80 éve történt Magyarország német megszállása

2024. március 19. 06:00 - nemzetikonyvtar

Adolf Hitler 1944. március 18-án 17 órakor adta ki a parancsot a Margarethe I fedőnevű hadműveleti terv beindítására, amely Magyarország teljes katonai és rendőri megszállására irányult. Este 22 órai kezdettel indult a hadművelet kezdetét jelző „Trójai faló” fedőnevű akció, amely szerint a felvonulási terep Magyarország határain belülre került. Majd 19-én hajnali 4 órakor Maximilian von Weichs vezértábornagy, a Wehrmacht F hadseregcsoport főparancsnoka irányításával négy hadseregcsoport hajtotta végre a hadműveletet, Ausztria, Horvátország és Szerbia irányából. A különleges hadtest megkésve, a délutáni órákban Szlovákián áthaladva hatolt be Magyarország területére.
1944. március 15-én Horthy Miklós és a kormány tagjai a Petőfi című új magyar opera díszbemutatóján vettek részt az Operaházban. Az előadás szünetében Dietrich von Jagow, Németország budapesti nagykövete sürgős audienciát kért a kormányzótól, amelyre az előadást követően, 23 óra tájban került sor a budavári Palotában. A követ a Führer meghívását adta át a Salzburg mellett fekvő klessheimi kastélyban történő találkozóra.
A másnap reggeli megbeszélésen Kállay Miklós miniszterelnök tanácsa ellenére a kormányzó úgy döntött, elfogadja a meghívást. Ugyanezen a napon Bajcsy-Zsilinszky Endre a Független Kisgazdapárt országgyűlési képviselője levélben fordult a miniszterelnökhöz, amelyben felhívta figyelmét a készülő német megszállásra, és azzal szemben – az erőviszonyoktól függetlenül – fegyveres ellenállást javasolt.
A kormányzó március 17-én indult el a találkozóra a Turán nevű különvonaton. Másnap, a délelőtti órákban érkezett a megbeszélés helyszínére. A pályaudvaron Hitler és kísérete fogadta. A klessheimi kastélyban a négyszemközt zajló tárgyaláson még Hitler tolmácsa sem vett részt. Horthy Miklós nem tartott rá igényt. A Führer a megbeszélésen egyértelműen kinyilvánította, az a benyomása, Magyarország át akar állni az ellenséghez, és ez azonnali lépések megtételére sarkallja. Hitler jól informáltsága – a hírszerzésen kívül – nagyszámú besúgó hálózatnak volt köszönhető, amely főként német budapesti laptudósítókból állt, akik minden fontos társasági eseményen is jelen voltak. Jelentéseiket közvetlenül Heinrich Himmlernek küldték, aki februárban maga is Budapestre látogatott.
A két államfő feszült légkörű megbeszélésének a magyar államfő vetett véget.

„Hirtelen kinyílt, helyesebben kivágódott a lakosztály szárnyas ajtaja. Csodálkozásunkra az öreg Horthy robbant ki, vérvörös arccal, és felfelé sietett az emeleti vendégszobákhoz vezető lépcsőn. Utána nyomban megjelent az ajtóban Hitler zavartan, de mérgesen, és igyekezett a vendéget utolérni. Rendkívül drámai volt a pillanat. […] Amikor Hitler a magyar kormány megbízhatatlansága miatt olyan követeléseket támasztott, amelyek Magyarország német protektorátus alá helyezésére irányultak, Horthy felugrott, és egyébként nyugodt, higgadt lényével összhangban nem álló izgalommal kiáltotta: Hiszen előre eldöntöttek mindent, semmi értelme tehát, hogy tovább itt maradjak. Rögtön elutazom!” 

Paul Schimdt: Hitler tolmácsa voltam, Budapest, Gondolat, 1971, 373. – Törzsgyűjtemény

Hitler vendégszeretetétől azonban nem lehetett olyan könnyen megszabadulni.

Klessheimben légiriadót rendeztek, annak minden kellékével, beleértve a kastély elsötétítését is. Mindezt azért, hogy kifogás legyen a különvonat elindításának megakadályozására. »Súlyos találat« érte a telefonvezetéket, Budapesttel – úgymond – nem lehetett az összeköttetést létrehozni, a kormányzó el volt vágva külvilágtól.”

Paul Schimdt:: Hitler tolmácsa voltam, Budapest, Gondolat, 1971, 373. – Törzsgyűjtemény

Így a tárgyalás folytatódott. Hitler most már nyíltan kimondta, ha a kormányzó ellenkezik, bevonja a megszállásba Romániát, Szlovákiát és Horvátországot is. Mindhárom országnak területi követelései voltak Magyarországgal szemben. Horthy Miklós a lemondást fontolgatta, azonban jó kapitányhoz illően nem tudta rászánni magát, hogy elhagyja a süllyedő hajót. Bízott az adott szóban is. Hitler ígéretet tett neki, hogy visszavonja a német csapatokat, amint olyan új, magyar kormány alakul, amely bírja bizalmát. A találkozó úgy ért véget, hogy a kormányzó tudomásul vette Magyarország német megszállását.
Horthy Miklós 21 óra körül anélkül szállt vonatra, hogy aláírta volna az előkészített okmányokat. A kormányzó vonata – amelyet több ízben is feltartóztattak – még osztrák területen járt, amikor a német csapatokat szállító vasúti szerelvények már átlépték a magyar határt. Jagow bemutatta Horthy Miklósnak a szintén a vonaton utazó Edmund Veesenmayer címzetes SS-Brigadeführert, akit Hitler már 16-án kinevezett teljhatalmú magyarországi követté, gyakorlatilag Magyarország helytartójává. A kormányzó kíséretében tartózkodó Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari főnök hajnali 3 óra körül táviratban adta ki a parancsot, a Magyar Honvédség ne tanúsítson ellenállást a német megszálló csapatokkal szemben. A laktanyákban háromnapos összetartás lépett életbe.
A parancsot továbbították az alegységekhez, néhány helyőrséghez azonban késve érkezett meg. Az újvidéki Duna-híd őrzését a határvadász-zászlóalj kerékpáros százada látta el, amely Lonkay László tartalékos hadnagy parancsnoksága alatt állt. A híd védelmére egy légvédelmi tüzérüteg is ki volt rendelve. Hajnali 4 órakor egy német gyalogosegység közeledett a hídhoz, amelynek parancsnoka engedélyt kért az áthaladásra, az őrség „Fegyverbe!” kiáltására a németek tüzet nyitottak. A fél órás tűzharcban 28 német katona vesztette életét és egy magyar honvéd kapott halálos sebet. Ezen kívül, még egy-két helyen került sor golyóváltásra. Néhány óra alatt német kézre került a Magyar Királyság a Tisza vonaláig terjedő területe. Kis túlzással igaznak bizonyult Weichs vezértábornagy szellemessége, aki így nyilatkozott: Magyarország megszállása 24, harc esetén 12 órát vesz igénybe, mert akkor az üdvözlő beszédek elmaradnak.

03_19_magyarorszag_nemet_megszallasa_80_01_opti.jpgNémet motorkerékpáros alakulat a budai Várban, a Halászbástyán, 1944 márciusa. In: Fénnyel írott történelem. Magyarország fotókrónikája 1845–2000, szerk.: Stemlerné Balog Ilona és Jalsovszky Katalin, Budapest, Helikon Kiadó, 2000, 237. kép. Fotó: Buday Irén Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára  – TörzsgyűjteményA kép forrása: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Gestapo már a megszállás reggelén megkezdte a németellenes tevékenységük miatt nyilvántartott politikusok, értelmiségiek, közéleti személyiségek, valamint a zsidó nagyipar jeles képviselői utáni hajszát.
A megszállók Budapesten, egyetlen helyen, egy budai lakásban ütköztek nem várt ellenállásba. Bajcsy-Zsilinszky Endre lakásán kilenc óra tájban csöngettek a németek. Miután csengetésre, dörömbölésre nem nyitottak ajtót, az SS katonák a zárat szétlőve jutottak a lakásba. Bajcsy-Zsilinszky Endre ezalatt csőre töltötte Browning gyártmányú pisztolyát. Amint a németek alakja feltűnt az üvegajtón keresztül, azonnal lőtt. A három német katona géppisztolysorozattal viszonozta a tüzet. Bende Mária – Bajcsy-Zsilinszky élettársa – így emlékezett vissza a drámai percekre:

„Azután újra Endre lőtt, s a németek ismét sorozattal válaszoltak. Az ajtóüvegek, az ablakok, tükrök szilánkjai csörömpölve szóródtak szét a lakásban. […] Mint utóbb megszámoltam, összesen 36 lövést adtak le hárman a Gestapo részéről a lakásban. És a lövések közepette hallottam Endre szavait: „Egy haslövés… egy vállövés…” Azt hittem, hogy az ő lövéseinek a találatait közli velem, de kiderült, hogy a saját sebeit mondta be.”

Kortársak Bajcsy-Zsilinszky Endréről, Budapest, Magvető, 1984, 416. – Törzsgyűjtemény

Végül párja kérlelésére megadta magát. A súlyosan sebesült politikust elhurcolták, de mielőtt autóba lökték volna, az utcán odasereglett emberek felé kiáltotta: „Éljen a független és szabad Magyarország!”

03_19_magyarorszag_nemet_megszallasa_80_02_opti_varia.jpgBajcsy-Zsilinszky Endre, 1930 körül. In: Nagy képes millenniumi arcképcsarnok. 100 portré a magyar történelemből, szerk.: Rácz Árpád, Budapest, Rubicon-Aquila könyvek, 1999, 306. Fotó: Gottl Egon. Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001 (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Magyarország elveszítette önállóságát. A németek korlátlanul érvényesítették akaratukat a külpolitikában és a magyar belügyekben egyaránt. Március 22-én új kormány alakult Sztójay Döme – Magyarország volt berlini nagykövete – elnökségével. Ezt követően megkezdődött az ország kifosztása. Németország hadikölcsön címén szinte korlátozás nélkül szállította el a számára szükséges élelmiszert és nyersanyagokat.

03_19_magyarorszag_nemet_megszallasa_80_03_opti.jpgSztójay-kormány. In: Tolnai Világlapja, 46. évf. 13. sz. (1944. március 29.) Törzsgyűjtemény

Ám az emberiség alja került felszínre, a mindenre kaphatók, a kollaboránsok, a söpredék, amelynek nincs célja, csak önérdeke.”

Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942–1944. II. kötet, Budapest, Európa, 2012, 206. – Törzsgyűjtemény

Ellentmondásos helyzet alakult ki, Magyarország a szövetségese által megszállt ország lett. A német megszállás közvetett módon két olyan eseménysort indított be, amelyek máig kihatnak hazánk nemzetközi megítélésére. Az egyik a vidéki magyar zsidóság deportálása, a másik a szélsőjobboldali Nyilaskeresztes Párt előretörése, illetve az 1944. október 15-i kiugrási kísérlet megakadályozása, majd az azt követő Szálasi Ferenc vezette nyilas hatalom átvétel.
Az 1944. március 19-ét követő magyarországi eseményeket azonban annak figyelembevételével lehet csak szemlélni, hogy az ország a náci Harmadik Birodalom megszállása alatt állt.

Olykor a történetírás elköveti azt a hibát, hogy a számára rendelkezésre álló források és távlatok alapján kéri számon a kortársak tetteit, figyelmen kívül hagyva a szereplők reális lehetőségeit…

Vargyai Gyula: Puszta ország, Budapest, Kozmosz, 1988, 9. – Törzsgyűjtemény

Felhasznált irodalom:

Szűcs Márta (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

Egy prímási matematikus József-napi ajándéka

2024. március 18. 06:00 - nemzetikonyvtar

A 18. században főnemeseket és egyházi méltóságokat névnapjukon gyakran köszöntöttek az alkalomra költött verssel, vagy zeneművel, de arra is ismerünk példát, hogy díszes atlasszal. Ilyen névnapi tiszteletadásként készített atlaszművel kedveskedett kenyéradóinak, Batthyány József hercegprímásnak és helynökének, Vilt Józsefnek a prímási uradalom mérnökeként tevékenykedő egykori pálos szerzetes, Mak Domonkos.
Az 1790-ben, József-napi ajándékképpen készült kötetet, amely a nagyszombati érseki helynökség egyházi közigazgatását szemlélteti, Kézirattárunk őrzi.

A 18. században főurakat és főpapokat gyakran köszöntöttek névnapjuk alkalmából az alkalomra írt, vagy komponált verssel, zeneművel. Batthyány József (1727–1799) hercegprímás tiszteletére évről évre József-napi versek egész sora született. Az esztergomi érseki tisztséget 1776 óta betöltő, Pozsonyban székelő hercegprímás jeles műpártolónak számított és az általa foglalkoztatott tollforgatók és zenészek hálájuk jeleként az évek során saját alkotásaikkal köszöntötték névnapján.
Ezek között említhetők az alkalmi költemények miként az a József-napra írt szimfónia is, amellyel magánzenekarának virtuóz nagybőgőse, Sperger Johann Matthias (1750–1812) lepte meg 1789-ben. A prímási uradalom térképészi feladatokat is ellátó mérnöke, korabeli szóhasználattal: matematikusa, Mak Domonkos (1754–1809) egy-egy díszesen kivitelezett atlaszművel kedveskedett kenyéradójának névnapján.

1_ajanlas_opti.jpgAz atlasz latin nyelvű ajánlása. Atlas geographicus exhibens districtum Tyrnavi. Archi-Diocesis Strigoniens. – Kézirattár, Oct. Lat. 545. Képszerkesztés: Bencze Attila

Az uradalmi mérnökként tevékenykedő egykori pálos szerzetes hálájának ilyen jellegű kifejezése nem meglepő annak fényében, hogy a szerzetesrendek feloszlatása után, egy rövid kitérőt követően, Batthyány József hercegprímás nyújtott számára lehetőséget arra, hogy képzettségét és tudását kamatoztatva az érsekség kötelékében dolgozhasson.
A hivatali állás elnyerésében kapcsolatrendszere mellett, javára szólt a Királyi Magyar Tudományegyetemen szerzett és a bécsi egyetem által elismert képzettsége, továbbá, hogy szerzetesként másfél évtizeden át mértannal és hidraulikával is foglalkozhatott.
Az akkoriban még Nagyszombatban és Pozsonyban székelő esztergomi érsekség földmérői és térképészi feladatok ellátására a század első fele óta foglalkoztatott uradalmi mérnököt, olykor egyszerre többet is. Mak Domonkos Szalóky Nepomuk Jánost követően, 1786-tól 1792-ig tevékenykedett e munkakörben. Későbbi állítása szerint feladatkörébe tartozott a prímási erdők egy részének kezelése is, és vélhetően ez is közrejátszott abban, hogy az 1788-ban, József-napjára összeállított atlaszmű, melyet az Esztergomi Prímási Levéltár őriz, erdészeti témájú.
A két év múlva, 1790-ben átnyújtott kötet, melynek címe: Az esztergomi érsekség nagyszombati kerületének földrajzi atlasza (Atlas geographicus exhibens districtum Tyrnavi[ensis] Archi-Diocesis Strigoniens[is]), az érsekség részének egyházi közigazgatását szemlélteti.

2_cimold_opti_1.jpgAz atlasz címoldala. Atlas geographicus exhibens districtum Tyrnavi. Archi-Diocesis Strigoniens. – Kézirattár, Oct. Lat. 545. Képszerkesztés: Bencze Attila

1776-ban az esztergomi főegyházmegye határai átrajzolódtak, annak következtében, hogy Mária Terézia döntése nyomán, területének felezésével három új püspökség alakult. Batthyány József a főegyházmegye megmaradt területét két részre osztotta, melyek élére egy-egy érseki helynököt állított. Az atlasz a nagyszombati érseki helynökség egyházi közigazgatását ábrázolja, az esztergomi érsekségnek azt a részét, mely 1788 óta Vilt József vikárius irányítása alatt állt.
A címfelirat, akárcsak a kötet szöveges és térképi tartalma, metszett keretbe foglalt. Ez utóbbiak a korban divatozó, XVI. Lajos-stílusnak (Louis-seize) megfelelően díszítettek, klasszicizáló jegyekkel.
A cím alatt a szerző neve olvasható „Dominico Mak” alakban, tudományos és hivatali címei kíséretében: a pesti Királyi Tudományegyetem doktora, prímási matematikus.
A következő oldalon Vilt József (1738–1813) virágdíszes medallionba foglalt címere látható, szemközt pedig az ajánlás latin szövege olvasható, mely elsőként Vilt kanonokot említi, majd a kompozíció középvonalában, kiemelt betűkkel Batthyány József hercegprímást.

3_kvcimer_opti.jpgA kötet borítójának belső oldala Vilt József 1800 után készült könyvcímerével. Atlas geographicus exhibens districtum Tyrnavi. Archi-Diocesis Strigoniens. – Kézirattár; Oct. Lat. 545. Képszerkesztés: Bencze Attila

Az atlasz Vilt József tulajdonába került, erre vall a borítólap belső oldalára ragasztott, 1800 után készült könyvcímere, mely az időközben elnyert püspöki méltóságát jelző püspöksüveggel és pásztorbottal bővített.
Az előzéken olvasható kéziratos bejegyzés: „Zsuzsits Mihály” vélhetően későbbi tulajdonosára utal.
A kötetet 1895-ben bevételezte a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtára. Előzőleg a Magyar Történelmi Társulat alapító tagjának, Lanfranconi Grazioso Enea (1850–1895) gyűjteményének részét képezte (a gyűjtő korai halálát követően a magyar vonatkozású műveket a Magyar Nemzeti Múzeum vásárolta meg állami támogatás révén).
Az aranyozott díszítésű, vörös bőrbe kötött, nyolcadrét atlasz huszonegy térképvázlatot tartalmaz, függelékként pedig a nagyszombati érseki helynökség áttekintő térképét.

4_szenicei_opti.jpgA szenicei esperesség plébániáit ábrázoló térképvázlat. Atlas geographicus exhibens districtum Tyrnavi. Archi-Diocesis Strigoniens – Kézirattár; Oct. Lat. 545. Képszerkesztés: Bencze Attila

Az öt főesperesi kerület (barsi, komáromi, nyitrai, pozsonyi, sasvári) plébániáit soroló jegyzékek elején a főesperesek neve szerepel. A jegyzékekkel szemközti oldalakon az esperesi kerületek területét ábrázoló, lépték nélküli térképvázlatok láthatók.
A metszett díszítésű keretbe rajzolt térképvázlatokon, melyeken a vármegye határai is szerepelnek, az esperesi kerületek határvonalai vörös színű körvonallal hangsúlyozottak, halványzöld árnyalatú vízfestékkel színezett mezejükben a plébániák kereszttel jelöltek. A mezők szélén köriratban a vármegye és az egyházi kerület neve olvasható.
A metszett kereteknek tíz változata fordul elő a kötetben. Ezek egy része jelzett, ez alapján ismert, hogy Schauff János Nepomuk (1757–1827) pozsonyi műkereskedése (Schauffische Kunsthandlung) adta közre és forgalmazta őket.
A „F: Mohles. v. in Presburg” jelzésű metszet részletgazdag kompozíciója talapzatra helyezett felépítményként keretezi a középmezőt, felső részén levélfűzért csőrében tartó, széttárt szárnyú sas jelenik meg, mely a korban kedvelt díszítőmotívumnak számított.

5_mijavai_opti.jpgA miavai esperesség plébániáit ábrázoló térképvázlat. Atlas geographicus exhibens districtum Tyrnavi. Archi-Diocesis Strigoniens – Kézirattár, Oct. Lat. 545. Képszerkesztés: Bencze Attila

Míg a plébániajegyzékek metszett kerete egységes, a térképvázlatoké eltérő. Az utóbbiakon a XVI. Lajosra-stílusra jellemző díszítmények mellett copfstílusú fűzérdíszek is felbukkannak.
Az atlasz használatát mutató segíti, mely a kötetben szereplő esperesi kerületeket sorolja oldalszámmal együtt.
A kötet végén, függelékként a nagyszombati érseki helynökség áttekintő térképe az esperesi és főesperesi kerületek határait láttatja, valamint a területükön levő plébániákat.
Amint azt Mak Domonkos korábban, az 1788-ban ajándékozott atlaszműben kifejtette, a zöld a remény, a rózsaszín pedig a szeretet színe. Ugyanezt a jelképes színjelölést használta a két évvel később ajándékozott kötetben is.

6_terkep_opti.jpgAz esztergomi érsekség nagyszombati érseki helynökségének térképe. Atlas geographicus exhibens districtum Tyrnavi. Archi-Diocesis Strigoniens – Kézirattár, Oct. Lat. 545. Képszerkesztés: Bencze Attila

A névnapi ajándék minden bizonnyal elnyerte kenyéradóinak tetszését és a viszonzás sem maradt el. 1792-ben a hercegprímás támogatásának köszönhetően Mak Domonkos stájerországi tanulmányúton vehetett részt, melynek hozadékaként, hazatérése után, felségfolyamodványt nyújtott be egy erdészeti tanintézet (Forst-kabinet) létrehozására.
Később, amikor a magyar jakobinus mozgalomba való belesodródása miatt börtönbüntetésre ítélték és megfosztották egyházi méltóságától (s egyben nyugdíjától), szabadulása után Batthyány József személyes befolyását latba vetve, a királynak és a pápának is írt feloldozása érdekében. Közbenjárása eredményes volt, mert a Helytartótanács rendeletére Mak Domonkos évi 200 forint nyugdíjban részesült.

Nyárádi Anna

Irodalom:

komment

Miroslav Krleža: a bennfentes kívülálló – Mann Jolán /// OSZK CSEVEJ S02E09

2024. március 17. 05:05 - nemzetikonyvtar

A 20. századi horvát irodalom egyik legjelentősebb alkotója valójában magyar költő-író szeretett volna lenni? A magyarul tudó horvát klasszikus, Miroslav Krleža, a magyar irodalom bennfentes kívülállója műveinek jó része a horvát és a magyar közös történelem fordulópontjairól szól, ezért tekinthetjük tiszteletbeli magyar költőnek, írónak is.

Az OSZK 19. csevejében Mann Jolán irodalomtörténésszel, Krleža-kutatóval, a Főigazgatói Kabinet kulturális csoportjának munkatársával beszélgetett Tóth Péter, a nemzeti könyvtár webes tartalompakolója. Solymosi Ákos hangmérnök segítette a csevej elkészítését.

240312mj02.jpg

 

Tartalom:

00:44 Hogyan ejtsük ki Krleža nevét?
03:47 Lázadásból kezdtem el kutatni Krležát
08:00 Nehéz magyar szerzőnek megfeleltetni a horvát írót
09:20 Krleža magyarországi pályafutása
12:26 A kicsapott hadiapródból lett kettős kém
16:42 Kosztolányi és Ady konfliktusa
18:36 A bennfentes kívülálló
20:29 Hungarica, Germanica és Krleža
23:10 Krleža, az analóg wikipédista
27:11 Márai Sándor-párhuzamok az életműben
30:20 Közösségi emlékezet, hogyan emlékszünk ugyanarra másként?
36:30 Alternatív életmű, a zárolt hagyaték feldolgozása
41:19 Csuka Zoltán fordításában olvasható a nonszensz groteszk vers

A magyarul tudó horvát klasszikus: https://mek.oszk.hu/kiallitas/krleza/
Mann Jolán az ELTE oldalán: https://www.btk.elte.hu/munkatarsak/1732/mann-jolan


Hallgassa a nemzeti könyvtár hangját, ahol tetszik!

SPOTIFY: https://spoti.fi/3VZCaEs
APPLE: https://apple.co/3W0iS23
GOOGLE: https://bit.ly/OSZKGOOGLEPC
PODCAST.HU: https://podcast.hu/podcast/orszagos-szechenyi-konyvtar
DEEZER: https://www.deezer.com/en/show/6149605
RADIOPUBLIC: https://bit.ly/RPOSZK
CASTBOX: https://bit.ly/CASTBPC
LISTEN NOTES: https://bit.ly/LNPODCAST
RSS: https://bit.ly/OSZKRSS

komment

„Blaskovlch Ernő ur telivér ménesében Tápió-Sz.Mártonon ellettek … Waternymph egy s[ár]ga kanczacsikót Cambuscantól.”

2024. március 16. 06:00 - nemzetikonyvtar

150 éve született Kincsem, az 54 versenyében veretlen magyar tenyésztésű versenyló

03_17_kincsem_150_1_opti.jpgEmil Adam olajfestménye Kincsemről. A kép forrása: Wikipédia

Anno Domini 2008-ban a Magyar Mezőgazdasági Múzeum munkatársa lettem, ahol két hónap híján egy évtizednyi időt töltöttem el. Tisztán emlékszem rá, hogy már az első napokban munkába menet, a közeli állatkertből odahallatszó rendszeres oroszlánbőgés kíséretében sejteni véltem, hogy az Alpár Ignác által tervezett Történelmi Főcsoport, mai közismert nevén városligeti Vajdahunyadvár ezernyi titkot és – akkori ismereteim szerint fel sem fogható – mesés kincseket rejt falai között. Ezen sejtelmeim tökéletesen beigazolódtak. A – normál esetben – a Városligeti-tó által körülölelt Széchenyi-szigeten fekvő, Jókai Mór romantikus regényeibe vagy Ian Livingstone lapozgatós fantasy szerepjátékkönyvbe illő romantikus művár, tágas lovagtermeivel, zegzugos folyosóival, karcsú, égnek meredő tornyaival, masszív zömök tömbjeivel, valamint barokk táblaablakait strázsáló „izomkolosszus” Atlasz-szobraival mélyen beleírta magát a szívembe. Talán nincs is még egy épület, mely ilyen erős hatást gyakorolt volna rám. Tárlatvezetéseim során sokszor döbbentettem meg lelkes hallgatóságomat azzal a ténnyel, hogy a – millenniumra épült pavilon helyére került – végleges épület, 1901 és 1907 között kifejezetten a jelenleg is betöltött funkciójának épült. Vagyis a Magyar Mezőgazdasági Múzeum a legjogosabb birtokosa ennek a -szó szerint, és annak legnemesebb értelmében véve – „Alpári” épületnek. Ezt a tényt hirdeti a barokk épületszárny oromzatán elhelyezett tizenkét megduplázott szobor is, melyek a mezőgazdaság egy-egy ágának szimbólumai. De nemcsak az épület, hanem annak tartalma is elképesztő. Mármint az értékékét tekintve. Világrekord vadásztrófeák, Ferenc József által lőtt vadkanok, traktor és mezőgazdasági gépek és modellek garmadája (köztük az első Magyarországon forgalomba állított gőzgép), világhíres művészek képzőművészeti alkotási. Ez utóbbiak közül kiemelném Muray Róbert dioráma háttereit, Bárkay Imre vadász témájú freskóit és id. Vastagh György állatszobrait.
Szóval, mint említettem, az épület falai mesés kincseket rejtenek magukban. Ennek kapcsán szeretnék írni egy itt őrzött, még a nevében is kincsről. Munkaviszonyom kezdetekor a múzeum kiállításainak jelentős része éppen átrendezés alatt állt. Így abban az időben hivatalosan nem volt látható az a bizonyos kincs, melyhez egy illetékes kolléga sejtelmesen és jelentőségteljesen odavezetett. Egy zegzugosan megközelíthető, sötét kamrában – mely korábban kiállítási vitrinként funkcionált – egy fóliával letakart, kb. 2 x 3 méteres „műtárgy” volt úticélunk. Mikor kollégám elmondta, mit takar a fólia, nem tudtam nem észrevenni a hangjában lappangó meghatottságba vegyülő mély tiszteletet. A fólia Kincsem, a híres versenyló csontvázát rejtette. Bevallom, akkor és ott egy kissé úgy éreztem magam, mint amikor II. Rákóczi Ferenc sírja mellett állhattam a kassai dóm pincéjében, vagy amikor kisiskolás koromban a szegedi Virág cukrászda egy asztala előtt toporogtam az egyik kuzinommal, mialatt az ott helyet foglalt Papp Laci kézjegyével ajándékozott meg minket.

03_17_kincsem_150_2_opti.jpgA Magyar Mezőgazdasági Múzeum falai között található Kincsem csontváza az 1900-ban rendezett Párizsi világkiállítást is megjárta. In: Vasárnapi Ujság, 47. évf. 36. sz. (1900. szeptember 9.), 594. – Elektronikus Periodika Archívum. A kép forrása: Digitális Képarchívum

De térjünk vissza a lefóliázott „kiállítási tárgyra”, mely 2009-től ismét láthatóvá vált a nagyközönség számára. A városligeti Vajdahunyadvár barokk homlokzatának (heraldikai) bal szélén álló rizalit felső szintjén lévő körteremeben, annak is a kellős közepén két üvegvitrinbe zárt lócsontváz található. Egyikük gazdája az az Imperial nevű angol telivér versenymén, amely aktív versenykorszakában, 1962 és 1964 között 26 versenyben indult és ebből (megnyerve az Osztrák Derbyt, a Magyar Derbyt, a Szocialista Országok Nagydíját, kétszer az Ausztriai Díjat) 21 versenyben elsőként szelte át a célvonalat. Ehhez hozzátenném, hogy egy átlagos versenyló általában 15–20 versenyfutamban indul. Viszont még ennek a 21 versenyt megnyerő világklasszis lónak a teljesítménye is „eltörpül” a mellette álló „hölgyéhez” képest. A másik csontváz ugyanis az a „kiállítási tárgy”, melyet a múzeumi első heteimben letakarva láthattam, és amelynek a gazdája aktív versenyló korában, 1876-tól 1879-ig 54 versenyben indult, melyből 54-et megnyert! Vagyis több mint kétszer annyi versenyt nyert meg, mint a világklasszisok élvonalába tartozó Imperial. Nem véletlen, hogy Magyarországon „a legyőzhetetlen csodakanca” névvel illeték, Európa több országában pedig a a „Hungarian miracle” és a „Hungarian wonder” „Wunderstute” (vagyis magyar csoda) titulusokkal illették.
Miután egy évtizednyi időt töltöttem Kincsem földi maradványaival egy fedél alatt, pontosan tudom, mi a sorsa napjainkban. Ezek után néhány szót ejtenék a születéséről is. Herendi Gábor 2017-ben készült játékfilmjében Kincsemet egy árverésen halássza el az anyagilag teljesen leégett Blaskovich Ernő gróf orra elől a történet szerint később szerelmévé váló ellensége, a birtokukat elkobzó osztrák tiszt lánya, Klara von Oettingen. Miután az egyébként nagyszerűen lovagló Klarát kis híján megöli a fékezhetetlen vad kanca, az Oettingenék számára értéktelen telivért kénytelenek bagóért eladni Blaskovich grófnak. Korábban az egri hős, Bornemissza Gergely életéről írtam,  hogy mennyire nem egyezik Gárdonyi Géza regénye ezen a téren a valósággal. Ugyanez a helyzet a Kincsem filmmel is. Hiszen a valóság teljesen más. Nemcsak azért, mert az „ősellenség” Oettingen család tagjai fiktív karakterek, de mert Kincsem kezdettől fogva Blaskovich Ernő tulajdonában állt. A legendás tréner, Hesp Róbert dédunokája, Hesp József kutatásai alapján Kincsem születéséről a legkorábbi ismert forrás a Vadász- és Versenyújság 1874. évi 28. számában található:

„Blaskovlch Ernő ur telivér ménesében Tápió-Sz.Mártonon ellettek:
Giralda egy p. kanczacsikót Buccaneertől.
Queen of the Isles egy p. k. Buccaneertől.

Waternymph egy sga kanczacsikót Cambuscantól.

Fényes egy sga méncsikót Cambuscantól.
Louise Bonne egy p: kanczacsikót Carnivaltól.
Lenke egy p. kanczacsikót Carnivaltól.
Gipsy Girl egy f. méncsikót Carnivaltól.
Nefelejts egy p. kanczacsikót Carnivaltól.

(Mint látjuk régi sportmaneink egyikének különös szerencséje volt az idén a teli vér-tenyészet szaporodásában s jövőre ismét – mint halljuk – önállóan saját színeiben futtatja lovait.)”

Ellések. In: Vadász és Versenylap, 18. évf. 28. sz. (1874. július 15.), 199. – Hungaricana Közgyűjteményi Portál 

03_17_kincsem_150_3_opti.jpgA valóságtól több szempontból eltérő módon ugyan, de Kincsem életét alapul véve 2017-ben nagysikerű játékfilm készült Herendi Gábor rendezésében. A film plakátja. A kép forrása: Wikipédia

Mielőtt folytatnám e világcsoda, vagyis Kincsem történetét, néhány alapvető fogalmat fontosnak látok tisztázni. Az első ilyen fogalom a lószínekkel kapcsolatos. Kincsem születésénél azt olvassuk, hogy sárga színű kancacsikó. A lovak színmegjelölésénél beszélhetünk alapszínekről, vagyis a ló születésekor viselt szőrszínről és a későbbi vedlések során kialakult szőrszínváltozatokról. A három alapszín: a fekete; a sárga és a pej. A fekete egyértelmű, a „sárga” szó valójában a homokszíntől az egészen sötétbarnáig terjedő barna árnyalatokat jelöli. A pej pedig az olyan lovak színe, melyeknek a rövid, testet fedő szőrzetük sárga, a hosszú szőrzetük (sörény; farok) pedig fekete színű. Sok ló (pl. Kincsem) egész életét a születésekor viselt alapszínnel éli le. Azonban vannak lovak, melyek életük során szőrváltáson mennek keresztül, vagyis a vedlés során megváltozik a születésükkor viselt alapszínük. A születési színeknek a szőrváltásokat követően szürke (acélszürke, mézszürke); fakó (egérfakó, fakó, Izabellafakó); vagy deres (vasderes; pejderes; sárgaderes) árnyalatai alakulhatnak ki. Hacsak nem albínóról beszélünk, fontos megjegyezni, hogy a köznyelvben „fehérnek” titulált lovak színe (mint a mesebeli herceg lovának) valójában nagyon világos szürke, mely az állat születésekor viselt feketéből alakult ki. Például Horthy Miklós „fehér lova” is valójában szürke, ez a fénykép- és filmfelvételeken jól látható. Valószínűleg ugyanez a helyzet a „Fehér ló mondája” történet „főhősének” és az ősmagyarok által feláldozott állatoknak a színével is. A három alapszínnek lehetnek még tarka- és párductarka változatai, ezek már az állat születésekor megvannak. A Habsburg Monarchiában a tarka színváltozatokat nem kultiválták, ezért még manapság is ritka ez a színváltozat az utódállamokban. A különféle jegyek, pl. a csillag, a hóka, a kesely, etc. a test különböző részein lévő (általában világosszürke) foltokra utalnak.
A következő tisztázandó fogalom a „telivér”, ezen belül is az „angol telivér” megnevezés. A magyar nyelvben a lófajták meghatározásakor összesen két fajtánál használják a telivér megnevezést, ez a két fajta az arab és az angol telivér. Az előbbi fajtához köthető egy „magyar vérvonal” is, a „Shagya arab” fajta, mely nevét egy Shagya nevű arab telivér ménről kapta. Ismeretes lófajtáknál a „félvér” megnevezés is, amely nem arra utal, mint a kutyafajtáknál használt „keverék” (vagyis nem fajtatiszta) fogalma, hiszen e fajták képviselői is „tiszta vérvonalú” egyedek. A félvér megnevezés itt arra utal, hogy a fajta kialakításában (például a Mezőhegyesi-, vagy a Kisbéri félvér esetében) arab vagy angol telivéreket is felhasználtak a fedeztetéskor. Emellett vannak olyan lófajták, melyek nevében sem a telivér, sem a félvér megnevezés nem szerepel (Lipicai, Hucul, Nóniusz etc.), ugyanis e fajták kialakításában sem arab, sem angol telivéreket nem használtak.
Az angol telivér fajtát „gyakorlati” szempontok alapján hozták létre. Angliában a lóversenyek terjedésével szinte az egyetlen szelekciós tényező a gyorsaság lett. James Weatherby 1791-ben állított össze egy méneskönyvet, General Stud Book címmel. Tulajdonképpen ez volt az első méneskönyv. Ennek első kötete 1793-ban jelent meg. Ezután a méneskönyvet lezárták, és csak az a ló minősülhet angol telivérnek, aki a méneskönyvben szereplő 237 kanca és 169 mén valamelyikének a leszármazottja. Az első mai értelemben vett lóversenyt Angliában rendezték 1780-ban. Az ezt megelőző évben a Jockey Club két elnöke, Sir Charles Bunbury és Lord Derby elhatározták, hogy versenyt írnak ki hároméves mének és kancák számára. A verseny elnevezését pénzérme feldobással döntötték el a két angol főúr között, így lett az egész világban a „Derby” a legfontosabb lóversenyfutamok egyikének a neve. Megjegyezném, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában egy „közös” Derby volt, amit Bécsben rendeztek. Ezért külön Magyar Derby majd csak az első világháború után, 1921-től létezik. Így nem véletlen, hogy egy Imperial által begyűjtött díjat, vagyis a Magyar Derbyt a Kincsem éremtáblázatában nem találjuk meg. Egyébként az Imperial kapcsán említett Szocialista Országok Nagydíja paradox módon éppen azért volt egy erős mezőny, mert a Monarchia utódállamai közül számos (Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország) emellett más, mély történelmi hagyományokat öröklő államok (Szovjetunió, NDK) indított nagy múltú szaktudással kitenyésztett lovakat. A kiegyezés után egyébként a Derby futamok bécsi centralizálásának kárpótlásaként – mintegy a jó szomszédi viszony fenntartása érdekében – egy másik rangos versenyt, a „St. Leger” futamát az új magyar fővárosban, Budapesten rendezték.

03_17_kincsem_150_4_opti.jpgA Magyar Mezőgazdasági Múzeum „Nemzeti Ló” kiállítása Kincsem csontváza mellett számos, a versenylóhoz köthető relikviát őriz. A kép forrása: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum honlapja

Ennek az angol mintájú lóversenyzésnek a meghonosítása volt gróf Széchenyi István első terve azon nemes célja eléréséhez, hogy Magyarországot felvirágoztassa. Az angol mintájú lóverseny a század 20-as éveiben mind Magyarországon, mind Ausztriában ismeretlen volt. Egy korábbi blogbejegyzésemben írtam a neves régész-képzőművész, László Gyula egy népszerű könyvéről,  az 50 rajz a honfoglalókról. A könyv 76-77. oldalán a szerző megemlíti, hogy a magyarok vallásos ünnepek és halotti torok alkalmával, apró termetű, hucul-jellegű lovaikkal rendeztek lóversenyeket, ahol a versenyzőket páronként indították, és a győztes az volt, aki előbb kapta le a célnál lévő póznáról az oda elhelyezett kendőt. A középkorban a magyar lóállomány meglehetősen heterogén képet mutatott, hiszen a „fő” lovagló réteg, vagyis a katonai szolgálatot teljesítők között megvoltak a könnyű lovakat igénylő lovas-íjász harcmodort folytató katonák mellett a nehéz páncélos lovagok is robosztus lovaikkal. A mohácsi csata után a 18. századig fontos szerepet kaptak a korszak harcmodorát nagyban meghatározó huszárság igényeit legjobban kielégítő kis testű, szívós arab lovak. Emellett a spanyol lovaknak is nagy dicsősége volt, hiszen 1580-ban a Habsburgok a Trieszt közelében lévő Lipicán egy ménest hoztak létre spanyol lovakból. Ez a ménes lett a mai lipicai fajta törzsállománya. A török háborúkat követő időkben, a 18. századtól a Habsburg Birodalom hadseregében tudatos lónemesítés kezdődött. A legnagyobb hatással a magyar lóállomány kialakulására a spanyol vagy andalúz lovak és az arab lovak voltak. 1814-től pedig az első angol telivér tenyésztörzs idekerülésével újra jelentősen átalakult a lóállomány összetétele. A magyar ló fajtájának sok-sok átalakulása során a lótenyésztés alapjai is kialakultak.
Széchenyi idejében már léteztek nem hivatalos angol mintájú lóversenyek, ugyanis Hunyadi József gróf 1814 és 1821 között ürményi birtokán évente egy-két alkalommal rendezett ilyet. Széchenyi kezdeményezésében több támogatóra is lelt, tervéhez a lóverseny-egyesület védnökéül József nádort is megnyerte. I. Ferenc királyhoz 1822. január 31-én írásban is benyújtotta a javaslatát. 1827-ben jött létre a Pályafutási Társaság, amely később 1830. június 11-én az Állattenyésztő Társaság nevet vette fel. 1827-ben megrendezésre került az első hivatalos Pesti Lóverseny, ahová 25 ezer néző látogatott el. Széchenyi nemzetegyesítő törekvéseit tükrözte, hogy mindenféle társadalmi rétegnek, így az arisztokraták és nagypolgárok mellett például a jobbágysorban élőknek is indítottak futamot. Megjegyzendő, hogy az első futamot Széchenyi Babieka nevű angol telivér lova nyerte Sveyer Jakabbal a hátán. 1828-ban jelent meg Széchenyinek a maga korában úttörőnek számító munkája Lovakrul címmel, amellyel egy lótenyésztő egyesület megalapítását akarta előmozdítani.
Az 1848–49-es szabadságharc leverése után a Habsburg-önkényuralom idején a lóversenyek az Osztrák–Magyar Monarchiában decentralizáltak lettek, csak a futtatások idejére kijelölt pályákon, az ún. „zöld színpadokon” zajlottak a versenyek. A kiegyezést követően a dualizmus korában az úri társasági élet egyik legkedveltebb központi eseményévé váltak a lóversenyek. A Derby és a St. Leger kupa Monarchián belüli felosztását már említettem. 1871-ben jelent meg Magyarországon a már létező bukméker (bookmaker) fogadási rendszer mellett a francia eredetű totalizatőr rendszer. A bukmékernél az esetleges nyeremény előre, a verseny rajtja előtt meghatározott összeg, míg a totalizatőrnél a nyeremények összege a fogadásban résztvevők számától és fogadási arányától függ, melyet a befutó után határoznak meg a futam és az üzemeltetés költségeinek levonásával. Ebben a rendszerben többféle fogadási mód létezett, a hagyományos „tétre” tett fogadás mellett (mikor első helyet kellett elérnie a fogadott lónak), a „helyre” (az első három hely bármelyike nyert); az első két vagy az első három helyezett sorrendjét meghatározó „befutóra” való fogadás.

03_17_kincsem_150_5_opti.jpgVadász- és Versenylap, 22. évf. 32. sz. (1878). Címlap. – Hungaricana Közgyűjteményi Portál

A lóversenyekről tájékoztató első hírlap először 1875-ben jelent a Landerer és Heckenast nyomdában. Ez volt a Lovászat és a Vadászat köréből című lap, mely 1858-tól Vadász- és Versenylap címmel jelent meg. Kincsem születéséről is ebből a lapból értesülhettek a lóversenyek rajongói. Bár meg kell jegyezni, hogy ugyanez a lap később, 1887-ben Kincsem születéséről egy kissé másként tájékoztat, mint a címben is idézett cikkében. A születési hely megváltoztatásával vajon a Kisbéren található állami ménesnek szerettek volna reklámot keríteni? Hiszen az első, 1874-ben megjelent híradásnál még legfeljebb csak a nagyon jó intuitív képességgel megáldott emberek sejthették, hogy Waternyph miféle kancacsikót hozott világra. De 1887-ben már ország-világ előtt nyilvánvalóvá vált, hogy Kincsem a világ leggyorsabb versenylova. A születési helyre vonatkozó, megváltoztatott tartalmú cikkben a következőket olvashatjuk: 

E tüneményszerű versenyló, mely számos versenyzései alatt vereséget nem szenvedett, s mint ilyen ugy szólván egyedül áll a turf történetében, Blashovits Ernő ur nevelése, s Kisbérben elletett, hol anyja Waternymph akkor éppen farsangolni [fedeztetni – H-K G] volt. Apja Cambuscan, anyja pedig az 1860-ban herezeg Esterházy Pál által nevelt Waternymph, (Cotswold és Mermaid leánya,) mely hazai nevelés s annak idejében a Nemzeti nyertese volt.”

Telivérek és versenyek. Kincsem. In: Vadász és Versenylap, 31. évf. 12. sz. (1887. március 24.), 107. – Hungaricana Közgyűjteményi Portál

Kincsem tulajdonosa, ahogy az idézett szövegből is kiderül, az a lótenyésztéssel foglalkozó Blaskovich Ernő volt, aki a tápiószentmártoni ménest is alapította. Rossz nyelvek szerint a szenvedélyes nőcsábász azért szeretett lóháton mutatkozni, hogy így elrejtse alacsony testméretét, hiszen nőismerősei mind magasabbak voltak nála. Hogy az „úrlovas” Blaskovich professzionális szintű lótenyésztési tevékenységét „intézményesítse”, 1860-tól tagjává vált az 1842-ben létrejött „Pest Lovar-Egyletnek”, amely később, 1882 és 1896 között „Magyar Lovaregylet” néven működött. A lovaregylet úgy tűnik jó hatást gyakorolt a grófra, hiszen 1863-tól megkezdődött az angol telivérek tenyésztése Tápiószentmártonon. Így került a tulajdonába az Waternymph nevű kanca is, aki Kincsemet világra hozta. Bár egy nem hivatalos történet szerint ezt az „aranytojást tojó tyúkot”, vagyis aranylovat ellő kancát egy éjszaka majdnem ellopták vándorló lókereskedők Tápiószentmártonból. Azonban a jól elzárt istállóból nem tudták zaj nélkül kivinni, s így a felriadt ménesmester embereivel az elriasztott tolvajokat egészen Pestig üldözte. Azonban azoknak sikerült kereket oldaniuk. Blaskovich lókereskedelemmel is foglalkozott, így az írásom elején idézett cikkben szereplő összes csikóját – Kincsem kivételével – eladta.

03_17_kincsem_150_6_opti.jpgKincsemmel nagyon erős érzelmi kapcsolatban állt Hesp Róberten kívül még egy fekete-fehér tarka macska is. A kép forrása: Wikipédia 

A Kincsem című játékfilmben azt láthattuk, hogy nagyon erős érzelmi kapcsolat állt fenn Blaskovich Ernő és a csodakanca között. A valóságban azonban Kincsem két másik – egyébként a játékfilmben szintén szereplő – élőlénnyel állt szoros lelki kötelékben. A korban versenylovak felkészítésénél az volt a szokás, hogy a tulajdonosok „kiadták” azokat egy-egy ún. versenyistállóba vagy más néven tréningtelepre. A versenyistállók vezetője az idomár vagy más néven tréner volt. Az ő irányítása alá tartoztak az élelmezésért felelős abrakmesterek, a versenyeken részt vevő zsokék és zsokétanulók és a lovakat gondozó lovászok vagy lóápolók. A Pesti Vadásztársulat egy angol származású kopómestere (falkárja), egy bizonyos Hesp Róbert 1874-ben vette bérbe az egykori gödi csárda és postaállomás istállóit, hogy ott versenyistállót hozzon létre. Tulajdonképpen ez az épület lett az otthona legendás tréningtelepének. A versenyekre való felkészítés végett ide került Kincsem is. A Mezőgazdasági Múzeumban található 1:50 méretarányú maketten is látható, amit a tárlatvezetéseim során is mindig külön kiemeltem, hogy Kincsem istállója közvetlenül Hesp kicsiny lakószobája mellett állt. Kettejük lelki kapcsolatáról jó iránymutatást ad, hogy Kincsem 1887. március 17-én pusztult el, ezt követően nem sokkal, ugyanazon év április 25-én Hesp Róbert is elhalálozott. De volt Kincsemnek egy másik elválaszthatatlan lakótársa is, egy fekete-fehér tarka macska személyében. A macskát a játékfilmben Schulznak hívták, a valóságban azonban nem tudjuk a nevét. De hogy nem így hívták. az valószínű, hiszen a macska szintén a „hölgyek” létszámát bővítette a telepen. Az viszont tény, hogy a macska egyébként Kincsem legkedvesebb barátja volt, naponta elkísérte az „élsportoló hölgyet” téringjeire is, sőt Kincsem nélküle nem volt hajlandó indulni a versenyein. Egy alkalommal a franciaországi Boulogne-sur-Mer-i kikötőben esett meg, hogy Kincsem mellől elkóborolt „őkelme”. Az egész istállószemélyzet kétségbeesve kereste, Hesp Róbert már magas jutalmat is kitűzött a becsületes megtalálónak. A teljes kétségbeesés kellős közepén azonban mégis előkerült a cirmos csavargó és így Kincsem is rajthoz állhatott. De Kincsemnek egyéb „sztárallűrjei” is voltak, melyekhez illett igazodni a személyzetnek. Mármint, ha azt akarták, hogy a „magyar csoda” hozza a formáját. Bárhová ment versenyezni, Tápiószentmárton környékén kaszált szénát mindig kellett vigyenek magukkal, de még ennél is neuralgikusabb pont volt az itatóvíz kérdése. Az egyetlen holtversenyes elsőfutamot hozó Baden-Badenben egy teljes álló napig szomjazott a „bogaras hölgy”, mivel a gödi tréningtelep mohos kútja után nem volt hajlandó meginni a helyben kínált friss forrásvizet. Szerencsére a pálya közelében sikerült egy öreg kutat találni, melynek vízminősége hasonlított a gödi tréningtelep kútjából húzottra.

03_17_kincsem_150_7_opti.jpgEgyetlen fotográfia készült Kincsemről 1879. július 18-án, Heinrich Schnaebeli lencséjének köszönhetően. A kép forrása: Wikipédia

De nézzük, mik is voltak azok az eredmények, melyek miatt mindenféle tortúrát el kellett viselnie Blaskovich Ernőnek és Hesp Róbertnek és a „Kincsem versenycsapatnak”. Jelenleg minden idők veretlen versenylovainak listáján harmadik helyezett a 2003-ban született amerikai Peppers Pride, 19 veretlen futamával. A második a 2006-ban világra jött, ausztrál Black Caviar, 22 vereség nélküli győzelmével. Vélhetőleg és remélhetőleg a Kedves Olvasó már kitalálhatta, melyik ló vezeti ezt a listát. Igen, Kincsem az. A játékfilmben az éppen egy „pillangó”-jellegű hölggyel pásztorórára készülő, jóképű, pödört bajszú zsoké „egy szál Ádámkosztümben” ugrott ki az ágyból hitetlenkedve, mikor Blaskovichék – kissé rendhagyó módon – megüzenték neki, mit is tud az a ló, akinek megülésére meghívták. Hogy ez a fantázia szülte jelenet lezajlott-e a valóságban, azt nem tudni, de az tény, hogy az angol zsoké, Michael Maddon három esztendeig, vagyis 1876-tól 1878-ig koptatta a versenyeken a Kincsemre tett nyergeket. Első versenyesztendejében, 1876-ban Kincsem tíz versenyben állt rajthoz és lépte át elsőként a rajtvonalat. Mivel Blaskovich Ernő ebben az évben még nem volt tagja külföldi lovasegyletnek, ezért Blaskovich „gyepszövetségese”, gróf Sztáray János nemzetközi egyesületi tagságának köszönhetően az ő, sárga-kék színeiben versenyzett Kincsem. Később azonban már Blaskovich kék-fehér színeiben indult a rangos versenyeken.

03_17_kincsem_150_8_opti.jpgHeinrich Schnaebeli fotójának kiszínezett változata. A kép forrása: Wikipédia 

A Budapesten rendezett Kétévesek Veresenye és a Sopron Polgárok díja mellett a Berlin Erstes Criterium (ez utóbbit július 21-én rendezték meg, és ez volt az első futama), a Hamburg Criterium; a Frankfurt Luisa Rennen; Bad-Doberan Erinnerungs Rennen a Bécs Kladruber Preisa; Prága Kladruber Criterium és a minden évben meglátogatott Baden-Badenben rendezett Zukunffs-Preis voltak versenyhelyszínei. 1877-ben, hazai pályán Budapesten elnyerte a Nemzeti Díjat és a Hazafi Nagydíjat és a St. Legert, Pozsonyban a Trial Stakes-t és többek között a hamburgi Renadorenent és a „közös” Derbyt Bécsben, valamint ekkor először a Baden-Baden Nagydíjat (Grosser Preis von Baden).
1878. augusztus 7-én a Vadász- és Versenylap a következő táviratot közli olvasóival:

„Goodwood
l/8 d. u. 3 ó. 20 p.

Kincsem I.
Pageant II.
Lady Golightly III.
Három futott. Könnyen nyert. Cavaliero.
*
* *
Ez örömteljes hírt röpité át a villámszikra mult csötörtökön Angliából hozzánk, kik kétség és reménység közt vártuk azt. Este 6 órakor már megérkezett, s pár óra alatt a főváros, s másnap országszerte tudták a napilapok utján, miszerint Blaskovics Ernő ur szelekkel versenyző kanczája Angliában is győztes lett.”

Távirat Goodwooból. In: Vadász- és Versenylap, 22. évf. 32. sz. (1878. augusztus 7.), 233. – Hungaricana Közgyűjteményi Portál

A III. Vilmos angol király csatajelenetét ábrázoló Goodwood Kupa (Goodwod Cup) díjat 1878-ban nyerte el, ezt követően nem sokkal a franciaországi Deauwille lett a versenyhelyszín, ahol a Grand Prix de Deauville bajnoka lett. Erről a versenyről meglehetősen szűkszavúan, de annál sokatmondóbban tájékoztat címlapján a Vadász- és Versenylap:

„Trouville, 18\V1II.  Grand Prix de Deauville. 15,000 frk. 2400 meter.
Kincsem 61 kil. I.
Fontainebleau 64 kil. П.
Fould Gift53 kil. Ш.
Kincsem könnyen nyert.”

Távirat Trouvilleből. In: Vadász- és Versenylap, 22. évf. 34. sz. (1878. augusztus 21.), 249. – Hungaricana Közgyűjteményi Portál

Ebben az évben szintén szerepelt a versenyhelyszínek között Baden-Baden, vagyis az ott rendezett Grosser Preis von Baden, de ez a verseny egy rendhagyó és soha meg nem ismétlődő dologban eltért a többitől. Rendhagyó mivolta miatt valószínűleg ez volt a legemlékezetesebb futása a veretlen kancának. Az történt ugyanis, hogy Hugo Henkel osztrák gróf lova az első futamban holtversenyt produkált vele (vagyis egyszerre értek célba). Mivel Blaskovich nem akarta elfogadni a holtversenyt (és az ezzel járó győztes díj megosztását), ezért „kifutást” kért, azaz a két győztes ló újra versenyeztetését. Ezt követően azonban Kincsem már öt-hat testhosszal győzött. A játékfilmben bemutatott jelenet, miszerint a Blaskovich utasítására szándékosan visszafogott Kincsem kitépte Maddon kezéből a gyeplőt és így győzött, csak fantázia, a valóságban Blaskovichnak esze ágában nem volt semmi ilyesféle húzás.
Maddon a Baden-Badenben megnyert holtverseny utáni hathosszas győzelmet magának tulajdonította, és nem Kincsemnek, ezért meglehetősen elhidegült a viszony Hesp Róbert és a zsoké között. Az utolsó évben, 1879-ben már két másik zsoké ülte meg a veretlen kancát, Harry Wanwright és Tom Busby. Az utolsó versenyévben is indult a Staatspreis Zweiter Classe futamában, de ekkor már az első futamban megnyerte a Baden-Baden Nagydíjat. A Bécs Staatspreis Zweiter Classe és a Sopronban rendezett Állami Díj mellett több budapesti futamban is indult, az I. Osztályú Állami Díj és a Ritter Díj után október 21-én itt került sor a „búcsúfutamára” is, a Kancza-díjra, melyet az 1879. október 23-án megjelent Vadász- és Versenylap tájékoztatása szerint „Kincsem játszva nyer tíz hosszal”.

03_17_kincsem_150_9_opti.jpgKincsem „földi maradványaival” egy évtizednyi időt töltöttem „egy fedél alatt”. A kép forrása: A szerző tulajdona

1879 után kiderült, hogy Kincsem lábával komoly egészségügyi problémák vannak. Ízületei elkoptak, és csontvázán ma is jól láthatók a gyulladást okozó csontkinövések, szaknyelven szólva csánkpókok. Blaskovich a kincset érő Kincsemet új „terepen vetette be”, tenyészkancaként használta. A Batthány családtól elkobzott birtokon létrehozott Kisbéri ménesbe került a féltett „hölgy”, ahol két mén- és három kancacsikónak adott életet. Érdekesség, hogy Kincsem egyik „fő szerelmi partnere” az a Buccanner fedezőmén volt, aki kis híján az apjává is válhatott volna. Hiszen Cambuscan előtt előbb ezzel a matuzsálemi kort megélt ménnel próbálták fedeztetni Kincsem anyját, Waternymph-et. Kárpótlásul viszont ő nemzette azt a kor másik világklasszisának számító Kisbér nevű mént, aki – bár eredményei elhalványultak Kincseméi mellett – a világon azon kevés versenyló közé tartozik, amely egyaránt megnyerte a Párizsi Grand Prix-t és az Epsoni Derbyt. Ezt még Kincsem sem tudta produkálni. Mindenesetre Buccanner-től, 1882-ben született meg Kincsem első utódja egy vasúti kocsiban, Budagyöngye állomáson. Innen ered ennek a kancának a neve is, hiszen Budagyöngye néven vált ismertté. (Egyébként a születési helyről való elnevezés bevett szokás volt, hiszen Kisbért is, amikor az első versenyénél kiderült, hogy nincs még neve, gyorsan elnevezték a születési helyéről.) Az 1883-ban született kancacsikó az Ollyan Nincs nevet kapta. A kancákat két méncsikó követte Doncaster méntől 1883-ban Talpra Magyar és 1886-ban Kincsőr született. Az 1887-es esztendő nemcsak születést hozott, hanem tragikus halált is. Hiszen az utolsó kancacsikó, Kincs születését követően nem sokkal Kincsem kólikarohamot kapott és elpusztult. Sovány vigasz jelent, de Később Kincs kancacsikója, Napfény is eredményes versenylóvá vált.
Kincsem földi maradványai, vagyis a csontváza és az egyik patája, mint már említettem a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban láthatók egy tucatnyi egyéb relikviával együtt, melyek a neves versenykancához köthetők. Így például az a két példányban készült ifj. Vastagh György által alkotott szobor egyike, mely a csodakancát ábrázolja 1:5 méretarányban. Miután a másik példány eredetileg a tápiószellei Blaskovich Múzeumba került, így ma már mindkét szobor a Magyar Mezőgazdasági Múzeum tulajdonát képezi, hiszen a Blaskovich kúria a Budapesten múzeumhoz tartozik. A gödi Kincsem parkban 2016-ban állították fel Kincsem Tóth Béla és Tóth Dávid által alkotott életnagyságú bronzszobrát Hesp Róbert eredeti gödi istállója előtt. Maga a versenyistálló 2017-óta újra látogatható, mint többfunkciós rendezvényközpont. Ma a budapesti lóversenypálya is a Kincsem Park nevet viseli, és a kiemelkedő futamai között (Magyar Derby, Nemzeti Díj, Szt. László Díj; St. Leger) ott szerepel a Kincsem-díj is. Kincsem és egy másik kortárs híres versenyló, Kisbér nevét a Telivértenyésztők Világszövetsége örök időre névvédelem alá helyezte.

03_17_kincsem_150_10_opti.jpgTóth Béla életnagyságú szobra Kincsemről. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Köszönjük Dr. Kőrössy Andreának, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum főigazgató- helyettesének a kép közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

Egressy-dagerrotípiák az Országos Széchényi Könyvtárban

2024. március 13. 06:00 - nemzetikonyvtar

Pár évvel feltalálása után a fényképezés már nagyon divatos volt Pesten, feltehetően az 1848-49-es forradalom és szabadságharc több szereplőjéről készültek felvételek. Nagy Ignác írja 1845-ben:

„Mikép fog majd az utókor csodálkozni, ha a tömérdek arczképet látja! Bizonyosan azt fogják gondolni, hogy Magyarországnak a tizenkilenczedik században rendkívül sok nevezetes embere volt, kikről a történeti évkönyvek irigységből, vagy isten tudja mi okból hallgatnak! Szerencsés találmány, melynek segélyével két jó forintért minden ember az utóvilágra és annak nyelvére juthat! És hány ember lehet az által művésszé! Valamint minden harangozó egyszersmind zenész, úgy a képírók ezen új faja is a művészek hosszú sorát szaporítja.”

Nagy Ignác: Daguereotype [sic!]. Magyar titkok, Budapest, Franklin Társulat, 1908, 48–58. In: Budapesti Negyed, 15. évf. 1. sz. 1997. Elektronikus Periodika Archívum

A legismertebb magyar dagerrotípia a Petőfi Sándorról készült portré, amelynek feltételezett fotográfusai között Egressy Gábor neve is felmerül, de ma sem tisztázott még, ki készítette a felvételt. Sok másik mellett Görgey Artúr portréja is eltűnt a második világháború alatt, amikor a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményét menekítették, de ma is bukkannak fel magán- és közgyűjteményekből mostanáig lappangó vagy ismeretlen dagerrotípiák. Ezek közé tartozik Egressy Gábor két arcképe, valamint a fiairól, Ákosról és Árpádról készített kettős portré. A képekről legelőször idősebb fia, Ákos tett említést egy 1906-ban megjelent írásában a Petőfi-dagerrotípiával kapcsolatban, majd három évvel később ismét megemlítette az édesapjáról készített felvételeket mint önarcképeket. Ezután, gyakorlatilag a mai napig, a két dagerrotípia kizárólag Petőfi arcképével összefüggésben, az ennek keletkezési idejéről és körülményeiről, valamint későbbi sorsáról folytatott szakmai párbeszéd vonatkozásában említtetett, minthogy fizikai azonosságaik alátámasztó bizonyítékként szolgálhattak az azonos szerzőség feltételezéséhez. A két portré lezser eleganciája, Egressy személye, és a képek különleges értéke méltóvá teszi, hogy önállóan is megvizsgáljuk őket, úgy is, mint a szabadságharc korának legműveltebb és egyik legnevesebb színészének korai arcképeit, és úgy is, mint a hazai portréfényképezés korai és értékes műtárgyait.

Egressy Gábor Galambos Gábor néven születetett 1808-ban Sajólászlófalván, Borsod megyében. Egressy Béni, a Szózat szerzője az egyik testvére, két fia Egressy Ákos és Árpád, lánya Egressy Etelka volt. Otthonról többször is megszökött, hogy színésznek álljon, 1826 és 1835 között vándorszínészként az ország csaknem minden városában szerepelt, de részt vett a színtársulatok minden munkájában a díszítéstől a színlaposztásig. 1835-ben a budai Várszínház tagja lett Fáy András és Döbrentey Gábor meghívására. Egy rövid bécsi tanulmányút után a Pesti Magyar Színházhoz szerződött, ez lett otthona, a későbbi Nemzeti Színház. Barátja volt Vörösmartynak és Petőfinek is, ezért is valószínűsítik többen, hogy ő készítette a híres portrét. 1843-ban nyugat-európai körutat tett, ekkor jutott el Párizsba, hogy a francia színművészetet tanulmányozza. Ennek a párizsi útnak lehetett eredménye fotográfiai érdeklődése is: Daguerre négy évvel korábban találta fel a róla elnevezett fotográfiai eljárást, Egressy egyik levelében le is írja találkozását a technikával. Említ egy Kunwald nevű magyart, akit még Pestről ismert az egész család, és aki Párizsban dagerrotip felvételek készítésével foglalkozott – ő Egressyt is lefényképezte, de a rossz fényviszonyok miatt nem sikerült jól a felvétel. Egressy Gábor életének egyik csúcspontja volt, hogy 1848. március 15-én elszavalta a Nemzeti dalt, megszakítva a Bánk bán előadását a Nemzeti Színházban. A szabadságharc alatt nemzetőrként harcolt, Kossuth Lajos Szeged kormánybiztosává nevezte ki. Részt vett Buda bevételében, Ákos fiával az oldalán. A világosi fegyverletétel után Törökországba menekült, itthon pedig halára ítélték. 1850 szeptemberében azonban családja miatt hazatért Magyarországra, 1851-ben amnesztiát kapott. A magyar romantika legtudatosabb színésze volt, aki gyengébb fizikai adottságait állandó önképzéssel pótolta. A klasszikus és kortárs drámákban – átlényegülő színész lévén – a bonyolult lélekrajzi feladatokat kereste. Repertoárja több száz szerepből állt. Francia tanulmányútja hatására népszerűsítette a francia romantika játékmódját, fordított Shakespeare-t és Goethét, foglalkozott a színészet elméleti és gyakorlati kérdéseivel, és a kortárs magyar drámával. Eltiltása miatt zömmel vidéken játszott 1855-ig, amikor ismét szerződést kapott a Nemzetiben. 1863-tól a Kisfaludy Társaság tagja, 1865-től a Színitanoda tanára. Egy évvel később szélütés érte a színpadon. Ekkor még felépült, ám egy második szélütés 1866 nyarán végzetesnek bizonyult.

„Egressy számára a színjátszás, a színház nemcsak művészet, játék, (ön)kifejezés, hivatás volt, hanem eszköz is, egy társadalmi és politikai szempontból egyaránt forrongó korszakban a változtatás egyik lehetséges eszköze. A színház tanít: képes elhelyezni az embert a számára adott társadalomban (vagyis bevezetni őt a polgári jogok és kötelességek rendszerébe), képes megtanítani a közösség – a nemzet – nyelvére, eligazítani a nemzeti múlt és jelen eseményeiben.”

Rajnai Edit: Egressy Gábor emlékére. In: Az Országos Széchényi Könyvtár blogja, 2016. július 30.

Nem lehet tudni, hogy a két Egressy Gábor-dagerrotípia pontosan mikor készült. Valószínűleg még 1848 előtt, de nem kizárt az sem, hogy az emigrációból való hazatérte után. Ennek ellentmond a látvány: a képen egy vidáman mosolygó fiatalembert látunk, aki szivarkával, vagy ahhoz hasonló tárggyal a kézben pózol a kamera előtt – nem egy emigrációt megjárt, középkorú háborús veterán benyomását kelti. A másik képen Egressy Ákos datálása olvasható: az 1843–44-es párizsi útnál is korábbinak véli: „Egressy Gábor arczképe 1840-ből. Saját daguerre au type fölvételen.” írta a felvétel tokjára. Ez alighanem tévedés. Nem tudjuk, mikor írta ezt a megjegyzést, de irreálisnak tűnik, ha arra gondolunk, hogy Daguerre találmányát 1839 januárjában ismertették Párizsban. A keretről Papp Judit készített felvételt, és azt közzétette DLA-értekezésében.
A képeken látható fiatalember a forradalom előtti időpontot valószínűsíti: legvalószínűbb, hogy 1848 előtt, külföldi útjáról történt hazatérte után készült – ebben az esetben igen korainak számít, mint dagerrotípia.  

03_13_egressy_dagerrotipiak_1_opti.jpgEgressy Gábor portréjának hátlapja Egressy Ákos kézírásával. Jelzet: Arckép_1279 – Kézirattár

Azt sem tudjuk, ki készítette a képeket. Egressy Ákos szerint „szelfik,” vagyis önarcképek. Egressy Ákos mindkét írásában azzal magyarázta készítésüket, hogy apja „a kedélyállapot különböző változatait tanulmányozandó” fényképezte le magát, „többféle alakban, víg és komoly arczkifejezéssel, miket aztán színpadi működéséhez mintákul használt.” Említett írásainak idézett mondataiból úgy tűnik, e kettőnél több, talán jóval több önarcképet készített a színész, amelyeket ezek szerint a hivatásához használt „segédeszköz” gyanánt. Petőfi képe kapcsán Szentmártoni Szabó Géza is említi az Egressy képeket. Abból kiindulva, hogy Egressy Ákos szerint apja a fényképezést színészi játékának tökéletesítéséhez használta, hihetőnek tartja, hogy az emlékiratnak az a sora, hogy „Petőfit is rávette egyetlen egyszer a pózra” azt jelenti, hogy Egressy Gábor „modelljeit – önmagához hasonlóan – különböző érzelmeket mutató arckifejezéssel örökítette meg.”
Nem bizonyítható mindez, már csak azért sem, mert Egressy Ákos 1906-ban és 1909-ben, több mint 60 évvel a felvételek készítése után írta meg visszaemlékezéseit. Mindössze annyi valószínűsíthető, hogy a kép Magyarországon készült: erre Flesch Bálint tanulmánya ad támpontokat. Flesch arra keresett technikai bizonyítékot, hogy Egressy a készítője a Petőfi dagerrotípiának, ezért tüzetesen megnézte a képek technikai jellemzőit, és összehasonlította azokat. A lemezek azonos méretűek, valamint a mindhárom lemezen megtalálható GRB ötvösjel és 40-es minőségjel alapján is arra következtet, hogy Egressy Gábor színész, egyszersmind amatőr fényképész/dagerrotipista készítette Petőfi Sándor egyetlen ismert fénykép-portréját. Ez nem tekinthető a szerzőség 100%-os bizonyításnak, de azt megerősíti, hogy a képek egymáshoz közeli időpontban, azonos helyen készülhettek.

A fotografálás alapfeltétele a megfelelő eszköz birtoklása volt, amelynek beszerzését az utókor Egressy Gábor 1843–44-es párizsi utazása idejére feltételezi. A berendezés származására és megvásárlásának idejére azonban nincs ismert forrás. Egressy Ákos is csak a meglétét említi:
„…gépet és lemezeket szerzett be magának”, illetve „Atyámnak – magánhasználatra – saját gépezete volt…” Szalisznyó Lilla kételkedik Egressy Ákos közlésének hitelességében. A hazaírt leveleiből számára az tűnik ki, hogy nagyon kevés pénzből kellett gazdálkodnia utazása során, kifejezetten spórolt, egy csizma vásárlása miatt is súlyos lelkiismeret-furdalás gyötörte. Szalisznyó szerint nehezen elképzelhető, hogy egy drága gépet meg tudott volna vásárolni. Az érvelést alátámasztja az is, hogy a szabadságharc bukása után, amikor családjával Törökországba készült emigrálni, a megőrzendő, illetve eladandó értékeik felsorolásában nincs szó fényképező berendezésről, pedig az nyilván nagy értéket képviselt. Szalisznyóval szemben Flesch Bálint tényként kezeli, hogy Egressy rendelkezett dagerrotipista felszereléssel. Ha nem volt felszerelése, ebben az esetben a portrék nem lehetnek szelfik sem. Bárki készítette őket, a laza póz, a mosoly, hogy bizalmas viszonyban volt Egressyvel. Ha nem is szelfi, a felvételek célja valóban lehetett a színészi játék tökéletesítése, a pózok gyakorlása.

A dagerrotípia direkt pozitív eljárás volt, nem volt sokszorosítható, ezért minden fennmaradt példány egyedi műtárgy. A kép beállítása, iránya azonos a Petőfi dagerrotípiával, és ahhoz hasonlóan oldalfordított, a helyes nézethez tükrözni kell a képet. Egressy, Petőfihez hasonlóan széktámlára támaszkodik, Flesch Bálint érvelése szerint ez is a kép azonos, amatőr készítőjére utal, mert a hivatásos fotográfusoknál szék helyett speciális támasztó állványokat használtak pld a fej rögzítésre. Egressy bal kezében szivarkát tart vagy valamilyen összesodort papírdarabot, jobb kezét mellényébe dugja, mint Napóleon David festményén. A mellény jobb oldali gombolásából lehet tudni, hogy a kép helyes nézetéhez meg kell fordítani a képet. A széktámla és a zsebre dugott kéz megkönnyítette a mozdulatlan testtartást, ami a felvétel elkészítéséhez szükséges volt. Mégsem merev a kép, sőt! A hanyag eleganciát nemcsak a kézben tartott „szivarka” sugallja, hanem a mosoly is, ami ritkaság a korai felvételeken. Ennek egyik oka természetesen a hosszú expozíciós idő volt. Ez a negyvenes években már 10-60 másodpercre rövidült, tehát elvileg lehetett mosolyogni – kérdés, hogy mennyire tűnik természetesnek az egy perces mosoly? Egressynek, színész lévén ez nem okozhatott problémát. A másik ok a komolyságra a portréfotózás festészettől örökölt hagyománya volt. A fénykép az 1850-es évektől teljesen ki is szorította a miniatűrfestészetet, megtartva annak esztétikai normáit. A kép funkciója kézben tartható, dekorációként is felhasználható emléket készíteni magunknak és másoknak, megörökíteni nemcsak a személyiséget, hanem a társadalmi státuszt, férfiaknál a tekintélyt, nőknél a szépséget. Fotográfushoz menni esemény volt, a ritka alkalomra mindenki igyekezett méltóságteljes, tiszteletre méltó külsőt mutatni. Egressy Gábor viszont másképp viszonyult a fotográfiához: színészi játékához készített tanulmányokat testtartásokról, arcjátékról, kísérletezett az új médiummal. Nem látszik jól, mit tart a bal kezében, de leginkább cigarettához hasonlít a rövid, világos, rudacska, és a kéztartás is jellegzetes. A Szalisznyó Lilla által közreadott családi levelezésben nincs rá bizonyíték, hogy Egressy dohányzott volna. Ha dohányt említ, azt másoknak hozza, dohányozni csak másokat lát, soha nem használ többes számot. A dohányfüstöt nem szereti:

„Édes, Naplót vigy arról, hogy Árpád hogy viseli magát. A szobámat büdös dohányával el ne ronditsa.”

Szalisznyó Lilla: „Irjátok a mi tollatokra jön”. Egressy Gábor családi levelezése I–II. 1841–1862, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2017, 374. – Törzsgyűjtemény

A cigaretta szót nem említi. Nem kizárt ugyanakkor, hogy ismerte, Franciaországban 1830-tól gyártottak cigarettát, tömeges gyártása 1845-ben kezdődött állami monopóliumként. Egressy párizsi útján találkozhatott vele. Jobbkezesként a rudacskát bal kezében tartja, mint általában azok, akik dohányoznak – a jobb kéz a gyújtáshoz használt eszközt fogja. 

„Estve késö szálltunk Tokajban más gőzösre, és én a sötétben egy nyitva levö szenes lyukba léptem; de egy vasrácsot megkaptam, s nem estem bele, hanem a jobb kezem vállban igen megrándult; másnap mozdulni sem tudtam, most azonban már annyira vagyok vele, hogy mint látod irok, de csak ugy hogy a bal kezemmel teszem fel az asztalra.”

Egressy Gábor – Szentpétery Zsuzsannának Mátyfalva, 1854. július 22. In: Szalisznyó Lilla: „Irjátok a mi tollatokra jön”. Egressy Gábor családi levelezése I–II. 1841–1862, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó 2017, 189. – Törzsgyűjtemény

Ha valóban cigarettát tart a kezében, akkor ez a kép a cigaretta hazai előfordulásának első ismert fényképi bizonyítéka.
Létezik egy harmadik dagerrotípia is, amely az Egressy családhoz köthető. Ez még kevésbé ismert, mint a Gábort ábrázoló két felvétel. Szalisznyó Lilla ismerteti először 2018-as tanulmányában, és az 1840-es évek végére – az 1850-es évek elejére datálja. Már nem gyerekek rajta az 1830-as években született fiúk, Ákos és Árpád. Testtartása miatt Árpád jóval alacsonyabb Ákosnál, az is lehetséges, hogy ő még nem érte el felnőttkori testmagasságát. A portré beállítása konzervatív a másik két Egressy portréhoz képest, a fiúk megilletődve állnak egymás mellett és néznek a kamerába. Árpád a középre elhelyezett profi testtámaszra nehezedik, hogy rögzítse tartását a hosszú expozíciói időre, Ákos sétapálcát tart a kezében. Érdekes, hogy a fiúk nem egyfelé néznek: Árpád egyenesen a kamerába, Ákos oldalra tekint. A testtartó állvány alkalmazása arra utal, hogy a felvétel fotográfus műteremben készült. Valamilyen nagy alkalomból lefényképeztette magát a két Egressy fiú.

A dagerrotípiát Papp Judit restaurátor fedezte fel, amikor szétbontotta Egressy Ákos albumin portréjának tokját. A kép alól bukkant elő a fémlemez, amin a két fiú portréja volt látható. Úgy, ahogy ma is újat helyezünk egy régi kép fölé ugyanabba a keretbe, úgy cserélte frissebbre a portrét a gazdája, és őrizte meg ezzel az utókor számára.

03_13_egressy_dagerrotipiak_8_opti.jpgEgressy Ákos portréja restaurálás előtt

Egressy Ákos (1832−1914) apja oldalán részt vett az 1848−1849-es szabadságharcban, a világosi fegyverletétel után az osztrák hadseregben huszártisztként szolgált.

„Eleinte Itáliában, később Csehországban állomásozott. Miután 1860-ban huszár főhadnagyként leszerelt, az itáliai magyar légióhoz csatlakozott. (Az alakulat az olasz egység megteremtéséért folyó háború idején a magyar szabadságharc újrakezdésének reményében szerveződött.) Számfeletti tisztként előbb az acqui tiszti telepre, majd annak feloszlatása után a cuneói magyar tiszti telepre került.”

Szalisznyó Lilla: „édesse, küldd el nekem ide gyorskocsin clavigot és othellót” – egy 19. századi színész családi vállalkozása. In: A Lendület Családtörténeti kutatócsoport blogja

Apja ebben az időszakban folyamatosan levelezett vele, rendszeres olvasásra és nyelvtanulásra ösztönözte. Ákos hazatérte után nem sokkal az 1865-ben megnyílt Színi Tanoda első drámai osztályának tanulója lett. 1878 és 1904 között a Nemzeti Színház színésze volt. Visszaemlékezést írt a szabadságharc eseményeiről és Petőfiről. Memoárja alapján tulajdonítják többen Egressy Gábornak Petőfi dagerrotípiáját. A fiatalabb fiú, Árpád (1836−1869) 1853-ban Guth Vince asztalosmesternél inas, majd a családi hagyomány szerint vidéki színtársulatoknál játszik, 1865-ben ő is a Színi Tanoda tanulója lett, később a Nemzeti Színházban lett epizodista. Beteges, gyenge fizikumú fiatalember volt, tüdőbajban hunyt el 1869-ben. A felvétel valószínűleg az 1850-es években készült, de figyelemre méltó, hogy Ákoson nincs egyenruha. 1850–52-ben Itáliában volt, de 1853-ban hazaküldték kényszerszabadságra, talán akkor készítettek magukról közös portrét. A későbbi, leszerelése utáni készítésnek ellentmond, hogy az 1860-as években már leáldozott a dagerrotípiának, felváltották más, korszerűbb technikák.
A két Egressy Gábor-önarckép is az OSZK Kézirattárának Egressy-fondjában volt, mígnem 1986-ban kölcsön nem adta őket az intézmény a miskolci Herman Ottó Múzeum fényképtörténeti kiállítására, onnan ismeretlen időpontban kerültek vissza az OSZK-ba. A nagyközönség 1986 óta most láthatja először Egressy Gábor két korai portréját, a fiait ábrázoló dagerrotípia pedig még sosem volt nyilvánosan látható.
A márciusi ifjak és a fotográfia kapcsolata nagyon távolinak tűnik, de ez csak a látszat. Az első magyar fényképet Vállas Antal készítette 1840-ben a Dunapartról és a budai várról, 1859-ben pedig már tizenöt pesti „dagerrotípozó és fényképész” adatait közölte a címjegyzék. Egy évvel később már húsz fotográfust tartanak nyilván. A fényképezés feltalálása körüli években elsősorban ötvösök, aranyművesek, ékszerészek készítették a „fémképeket” – azaz a dagerrotípiákat. A kézügyesség mellett az is óriási előny volt, ha valaki értett a vegyszerekhez, nem véletlen, hogy gyógyszerészek, sőt optikus is akadt közöttük. A fotótörténészek 100 körülire becsülik az 1850-es évek végéig Magyarországon működött fényképész műtermek számát.

„Flesch Bálinttal a következő elméleti számítgatásba kezdtünk. Ha csak tíz dagerrotipista lett volna és munkanaponként mindössze egy képet készítenek, tizenöt év alatt, 47 ezer dagerrotípia készült volna. Valószínűsíthető, hogy legalább száz dagerrotipista dolgozott hosszabb-rövidebb ideig Magyarországon 1839–1857 között. Kezükből e szerint a számítás szerint legalább félszázezer kész dagerrotípia került ki. Ma 44 dagerrotipizáló személyt tudunk megnevezni, a fennmaradt dagerrotípiák száma az ezerhez közelít. Lappang, elveszett, megsemmisült ennek sokszorosa.”

Kincses Károly – Munkácsy Gyula: Történeti fotóeljárások. Dagerrotípia. In: Történeti fotóeljárások Magyarországon honlap (Hogyan (ne) bánjunk (el) régi fényképeinkkel, Budapest, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2000.)

Sajnos a felvételek jelentős hányada megsemmisült, Kincses Károly és Munkácsy Gyula becslése szerint a korszakból körülbelül 1000 felvétel maradhatott meg, melyeket köz- és magángyűjteményekben őriznek. A márciusi ifjak valószínűleg jól ismerték Strelisky Lipótot, többen a híres Petőfi dagerrotípiát is neki tulajdonítják.

„Biztosan Strelisky munkája volt viszont Görgey Artúr ülő derékképe, melyet 1849 májusában, Budavár bevétele után készített a tábornokról…. ő készítette Görgey vezérkarának öt honvédtisztjéről készült csoportképét, melyről csupán a Vasárnapi Újságban közölt rajz és tudósítás maradt fönn. A családi legendárium szerint nemcsak fényképezte a honvédtiszteket, hanem a szabadságharccal szimpatizálva maga is nemzetőrnek állt, amiért a világosi fegyverletétel után az Újépületben több hónapos börtönbüntetést szenvedett, de ennek a korabeli bürokrácia igen alapos nyilvántartásában semmi nyoma nem található.”

Tőry Klára: Egy fényképészdinasztia közel százéves története- A Strelisky műterem: Lipót és Sándor”. In: Punkt online fotográfiai folyóirat, 2023. 07. 30.

Petőfi, Egressy, Jókai és a többiek ismerték tehát a fotográfiát, megvolt hozzá a személyes viszonyuk. Mint minden technikai újításnál, volt, aki idegenkedett tőle és nem szerette – ilyen volt Petőfi. „Utálom a bálványt, a valónak hazug mását; aki szeret: megőriz lelki szemeivel” – idézi Szalisznyó Egressy Ákos visszaemlékezése alapján. Petőfit. Jókait természettudományos háttere érdekelte és gyakorlati alkalmazásának sokrétűsége, bár ő sem szeretett fényképezkedni. Egressy Gábor is alkalmazott eszköznek láthatta, továbbá nem utolsó sorban játékra való lehetőségnek. Fennmaradt Baróti Lajostól egy adoma – mai kifejezéssel városi legenda – arról is, hogy március 15-én, a múzeumkerti történelmi tüntetés után, a márciusi ifjak együtt ellátogattak Streliskyhez, és papírképen örökítették meg magukat.

„Véletlenül találkozván Streliszkyvel, erre nézve kérdést intéztem hozzá. Határozottan állította, hogy Petőfiről két ízben készített fölvételt: először 1847-ben, ezüstlemezen, de ezt a képet utóbb elrontották; azután 1848 tavaszán papírfényképet készített, a melyen Petőfin kívül Jókai, Vasvári, Nyáry Albert báró, Bulyovszky Gyula és talán Degré is rajta volt. A Nemzeti Múzeum kertjében tartott népgyűlés után jöttek műtermébe, hogy magukat levétessék.”

Petőfi arcképei. In: Budapesti Hirlap, 42. évf. 65. sz. (1922), 11. Idézi: Szalisznyó Lilla: A Petőfi-dagerrotípia és az Egressy család: a szakirodalmi hagyomány és a források. Irodalomismeret, 4. (2018), 35–61. – Elektronikus Periodika Archívum

A történet egyfelől a sópapír képek ismeretére és elterjedtségére utal, másrészt azt feltételezi, hogy az ifjak tisztában voltak a pillanat történelmi jelentőségével, és emléket akartak neki állítani. Vagyis értették a fotográfia jelentőségét, szerettek pózolni, Susan Sontag-i értelemben „az ottlét bizonyítékának” érezték a fényképfelvételt. Ha az esemény véget ér, a kép mindig megmarad és halhatatlansággal ruházza fel témáját. Részesei voltak a történelmi pillanatnak, képük barátságuk és a történés együttes bizonyítéka, egyszerre állítva emlékművet a forradalomnak, és önmaguknak. A történet hitelességét kicsit csorbítja, hogy a fénykép nem maradt fenn – építőmunkások gyújtottak be vele Strelisky műtermének felújításakor a visszaemlékezés tanúsága szerint.

Sárközy Réka – Sebő Judit (Történeti Fénykép- és Interjútár)

Felhasznált irodalom

Online források:

komment

Ritka plakátokkal gazdagodott a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár gyűjteménye

2024. március 12. 06:00 - nemzetikonyvtar

Bp. Szabó György grafikusművész vételi ajánlattal fordult intézményünkhöz: az 1982 és 1995 közötti időszakból underground, alternatív – főként zenei és néhány egyéb művészeti eseményt hirdető – plakátot kínált eladásra, illetve ajándékozott az OSZK plakátgyűjteményének. A kitűnő állapotú, gyűrődés- és hajtásmentes falragaszok mintegy fele Bp. Szabó György külföldön is kiállító, ismert művész saját alkotása, a másik része olyan kortárs grafikusok értékes munkája, mint Czakó Zsolt, feLugossy László, Soós György, Soós Tamás, Szurcsik József.

A képzőművész-zenész Bp. Szabó György a Magyar Iparművészeti Főiskola typo-grafikai szakán végzett 1982-ben, és eleinte még csak a saját együttesei – a Strand és az Electric Petting, majd a Bp. Service – számára készített saját plakátjait tette el, később már más tervezőktől is kapott plakátokat az egyre gyarapodó gyűjteményébe. 2017-ben Bp. Szabó György, illetve Szőnyei Tamás zenei-kulturális újságíró gyűjteményéből válogatva Pokoli Aranykor címmel kiállítás és könyv is született. A művészeti album nyomtatott változata nagyon hamar elfogyott, ezért a kiadó, a Kieselbach Galéria honlapján elérhetővé és lapozhatóvá tette a javított és angol nyelvű összefoglalóval kiegészített online verziót.
A korabeli média által már a saját korában „new wawe” néven hivatkozott jelenség nem tartozott a politikai rendszer által támogatott műfajok közé, ezért hagyományos úton, kötelespéldányként az ilyen jellegű nyomtatványoknak csak a töredéke érkezett be az OSZK gyűjteményébe. Mivel a plakátok kis példányszámban készültek, és sokszor maguk a zenészek vagy a képzőművészek terjesztették őket, az antikvár piacon csak ritkán fordulnak elő, pedig információhordozó szerepük mellett a képzőművészeti értékük is jelentős: friss, bátor hangvétellel, nyers kifejezőerővel hirdetik az általuk képviselt alternatív életstílus szabadságát. Formabontó módon – a plakát műfajára általánosságban jellemző könnyen érthető letisztultság helyett – ezek a provokatív plakátok mintha „kódolnák” az üzenetet az őket jól értő közönségük számára, az információk pedig gyakran a vizuális elemek között rejtőznek. Nagyon különböző jelenségek, stílusok fedezhetők fel ezeken a falragaszokon: a teljesség igénye nélkül találkozhatunk például kontrasztos fényképalapú, kollázs, montázs, ceruzarajzos technikával, szürreális, erotikus, punk, neodadaista vagy a törzsi művészetre jellemző motívumokkal is.

03_12_b_szabo_gyorgy_plakatok_4_opti.jpgBp. Szabó György grafikusművész gyűjteményéből underground és alternatív művészeti eseményeket hirdető plakátok kerültek a Plakát- és Kisnyomtatványtár gyűjteményébe

A Bp. Szabó György grafikus-tulajdonossal való együttműködésnek köszönhetően a tematikus plakátanyag tovább gazdagítja az ország legnagyobb plakátgyűjteményét. A kortörténeti csemegék a nemzeti könyvtár Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtárában őrzött további dokumentumokhoz hasonlóan előzetes hely- és időpontfoglalást követően a könyvtár különgyűjteményi olvasótermében kutathatók. További látogatói információk itt olvashatók.

Elbéné Mester Magdolna (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

komment

„Hát már ez a székely, akárhányszor agyonverik, mindig újra feltámad!”

2024. március 09. 12:32 - nemzetikonyvtar

A székely szabadság napja

A székely szabadság napján a székelyekről a „nagy mesemondó”, Jókai Mór tolmácsolásában emlékezünk meg.

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_1_opti.jpgKimnach László rajzai, Morelli metszetei. Jókai Mór Csataképek című munkájának a Franklin-Társulat kiadásában megjelent díszkiadásából. In: Vasárnapi Ujság, (1899. december 10.), 832. – Elektronikus Periodika Adatbázis. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A Székely Nemzeti Tanács 2012. március 10-én megjelent közleményében olvashatók az alábbiak:

„1854. március 10-én végezték ki a marosvásárhelyi Postaréten a Székely Vértanúkat. Bágyi Török János kollégiumi tanár, Martonosi Gálfi Mihály ügyvéd és Nagyváradi Horváth Károly földbirtokos a Makk-féle összeesküvés tagjaiként kívánták az elbukott magyar forradalom és szabadságharc lángját újra fellobbantani. A nemzeti önrendelkezés volt az a cél, amelyért életüket adták, példát mutatva bátorságból és hűségből az utókornak.
A ma élő székelyek számára ez a nap nemcsak a közös emlékezés napja, de az összetartozásé is. A tudatos, közös fellépésé a nemzeti önrendelkezés jegyében.” 

Legyen március tizedike a Székely Szabadság Napja! In: Székely Nemzeti Tanács (archivált) honlapja

Egy korábbi blogbejegyzésemben említettem, hogy a székelység szabadságharca és a magyar nemzethez való tartozásának küzdelme nemcsak napjaink sajátossága, hanem már az előző évszázadok jellemzője is volt, jóval korábbi időkre visszanyúlóan, mint a történelmünk külön fejezetét képező 1848–49-es szabadságharc ideje. Azonban az idézet határozatból látszik, hogy a székely összetartozás eszméjét mégis a szabadságharc utóéletének egyik – tragikusan végződő – eseményéhez kötik. Ebből kiderül, hogy saját szemszögükből nézve is fontos történelmi eseménynek látták és látják a székelyek az 1848–49-es szabadságharcot.
De vajon miként látták a székelyeket a szabadságharc képviselői? A szabadságharc ismert és ismeretlen hőseit számba venni azonban körülbelül olyan vállalkozás lenne, mint megszámolni egy zsák búzát szemenként vagy az égen lévő csillagokat tiszta égbolt mellett. Ezért kényszerűségből szükséges szűkebbre venni a kört. Sőt, hogy egy blogbejegyzése beleférjen mindez, egészen szűkre. Egy emberre. Na de kire essék a választás? Mi alapján lehetne kiválasztani azt az egy embert?
Igyekeztem ezt a helyzethez illő módon megtenni. Úgy gondoltam, a választásban nagy segítséget jelenthet, ha számba veszem, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc résztvevői közül kinek található meg a legtöbb műve könyvtárunk állományában. Ehhez igazából még a katalógusunkat sem kellett megszemlélnem. Nagyon könnyen rájöhet bárki, hogy a felvetett szempont alapján kire eshet ez a választás. Kedves Olvasó! Gondolom, Ön is kitalálta az illető nevét! Igen, az úriembert Ásvay Jókay Móricnak hívták, közismert nevén Jókai Mórnak. Mielőtt rátérnénk cikkünk fő témájára, vagyis a székelyek – Jókai Mór „szemüvegén keresztül történő” – bemutatására, talán érdemes jobban megokolnom, miért éppen egy „ábrándos lelkű” írót választottam a szabadságharc „képviselőjének”. Hiszen olyan politikai és hadi szerepet vállaló alakokat is választhattam volna, mint Kossuth, Görgey, Bem, Klapka, Damjanich és sorolhatnám tovább a névsort. Azonban, hogy a „jogalapot” megteremtsem, megemlíteném, hogy Jókai Mór nevéhez fűződik a szabadságharc egyik, a maga idejében legtöbbet emlegetett és veszélytelennek egyáltalán nem nevezhető, de a később papírra vetett művei főhőseihez illő kalandos tette. Reményeim szerint ezzel sikerül mindenkit meggyőzni arról, hogy Jókai Mór igenis méltón „képviseli” cikkemben a szabadságharcot. A kalandos tettről Krúdy Gyula a következőképp számol be:

„… a Közlönyben már megjelent a Rózsa Sándor kegyelmező levele.
Megjelent a hivatalos Közlönyben a bűnbocsánatot hirdető levél Kossuth aláírásával, de hát Rózsa Sándor nem olvas se Közlönyt, se egyéb újságot. Valakinek el kellett juttatnia a haramjavezérhez.
Kit választott ilyen kényes feladat megoldására Kossuth?
Másvalaki tán egy mindentudó öreg csendbiztost vagy legalábbis egy kiszolgált vén betyárt keresett volna fel a megbízatással. Ilyen emberek ismerhetik Rózsa Sándor búvóhelyeit, ahol az amnesztiás levelet a kezébe lehet nyomni.
Kossuth egy poétát választott a feladatra. Mégpedig a szőke hajú, ábrándos szemű Jókai Mórt, aki a márciusi napokban oly derekasan viselkedett a szabadság kikiáltásánál. Akinek volt bátorsága az Alföld úttalan útjain a haramjavezérhez is elhatolni.
A fuvaros egy pusztai csárda udvarára fordult be. Odabentről vidám cimbalomszó hallatszott. Három-négy szűrös, bojnyikképű, szalmás hajú legény ülte körül az x-lábú asztalt: szegénylegények a Rózsa Sándor bandájából, akiknek cimborájuk volt a fuvaros, aki Jókait a csárdába hozta.
A rongyos szűrök alatt megkoppantak a fejszék, fokosok.
– Én Kossuth Lajos küldötte vagyok, és kegyelmet hozok Rózsa Sándornak és társainak! – kiáltotta Jókai, mielőtt a betyárok valamire elhatározták volna magukat.
A szalmáshajúak nem értették meg mindjárt Jókai szavait. Kegyelem? Rózsa Sándornak és társainak? Hiszen ha jól vesszük, minden alföldi betyár Rózsa Sándor társa volt.
Az útiköpenyeges ifjú, kokárdás, strucctollas Kossuth-kalapjában, ragyogó kék szemével most a csárda közepére lépett, és csinos szónoklatot vágott ki a hazáról, szabadságról, amint az utóbbi hónapokban nagyszerű népszónokká fejlődött az egyébként félénk Jókai. A gyepes homlokok lassan nyiladoztak a költő szavaira. A szemek eleinte fürkészve, gyanakodva figyelmeztek. De aztán mindinkább kiegyenesedtek a görbe derekak. Nagy dologról volt szó. Bűnbocsánatot kapnak a régi tettekért, ha elmennek a hazáért harcolni.
Hogyne mennének! Indulnak még ebben az órában!” 

Krúdy Gyula: Rózsa Sándor. A betyárok csillaga Magyarország történetében. Kisújszállás, Szalay Könyvkiadó és Kerekedőház, 1998. – Magyar Elektronikus Könyvtár

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_2_opti.jpgBarabás Miklós: Jókai 1848. március 15-én. In: A magyar irodalomtörténet képekben, összeáll., magyarázó szövegek: Vende Ernő, Budapest, Athenaeum, 1905. – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Egy korábbi blogbejegyzésemben feltettem a kérdést: „.. kik is azok a -mindenféle történelmi korszaktól és politikai berendezkedéstől függetlenül, magyarságukhoz való tartozásukat tűzzel-vassal, foggal-körömmel védő székelyek?” Erre a kérdésre már Jókai Mór is kereste a választ. Az ő válaszain keresztül igyekszem megközelíteni a székelyeket, történelmüket, lelki világukat.
Hogy hű legyek a „három a magyar igazság!” mondáshoz, úgy gondoltam, Jókai három, kifejezetten székelyekről szóló művét mutatnám be. A Székely asszony című novellának, valamint a Bálványosvár és A Damokosok című kisregényeknek a cselekménye három különböző történelmi korszakban játszódik, de a mondanivalójuk időtlen.
Az 1849. augusztus 13-i, világosi fegyverletétel után Jókai, mint a márciusi ifjak egyike, a forradalom publicistája és az idézet „kaland” hőse a vadregényes és festői szépségű Bükk erdeitől határolt, a hegység északi végének egyik félreeső falucskájában, Tardonán húzta meg magát jóbarátoknál. Miután feleségének, Laborfalvi Rózának egy afféle „huszárcsínyhez” hasonló akcióval sikerült elérnie, hogy férje neve felkerüljön a Klapka György által parancsnokolt komáromi várvédők neveit tartalmazó listára, így mint a be nem vett erősség „hadnagyának”, nem kellett félnie a Habsburg-megtorlástól. Ennek ellenére mégis titokban költözik Pestre, ahol édesapja kutyája után a Sajó álnevet használja. A későbbi történész, Szilágyi Sándor unszolására ezen az álnéven írta meg először, a Forradalmi és csataképek című gyűjteményes munkáját, mely 1850 júniusában jelent meg. Ennek a gyűjteménynek később több elbeszélése „önálló” életet élt, vagyis megjelent és rendszeresen megjelenik más gyűjteményes kötetekben is. Ezek közül a két legjelentősebb a szolnoki csatát bemutató Két menyasszony és az említett Székely asszony. Ez utóbbi novella cselekménye közvetlenül az 1849. június 5-én lezajlott eprestetői csatavesztés után játszódik. A csata menetéről egyáltalán nem esik szó a történetben, így abból nem tudjuk meg, hogy Gáll Sándor ezredes serege egyesülve Gyertyánffy Ferenc zászlóaljával súlyos vereséget szenvedett az orosz túlerővel szemben. Gyergyánffyt és katonáit szó szerint az utolsó szálig becstelenül lemészárolták, és ebben nem kis szerepe volt egy Szabó Nándor nevű tiszt árulásának, aki megtagadva Gáll parancsát, ahelyett hogy Gyertyánnfyék segítségére sietett volna, elmenekült a csatából. A novella első mondatait idézzük:

Elhallgattak az ágyúk, elhalt a csatazaj, elhullottak a hősök. Csak a távol égen villogott még valami láng, hallatszott a távol égdörgés, szélsóhajtás. Tán az elhullottak szellemei kezdettek odafenn új, kérlelhetetlen csatát, az ég kapuit védve most azok ellen, kik ellen egy óra előtt a hon határait védték […] Sepsiszentgyörgy kapuja előtt a domboldalban, a temetőben, ott ültek a székely asszonyok, várva-várva nem a csatából megtérő kedveseiket, hanem a győzelem hírét.”

Jókai Mór: Székely asszony. In: Uő: Forradalmi és csataképek, Budapest, Unikornis, 1994. (Jókai Mór munkái,36. kötet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

A várakozó asszonyok lelki világát jól tükrözi a novella alábbi mondata:

„Székely anyák, székely leányok, menyasszonyok, feleségek egy óhajtást mondtak magukban: hogyha visszajő a kedves, győzelemmel térjen vissza, de ha elveszett a nemzet az eldöntő ütközetben, hírmondó se jöjjön belőle.”

Jókai Mór: Székely asszony. In: Uő: Forradalmi és csataképek, Budapest, Unikornis, 1994. (Jókai Mór munkái,36. kötet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

Ha valaki elolvassa Demeter Lajos Fadgyas Bálint honvéd főhadnagy az 1849 július 5-i eprestetői csatáról vagy az Ahogy a szemtanúk látták. Csata az Eperestetőn című írásait, akkor annak nyilvánvalóvá válik, hogy a székely asszonyok várakozásának esélye, hogy ebből a csatából a „kedves” a győzelem hírével térjen vissza, finoman fogalmazva a minimálisnál is kevesebb volt. A történelmi tények tükrében nehezen tudom eldönteni, hogy miként viszonyuljak a történet szereplőihez, különösen a címadó Judithoz, „a székely asszonyok ős példányképéhez”. Több elemzésben a nemes önfeláldozás eszményképeként jelenik meg mind ő, mind Sepsiszentgyörgy asszonynépe. Többször olvasás után megdöbbentő dolgokra figyeltem fel a novellában. Mikor Judit fia megtér a vesztes csatából, így fogadja, az elbeszélés sejtetése alapján egyébként hősként harcoló, a csatából halálos sebbel hazatérő fiát:

„Majd, hogy észrevette a temető dombjára gyűlt nőket, arra vette útját. Sáros és véres volt, haja lecsüggött arcába. Ruhája meg volt szaggatva. Kezével egy nagy szakadást mellén nagyon iparkodott elrejteni, hogy senki meg ne lássa. Mindenki ráismert benne Judit fiára, s a nők körülállták az anyát, amint a fiút arra látták tartani.
A temetőárok az anya és fiú között volt. Ez nem bírt rajta átmenni. Ott lerogyott az árok előtt.
– Hol hagytad fegyveredet? – kiálta rá, előlépve a tömeg közül, kemény elítélő hangon Judit.
A fiú felelni akart. Akarta mondani, hogy fegyverét otthagyta ellensége szívében bennetörve, de nem volt ereje szólni, a hang megfagyott ajkán.
– Szólj, elveszett-e a csata?
A fiú némán inte és fejét lehajtá.
– Vesztél volna te is ottan, ne maradtál volna meg a gyalázat napjaira. Miért jöttél el? – A fiú hallgatott.
– Miért akarod túlélni hazádat? Temetkezni jöttél haza? Kerestél volna sírt magadnak ottan, hol meghalni dicsőség, a csatamezőn. Eredj innen! Ez a temető neked helyet nem ad. A mi halálunkban nem osztozol. Eredj tőlünk. Eltagadd, hogy itt születtél. Élj vagy halj, de elfelejts bennünket!

Jöttek aztán a vesztett csatából még többen a székely ifjak közül. El-kiűzték őket a székely nők egytül egyig.
– Keressetek más hont magatoknak, ha ezt meg nem védelmeztétek.
Elátkozták, elhajtották őket a széles világba. Menjenek, amerre látnak.
Székely ifjak elbujdostak. Kimentek idegen hazákba, most is odavannak, nem is jönnek vissza.” 

Jókai Mór: Székely asszony. Jókai Mór: Székely asszony. In: Uő: Forradalmi és csataképek, Budapest, Unikornis, 1994. (Jókai Mór munkái,36. kötet) – Magyar Elektronikus Könyvtár

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_3_varia_opti.jpgÍgy nézhettek ki a Székely asszony című novella visszatérő katonái. A kép forrása: Barczy Zoltán – Somogyi Győző: A szabadságharc hadserege, Budapest, Corvina, 1986. – Törzsgyűjtemény

Számomra ez az epizód inkább egy elvakult, beszűkült, a másikban már csak a rosszat kereső és látó gyűlölködő gondolkodásmód tükre, semmint megalkuvást nem tűrő heroizmus. Igazából nem tudom eldönteni, Jókai valójában pozitív vagy inkább negatív képet fest a székelyek mentalitásáról. Hiszen – ahogy később erről még lesz szó – korai műveiben Jókai nem túl rokonszenves módon, „agyafúrt, alamuszi góbéknak” ábrázolja őket.
Bár érthető az asszonyok elkeseredése, a csatából megtérő legényekkel szembeni viselkedés ennek ellenére etikai szempontból erősen megkérdőjelezhető. Hiszen ezek az elzavart székelyek – hacsak nem az áruló Szabó Nándor menekülő emberei voltak – egy valóságos mészárszékben álltak hősiesen helyt vagy estek el Gáll Sándor vagy Gyertyánffy Ferenc katonáiként. Judit elvakultságában még azt sem veszi észre, hogy fia halálos sebet szerzett a hazáért való harcban. Ezután nem meglepő, hogy a falu megszállására küldött, cári cserkesz tisztben is csak az „ördögöt látta”, fogalma sem lévén arról, mi is lakott annak szívében, mikor egy „testvérnek tekinthető” nép asszonyait meglátta. Ezt az eseményt gyönyörűen fogalmazza meg Jókai:

„És a cserkesz arra gondolt, hogy neki is van otthon édesanyja, akinek szavai oly hasonlók ez asszonyéhoz, és szép húgai s ifjú jegyese, kik szintoly szépek, mint ez ifjú nők lovának lábai előtt, szemeik éppen úgy ragyognak, arcaik oly halaványak, hosszúkásak, vonásaik oly szenvedők, termeteik oly délcegek és hajuk olyan fekete – a szépséges cirkasz nőké, mint e székely nőké itten.
És szíve erőt vett rajta. Félrefordította fejét, hogy az asszonyok ne lássák a szeméből hulló könyűt, és azután lovát sarkantyúba kapta, egyet inte fehér kendőjével a hátrahagyott gyászos asszonyoknak, azután leborult lova nyakára. Társai utánasiettek nyargalva, a dárdák süvöltöttek a légben. A porfelleg elnyelte alakjaikat. Sem a székely hölgyek, sem a cserkesz hölgyek nem látták őt többet.
A sereghez visszaérve, haditörvény elé állíták, amiért a parancsot nem teljesíté, s kit a csaták golyója elkerült, megölte a szigorú haditörvény, amiért ellene vétett.
Küldtek azután keményebb szívű embert az asszonyoktól lakott város ellen. Az letapodta lovai patkójával az utca közepére ásott sír dombját s a zárva talált házajtókat kopjákkal ütteté be erőszakosan.”

Jókai Mór: Székely asszony. Jókai Mór: Székely asszony. In: Uő: Forradalmi és csataképek, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 36. kötet), 1994.– Magyar Elektronikus Könyvtár

De a „keményebb szívű embernek” nem sok diadal termett Sepsiszentgyörgyön, hiszen miután azt – a végsőkig ellenálló asszonyok heroikus küzdelmét letörve – házról házra kellett elfoglalják az önkényuralom katonái, végül drámai befejezésként maguk az asszonyok gyújtották fel a települést, hogy ne kerüljön ellenség kezére.
Mint említettem, számomra ez a történet nagyon nehezen értelmezhető, vagy úgy is fogalmazhatnék, nehezen értékelhető. Több kritikában a Székely asszony szereplői, a sepsiszentgyörgyi asszonyok, élükön Judittal a „patétikus, önfeláldozó hősiesség” eszményképeként jelennek meg. A magam részéről viszont nem vagyok biztos benne, hogy Jókai Mór is ezt kívánta ábrázolni művében. Hiszen elég érzékletesen leírja azok beszűkült látástól vezérelt makacs és elutasító viselkedését azokkal szemben, akiknek – meglehetősen árnyalt módon ábrázolt – cselekedeteit kifejezetten nagyra értékelheti az olvasó. A negatív ábrázolásmódot támasztja alá még az a tény is, hogy nem sokkal e mű keletkezése után, 1851-ben jelenik meg az Erdély aranykora című munka, melyben a székelyek mint alamuszi, olykor gyáva góbék jelennek meg, akiknek maguknak való észjárásán az újonnan beiktatott Apafi Mihály fejedelem a felesége, Bornemissza Anna segítségével jár túl. De az 1854-ben megjelent Magyar nemzet története című nagyszabású mű Dákorománia című fejezetében is megkapják a „góbék” és „komék” a magukét, hiszen ők azok, akikre Vitéz Mihály szövetségeként támaszkodott, hogy, ha csak rövid időre is, de megvalósítsa a 19. század közepi magyar társadalom – ekkor még csak – rémálmát. Vagyis a két román fejedelemség és Erdély egyesítési törekvéseit, a Jókai által nem kis iróniával Dákoromániának nevezett politikai államszövetséget.
Az 1880-as évek elején azonban radikálisan megváltozik Jókai viszonya a székely néphez. 1883-ban miután képviselőként már nem kapott helyett a fővárosban, így az Erdélyben fekvő illyefalvi választókerület küldötteként kerül be az országgyűlésbe. Ekkor jelenik meg előbb a Bálványosvár, majd a A Damokosok című műve. Ahogy Gángó Gábor írja a Jókai összes műveinek idézett sorozatában megjelent A Damokosok című regényhez írt utószavában:

„Minden bizonnyal erdélyi útjának, az illyefalvi választókerületben tapasztalt meleg fogadtatásnak hatására ábrázolja a későbbi regényeiben a székelyeket éppen ellentétesen, azaz vitéznek és becsületesnek.”

Gángó Gábor: Utószó. In: Jókai Mór: A Damokosok, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 14. kötet), 1992. – Törzsgyűjtemény

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_4_opti.jpg„Minden bizonnyal erdélyi útjának, az illyefalvi választókerületben tapasztalt meleg fogadtatásnak hatására ábrázolja a későbbi regényeiben a székelyeket éppen ellentétesen, azaz vitéznek és becsületesnek.”. A kép forrása: Hidán Csaba: Hunyadi János, a törökverő. Történelmi oktatófilm, 2022. november 28. – A Magyarságkutató Intézet honlapja

A székelyek achaikus-ősi eredetéhez való ragaszkodást a magyar mondavilág és a széppróza alkotásai szép számban megörökítették. Wass Albert gyűjtésében olvashatunk Az utolsó táltos történetéről, aki a Badacsony járhatatlan sziklavadonjában húzta meg magát, ahol az idegenből jött papok és a német lovagok nem találtak rá. Egy ragyogó téli reggel azonban felkerekedett „Isten kardjával”, hogy keletre menvén elbujdosson örökre az idegenek által megszállt nyugati gyepűről. Kalandoktól hemzsegő útja elején a nép által „Rianásnak” nevezett, a Balatont egész hosszában kettészelő jégrepedés mentette meg a vérdíjra éhes tihanyi zsoldosoktól, majd balatoni halászok, később alföldi pásztorok bújtatták őt és egy látó-asszony is gondjaiba vette. A Maros-mentén haladt még keletebre, végül „a székely hegyek szívében az öreg táltos egyszerre megérezte, hogy útjának végére ért, hazaérkezett”. A székely havasban eltöltött utolsó évei során rá kellett ébredjen, hogy a „székelyek olyan ügyesen beillesztették a maguk ősi hitét az új világba, hogy az öreg táltos észre sem vette, hogy keresztények között él”. Végül élete végén rábízta egy bölcs és bátor erdőlakóra a nála lévő „Isten kardját”. Azóta is generációról generációra őrzi valaki eme értékes ereklyét.
Az archaikus „pogány” hitvilág és a kereszténység együttélését és harcát dolgozza fel a 13. században játszódó Bálványosvár témája. Orbán Balázs Székelyföld leírása című örökzöld tájleíró, történelmi, régészeti, néprajzi témájú munkája ennek a műnek komoly forrását képezte. Jókai innen vette a két ősi család az Opourok és a Mikék konfliktusának történetét. Ez a két előkelő família halálos ellenségként viszonyul egymáshoz – az előbbiek az ősi, az utóbbiak az új, krisztusi hitet képviselve. Az ő háborúba torkolló konfliktusuk adja a regény cselekményének fő motívumát. Mindez az egzotikusan ábrázolt középkori Erdély vadregényes tájain, ahol a címadó Bálványos vára, az ősvadonként megjelenő Szent Anna-tó környéke, a száz hársfa képezte élő boltozattal borított székely tanácsdomb, vagy az elmésen megoldott A Fergettyűvár történelmi múltunk és egy afféle korai Gyűrűk Ura fantáziavilág határmzsgyéjére kalauzolja az olvasót. A letehetetlen könyv olvasása közben, Anap” és a „kereszt” harca című fejezet igazi lovagkori, ostromtornyos várvívó jelenetét elképzelve szinte magam előtt láttam egy Mennyei Királysághoz hasonló filmszerű jelenetet, ahol a két ellenséges család seregének vezérei Mike Andorás és Opour Zsombor csapnak össze. Ahogy Jókai ezt a harcot leírja, azzal tulajdonképpen összegzi a történet központi mondanivalóját:

„Ahogy a vívótorony ormán maga állt Mike Andorás, úgy a bástyafokon is saját személyében várt reá Opour Zsombor. Andorás a templomos lovagok vértezetét hordta; hosszú fogsága alatt szent fogadást tett, hogy ha kiszabadul, a templomos rendbe avatja fel magát; páncélja fölött viselte a fehér palástot a nagy vörös kereszttel; fején a bodon alakú sisakot, öklében a hosszú, kétélű kardot; Zsombor ellenben, a szaracén lovagok módjára, láncszemekből fűzött páncélinget öltött, aminek elöl a mellén a nap sugárküllős aranyképe ragyogott, sisakján egy egész ráró madár terjeszkedett fölemelt két szárnnyal, mintha az is az ellenségre lecsapni készülne; kezében súlyos csatabárdot emelt; még azonkívül bal felől kard, jobbról gerezdes buzogány lógott az övéről. Ez a harcbevégző.
Mindenki érezte, előre sejtette, hogy ebben a két hős fiúban van megtestesülve az utolsó tusája a keresztyén hitnek és az ősvallásnak: két isten uralma fölött fog dönteni e harc.” 

Jókai Mór: Bálványosvár, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 2. kötet), 1992. – Magyar Elektronikus Könyvtár

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_5_opti.jpgBálványos vár romja. In: Vasárnapi Ujság, 10. évf., 26. sz. (1863. junius 28.), 228. – Elektronikus Periodika Adatbázis. A kép forrása: Digitális Képarchívum

A pogány Opourok és keresztény Mikék a történet végén végül megbékélnek egymással, aminek legfőbb oka ugyanaz, mint a köztük lévő véres háborúskodás kirobbanásának – a szerelem. Vagyis a cselekmény központi szála Opour Szilamér és Mike Imola románca. Ez a leányrablással kezdődő házasságba torkolló románc egy olyan mélyen gyökerező szerelemből fakad, mely előtt végül kénytelen mindkét család meghajolni. A Mikékkel atyafiságba került Opourok végül szintén kereszténnyé lesznek, megtatva persze mindazt, amit Wass Albert utolsó táltosa látott köztük. Egyébként a székelyek archaikus elemekkel vegyített keresztény hitgyakorlatával a történetben szereplő, akkor még pogány hitű Szilamér is szimpatizál, legalább is egy darabig:

„Mindezt a szertartást végignézte Szilamér az egyházajtóból, egy kőcölöp mellé húzódva. Szabad volt ide a tuhudunoknak is bejönni, sőt kívánatos volt, hogy jönnének be ide a megtérés végett.
Mikor széttekintett az egyházban, azt mondá – ez bizony szép lakás az Isten számára, de a mi száldokfa köröndünk mégiscsak szebb, mert annak az égbolt a teteje, s élő forrás mellett van az oltárköve.
Az orgonaszó meg az ének nemigen lepte meg, ez nagyon hasonlít a tuhudunok kürt- és tilinkózenéjéhez, melyhez a szüzek énekelnek az áldozatnál.
Amit azután az olasz ferences barát olvasott fel a könyvből, az meg éppen megnyerte a tetszését. Ez Szent Ferencnek az imája, mely, mint az írás mondja, így hangzik:
»Légy magasztalva te nagy Isten, minden teremtményeiddel. A mi testvérünkkel, a nappal, aki minekünk világít! Oh mily szép, óh, mily ragyogó az ő fényében! Ő a te jelképed, Uram!«
– Nohát, mi is éppen ezt valljuk – dörmögé Szilamér.
»Légy áldva, óh uram, a mi asszonynénénkkel, a holddal és a mi húgainkkal, a csillagokkal együtt, akik olyan szépek és fényesek.«
– Ezt is a számból vette ki ez a pap!
»Légy áldva, óh uram, a mi süvünkkel, a széllel együtt, aki a felhőket és a derült időt hozza! Légy áldva a mi ángyikánkkal, a vízzel együtt, aki oly hasznos, jóízű és tiszta. Légy áldva a mi urambátyánkkal, a tűzzel együtt, akivel az éjszakát megvilágítod: óh mi szép, óh mi vidám, óh mi erős és hatalmas ő! Légy áldva, óh uram, a mi asszonyanyánkkal, a földdel együtt, aki minket táplál és megtart.«
– Hiszen ez egészen az én hitem! – mondá magában Szilamér. S egy nagyot gondolt: »ha ez a keresztyén vallás, kapom: odamegyek az espereshez, kiszakítok egy szálat a hajamból, azt mondom, kössük össze a te hajszáladdal, aztán szűnjék meg köztünk minden ellenségeskedés. Így én is beállhatok a ti templomotokba, azt a kis keresztvizet a fejemre, nem bánom, töltsd reá: s akkor mindjárt össze is köthetsz az én szerelmesemmel ottan az oltár előtt.«
Hanem aztán az esperes maga egészen elrontotta az üdvös hatást a rákövetkező szónoklásával. Arról beszélt, hogy „akik itt e világon elsők, azok lesznek a másvilágon az utolsók, s akik itt szolgálnak, azok fognak ottan uralkodni.
De ez már sehogy sem ment a rabonbánfiú fejébe.
– Micsoda? Hogy én ott szolgáljak a csatlósomnak, s az meg énnekem parancsoljon ottan? Az én hitem szerint, aki itt hős volt és vitéz, a túlvilági örök napos mezőkön dicső lesz és hatalmas; ahelyett is én elvállaljam azt, hogy minden dicsőség a gyávákra és nyomorultakra vár? Hát az se legyen igaz, hogy amely ellenséget én vitézi csatában megölök, ez a másvilágon engem szolgálni fog; hanem megfordítva, a gonosz ellenség, aki hazámra tört, s kit én lesújtottam, ott a másvilágon legyen az én uram! Hát még arról is lemondjak, hogy a másvilágra a Göncöl szekerén repüljek, aminek a kocsisa Konrád császár, akit Lehel vezér a kürtjével halálra sújtott? Ez pedig már igaz! De erre rá nem állok.” 

Jókai Mór: A leányrablás. In: Uő: Bálványosvár, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 2. kötet), 1992. – Magyar Elektronikus Könyvtár

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_6_opti.jpgJókai egzotikus tájábrázolásában a Bálványosvár című kisregényében megjelenik a „torjai Büdös” kénbarlang is. In: Orbán Balázs: Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból, Szekszárd, Babits, 2002. Magyar Elektronikus Könyvtár

A Damokosok című kisregényének témaválasztásakor Jókai egy műveihez szívesen választott történelmi korszak, a három részre szakadt Magyarország időszakához nyúlt. Azon belüli is az Erdélyi Fejedelemség egy vészterhes korszakában játszódik műve cselekménye. Az események párhuzamosan zajlanak a Nobel-díjas Henryk Sienkiewicz lengyel író, filmvásznon is megjelenő grandiózus történelmi regényével, a svédek ellen vívott északi háborút  (1655–1660) feldolgozó Özönvíz című könyvvel. X. Károly Gusztáv svéd király lengyel–svéd trónutódlásra hivatkozva megtámadta Lengyelországot. Azonban a harcok során a lengyelek erős ellenállást tanúsítottak és a svéd király szorult helyzetében az Erdélyi Fejedelemséghez fordult. Az apjánál jóval kisebb formátumú erdélyi fejedelem, II. Rákóczi György 1657-ben ennek következtében vonul Lengyelországba. Ahogy A magyar nemzet története című művében Jókai nem kis iróniával írja:

„Fejébe vette a nyavalyás, hogy ő elfoglalja, onnan Erdélyből, a lengyel királyságot s lesz Lengyelország királya, ahogy Báthory István volt. Csakhogy Báthory Istvánt hívták a lengyelek, ő pedig csak képzelte, hogy hívják…. Mikor aztán egész Krakkóig eljutott, azt el is foglalta, akkor vette észre, hogy őtet a lengyelek nem kínálják semmiféle koronával, hanem igen kardéllel és kopjaheggyel

Jókai Mór: Apró fejedelmek. In: Uő: A magyar nemzet története regényes rajzokban. 2. kötet, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái), 1996. – Magyar Elektronikus Könyvtár

A Habsburg-udvar rosszallóan tekintett erre a hadjáratra, a „hűbérúr” török Porta pedig egyenesen megtiltotta. Emiatt a következmények messze drámaibbak lettek, mint egy vesztett külföldi háborúé. A jellemtelen és gyengekezű fejedelem minimális seregtesttel hazamenekült, miután a Dél-Lengyelországban rekedt és a Habsburg-erőkkel támogatott szepesi lengyelek és a szultán által küldött krími tatár hordáktól bekerített seregét Kemény Jánosra bízva gyáván otthagyva. A magára maradt sereget:

„elfogta a tatár kán, s gyalog hajtá el valamennyit Krímiába, s ott használta őket a legaljasabb rabszolgamunkára, etetve moslékkal s traktálva korbáccsal, s iszonyú váltságdíjat követelve értük”.

Jókai Mór: Apró fejedelmek. In: Uő: A magyar nemzet története regényes rajzokban. 2. kötet, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái), 1996. – Magyar Elektronikus Könyvtár

Tulajdonképpen ez az esemény szolgáltatja a regény cselekményének alapját. Egyes vélemények szerint Jókai a Magyar nemzet történetében már megírta A Damokosok kivonatát. Hiszen regényben szerepelnek ugyanazok az események, amelyek az Apró fejedelmek című fejezetben összefoglalt (a fejedelem bukott hadjárata és viselkedése; a szamosújvári diétán megjelenő asszonyok).

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_8_opti.jpg

Székely hadnagy a 16. századból. In: B. Szabó János – Somogyi Győző: Az Erdélyi Fejedelemség hadserege, Budapest, Zrínyi, 1996. – Törzsgyűjtemény

A helyszín leírásánál itt is nagy hatással volt rá Orbán Balázs műve, és az ’50-es években tett erdélyi útja. A főhős (a valóságban egyébként fél évszázaddal korában élő) Damokos Tamás is az elhurcolt sereghez tartozik, ő a székely csapatok vezére. A Krímbe kerül egy tatár főember (Buzdurgán) rabszolgájaként. A cselekmény egyik szála ezért a távoli Krímben játszódik. Mielőtt rabláncra kerülne Damokos Tamás, az egyik agyafúrt, amolyan – itt már a szó pozitív értelmében vett – igazi székely-góbé észjárással megáldott hűséges hadnagyát, Czirjék Boldizsárt hazaküldi, hogy vigyen hírt a feleségének. Czirjék kalandos utakon – egy rettegett rablóvezértől és egy vérszomjas medvétől is menekülve – éppen az 1658-as Erdélyt dúló tatárjárásba csöppen. A valószínűsíthető módon az 1848–49-es szabadságharc ágyúöntő mesteréről, Gábor Áronról mintázott rafinált székely hadfi azonban helyt áll, szimbolizálva a szerző azon mondatát, hogy „a székely, akárhányszor agyonverik, mindig újra feltámad!” A tatárveszély kellős közepén megérkező műszaki zseni, Boldi bá’ nagyon elmés módon oldja meg a – hadra fogható férfiak távolléte miatt – csak asszonyok, öregek és gyerekek által lakott Mikóújvár védelmét. Van valami meghitt báj a szerzőre jellemző túláradó fantáziával dúsított fejezetben, melyben a fából, ha nem is vaskarikát, de ágyút készítő székelyek végül sikeresen elűzik Mikóújvár falai alól az odaözönlő tatár hordákat. A rafinált észjárású székelyek élni akarásának akár mintapéldája is lehetne ez a jelenet.

„– Nem úgy csináljuk ám a dolgunkat, ahogy a jó becsületes illyefalvai atyánkfiai tették: hogy közel eresszük a falainkhoz a tatárt, ahonnan kanócos nyilakkal ránk gyújthatja a tetőt, kiszedheti a szemünk szőrét; hanem azon leszünk, hogy, távol tartsuk őket a testünktől. Innen is, túl is Csíkszereda előtt nagy földvárat hányunk, s akár szembe, akár hátul támad ránk az ellenség, úgy leágyúzzuk, hogy a szeme is szikrát hány bele.
– Leágyúznók ám, ha volna mivel? – mondá Mihály bá, a legvénebb puskás. – De az a négy réztarack, ami a nagyasszony kastélyában van, csak lakodalmas nép elejbe puffogatni való.
– Márpedig énnekem huszonnégy ágyú kell.
– Ha csak a földből nem nő ki?
– Hát igenis, hogy onnan nő ki! Mire való ez a szép veresfenyő erdő? Semmi szégyen sem lesz az a tatárnak, ha mi faágyúval lövöldözünk belé.
Az öregek csóválták a fejüket; de tudták, hogy Boldizsár bá ezermester; hát csak engedtek a parancsolatjának. Levágták a huszonnégy szál fát, s azokkal a nagy fúrókkal, amik a bányavíz szivattyúcsöveihez valók, végigfúrták valamennyit.
– De mármost hogy lövünk mi ebből? – aggóskodék Mihály bá – hisz az elöl-hátul lyukas. Ezt ha elsütjük, akkorát fog lőni hátrafelé, mint amekkorát előre. De hogyan is süssük el? Hisz ha az oldalán gyújtólyukat fúrunk akkor az egész csövet az első lövés kétfelé repeszti.
– Majd lesz annak módja! – nyugtatá Boldizsár. – Ugyebár, ha a puskád csöve telemegy homokkal elöl a szájánál, hát akkor a töltés, inkább, hogysem azt az ezernyi homokszemet egyenkint kitologassa, kapja magát, szétveti a puskád csövét az agyánál. No hát! Ennek a faágyúnak a hátulsó likán elébb bedugjuk a golyókkal, szegekkel, vagdalt ólommal s más efféle csemegékkel tele zacskót; utána a puskaporos zacskót; azután pedig betömjük azt mentül lazábban száraz homokkal. Nem lesz annak a homoknak semmi baja a lövés után. Az ágyút pedig akképen sütjük el, hogy egy ember odatart egy megtüzesített végű kopját a tömő homokhoz, a másik egy pöröllyel ráüt a kopjanyél túlsó végére, s mindjárt kész lesz a durranás.
Hej, ha tudta volna Boldizsár bá, hogy ő találta ki a hátultöltő cindnádel-fegyvernek a fortélyát!
Még azután a faágyúkat belül kibélelte összegöngyölített vaspléhvel, kívül behúzatta nyers ökörbőrrel, megpántoltatta vasabroncsokkal, hogy annál jobban szolgáljanak.
De mármost puskapor is kéne, ahhoz pedig malom kell. Hogyan fundálta ki, hogyan nem, én azt meg nem mondom; de végre azt is csak előállítá Boldizsár bá. Puskaport is fabrikált ő; mégpedig nem feketét, hanem fehéret: azt mondta, hogy ez azért jobb, mert nincs olyan erős tüze, nem gyújtja meg az ágyút.

A gonosz pogány had véres fejjel lett visszaverve Mikóvár alul, pedig csak öreg emberek és suhancok álltak vele szemközt: fából csinált ágyúk dörögtek ellenük.”

 Jókai Mór: A mikóújvári ágyúk. In: Uő: A Damokosok, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 14. kötet), 1992. – Magyar Elektronikus Könyvtár

De a székelyek nagyon erős élni akarásuk érdekében nemcsak az agyafúrt észjárásukra támaszkodtak. Legalább is így tájékoztat minket Jókai (is). A katonáskodáshoz szokott góbék éppúgy megállták a helyüket, ha kardot –helyesebben szólva a magyar hadviseléshez jobban illő szablyát – kellett ragadniuk a maguk, vagy a rájuk bízottak, a haza védelme érdekében. A magyar hadviselés elengedhetetlenül szerves részét képezték történelmünkben a páros összecsapások, a bajviadalok. Nem véletlen, hogy a korszak hadászatának egyik emblematikus és alapműnek számító feldolgozása – Takáts Sándor tollából – éppen a Bajvívó magyarok címet kapta. A bajvívások, párbajok, ahogy akkor nevezték, a „tusák” a végvári katonák, huszárok, hajdúk hétköznapjaihoz szervesen hozzátartoztak. A mindennapos összecsapások, páros viadalok korszakában nem kerülte el ez – a valamirevaló magyar vitézek életébe szervesen beilleszkedő – próba a székely katonákat sem. Hiszen nagy szégyennek számított, ha valaki nem fogadta el a másik fél bajra hívását. Bizony az ellenfél számíthatott a levágott rókafarokból álló ajándékra, amely még a halálnál is nagyobb szégyent jelentett.
Főhősünknek, a Krími fogságból megcsonkítva és meggyötörten hazatérő Damokos Tamásnak nemcsak az Erdélybe zúduló tatár seregeket kell visszavernie, de az egyik csata során találkozik óriási termetű, kegyetlen rabtartójával is. Az íratlan szabályok párviadalra szólítják őt, melyet vonakodva bár, de elvállal. Jókai Mórral kapcsolatban több forrásban olvastam, hogy a vívás rendszeres részét képezte életének. Ezt a tényt több regénye vívójeleneteinek leírása alapján le sem tagadhatta volna. Így van ez A Damokosok záró jeleneténél is, ahol kíméletlen precízséggel írja le, hogy a vívás nem az a műfaj, ahol a harcérték kizárólag a nagy testi erőn múlna. Talán ez a jelenet nagyon jól szimbolizálja a „maroknyi székely” nép élni akarását és küzdelmét a szabadságért.

„Damokos Tamás látta, hogy ezt a harcot nem kerülheti ki.
És akkor erre az emlékezetes mondásra fakadt, ami fel van jegyezve a Damokos-család hagyományaiban.
– Hej becsület, becsület! Ha te nem volnál, nem kellene énnekem most meghalnom!

Azzal [a tatár ellenfele] felemelte faág vastagságú karjával magasra azt a széles pallost, ami egy bikát is képes kettészelni, s csak úgy forgatta a feje fölött, mintha nádszál volna. Úgy várta be a reá rohanó Damokos Tamást.
Hanem hát meglehet, hogy az ilyen nagy testnél nem olyan nagyon gyors az agy és a kar közötti összeműködés, mint a kisebb termetűnél, amíg az ő feje azt mondja a kezének: „vágj”, míg az ezt megteszi, azalatt a tömzsi régen odavágott. Damokos Tamásnak az éles szablyája csak egy villámlásnyi kis idővel elébb csapott le hamarább a Buzdurgán nyakára, mielőtt annak a pallosa őreá alázúdult volna, de olyan szerencsétlenül talált neki oda, hogy a hordónyi nagy fő csak lerepült az óriás válla közül, s amint talpra esék a földön, nagy mordiásan összehúzta a szemöldökeit, fintorgatta az orrát, s nagyokat pillogatott meredező szemeivel, a szája tátogott hozzá, mintha szemrehányásokat tenne: »Ej, Damokos Tamás, ezt nem vártam tőled!«
A fej nélküli test pedig, megfordulván a lovával, elkezdett szaladni vissza a tatár tábor felé, szokása szerint a két földig érő lábával is segítve nyargalni az alatta futó lónak. Az öklébe szorított pallos egyre csapkodott a levegőbe jobbra-balra, mint a bomlott szélmalomszárny. A tatárság erre a látványra úgy megijedt, hogy hátat fordított, elfutott világgá, ott hagyva a székelyeknek az egész prédáját s pányvára fűzött rabjait valamennyit.”

Jókai Mór: A Damokos-vágás. In: Uő: A Damokosok, Budapest, Unikornis (Jókai Mór munkái, 14. kötet), 1992. – Magyar Elektronikus Könyvtár

03_10_a_szekely_szabadsag_napja_9_opti.jpgÍgy nézhetett ki az a Damokos Tamás, aki a valóságban fél évszázaddal korábban élt, mint Jókai regényében szerepel. A kép forrása: Hidán Csaba: A nagyságos fejedelem és a segesvári százok. Történelmi oktatófilm. Történelmi oktatófilm, 2022. november 28. – A Magyarságkutató Intézet honlapja 

Köszönjük Hidán Csaba Lászlónak és Somogyi Győzőnek a képek közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:


Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

komment

„Non nisi Te, Domine”

2024. március 07. 08:57 - nemzetikonyvtar

750 éve hunyt el Aquinói Szent Tamás teológus, egyházdoktor, a tanulók védőszentje

A skolasztikus teológia legjelentősebb művelője, századokon át világító lámpása, a katolikus egyház egyik legnagyobb szentje, Aquinói Tamás (Tommaso d’Aquino) 1224–1225 fordulóján született a szicíliai Roccasecca tartományban, Aquinói Landulf gróf harmadik fiaként. Tanulmányait igen korán, már ötévesen megkezdte a montecassinói bencés kolostorban. Tizennégy éves korában a nápolyi egyetem (studium generale) tanulója lett. Itt ismerkedett meg Arisztotelész, Averroes és Maimonidész filozófiájával abban a formában, előadásmódban, ahogy ezeket az auktorokat a középkori Európa egyetemein és főiskoláin tanították. Tizenkilenc évesen eldöntötte, hogy Szent Domonkos rendjéhez csatlakozik. Szülei egyházi pályára szánták ugyan, de nem örültek ennek az elhatározásnak. Ők a gazdag és tekintélyes montecassinói kolostor apátjának képzelték el a fiút, nem egy kolduló szerzetesrend tagjaként. Hogy édesanyja, Teodóra grófnő közbelépését megelőzzék, a novícius Tamást szerzetesi elöljárói előbb Rómába, aztán Párizsba akarták küldeni. Ám az édesanya utasítására bátyja, Raynaldus és Petrus de Vinea császári tanácsos Róma és Bologna közt elfogták Tamást és visszavitték a szülőkhöz, Monte San Giovanni Campano várába. Nem jelentett akadályt az sem, hogy a rendi generális, Johannes Teutonicus (Johannes von Wildeshausen) is együtt utazott Tamással. Itt és a roccaseccai családi várkastélyban közel két évig tartották fogva. Látva, hogy nem tudják eltéríteni őt szándékától, még azzal is megpróbálkoztak, hogy egy prostituáltat hívjanak hozzá, aki megejtse őt. Tamás ekkor szent elragadtatásba esett, és két angyal jelent meg előtte, akik a fölséges Isten parancsára erényövvel övezték fel őt, amely Isten gondviselése folytán egész életében nem került veszélybe. Ezt az övet napjainkban a Torino melletti Chieri nevű városban őrzik.

1_kep_opti_34.jpgAquinói Szent Tamás: A teológia foglalata. Második rész 1. Ford. Tudós-Takács János, Budapest, Gede Testvérek, 2006. A borítón Sandro Botticelli olajfestménye – Törzsgyűjtemény 

Tanulmányai a párizsi egyetemen. Scriptum super Libros Sententiarum

1245-ben érkezett meg Párizsba, a katolikus Európa akkori szellemi fővárosába, ahol Nagy Szent Albert (Albertus Magnus) tanítványa és titkára lett. 1248-ban a rend Albertust Kölnbe küldte tanítani, ahová a tudós polihisztor Tamást is magával vitte. 1248. augusztus 15-én minden bizonnyal mindketten jelen voltak a kölni dóm alapkőletételénél. Pappá is valószínűleg itt szentelték Tamást. Itt kezdett el tanítani, mint asszisztens. 1252-ben mestere ajánlásával visszatért Párizsba, hogy befejezze tanulmányait és tanári pályára lépjen. Itt már oktatóként Petrus Lombardus Liber Sententiarum című művéhez írt kommentárokat. Ebben a művében (Scriptum super Libros Sententiarum) a teológia diszciplínáját oly módon rendszerezi, amely jellemző egész további munkásságára. A középpontban a teremtő és gondviselő Isten áll. Minden teremtmény belőle, mint első okból származik, illetve minden teremtmény felé tart, mint végső céljához. (Én vagyok az α és ω, a’ kezdet ’s a’ vég, úgy-mond az Úr Isten, a’ ki vagyon, és a’ ki vala, és a’ ki el-jövendő, a’ mindenható. – Ego sum α et ω, principium et finis, dicit Dominus Deus: qui est, et qui erat, et qui venturus est, omnipotens. Apoc. 1. v. 8.) Tamás e rendszerező elv kifejtése során azt tanítja, hogy a teremtett világban mindenütt jelenlévő oksági elv első okát az Istenben, a Szentháromságban öröktől fogva létező származásokban és küldésekben kell keresnünk. A Szentháromságban öröktől fogva született Ige kapcsolatban áll a teremtett világban működő isteni hatóokság tevékenységével: az Ige az, aki mindenben teljesítvén Atyja akaratát, véghezviszi a teremtés művét. Az isteni kegyelem pedig, amely lehetővé teszi a teremtmények eljutását Istenhez, mint végső céljukhoz, formai oksági kapcsolatban áll a Szentlélek küldésével és lehelésével. Így tehát azt mondhatjuk, hogy Tamás teológiájának középpontjában nem a megtestesült Ige áll, hanem a teljes Szentháromság. Ez a szembenállás a korábbi középkori katolikus teológiai rendszerekkel természetesen csak látszólagos, hiszen ezt feloldja a szentháromsági személyek lényegi egysége (unitas essentiae – ld. S. Thomae Aquinatis Quaestiones quodlibetales, Quodlibet VI. sive Quodlibet de Natali, Quaestio 1, Articulus unicus, initio). E körülbelül ötezer oldalas mű szerzői kézirata is ránk maradt, áthúzásokkal és javításokkal együtt. Segítségével bepillantást nyerhetünk Tamás tudományos műhelymunkájába is. Ugyanebben az időben írta máig népszerű, magyar fordításban is megjelent, A létezőről és a lényegről (De ente et essentia) című művét is.

Magiszteri székfoglalója. Egyetemi disputációk

Tamás valamikor 1256. március 3. és június 17. között tartotta meg a párizsi egyetemen székfoglaló beszédét, amely a magiszterré (mai szóhasználat szerint professzorrá) avatást jelentette számára. Ez egy kétnapos disputáció (tudományos vita) volt, melyen a magiszterjelöltnek meg kellett védenie téziseit. Ez egy hosszú tanulási és pedagógiai gyakorlati folyamat betetőzését jelentette, amelyhez Tamás, rendkívüli tehetségének és az Isten ügye iránti feltétlen elkötelezettségének köszönhetően korkedvezményt kapott. 31 éves volt, a fokozatszerzéshez előírt 35 év helyett. Ez év szeptemberében lépett magiszteri hivatalába. Egy átlagos tanítási nap reggelén megtartotta előadását, melyet egy baccalaureus diák előadása követett. Délután ketten egy disputációt kezdtek el. A disputáció témájának kifejtése akár több délutánt is igénybe vehetett. A disputációkat végül szerkesztve és még jobban kibővítve könyv, füzet alakjában is terjesztették. A disputáció az európai egyetemeken és főiskolákon ebben az időben literátori műfaj is volt, azaz kizárólag írásban közzétett, a disputáció szabályai szerint felépülő teológiai szakirodalmi művet is jelentett.

2_kep_opti_31.jpgDivi Thomae Aqvinatis Doctoris Angelici Svmmae Theologicae Pars Tertia. Augustae Taurinorum, 1582. Jelzet: Ant. 251 – Régi Nyomtatványok Tára

Summa Theologiae

E műfaj napjainkig legismertebb, legjelesebb példája Szent Tamás Summa Theologiae című háromrészes összefoglaló műve, amelyet a római Santa Sabrina konvent tartományi stúdiumában kezdett el írni, 1265 után. Fontos itt megemlítenünk, hogy Tamás elmélyült imaélete és elmélkedései során számos alkalommal esett elragadtatásba.  Gyakran imádkozott a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, és az ő közbenjárására Isten irgalmából megszabadult, üdvözült lelkekkel elragadtatott állapotban beszélgetett. Kérdezgette őket az isteni dolgokról, szabadon vitatható teológiai kérdésekről. Szintén elragadtatott állapotban többször beszélgetett szent angyalokkal is. Innen kapta a „doctor angelicus” nevet. Így nem csupán az elődök, a régi szentek és bölcsek tanításait összegezte a Summában, hanem számos kérdést bővebben és világosabban tudott megtárgyalni a természetfölötti segítségnek köszönhetően.
A hagyományokhoz képest bővebb, világosabb kifejtést tartalmaz például a Summa első részének tizedik kérdése, amely a keresztény örökkévalóság, aevum és idő fogalomrendszerét tárgyalja. Ennek első cikkelyében (Articulus 1) Tamás nem elégszik meg az örökkévalóság (aeternitas) negatív definíciójával, amellyel napjainkban is a legtöbbször találkozunk (nincs kezdete, nincs vége), hanem az isteni természet lényegi egyszerűsége felől közelítve meg az örökkévalóság fogalmát, egyfajta pozitív definícióig is eljut. Az egyszerűséget leginkább negáció útján szoktuk definiálni, mint például a geometriában: az a pont, ami tovább már nem osztható. Azért járunk el így, mert az értelmünk elsődlegesen az összetett létezőket, a látható világ elemeit képes felfogni: az egyszerűséghez az összetettség tagadásán keresztül tudunk eljutni. Az örökkévalóság teljességet jelent, nem olyan értelemben, hogy részekből áll, minden részt magában foglal, hanem olyan értelemben, hogy nem hiányzik belőle semmi (nihil ei deest). A hatodik cikkelyben felteszi a kérdést, hogy az angyalok világában vajon csak egy aevum van-e. (Aevum: az angyalokra jellemző, idővel kapcsolatos fogalom. Hosszú periódust jelent, amelynek van kezdete, de nincs vége.) Az angyalok egymástól függetlenül létező teremtmények, vagyis nincsenek köztük oksági, leszármazási viszonyok, mint az emberek között. Ez pedig azt jelenti, hogy sok aevum létezik, mint ahogy sok idő is létezik. (et sic dicuntur multa aeva, sicut multa saecula – Summa Theologiae I. q. 10. art. 6.) Az örökkévalóság egyedül Istenre jellemző. Isten idő fölötti, időn kívüli, és a gondviselés rendjében, a világ kormányzása során „belealázta magát a történelembe”, amikor az örök Ige testté lett, és köztünk lakott harminchárom évig. Ám ettől eltekintve, a világ kormányzása során az időtlen módon létező Isten nem tesz úgy, mintha velünk együtt ő is be lenne zárva az időbe. Nem választott ki egy kitüntetett időpontot, hogy csak annak az előrehaladása mentén avatkozzék be a történelembe. Él ezzel az adottságával, hogy ő fölötte áll az időnek, és a kormányzás (gubernatio) során beavatkozik nemcsak a jelenbe, hanem a múltba és a jövőbe is. Az oksági viszonyok az időben így bonyolultabbak, mint gondoljuk a hétköznapokban. Az ilyen különleges isteni beavatkozások miatt egymáshoz képest alternatív idők vannak a történelemben. Ezek az idővonalak összefüggnek egymással: a sok idő egyetlen történelmet alkot, az idő szerkezete pedig elágazó, hatalmas fához hasonlítható.

Nápoly, Orvieto. Contra errores Graecorum

Tamás 1259-ben Nápolyba ment. Itt folytatta Párizsban megkezdett Summa contra Gentiles című művét, amelynek mintegy egyharmada kéziratban is ránk maradt. 1261. szeptember 14-én az orvietói rendház lectorává nevezték ki. Orvietói éveiben írta IV. Orbán pápa személyes kérésére Contra errores Graecorum című könyvét. Ennek címe (A görögök tévedései ellen) kissé megtévesztő lehet egy tapasztalatlan mai olvasó számára, hiszen a keleti ortodoxokat természetesen nem eretnekekként kezeli, hanem testvérekként, és az egész könyv békítő szándékkal íródott. Szintén ezekben az években, IV. Orbán megbízásából írta meg az Úrnapja ünnepéhez tartozó liturgikus szövegeket és a Lauda Sion Salvatorem kezdetű himnuszt, az ünnepi mise szekvenciáját.


Secreta Alchimiae magnalia

Szent Tamás legfőbb tanítómestere, Nagy Szent Albert irányítása alatt a teológia és peripatetikus filozófia, illetve a széptudományok (artes liberales) mellett alkímiával is foglalkozott, nem csupán elméletben, hanem gyakorlatban is. Secreta Alchimiae magnalia című művében több helyen említést is tesz erről. Arisztotelész, Avicenna és Roger Bacon alkímiai tárgyú írásaira hivatkozik a legtöbbször. Az ebben a korban az alkímiai traktátusokban jelen lévő figuratív, képes beszédmód jellegzetes szimbólumait, alakzatait is elsősorban tőlük vette át. A bölcsek kövét spirituális gyógyszerként jellemzi, annak földből és Szent Lélekből való eredetét tanítja. (Secreta Alchimiae magnalia D[ivi] Thomae Aquinatis... Opera Danielis Brouchuisii, artium et Medicinae Doctoris. Editio tertia. Lugduni Batavorum, Ex Officina Thomae Basson, 1602, 33–35.)


Pápai teológus, a nápolyi studium alapítója

1265 februárjában IV. Kelemen pápa Rómába hívta Szent Tamást, és pápai teológussá nevezte ki. Ugyanebben az évben az Agnani domonkos káptalan a római Santa Sabrina konvent tartományi stúdiumához hívta őt tanítani. 1268-ban ismét visszarendelték a párizsi egyetemre. Itt tanított 1272 tavaszáig, amikor elöljárói kérésére Nápolyban kezdett oktatni, egy új egyetem (studium generale) alapításával bízták meg. 1273-ban itt, a nápolyi konvent Szent Miklós-kápolnájában a keresztre feszített Krisztust ábrázoló festmény előtt imádkozva elragadtatásba és levitációba esett. Krisztus ekkor így szólította meg őt: „Már eleget írtál rólam, Tamás. Minő jutalmat szeretnél a munkádért?” Tamás így felelt: „Semmi mást, csak Téged, Uram. (Non nisi Te, Domine)” 1273 decemberében, mikor szentmisét celebrált, szintén elragadtatásba esett, hosszú ideig. Mikor ebből magához tért, tanítványa, Pipernói Reginald hiába kérte tőle, hogy folytassa tovább a Summa Theologiae diktálását. Tamás azt felelte neki, hogy mindaz, amit eddig írt, csak üres polyvának tűnik neki ahhoz képest, amit most látott. Így tehát a Summa Theologiae befejezetlen maradt.
XIII. Leó pápa 1879-ben kiadott, Aeterni Patris kezdetű enciklikájában, amely a keresztény filozófia helyreállításáról, megerősítéséről szól, elrendelte, hogy a katolikus teológia még szabadon vitatható kérdéseiben mindenkor a skolasztikus teológia módszertana és Aquinói Szent Tamás „arany teológiája” legyen a mérvadó. (Aeterni Patris, 24.)

Csobán Endre Attila (Régi Nyomtatványok Tára)

komment

„Angyal kürtje”. A költő, műfordító, műgyűjtő Király Zoltán – Ex libris gyűjtők, gyűjtemények. 44. rész

2024. március 05. 06:00 - nemzetikonyvtar

Munkák és napok – és kincsek. 110. rész

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat száztizedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Király Zoltánt és gyűjteményét mutatja be.

Király Zoltán (1933–2011) író, költő, műfordító hétgyermekes református családból származott. A Sárospataki Református Kollégium Gimnáziumának elvégzése után Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett tanári oklevelet magyar–orosz szakon, majd népművelő lett. Írással is foglalkozott.

1a-kiraly_zoltan_portre_kg_2009_22_-jav_2_opti.jpgKirály Zoltán portréfotója, készítette: Várkonyi Zsolt (2009). A kép forrása: Kisgrafika, 2009/2. sz., 2. – Törzsgyűjtemény

Már egyetemistaként jelentek meg költeményei, elsőként az Alföldben. Részt vett az 1956-os forradalomban, ezért elítélték, állásából elbocsátották. 1958-tól Budapesten élt. Ez évben született az Üzenet a határon túlra című verse:

„Király Zoltán vagyok Budapest városából.
Bodrog-parti Athén fűtötte szívemet.
Vadrózsát faragok szívem korallhúsából,
vérharmatos virág. Én ezzel üzenek.

Kőbaltám elveszett, vagy múzeumban őrzik.
Szolgálnak robotok, atomreaktorok.
Korom tudósai a végtelent igézik,
az én csillagaim fénye földön lobog.

Szemem celláiban neonfény járja táncát,
és mikor a jövő arcára gondolok,
szemöldököm sötét félholdjai vigyázzák
a féltett, épülő-esendő holnapot.”

Király Zoltán: Üzenet a határon túlra. In: Uő.: Angyal kürtje. Válogatott versek négy évtized terméséből, Budapest, [Római K.], 1998, 80. – Törzsgyűjtemény

Dolgozott segédmunkásként, majd egy ideig a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár munkatársa, később egy kis műszaki könyvtár igazgatója lett.

1b_kep-kiraly_z_gr_moskalt_kisg_1997_4_opti.jpg

Moskál Tibor fametszete (1997). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Baráti kapcsolatot ápolt Nagy László költővel, segítségével az amnesztia után több költeménye is megjelent az Új Írásban. Ő indította el a bolgár műfordítói pályán is, e téren ösztöndíjakhoz juttatta. Kapcsolatuknak állít emléket a következő ex libris Király Zoltán nevére, mely egy Nagy Lászlót idéző emlékgrafika, Bagarus Zoltán alkotása.

2_kep-bagarus_zoltan_046_27337_opti.jpgBagarus Zoltán rézkarca (1994). A kép forrása: Palásthy Lajos ex libris gyűjteménye

Hozzávetőleg húsz gyűjteményes vagy önálló kötetben jelentek meg műfordításai. Mint ismert bulgarológust meghívták a budapesti Bolgár Kulturális Intézet tudományos munkatársának. Később a Mai Bulgária olvasószerkesztője, újságíró lett. E lapban jelentek meg első képzőművészeti vonatkozású írásai.
1974-ben kötött házasságot Király Ágnessel. König Róbert grafikusművésznek a budapesti bolgár kulturális központban rendezett 1979. évi kiállítása után került látókörébe a kisgrafika, feleségével tagjai lettek a Kisgrafika Barátok Körének. Király Zoltán fokozatosan bekapcsolódott a kör folyóirata, a Kisgrafika szerkesztésébe, számos saját cikkel járulva hozzá a lap működéséhez. 1995-től dr. Arató Antal, Király Zoltán és dr. Soós Imre részvételével szerkesztőbizottság alakult; 2001–2003 közt Király Zoltán főszerkesztőként jegyezte a lapot.

3_kep-kg_2001_1_cimlap_ker_2_opti.jpgKisgrafika folyóirat, 2001/1. sz. Címlap – Törzsgyűjtemény

Pencso Kulekov (1924–2017), a bolgár festészet és grafika egyik nagy mestere művészeti szerkesztője volt a Mai Bulgária című, sok nyelven megjelent képes folyóiratnak, Király Zoltánnal e révén is szorosabb ismeretségbe került. A Kisgrafika Barátok Köre és a budapesti Bolgár Kulturális Intézet együttműködése eredményeként 1988-ban a szláv írásbeliség és a bolgár kultúra napja alkalmából Kulekov ex libriseiből kiállítás nyílt az Országos Széchényi Könyvtárban, ahol közel kétszáz alkotását láthatta a magyar közönség. Az ex libris műfajában nemzetközi sikereket elérő művész így nyilatkozott ez irányú munkásságáról Ex libriseim című visszaemlékező kötetében, melyet Király Zoltán fordításában olvashatunk a Kisgrafika 2004/2. számában:

„Az 1971-es évtől egyre több időt fordítottam rá és a grafikai műfajok e válfajában műveim száma jelentősen megnövekedett. Ebben az évben 21 ex librist metszettem linóleumra, főként barátaimnak és művészkollégáimnak. Hármat a Szatíra Színház neves színésze, Georgi Popov részére: egyikre harlekint, a másik kettőre kukeri-témát (busó maszkhoz hasonló álarcot viselő alak). […] Szintén elég termékeny volt az 1973-as év is: 24 lapot metszettem. Köztük Emil Markov írónak vitorláshajóval utalva »Száraz kikötő« című híres könyvére. […] Saját nevemre is készítettem néhány könyvjegyet; egyik régi ikonfestőt, két másik stilizált lovast, a negyedik pedig a híres freskófestőt, a bojánai mestert ábrázolja.”

Pencso Kulekov: Ex libriseim (részlet, Király Zoltán fordítása), Kisgrafika, 2004/2. sz., 4. – Törzsgyűjtemény

A bolgár grafikus Király Zoltán nevére metszett következő ex librise az észak-bulgáriai Veliko Tarnovo város egy utcáját mutatja be. A történelmi jelentőségű település két ízben töltötte be az ország fővárosának a szerepét.

4_kep-kiraly_z_gr_pencso_kulekov_k_1061_opti.jpgPencso Kulekov grafikája. Jelzet: Exl.K/1061 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Király Zoltánt 1989-ben nevezték ki a Szófiai Magyar Intézet igazgatójának, hat éven át irányította az intézményt. Rendezvények, kiállítások sokaságát szervezte, a kisgrafika számos hazai alkotóját – köztük Vén Zoltánt, Moskál Tibort – bemutatva. Kiemelkedő műfordítói tevékenységéért, a bolgár kultúra hazai népszerűsítéséért megkapta a Cirill és Metód (1976), valamint „Az 1300 éves Bulgáriáért” érdemrendet (1981) és a Madarai Lovas Érdemrend II. fokozatát (1994), a külföldieknek adható legmagasabb bolgár kitüntetést.
1995-ben hazajött Magyarországra, nyugdíjasként visszatért a költészethez, anélkül, hogy a fordítástól akár egy kicsit is eltávolodott volna. 1998-ban megjelent verseskötete az Angyal kürtje (Válogatott versek négy évtized terméséből) címet viseli. Aktívan részt vállalt a Magyar Írószövetség műfordítói szakosztályának munkájában, különféle könyvbemutatókon vett részt, például 2000-ben Békéscsabán a Csabai Életfa Nyugdíjasházban a jelenkori magyar költészetről tartott előadást, felolvasva saját verseiből is. 
Ex libris gyűjtőként is aktív volt, kb. tízezres magángyűjteményt hozott létre. Kollekcióját a saját és családja tagjai nevére készíttetett ex librisek révén is gyarapította, ezek grafikusai közt szerepel Moskál Tibor, Fery Antal, Kőhegyi Gyula, König Róbert, Nagy László Lázár és Várkonyi Károly.
A budafoki születésű Moskál Tibor művésszel különösen mély baráti viszonyt ápolt, e kapcsolat révén 2009-ben – a grafikussal együttműködve – összeállította kisgrafikai alkotásjegyzékét.

5_kep-moskal_alkj_cimlap_2_opti.jpgMoskál Tibor grafikai alkotásjegyzéke, ex librisek és alkalmi grafikák, összeáll.: Király Zoltán és Moskál Tibor, Budapest, 2009. Címlap – Törzsgyűjtemény

Moskál élete utolsó éveiben Parádsasvárra helyezte műhelyét, ahol Király Zoltán is sokat alkotott. A grafikussal többféle témában készíttetett ex librist, például Csaroda, Sárospatak, angyal, a Szűzanya képével, az írásra utalóan lúdtollal. Több grafikán bolgár nevezetességek, épületek ábrája szerepel. Veliko Tarnovó-i városrészlet látható az alábbi Moskál-grafikán.

6_kep-kiraly_z_moskal_t9_2x3_6_k_1010_j2_2_opti.jpgMoskál Tibor fametszete (1992). Jelzet: Exl.K/1010 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A szófiai aranyozott hagymakupolájú ortodox Csodatévő Szent Miklós-templom 1907 és 1914 között épült a 17. századi moszkvai templomok stílusában, amint azt a következő ex libris is bemutatja.

7_kep-kiraly_z-gr_moskal_t_kat_k_1011j_opti.jpgMoskál Tibor fametszete (1992). Jelzet: Exl.K/1011 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Király Zoltán személyes könyvjegyein gyakoriak az irodalmi és történelmi, vallási vonatkozások, a sárospataki, illetve a debreceni utalások. Kárpátalja nevezetes történelmi műemlékét, Munkács várát ábrázolja Fery Antal alábbi fametszete.

8_kep-kiraly_z_graf_fery_a-70x90_k_1012_j_opti.jpgFery Antal fametszete (1990). Jelzet: Exl.K/1012 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Király Zoltán kedvelt irodalmi és történelmi alakjai is szerepelnek a nevére szóló lapokon, köztük Csokonai Vitéz Mihály és Nagy László költők, a magyar történelemből pedig Mátyás király. A Csokonai-emléklapon – Várkonyi Károly alkotásán – a koszorús költő arcképe látható lúdtollal és csikóbőrös kulaccsal. Nagy László emlékére a bulgáriai Szmoljan városában megnyílt emlékházat ábrázolja Pencso Kulekov grafikája. Bibliai témát idéz Babits Mihály Jónás könyve nyomán Nagy László Lázár több ex librise. A Ninive városánál sugárzó napsütésben imádkozó Jónás próféta alakja látható a következő grafikán.

9_kep-kiraly_zoltan-nagy_ll_1_10_1x7_5_k_992_opti.jpgNagy László Lázár rézkarca (2008). Jelzet: Exl.K/992 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Király Zoltán 2011-ben bekövetkezett halálára egykori iskolája, a Sárospataki Református Kollégium épületével és az Angyal kürtje című verseskötet borítóján is szereplő angyallal emlékezik Vén Zoltán 2012-es alkotása.

10_kep-ven_zoltan_kiraly_zoltan_92_106_j_opti.jpgVén Zoltán grafikája. A kép forrása: magángyűjtemény

A neves gyűjtő, költő-műfordító bemutatását az Isten botja (1959) című versének megható soraival zárom.

„Lélekben-testben sebesülten,
Zárkában, deszkapriccsen ültem.

Szám szélén alvadtvér-virágok.
A nyelvemen fekete átok.

Tudtam, akik ide bezártak,
mi végett szántak a halálnak,

csak azt nem, álomba merülve,
hóhér kelt-e vagy angyal kürtje.”

Király Zoltán: Isten botja, In: Uő.: Angyal kürtje. Válogatott versek négy évtized terméséből, Budapest, [Római K.] 1998, 68. – Törzsgyűjtemény

Irodalom: 

  • Arató Antal: In memoriam Király Zoltán, Kisgrafika, 2011/4. sz. 2–3.
  • Arató Antal: Király Zoltán, Kisgrafika, 2011/2. sz., 3.
  • Hírek, Kisgrafika 1998/3. sz., 11.
  • Hírek, Kisgrafika, 2000/2. sz., 14.
  • Király Zoltán: Pencso Kulekov exlibris-kiállítása, Kisgrafika, 1988/2. sz., 19.
  • Király Zoltán: Pencso Kulekov 80 éves, Kisgrafika, 2004/2. sz., 2.
  • Kulekov, Pencso: Ex libriseim, Kisgrafika, 2004/2. sz., 3–4. (fordította: Király Zoltán)
  • Lenkey István: KBK Értesítő – Kisgrafika Értesítő – Kisgrafika, Ötven év a számok tükrében, Kisgrafika, 2012/1. sz., 7–9.
  • Moskál Tibor grafikai alkotásjegyzéke, ex librisek és alkalmi grafikák, összeáll.: Király Zoltán és Moskál Tibor, Budapest, 2009.
  • Szakolczay Lajos: Az élő mosoly. Király Zoltán halálára, Kisgrafika, 2011/2. sz., 3.
  • Vasné dr. Tóth Kornélia: Király Zoltán (1933–2011), In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 93–94.

Vasné dr. Tóth Kornélia (Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész

komment

Pálos olvasókönyv – Sudár Annamária /// OSZK CSEVEJ S02E08

2024. március 03. 06:11 - nemzetikonyvtar

A nemrégiben megjelent, 750 oldalas Pálos olvasókönyv mindenkinek szól, akit érdekel a magyar múlt, az ország története, művelődéstörténete. Az egyetlen magyar alapítású és máig létező férfiszerzetesrendhez kapcsolódó antológia pálos szerzők műveiből és pálosokról szóló alkotásokból válogat. A nyelvemlékrészletek és a rendi krónika, a nagy pálos szónokok prédikációrészletei, valamint Virág Benedek, Ányos Pál és Verseghy Ferenc művei és a hozzájuk kapcsolódó szövegek mellett Martinuzzi Fráter György robusztus alakja is feltűnik a kötetben. A küzdelmes 20. századot mutatják be a pálos atyák emlékirataiból válogatott szemelvények. A pálosokról számos szerző beszél Bessenyei Györgytől Tandori Dezsőig, Arany Jánostól Weöres Sándorig. Igazi magyar szépirodalom a kiadvány!


A kötetet március 6-án 15 órakor mutatjuk be a nemzeti könyvtárban.

Az OSZK 18. csevejében Sudár Annamáriával, a Pálos olvasókönyv szerzőjével, szerkesztőjével, a Főigazgatói Kabinet kulturális csoportja tagjával beszélgetett Tóth Péter, a nemzeti könyvtár webes tartalompakolója. Solymosi Ákos hangmérnök segítette a csevej elkészítését.

A Magyar Pálos Rend és az OSZK évtizedes együttműködésének újabb eredményeként megjelent a Pálos olvasókönyv. A több mint 750 oldalas irodalmi antológia az egyetlen magyar alapítású és ma is létező férfiszerzetesrend történetét, kiemelkedő alakjait mutatja be irodalmi szemelvények és teljes művek segítségével.


240222_sa_cs18_cover.jpg

Tartalom:

01:32 Egy pódiumműsorral kezdődött minden
03:47 Kis magyar pálos rendtörténet
06:11 A kihullott pálos emlékezet
07:44 Miért olvassunk olvasókönyvet?
09:50 Jelentős pálos szerzők
12:53 Visszatekintve egyértelmű a könyv szerkezete
15:52 Magyarul és latinul is írtak a pálosok, Lackfi János a könyv számára fordított egy szöveget
17:05 Verseghy Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály és József Attila – egy verssor kapcsán
22:37 Weöres Sándor és néhány pálos szövegrészlet
25:00 Fráter György-fejezet
29:04 Az egyes fejezetek nehézségeiről
30:47 A szónoklatok kapcsán, az élőszót hozzá kell képzelni a szöveghez
36:56 Kortárs szerzőkből
39:26 Könyvbemutatós kulisszatitkok
42:30 Szabó József (1960–2024) 

A pécsi kiállítás honlapja: https://paloskiallitas.oszk.hu/
A kötet megrendelhető: https://oszk.hu/kiadvany/palos-olvasokonyv
Hír a kötet megjelenéséről: https://oszk.hu/hirek/megjelent-palos-olvasokonyv

Hallgassa a nemzeti könyvtár hangját, ahol tetszik!

SPOTIFY: https://spoti.fi/3VZCaEs
APPLE: https://apple.co/3W0iS23
GOOGLE: https://bit.ly/OSZKGOOGLEPC
PODCAST.HU: https://podcast.hu/podcast/orszagos-szechenyi-konyvtar
DEEZER: https://www.deezer.com/en/show/6149605
RADIOPUBLIC: https://bit.ly/RPOSZK
CASTBOX: https://bit.ly/CASTBPC
LISTEN NOTES: https://bit.ly/LNPODCAST
RSS: https://bit.ly/OSZKRSS

komment
süti beállítások módosítása