelmezési kereteibe emelte, a szerző szándékainak megfelelően. Jókai utolsó, saját maga által színpadra alkalmazott művével akarhatta visszahozni a népszínművet a Népszínházból a Nemzeti Színházba, mégpedig annak „nemesebb” válfaját, a népdrámát, amely a társadalmi mondanivalót is szem előtt tartja. Ezt azonban csak rövid időre sikerült elérnie. A karácsonyi előadáson kívül már csak egyszer, január hatodikán lépett fel Jászai Mari Mangaként, ez délutáni előadás volt, leszállított helyárakkal.

Patonai Anikó Ágnes
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

A Jókai 200 bicentenáriumi konferencián munkatársaink által elhangzott további előadások összefoglalói:

• Szentkereszti Máté: Betekintés Jókai Gazda Kertjébe. A Digitális Bölcsészeti Központ virtuális kertrekonstrukciója
• Baranyai Laura: A Bella-versek. Adalékok Jókai Mór utolsó alkotói korszakához
• Patonai Anikó Ágnes: Nagy Bella, Boér Hermin, Blaha Lujza, Jászai Mari és Manga szerepe Jókai Mór Fekete vér című darabjában. Első rész
• Vesztróczy Zsolt: „Ja hovorím szlovenszki, ale ja szom uherszki” A szlovákkérdés Jókai Mór szabadságharc alatti publicisztikájában

Jókai Mór születésének 200. évfordulója alkalmából az Országos Széchényi Könyvtár, a HUN-REN BTK Irodalomtudományi Intézet, a Jókai 200 kutatócsoport és a Szegedi Tudományegyetem Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskolája 2025. február 17–19. között rendezte meg a Jókai 200 bicentenáriumi konferenciát, melyen munkatársaink is előadtak.
Patonai Anikó Ágnes, a Színháztörténeti és Zeneműtár munkatársa előadását Jókai Mór Fekete vér című drámájáról két részben közöljük.

Jókai Mór a Fekete vér bemutatója alkalmából Festetics Andornak dedikált fényképe, 1898. november 25. Fotó: Ellinger Ede. Jelzet: SZT NSZ KB J 29 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény, fotógyűjtemény

Jókai Mór 1891-ben írta meg a Fekete vér című regényét, amit később színpadra alkalmazott. 1898. június 16-án levélben számol be Nagy Bellának arról, hogy éppen egy darabját tisztázza, mert el akarja küldeni a nemzeti színház igazgatóságának – ez minden bizonnyal a Fekete vér lehetett. Nagy Bella két nappal később tette le színivizsgáját Rákosi Szidi intézetében Elektrát alakítva. (Jókai Mór és Nagy Bella levelezését Fülöp Dorottya közölte. In: Irodalomismeret, 2024/4.)

• 
• 

Június 24-én gróf Festetics Andor, a Nemzeti Színház igazgatója értesíti Jókait, hogy az ekkor még a Cigánynő fia címet viselő darabot előadásra elfogadta (Festetics Andor Jókai Mórhoz, Gödöllő, 1898. június 24. Kézirattár, Fond V/163/3.) Jókai ezt a hírt is megosztotta Nagy Bellával, majd szeptember 23-án a következőket írta neki:

• 
• 
• 

Nagy Bella válaszában nincs szó a szerep felolvasásáról, de ígéretet kapott egy meghallgatásra. Október 8-án a Fekete vér próbái is megkezdődtek a Nemzeti Színházban. Jókai reklamált a szereposztás miatt, kifogásaira Festetics ezt válaszolta:

Festetics a levélhez mellékelte a súgópéldányt, azzal a megjegyzéssel, hogy számít rá, hogy Jókai maga fogja a darabot felolvasni az olvasópróbán, ami így is történt október 14-én. Erről a sajtó is beszámolt.

Gyenes László színész Festetics Andornak dedikált fényképe, 1900. május 3., Festetics-album. Jelzet: SZT Album 152. – Színháztörténeti és Zeneműtár, fotógyűjtemény

Nagy Bellát október 19-én a Nemzeti Színház színpadán hallgatták meg (Bródy Sándor szavaival élve) egy „kisebb színházi vérbíróság jelenlétében”, a próbán „civil” hallgatóságként csak Jókai Mór és Bródy Sándor vett részt. Utóbbi a Magyar Hírlapban lelkendezve számolt be a fellépésről, szerinte Nagy Bella „kiváló, sőt szenzációs egyéniség, egy tüneményes, drámai talentum”. (b. s. [Bródy Sándor]. In: Magyar Hirlap, 8. évf. 290. sz. (1898. október 20.), 9.)
November 11-én Gyenes László komoly megbetegedése miatt Császár Imre vette át Lenke Simon szerepét.
A Fekete vér főpróbája 1898. november 24-én volt, majdnem teltház előtt. A főpróba után Jókai levelet írt a következő szöveggel:

A levélről korábban úgy gondolták, hogy azt Jókai Blaha Lujzának írta, ez azonban tévedés. A levél 1939-ben került Kézirattárunkba, Ernst Lajos gyűjteményéből a Blaháné című cikkel lehetett együtt, ezért gondolhatták annak idején, hogy a címzettje Blaha Lujza volt.
A Színháztörténeti Tár gyűjteményében fennmaradt szereposztó könyv szerint Manga szerepét 1898. október 8-án osztották ki Boér Herminnek – a levél tehát neki szólt.
A Fekete vér az 1898. november 25-i bemutatóján a következő szereposztásban került színpadra:

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Boér Hermin eredeti neve Gläzer volt, Keszthelyen született 1860-ban, 1877-től 1883-ig a kolozsvári színház, 1885-től 1910-ig a Nemzeti Színház tagja volt. Megbízhatónak és sokoldalúnak tartották. Amikor 1883. május 19-én a kolozsvári nyári színházban Victor Hugo Borgia Lukreciájának címszerepét alakította, a következőt írta róla az Ellenzék című lap:

Boér Hermin színésznő. Fotó: Goszleth István. Jelzet: SZT KB 10.848/4 – Színháztörténeti és Zeneműtár, Színháztörténeti gyűjtemény, fotógyűjtemény

Jókai mégsem nyugodott bele, hogy Boér Hermin legyen Manga. Közvetlenül a főpróba után megbízta Tábori Róbertet, a Pesti Napló munkatársát, hogy keresse fel Jászai Marit és kérje meg, hogy vegye át a szerepet – mindez abból a levélből tudható, amelyet Jászai Mari 1898. november 25-én írt Jókainak.

Patonai Anikó Ágnes
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

A Jókai 200 bicentenáriumi konferencián munkatársaink által elhangzott további előadások összefoglalói:

• Szentkereszti Máté: Betekintés Jókai Gazda Kertjébe. A Digitális Bölcsészeti Központ virtuális kertrekonstrukciója
• Baranyai Laura: A Bella-versek. Adalékok Jókai Mór utolsó alkotói korszakához
• Patonai Anikó Ágnes: Nagy Bella, Boér Hermin, Blaha Lujza, Jászai Mari és Manga szerepe Jókai Mór Fekete vér című darabjában. Második rész
• Vesztróczy Zsolt: „Ja hovorím szlovenszki, ale ja szom uherszki” A szlovákkérdés Jókai Mór szabadságharc alatti publicisztikájában

A női zeneszerzők és előadóművészek munkásságának feltárása manapság nemzetközi vonatkozásban is népszerű és kutatott témának számít, így a tárgyban olyan alkotók neve juthat eszünkbe, mint a szentté avatott középkori szerzetesnő, Hildegard von Bingen (1098–1179), Robert Schumann felesége, Clara Schumann (1819–1896), Mendelssohn nővére Fanny (1805–1847), Lili (1893–1918) és Nadia Boulanger (1887–1979) vagy a francia hatok egyetlen női zeneszerzője, Germaine Tailleferre (1892–1983). Magyar viszonylatban is számos olyan kiemelkedő egyéniség képviselte e vonalat a 19. századtól egészen napjainkig, mint például a zenetörténész-zeneszerző Selden-Goth Gizella (1884–1975), Kodály Zoltán felesége, Sándor Emma (1863–1958) vagy Szőnyi Erzsébet (1924–2019). Mostani áttekintésünkben a nemzeti könyvtár zenei gyűjteményében található zeneszerzői és előadóművészi hagyatékok dokumentumaiból, valamint a tár bámulatosan sokszínű nyomtatott és kéziratos állományából válogattunk a teljesség igénye nélkül.

A Zeneműtár talán legértékesebb dokumentumai közé tartozik az az adománylevél, amely korának egyik kiemelkedő zeneszerzőjétől és zongoraművésznőjétől – a fővárosban is nagysikerű hangversenyeket adó –, Clara Schumanntól származik.

Clara Schumann portréja – Színháztörténeti és Zeneműtár, Schumann, Clara 1/1

Az 1856. február 26-i keltezésű irat is pesti tartózkodásának egyik különleges dokumentuma, amely szerint a művésznő nagyvonalú gesztussal, száz forintnyi adománnyal támogatta a Nemzeti Zenede felállítását. (A német nyelvű kézírásos alapítólevél magyar fordítását Mikusi Balázs e témában készült blogbejegyzésében olvashatjuk: „Száz forint Clara Schumanntól most – többet nyom a latban, mint kétezer Liszttől” - OSZK).   

Clara Schumann saját kezű aláírásával ellátott adománylevél a pesti Nemzeti Zenede javára – Színháztörténeti és Zeneműtár, Ms. mus. th. 234

A neves német komponista feleségének munkásságán kívül kevesebbet tudunk a 19. században Magyarországon komponálással foglalatoskodó női zeneszerzőkről. A főként nemesi származású alkotók közül Batthyány Miklósné Széchényi Franciskát (1783–1861) tartják az első magyar női zeneszerzőnek. Széchényi István unokaöccse, Széchényi Kálmán kutatásai – és 2018-ban megjelent könyvének – révén ma már jóval többet tudunk a család huszonnyolc tagjának zenei kapcsolatairól, így arról is, hogy Széchényi Franciskán kívül Széchényi Marietta (1886–1976) és Széchényi Félicie (1838–1920) is foglalkozott zeneszerzéssel.

 Batthyány Miklósné Széchényi Franciska: Az emlény. Jelzet: Ms. mus. 1352 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Az arisztokrácia köréből rajtuk kívül még akadnak olyan női zeneszerzők, akiknek alkalmi kompozícióját megőrizte a nemzeti könyvtár gyűjteménye. Ilyen a komponistaként számon tartott Zichy-Stubenberg Anna grófné (1821–1912) Dragoner Marsch című zongorára írt rövid alkotása is.
A Zeneműtár nyomtatott kottáinak egy részét magába foglaló ún. Musica practica gyűjteményében is több női szerző művével találkozhatunk. Jóllehet az alkotók neve ma már teljesen feledésbe merült, e dokumentumok több aspektusból is érdekes adalékokat rejtenek. A 19. század második és a 20. század első felében megjelent kották sajátosan díszített címlappal és általában egy prominens személyeknek szóló ajánlással rendelkeznek. Szabady Kata II. Magyar rhapsodia című zongoraművét gróf Tisza Istvánnénak (1855– 1925) ajánlotta. Jellegzetes példája a gyűjteménynek a későbbi színésznő, Sugár Sári (1919–1993) Budavári emlék címmel ellátott zongorára írt magyar ábrándja, amelyet 1905. április 21-én Habsburg–Lotaringiai Mária Valéria (1868–1924) főhercegnő születésnapjára komponált. A címlap érdekessége, hogy azon a fiatal alkotó képmása is megjelenik.

Sugár Sárika: Budavári emlék. Magyar ábránd – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 3520  

Hasonlóan dekoratív címlappal rendelkezik Pozorszky Valéria zongorára írt Tulipános indulója, amit a nagysikerű primadonnának, Fedák Sárinak (1879–1955) ajánlott. A szecesszió formavilágát tükrözik Imrik Kornélia Emlékeim felett gondolatok ábrándja, valamint „Álom”-keringő című zongorakompozícióinak címoldalai – ez utóbbit ifj. gróf Zichy Ödönné Bethlen Gabriellának (1888– 1965) ajánlotta.

Imrik Cornélia: Emlékeim felett gondolatok. Ábránd – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 1890

Magyarország egyik legrégebb óta működő zenei kiadója, a Rózsavölgyi és Társa jelentette meg Cserey Gyuláné zongorára írt Nász-keringőjét, amelyet gróf Zichy Rafaelnek (1877–1944) és Pallavicini Edinának (1877–1964) ajánlott házasságkötésük alkalmából. A címlapon a fiatal pár közös portréja látható szív alakú keretben, virágokkal díszítve.

Cserey Gyuláné: Nász-keringő – Színháztörténeti és Zeneműtár, Mus. pr. 1090

Talán nem meglepő, hogy a Zeneműtár önálló fényképgyűjteménye is számos unikális és a témába vágó felvételt tartalmaz. Ezek közül egyedülálló az a felvétel, amelyen Dohnányi Ernő (1877–1960) az első Magyar Női Vonósnégyes tagjaival szerepel első opuszának, a c-moll zongoraötös 1938-as előadása után.

Dohnányi Ernő és az első Magyar Női Vonósnégyes tagjai (Balról jobbra: Kálmán Mária, Ulbrich Hermin, Dohnányi Ernő, Szerémy Magda, Nagy Ilonka) – Színháztörténeti és Zeneműtár, Első Magyar Női Vonósnégyes 1/1

A nemzeti könyvtár zenei gyűjteményében elhelyezett hagyatékok között is találhatóak kifejezetten női zeneszerzőkhöz és előadóművészek életművéhez kapcsolódó dokumentumok. A zongoraművész, pedagógus és zeneszerző, Ticharich Zdenka (1900–1979) hagyatéka 1991-ben vételi úton került a Zeneműtár gyűjteményébe. Zdenka, a Nemzeti Zenedében eltöltött évei után Bécsben Emil Sauernél (1862–1942) és Ferruccio Busoninál (1866–1924) tanult zongorázni, majd zeneszerzési stúdiumokat végzett a berlini Zeneművészeti Főiskolán Franz Schrekernél (1878–1934). A művésznő sokoldalú személyisége hátrahagyott gyűjteményében is megmutatkozik: Zdenka pályafutásának dokumentációján kívül kivételesen gazdag és fényképészeti szempontból is felbecsülhetetlen anyagrész maradt fenn.

Ticharich Zdenka portréja. Angelo Fotos. Ticharich Zdenka hagyatéka – Színháztörténeti és Zeneműtár

Ticharich Zdenka szépsége nem csupán hagyatékának fotóanyagában mutatkozik meg, de alakja több képzőművészt – többek között Rippl-Rónai Józsefet, Pátzay Pált, Reményi Józsefet és Márffy Ödönt – is megihletett. A svájci származású francia zeneszerző, Arthur Honegger (1892–1955) állítólag a következőképpen vélekedett a művésznőről:

Ticharich Zdenka. Angelo Fotos – Színháztörténeti és Zeneműtár, Ticharich Zdenka hagyatéka

A Bartókkal azonos évben született zongoraművész és pedagógus, Braun Paula (1881–1962) hagyatéka is a Zeneműtár gyűjteményét gazdagítja. Braun Paula a Zeneakadémián Szendy Árpádnál (1863–1922), majd a nála öt évvel fiatalabb, nemzetközi hírű Edwin Fischernél (1886–1960) folytatott tanulmányokat. Később maga is kiemelkedő zongoratanár volt, amelyet több, nyomtatásban megjelent pedagógiai munka – például A kéztartás és billentés módszere – is tanúsít. Ráadásul neve a feltalálók körét is gazdagítja: ujjtorna készülékét 1918-ban Berlinben, billentyűs hangszerekhez készített kisegítő billentyűzetét pedig 1934-ben szabadalmaztatta Budapesten.

• 
• 

A hagyaték része Braun Paula Ritmus módszertan a magyar népzene alapvető dallamfordulatai nyomán című munkájának kézirata is, amelyet a karvezető, zenepedagógus, Szőnyi Erzsébet, Viski János (1906–1961) zeneszerzés-növendéke lektorált. A nemzeti könyvtár zenei gyűjteménye a hat éve elhunyt Szőnyi Erzsébet gazdag életművéből összesen 73 zenemű kéziratát őrzi, köztük A makrancos királylány című gyermekoperáét is.

Szőnyi Erzsébet: A makrancos királylány. Gyermekopera két felvonásban. Jelzet: Ms. mus. 7514 – Színháztörténeti és Zeneműtár

Laskai Anna (Színháztörténeti és Zeneműtár)

Felhasznált irodalom:

• Sadie, Julie Anne – Rhian Samuel: The Norton/Grove Dictionary of Women Composers, New York: W. W. Norton & Co., 1995.
• Király László: „Nők és zeneszerzés. In: Pannon Tükör, évf. 1. sz. (2017. január–február), 110–117.
• Széchényi Kálmán: In eine bessre Welt entrückt: die Grafen Széchényi von Sárvár-Felsővidék und die holde Kunst: 250 Jahre Musikgeschichte, Marktoberdorf, Seubert, 2018.
• Braun Paula: A kéztartás és billentés módszere, Budapest, Rozsnyai, [1908].
• Braun Paula: Die ersten 18 Klavierlektionen, worin Paula Braun veranschaulicht, wie man die Schwierigkeiten des Anfangs beseitigt, Bruxelles, Schott, 1932.
• Pintér Csilla Mária: Szőnyi Erzsébet. Magyar zeneszerzők 24., Budapest, BMC, 2014.

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százhuszonharmadik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Lustig Istvánt és gyűjteményét mutatja be.

Petry Béla grafikája. Jelzet: Exl.L/283 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Lustig István (1903–1944) szegedi ügyvéd a szegedi Ferenc József Tudományegyetem jogi karán végzett. Kapcsolatba került a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumával, és bekapcsolódott a Debrecenben működő Ajtósi Dürer Céh munkájába. Ezek mellett tagja volt a budapesti Magyar Exlibrisgyűjtők és Grafikabarátok Egyesületének (MEGE). Zsidó származású lévén, a második világháború idején többször behívták munkaszolgálatra, így halt meg 1944-ben.
Soó Rezső és Arady Kálmán mellett a korszak legnagyobb ex libris gyűjtőjeként tartják számon. Már az 1930-as években komoly kollekciója volt, a gyűjtéshez jó anyagi háttérrel rendelkezett, ezt bizonyítja, hogy a MEGE 1936-os cserejegyzékében 156, 1937-ben pedig mintegy 194 lapot kínált.

Révész Kornél rézkarca (alkalmi grafika) – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

1936-ban adományával – Pinterits Tibor mellett – ő alapozta meg a szegedi Somogyi-könyvtár ex libris gyűjteményét. Ez a saját lapjain kívül tartalmazta szegedi és Szegedről indult grafikusok, köztük Buday György, Bordás Ferenc, Vadász Endre és Tápai Lajos alkotásait, illetve szegedi városképeket és Szeged neves egyéniségei (Tonelli Sándor, Jáki Gyula, Ablaka György) számára készült ex libriseket. Tonelli Sándor közgazdasági és szociális író 1913–1941 között a Szegedi Kereskedelmi és Iparkamara titkára, majd főtitkára volt.

Tonelli Sándor ex librise (grafikus: S. K.). Jelzet: Exl.T/162 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Lustig István gyűjteménye gyorsan gyarapodott. 1939-ben már 320 saját lappal rendelkezett. Baráti viszony fűzte Vadász Endre grafikushoz. Vadász első kisgrafikai alkotásjegyzékét Soó Rezső közölte 1935-ben a Magyar Exlibris első számában, a másodikat Lustig István adta ki német nyelven 1936-ban, majd 1939-ben jelent meg Lustig újabb német nyelvű katalógusa. Vadász kisgrafikái közt természetszerűleg sokat (több mint negyvenet) találunk Lustig István nevére – ez Vadász ex libris munkásságának közel húsz százalékát teszi ki! Köztük az 1939-ben készített 260-as opusszámú lap szövegében („20 000 ex libris. Dr. Lustig István”) is tükrözi, hogy Lustignak ekkor már több tízezres gyűjteménye volt. A grafikán férfi látható májusfán, a 20 000 ex librisre utaló táblával.

Vadász Endre rézkarca (1939). Jelzet: Exl.L/349 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Fokozatosan egyre bővült a Lustig által foglalkoztatott művészek köre. A magyarok közül Vadász Endre mellett Buday György készített számára a legtöbb ex librist, rajtuk kívül Bajor Ágost, Drahos István, Révész Kornél, Bordás Ferenc, Haranghy Jenő, Zádor István, Pohárnok Zoltán, Radványi-Román Károly és Sterbenz Károly neve említhető. A Schorr Tibor- és Dinnyés Ferenc-lapok is mutatják, hogy mennyire pártfogolta a szegedi grafikusokat.

Dinnyés Ferenc grafikája. Jelzet: Exl.L/298 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A külföldiek közül az olasz Enrico Vannuccini, Olmendo Mezzoli, Arnaldo Badodi, a német Adolf Kunst, Ottohans Beier, az osztrák Toni Hofer, Rose Reinhold, Hubert Woyty-Wimmer, a cseh Antonín Doležal és a lengyel Wojciech Jakubowski emelhetők ki mint általa leginkább kedvelt grafikusok. Az olasz Italo Zettitől Lustignak volt a legtöbb ex librise hazánkban, köztük egy nevére szóló grafikán Olaszország térképe látható híres városok ikonikus épületeivel.

Italo Zetti grafikája. Jelzet: Galambos/329 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A művészek széles körével való ismeretsége tette lehetővé, hogy Lustig nemzetközi viszonylatban is jelentős gyűjteményt hozzon létre; emellett a kor híres gyűjtőivel szintén rendszeres kapcsolatban állt. Kollekciójával 1934-től gyakran részt vett kiállításokon, komoly szerepet vállalt például a Szegeden 1934 októberében nyíló nemzetközi ex libris és alkalmi grafikai tárlaton. Jelentős nemzetközi anyaggal jelent meg a debreceni Ajtósi Dürer Céh által 1935 decemberében a Déri Múzeumban rendezett kiállításon is. Az 1940-es évekre már mintegy 350 saját névre szóló lapja, és összesen kb. 30 000 példányszámú gyűjteménye volt, benne sok minőségi – köztük kiemelten rézmetszetű és rézkarc – grafikával. A saját nevére szóló ex librisek mellett más lapokkal is cserélt, melyek dúcait, lemezeit tulajdonosuktól megvásárolta. Ex librisein gyakori motívumok a könyv, a könyvet őrző kutya, emellett a jogászi hivatás szimbólumai, attribútumai (paragrafus, Iustitia mérleggel, bíró talárban, megbilincselt rab) és a zsidó identitás jelképeként a Dávid-csillag. Egyik ex librise Radványi-Román Károlytól a zsidó íróktól származó könyveibe készült („Dr. Lustig István ügyvéd zsidó írók könyvtárából”) ötágú gyertyatartóval, könyvekkel.

Radványi-Román Károly fametszete (1935). Jelzet: Exl.L/417 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Mátyás király mint a jogállamiság megtestesítője jelenik meg jogarral, országalmával, hollós címerrel Drahos István alkotásán, a felirat: „Justitia est regnorum fundamentum” [Az igazságosság az országok talpköve].

Drahos István fametszete (1940). Jelzet: Exl.L/322 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Különleges ex libris típusok Lustig nevére az „ex libris etnographicis”, „ex theatraliis”, „ex occultis”, „dunántúli könyveiből”, „háborús könyveiből”, „olasz művészeti könyveiből”, „zenei könyveiből”, „gyermekkori könyveiből” feliratú művek. Ezek közé tartozik Havas László montázsszerű, aprólékosan kidolgozott grafikája a Dunántúlra utaló ember- és épületábrázolásokkal, jelképekkel.

Havas László grafikája. Jelzet: Galambos exl/236 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Lustig István és családtagjai nevére szóló alkalmi grafikákon a család a központi téma, de feltűnnek a második világháború okozta borzalmak megjelenítései is, kiemelten a halál motívuma. Háborús hadszíntéren könyvbe bújt csontváz, a Kaszás harcol a katonák ellen Parobek Alajos rézkarcán.

Parobek Alajos rézkarca (1938). Jelzet: Exl.L/327 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Lustig István gyűjteményének sorsa halála után szerencsésen alakult: Soó Rezső professzor Lustig özvegyétől egy tételben felvásárolta az akkorra megközelítőleg 40 000 lapból álló kollekciót, melyhez nagy tömegű csereanyag társult. Soó professzor ebből kb. 8000 lapot mint hiányzókat saját gyűjteményébe osztott be, a többit cserére használta fel. A későbbiekben Soó Rezső ex libris kollekciójának az Iparművészeti Múzeum részére történt átadása után – a jórészt a Lustig-gyűjteményből származó duplumokból – a keszthelyi Balatoni Múzeum kisgrafikai anyagába is került kb. 18 000 darab. Lustig lapjaiból így két rangos közgyűjtemény is részesült. Lustig István azon gyűjtők közé tartozott, akik nemzetközi kiterjedésű ex libris anyagukkal a külföld felé is képviselték hazánkat, s tették mindezt a 20. század első felének változó viszonyai között. Munkálkodásuknak nemegyszer, sajnálatos módon – ahogy Lustig sorsa is mutatja – a II. világháború tragikus eseményei vetettek véget.

Irodalom:

• 1937. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1937/1. sz., 4. 
• 1939. évi cserejegyzék. In: MEGE Kisgrafika, 1939/1. sz., 17.
• Galambos Ferenc: Lustig István (1903–1944). In: Kisgrafika, különszám, 1997, 9–11.
• Kürti Katalin, Sz.: Vadász Endre szegedi kapcsolatai. In: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1984/85–1., Szeged, 1986., 343–345. 
• Kürti Katalin, Sz.: Vadász Endre (1901–1944) kisgrafikái. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1978, Debrecen, 1979, 319–352.
• Magyar Mária, F.: Tények és remények. Ex libris gyűjtés a szegedi Somogyi-könyvtárban. In: Kisgrafika, 1974/3. sz., 23–27.
• Magyar Mária, Fodorné: Ex libriseinkről dióhéjban. In: Somogyi-könyvtári Híradó, 1972/4. sz., 245.
• Oeuvre-Katalogen ungarischer Exlibris-künstler I., Vadász Endre. Redigiert Lustig István, Szeged, Verein Ungarischer Exlibris-sammler und Graphikfreunde, 1936.
• Soó Rezső, Berei: Az Ajtósi Dürer Céh grafikai kiállításai. In: Magyar Exlibris, 1936/1. sz., 1–7. (Hozzáfűzve a kiállítási katalógus is, 1–8.)
• Soó Rezső: Debrecen exlibris-művészei I., Vadász Endre exlibrisei 1935 márciusáig. In: Magyar Exlibris, 1936/1. sz., 10.
• Soó Rezső: Debrecen exlibris-művészei II., Vadász Endre. In: Magyar Exlibris, 1936/4. sz., 56–66. 
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Lustig István (1903–1944). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 113–115. 

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész

A szentendrei születésű és nemzetközileg elismert tenorénekes, Stéger Ferenc (1824–1911) születésének 200. évfordulójára Stéger Ferenc és az opera világa címmel 2024. december 2-án nemzetközi konferenciát rendeztek a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban. Az azonos című, 2024. október 25-én nyílt kiállítás 2025. március 9-ig volt látogatható ugyanott. A konferencián munkatársaink is előadtak. Patonai Anikó Ágnes, A Színháztörténeti és Zeneműtár munkatársa előadásában Stéger Ferenc szerepével foglalkozott a Nemzeti Színház Festetics-korszakának vitáiban.

Stéger Ferenc a pesti Nemzeti Színház egyik vezető tenoristájaként évtizedekig énekelt főszerepeket, többek között Erkel operáiban. Pályája Zágrábban indult, de Pest után Európa számos színpadát bejárta, éveket töltött Bécsben, Prágában, Barcelonában, de sokszor megfordult például Amszterdamban, Milánóban, Torinóban és Bukarestben is.
A konferencián munkatáraink is előadtak. Az alábbiakban Patonai Anikó Ágnes ismerteti előadását.

A szentendrei Ferenczy Múzeumi Központban 2024. december 2-án Stéger Ferenc és az opera világa címmel megrendezett nemzetközi konferencia meghívója. A kép forrása: Ferenczy Múzeumi Centrum

Stéger Ferenc 1852. április elsejével elszerződött a Nemzeti Színháztól, először Prágába, majd Bécsbe. Festetics Leó 1852. május 20-án lett a színház intendánsa és ezt a pozíciót két és fél évig töltötte be, ezt az időszakot folyamatos csatározások jellemezték. A Stéger Ferenc születésének 200. évfordulóján megrendezett konferencián elhangzott előadás arról szólt, hogy ezekben a vitában hogyan, milyen összefüggésekben használták fel Stéger nevét – ezeket a megnyilvánulásokat kiemelve ugyanis a Nemzeti Színház korabeli viszonyainak egy érdekes részletére láthatunk rá.

Festetics Leó. In: Rédey Tivadar: A Nemzeti Színház története 1. Az első félszázad, Budapest, Magyar Könyvbarátok, 1937. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Festetics nyilvánosságnak szánt közleményeit a Jókai Mór szerkesztésében megjelenő Délibáb című, főleg szépirodalmat tartalmazó „hivatalos színházi lapban” közölte, amely 1853. január 2-val indult és az 1854. február 19-én szűnt meg. A lap megszüntetését maga Jókai kérte.

Délibáb: Nemzeti Színházi Lap, fel. szerk. Festetits Leó; szerk. Jókai Mór, 1. évf. 1.sz. (1853), Pest, Festetits Leó, 1853–1854. – Törzsgyűjtemény

A Délibáb cikkeire adott reakciók közül mennyiségük és rendszerességük miatt is kiemelkednek Császár Ferenc Divatcsarnokban 1853 júliusától és Fáncsy Lajos Cserháti álnéven a Pesti Naplóban 1854 júliusától publikált nyílt levelei.

• 
• 

Az újságírók Festetics intézkedéseit nyilvánosan bírálták, illetve a közvélemény és a nézők nevében is a legkülönfélébb elvárásokat támasztották vele szemben: kikből álljon a társulat, milyen legyen a műsor és így tovább. Festetics viszont mindezt alaptalan vádaskodásnak, személyes támadásnak, illetve a munkájába való illetlen beleszólásnak tartotta. A célja az volt, hogy minden körülmények között, változatos repertoárral zavartalanul biztosíthassa a színvonalas előadásokat, társulatban és bizonyos posztokban gondolkodott, a közönség és a sajtó viszont kedvenc énekeseit akarta, emellett megújított repertoárt kértek számon, mindezt lehetőleg annak elkerülésével, hogy az operaénekesek túlságosan nagy gázsit kapjanak. A problémák alapvető forrása tehát a pénzhiány, a Nemzeti Színház állandó anyagi gondjai voltak, és persze az opera és a prózai előadások egy fedél alá kényszerülése. Festetics hivatalba lépéséről a következőt írja a Délibábban:

Canzi Ágoston: Doppler Ferenc, Pest, 1853. Jelzet: KF 440 – Színháztörténeti és Zeneműtár grafikai gyűjtemény

1852. május végén, amikor Festetics hivatalba lépett, a közönség Stéger mellett már többeket nélkülözött az operatársulatból.
A Pesti Napló hasábjain közölt Cserháti levelekben 1854 júliusában ezt az időszakot így jellemzi a szerző (Fáncsy Lajos):

Festetics első intézkedéseinek egyikeként megpróbálta szerződtetni Hollósy Kornéliát és Stéger Ferencet, ám előbbi épp akkor ment férjhez, utóbbi pedig a színház kereteit meghaladó bért kért – ennek hiányában pedig nem akart többé Pesten fellépni.

A Budapesti Hírlap szerint viszont „túlbuzgó takarékosság”, hogy nem akarták Stégert jobban megfizetni. (1853. jún. 17., 743.)
És bár Stéger még Festetics hivatalba lépése előtt távozott, ennek felemlegetését az intendáns egyértelműen magára vette:

• 
• 

Festetics Leó és a sajtó egyre elmérgesedő viszonyában Stéger távozása sarkalatos ponttá vált, Stéger hiánya, jelen nem léte nem egyszerűen a színházról szóló közbeszéd része volt, hanem a közönség és a kritikusok az intendáns működésével szembeni ellenérzések egyik kifejezőeszköze, és viszont. Császár 1853. július 1-re dátumozott nyílt levelében írja:

Festetics válasza:

Válaszul Császár Ferenc éppen a sajtó hatástalanságát panaszolja az általa szerkesztett Divatcsarnokban:

Ebben a helyzetben nem maradt más lehetőség, mint a vendégszereplések, azok között pedig megpróbálni Stégert pótolni. Ami a vendégszerepléseket illeti, Festetics intendatúrája alatt erre kétszer került sor. Először már 1852 júniusában, amely a frissen kinevezett gróf sikereként jelent meg a sajtóban.

• 
• 
• 
• 

A vendégszereplés fénypontja természetesen a június 7-én, a személyesen megjelenő Ferenc József tiszteletére rendezett díszelőadás volt, amelyen az Ilka és a huszártoborzót játszották. Ez az este kiugróan magas bevételt hozott a színháznak, azonban ez leginkább a császár személyének volt köszönhető. Két évvel később a Cserháti levelekben az első vendégjáték-sorozat már egy lesz Festetics elhibázott intézkedései közül: e szerint a gróf:

A második vendégszereplés 1854 áprilisában volt, amely ezúttal is összefüggött a császárral: Ferenc József április 24-én kötött házasságot, az ez alkalomból tartott díszelőadáson A kunokat vitték színre. Festetics jegyzőkönyve szerint ennek a vendégszereplésnek az ötlete Stégertől származott: Franz Holding bécsi ügynökön keresztül ajánlkozott, konkrét fizetési igénnyel (250 ft-ot kért hat vagy hét előadásra), és amikor az intendáns a színház választmányi ülésén felolvasta az erről szóló levelet, azt tapssal fogadták a résztvevők. (Lásd Gróf Festetics Leo intendánsi jegyzőkönyve 1853 aprilis 1ső-től 1854 aprilis 1ső napjáig. Nemzeti Színház kötetes iratok 687. – Színháztörténeti és Zeneműtár)

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

A kritikusok véleménye már nem volt egyöntetűen pozitív, ami a Festeticshez való viszony szempontjából is érdekes: a Pesti Napló szerint Stéger nem énekelt szépen, hangjának csak ereje van, de kelleme nincs, de ennél is nagyobb felháborodást okozott, hogy a Lammermoori Lucia előadásában Lesniewska Lujza olaszul énekelt, így a kettőse a magyarul éneklő Stégerrel kifejezetten botrányos volt, mindez pedig az igazgató, vagyis Festetics hibája. Ugyanez a Pesti Napló három nappal később már nosztalgikusan emlékezik meg arról, amikor Stéger és Hollósy Kornélia is a színház szerződött tagja volt:

A Budapesti Hírlap írja az Ernaniról:

A látszólag ártatlan megjegyzés a rekedtséget okozó légszeszre a színházi vezetőségnek tett odaszúrásként is olvasható.
Ami a pótlásra való törekvést illeti, eleinte Rémy Lajos volt, aki ezt a feladatot kapta, de Festetics 1852 júniusában nem szerződött vele újra.
A tárgyalt két és fél év során legtöbbször a következő énekesek léptek fel a korábban Stéger által alakított szerepekben: Reszler István, Mazzi József, Young Frigyes, Jekelfalussy Albert.
Az 1852 áprilisában a színházhoz szerződött Reszlerrel nem voltak maradéktalanul elégedettek.
Mazzit a Pesti Napló és a Budapesti Visszhang is „valódi nyereségnek” tartja, pozitív megítéléséhez az is hozzájárult, hogy már 1852. augusztus végén magyarul énekelt.
Young a Pesti Napló szerint:

Jekelfalussyt a Divatcsarnok hasábjain inkább szorgalmasnak, mint tehetségesnek tartják, de a Budapesti Hírlap pozitívan nyilatkozott róla, mint aki méltatlanul alulértékelt, és akit csak akkor fog megbecsülni a közönség, ha már külföldre szerződött. A Délibáb kritikusa Stéger méltó utódjának tartja, hiszen még a Stéger által generált túlzó elvárásoknak is megfelelt:

• 
• 
• 

Amikor a Pesti Napló szerzőit a bécsi Allgemeine Theaterzeitungban egy magyarországi levelező azzal vádolta meg, hogy a nem magyar nevű művészeket nem méltatják eléggé, mentségül, kissé zavaros érveléssel többek között Stéger német nevűségét hozzák fel példaként:

Barabás Miklós: Schodelné Klein Rozália Erkel Ferenc Bátori Mária című operájának címszerepében, Pest, 1843. Jelzet: KE 3.185 – Színháztörténeti és Zeneműtár grafikai gyűjtemény

A Stéger utáni sóhajtozás a Cserháti levelekben a Festetics intézkedései által fenntartott káros gyakorlatként szerepel: 

A Cserháti levelek korábbi közlésében továbbá az szerepel, hogy maga Stéger is „sóvárgó”, mégpedig „a külföld babérai és pénzére”. Ld. Cserháti levelek nemzeti színházunk ügyében III. In: Pesti Napló, 5. évf. 1302. sz (1854. július 14.)
Vagyis maga Stéger és az a hatás, amelyet a közönségre gyakorol, a Cserháti levelekben egyfajta szimbóluma annak az anyagi, erkölcsi és művészeti hanyatlásnak, amely a Festetics-korszakot jellemzi.
Festetics Leó 1854 novemberében végül lemondott, Stéger Ferenc pedig csak 1873-ban szerződött vissza a Nemzeti Színházhoz.

Patonai Anikó Ágnes
(Színháztörténeti és Zeneműtár)

Stéger Ferenc kéziratos naplója megtekinthető Copia szolgáltatásunkban.