A Central European Library and Information Science Review, CELISR (Közép-európai Könyvtár- és Információtudományi Szemle) az MNMKK Országos Széchényi Könyvtár és a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár közös kiadású könyvtár- és információtudományi szakfolyóirata. A folyóirat magyar és angol nyelvű tanulmányokat is közöl, így lehetőséget biztosít a hazai eredmények és jó gyakorlatok nemzetközi láttatására, amellett hogy tájékoztatást nyújt a könyvtár- és információtudomány globális trendjeiről, valamint a szakmai érdeklődésre számot tartó belföldi és külhoni fejleményekről.

Az alábbiakban a második évfolyam első számában az MNMKK OSZK munkatársaitól megjelent tanulmányokból közlünk ajánló részleteket. Elsőként Szüts Etele, a Könyvtári Intézet igazgatója a kulturális örökség közös európai adatterének kiépítéséről, valamint Gondos Gábor, a Digitális Megőrzési Osztály munkatársa a könyvtárak ökológiai szerepvállalási lehetőségeiről szóló tanulmányából. Ezt követően idézünk Bebiák Magdolna, a Könyvtári Intézet, Kutatási és Elemző Osztály könyvtárstatisztikai referense, Dancs Szabolcs, a CELISR folyóirat főszerkesztője és Bubnó Katalin, a Könyvtári Intézet Könyvtártudományi Szakkönyvtárának osztályvezetője és a Magyar Könyvtárosok Egyesülete Bibliográfiai Szekciójának elnöke közösen jegyzett tanulmányából, mely összefoglalja az Európában elérhető integrált könyvtári rendszereket és könyvtári szolgáltatási platformokat, továbbá részleteket közlünk a Hasonmástól a fakszimiléig című, Schöck Gyula könyvészeti munkásságát bemutató kiállítás megnyitóján, a Gödöllői Királyi Kastély dísztermében 2025. március 1-jén elhangzott beszédekből – Rózsa Dávid főigazgató megnyitójából és Sarbak Gábor, a HUN-REN-OSZK Fragmenta et Codices Kutatócsoport vezetője méltatásából. Összeállításunkat Bubnó Katalin Dr. Szőnyi Éva-nekrológjának részletével zárjuk. A teljes szövegek a folyóirat honlapján olvashatók.

CELISR. Central European Library and Information Science Review / Közép-Európai Könyvtár- és Információtudományi Szemle, 2. évf. 1. szám (2025). Borító

A Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Kara Könyvtárának KOHA rendszerű katalógusa. Képernyőkép

A budapesti Cervantes Intézet könyvtárának katalógusa. Képernyőkép

Schöck Gyula Hasonmástól a fakszimiléig című, 2025. március 1-jén a Gödöllői Királyi Kastélyban megnyílt kiállításának részlete. Fotó: Tatár Attila. In: CELISR. Central European Library and Information Science Review / Közép-Európai Könyvtár- és Információtudományi Szemle, 2. évf. 1. szám (2025), 128.

Szőnyi Éva, az MKE Bibliográfiai Szekciójának elnöke 2013. szeptember 17-én az OSZK-ban

A szentendrei születésű és nemzetközileg elismert tenorénekes, Stéger Ferenc (1824–1911) születésének 200. évfordulójára Stéger Ferenc és az opera világa címmel 2024. december 2-án nemzetközi konferenciát rendeztek a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumban. Az azonos című, 2024. október 25-én nyílt kiállítás 2025. március 9-ig volt látogatható ugyanott. A konferencián munkatársaink is előadtak. Mann Jolán tudományos munkatárs előadásában Stéger Ferenc, horvát nevén Franjo Stazić pályájának horvátországi kezdeteivel foglalkozott.

A szentendrei Ferenczy Múzeumi Központban 2024. december 2-án Stéger Ferenc és az opera világa címmel megrendezett nemzetközi konferencia meghívója. A kép forrása: Ferenczy Múzeumi Centrum 

Stéger Ferenc nagy ívű énekesi pályájának kezdetei Horvátországhoz köthetők. Kivételes hangi adottságaira Bjelovarban figyeltek fel először a horvát nemzeti ébredés, a horvát nemzeti megújhodás, azaz a többé-kevésbé a magyar reformkorral párhuzamosan zajló illírizmus irodalmi, kulturális és politikai mozgalmának derekán, a 19. század negyvenes éveinek közepén. A bjelovari gyógyszerésztanonc a horvát fővárosban, Zágrábban debütált énekesként. A tény, hogy az első horvát és a harmadik szláv opera, Vatroslav Lisinski (1819–1854) Szerelem és gyűlölet (Ljubav i zloba) című zeneművének zágrábi ősbemutatóján, 1846. március 28-én ő énekelte a tenor szerepét, beírta a nevét a horvát zenetörténetbe is.
A korszak magyar és horvát kulturális és politikai mozgalmait szükséges ismerni, hogy megértsük, honnan indult és milyen szellemi közegbe érkezett Stéger Ferenc 1843 decemberében. Amíg a magyar reformkor 1825-től 1848-ig tartott, az 1825–1827-es reformországgyűléssel kezdődött és az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc kitörésével ért véget, a horvát nemzeti megújhodás korszaka 1835-től 1848-ig tartott. Bevezető szakasza a magyar nyelv horvátországi hivatalossá tétele elleni, az 1790–91-es országgyűlésen artikulálódó horvát küzdelemmel kezdődött és az 1835-ös évhez köthető több fontos horvát kulturális eseménnyel vette ténylegesen kezdetét. Ezek közül az események közül a legfontosabbak pl. a Novine horvatske újság és a Danica ilirska című irodalmi hetilap megjelenése. Ez utóbbiban jelent meg még ebben az évben a horvát nyelv sztenderdizációjának útján fontos lépést jelentő megújult írásmóddal és helyesírással Antun Mihanović Horvát haza (Horvatska domovina) című költeménye, amely később a horvát nemzeti himnusz lett. Összehasonlításképpen, Kölcsey Ferenc Himnusza 1829-ben jelent meg először nyomtatásban az Aurora című almanachban, összegyűjtött verseinek kötetében pedig 1832-ben.

• 
• 
• 

Az illírmozgalom, az illírizmus 1835-től 1843-ig, az illír elnevezés betiltásáig tartott, de a töretlen horvát nemzeti megújhodás törekvéseiben egészen 1848-ig folytatódott, ezért itt az egyszerűség kedvéért és a horvát szakirodalom egy részében is elfogadott módon a horvát nemzeti megújhodást és az illírmozgalmat szinonimaként használom. Az eddig elmondottakból is kitűnik, hogy a korszak a horvátság politikai, szellemi, nyelvi és kulturális fejlődésében fordulópontot jelentett. Az újabb horvát irodalom kialakulásának kezdetét is ettől a korszaktól keltezi a horvát irodalomtörténet-írás.
A magyar nemzeti ébredés és a horvát nemzeti megújhodás nagyon sok szempontból azonos jellegű szellemi mozgalmak voltak. Végső soron a Habsburg Birodalom belső politikai és kulturális viszonyainak átrendezése iránti törekvéseik tekintetében is, bár ennek erőviszonyait a két fél különbözőképpen képzelte el. Értelemszerűen mindkettő a saját nemzeti közösségének a javát helyezte előtérbe.
Vlaho Bukovac, az egyik legjelentősebb horvát festő A horvát irodalom és művészet reneszánsza, röviden Horvát reneszánsz néven ismertté vált allegorikus képének másolata Illír megújhodás címmel a Zágrábi Horvát Nemzeti Színház épületének 1895-es megnyitójára készült díszfüggönyén is megjelent. A képen egy stilizált ókori templom előcsarnoka látható, ahol Ivan Gundulić dubrovniki barokk költő ül tündérekkel és további tizenkilenc, a nemzeti megújhodás, illetve az illír mozgalom jeles képviselőit ábrázoló alakkal körülvéve. A mozgalom vezére, Ljudevit Gaj a barokk költőóriással szemben, félprofilban látható, mellette Antun Mihanović költő, a horvát himnusz szerzője áll.

Vlaho Bukovac A horvát irodalom és művészet reneszánsza című alkotása, amely alapján a zágrábi Horvát Nemzeti Színház Illír megújhodás című második legrégebbi díszfüggönye készült, 1895. A kép forrása: Hrvatsko narodno kazalište u Zagrebu (Zágrábi Horvát Nemzeti Színház)

Vlaho Bukovac képén Stéger Ferenc vonatkozásában két személyt emelek ki, Vatroslav Lisinski zeneszerzőt és Dimitrija Demeter költőt. Stéger Ferenc a horvát fővárosban, Zágrábban debütált énekesként. Vatroslav Lisinski Szerelem és gyűlölet (Ljubav i zloba) című zeneművének zágrábi ősbemutatóján, 1846. március 28-án ő énekelte a tenor szerepét.
Vatroslav Lisinski szlovén apától és horvát anyától született Zágrábban 1819-ben és ugyanott hunyt el 1854-ben. Német nevét – eredetileg Ignatius Fuchsnak hívták – az illír mozgalom hatására horvátosította. A magyar nemzeti ébredés és a horvát nemzeti megújhodás hasonló jellegzetességeinek egyike volt szellemi vonzó-, sőt asszimiláló erejük. Mindkét mozgalomban kulcsszerepet játszottak a többszörös identitású alkotók. A horvát romantika egyik legnagyobb költője, Stanko Vraz eredetileg szlovén származású volt, aki a szlovén nemzeti megújhodás irányválasztásával egyet nem értve illírista barátai hívására kultúrát és nyelvet váltott. Nem ilyen mérvű, hiszen magyar nyelvi közegben nevelkedett születésétől fogva, de hasonlóképpen elhatározás jellegű volt Petőfi Sándor névváltoztatása 1842-ben, vagy az a természetes döntése, hogy „tót” származása ellenére a selmeci líceumban az egymással olykor nemzetiségi feszültségben működő diákönképzőkörök közül a Magyar Társaság, és ne a Szlovák Irodalmi Kör tagja legyen.

• 
• 

Lisinski 1841-ben kezdett zenét szerezni, bár eredetileg filozófiai és jogi tanulmányokat folytatott. 1847 és 1850 között Prágában tanult zenét, de kései továbbtanulása olyan adminisztratív akadályt jelentett, ami miatt nem szerezhetett végbizonyítványt, s így hazájába visszatérve nem tudott a zenei pályán érvényesülni. Zenei állást nem kapott, korai halála előtt jogi végzettségéből élt ideiglenes törvényszéki számvevőként.
Lisinskit a modern horvát opera, a szólóéneklés, a kórus- és zenekari zene megalapítójának tartják. Az első két horvát és Mihail Ivanovics Glinka után a harmadik szláv opera szerzője is ő volt. Glinka első operája az 1836-ban komponált Életünket a cárért (Ivan Szuszanyin), a második pedig az 1842-ben bemutatott Ruszlán és Ludmilla volt. Lisinski a Szerelem és gyűlölet című első operáját 1843 és 1845 között komponálta. Ennek 1846. március 28-i bemutatóján énekelte a tenor szerepét Stéger Ferenc. A Porin című második, jórészt Prágában komponált és 1851-ben elkészült operáját Ivan Zajc jóvoltából csak 1897-ben mutatták be először. 
Az első nemzeti témájú opera szerzője azonban nem Lisinski volt, hanem Ivan Zajc (1832–1914) zeneszerző, akinek Subics-Zrinyi Miklós (Nikola Šubić Zrinjski) című, Szigetvár 1556-os oszmán ostromáról és Szigetvári Zrínyi Miklós hősiességéről szóló háromfelvonásos operáját néhány évtizeddel később, 1876. november 4-én mutatták be Zágrábban a szerző vezényletével. A librettót Theodor Körner Zriny című 1812-es drámája alapján Hugo Badalić írta. Ez az opera a horvát Bánk bán, máig az egyik legnépszerűbb és legtöbbször előadott horvát színpadi zenés mű.

Ivan Zajc: Nikola Šubić Zrinjski (Subics-Zrinyi Miklós) című háromfelvonásos operája ősbemutatójának színlapja. 1876. november 4. A kép forrása: DiZbi.HAZU (A Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia Digitális Gyűjteménye)

Az első horvát opera bemutatójára hosszú előkészületek után került sor, Lisinski 1843-ban kezdett el dolgozni rajta, hozzávetőlegesen akkor, amikor Vjekoslav Fleischer (1802–1873) bjelovári orgonista, zenetanár megismertette az akkor mindössze tizenkilenc éves szép hangú gyógyszerészsegéddel, akinek Lisinski a zenei képzésére is vállalkozott. A bemutató eredeti dátumát továbbá módosítani kellett az 1845. július 29-én kitört, tizenhárom halálos áldozatot követelő ún. júliusi zavargások miatt, amelynek során a Zágráb felsővárosában található Szent Márk téren maga Stéger Ferenc is megsebesült. Az egymás után öt előadást megélt bemutatót másfél év múlva még két előadás követte.
A Danica ilirska (Illír Hajnalcsillag) című újság utódja, a Danica horvatska, slavonska i dalmatinska (Horvát, Szlavón és Dalmát Hajnalcsillag) irodalmi lapban folytatásokban jelent meg az opera ősbemutatójának első kritikája, amelynek a szerzője valószínűleg a korábbiakban már említett Stanko Vraz költő volt.

• 
• 
• 

Stanko Vraz kritikája beszámol a bemutató és a további előadások nagy sikeréről, arról, hogy az első felvonás parasztkórusát meg kellett ismételni a bemutatón. A kritikus kiemelte az opera szláv jellegét, a címben pedig az illír megnevezés a horvát szinonimájaként szerepel, ami tágabb értelemben, tulajdonképpen délszlávot jelentett. Hasonlóképpen a baritont éneklő Alberto Štriga alkatának „jugoszláv jegyeit” is hangsúlyozta a lelkes kritikus.

A harmadik előadás végén Lisinskinek babérkoszorút nyújtott át az opera szoprán szerepét éneklő Sidonija Rubido, született Erdődy grófnő (1819–1884).

Sidonija Erdődy Rubido grófnő a zágrábi Horvát Nemzeti Színház Vlaho Bukovac műve alapján készült Illír megújhodás című második legrégebbi díszfüggönyén, 1895. A kép forrása: Hrvatsko narodno kazalište u Zagrebu (Zágrábi Horvát Nemzeti Színház)

Stanko Vraz a következőt jegyzi meg Stéger Ferenc előadásáról:

Vatroslav Lisinski hagyatékának fennmaradását Franjo Ksaver Kuhač eszéki zenepedagógus, népdalgyűjtő és zenetörténész gyűjteményének köszönhetjük. Az ő átiratában maradt fenn a legtöbb Lisinski-zenedarab.
Franjo Ksaver Kuhač (1834–1911) Pesten érettségizett, zenei ismereteit Lipcsében, Weimarban és Bécsben bővítette. A folklorisztika területén legjelentősebb műve az 1600 dalt és zongorakíséretet tartalmazó délszláv népdalgyűjteménye. Továbbá a horvát zenei terminológia megalkotása és fejlesztése is neki köszönhető. Felhívta a figyelmet a Haydn és Beethoven műveiben jelentkező horvát dallamokra. Illír zeneköltők (Ilirski glazbenici) című műve értékes dokumentum a nemzeti megújulás zenei életéről és az illírizmus mozgalmához köthető zeneszerzőkről.

• 
• 

A Zágrábi Nemzeti és Egyetemi Könyvtár Zeneműtárában Kuhač Lisinski-gyűjteményében fennmaradt egy Lisinski-átirat, amely valószínűleg Stéger Ferenc/Franjo Stazić-autográf. Lisinski nagy számú, a szóló- és kórusműveket megszólaltató koncerteken gyakran hallható rövidebb zeneművei közül Petar Preradović, a horvát romantikus líra legjelentősebb képviselője Bánat (Tuga) című versének megzenésítéséről van szó. Mivel e zenemű baritonszólóra íródott, azt feltételezhetjük, hogy Stéger nem saját célra, hanem Lisinski munkáját segítve írhatta le a dal kottáját.
Petar Preradović (1818–1872) pályája német versekkel indult. Többek között Nikolaus Lenau és Johann Gottfried Herder hatottak rá. Ivan Kukuljević Sakcinski (1816–1889) történész, író, politikus, az illír mozgalom lelkes híve és Vuk Stefanović Karadžić, a szerb irodalmi nyelv megalkotója hatására kezdett anyanyelvén írni, majd csatlakozott az illír mozgalomhoz.

• 
• 

Az operalibrettó végleges változatának szerzője, Dimitrija Demeter (1811–1872), az illírizmus mozgalmának egyik meghatározó szereplője volt, aki görög-cincár ősök első generációs horvát leszármazottjaként névadója is lett a Franjo Stazić-tyá átkeresztelt Stéger Ferencnek.
Dimitrija Demeter író, kritikus, műfordító volt 1840-től a horvát hivatásos színház megszervezője. Első műveit még újgörög nyelven írta. 1838-ban lépett be a horvát irodalmi életbe. Színházi vonatkozású elméleti írásaiban egyszerre van jelen a dráma és a színház esztétikai megközelítése és a nemzeti megújhodás programja. A népi epikában ismert tízes sorok és a drámában s történeti tematika alkalmazása mellett érvelt. Teuta című ötfelvonásos tragédiája (1844, bemutató: 1864). a Kr. e. a 3. sz.-ban Rómával háborúzó Teuta illír királynőről szól. Vatroslav Lisinski két operájának írta szövegkönyvét: a Szerelem és gyűlöleten kívül az 1850–51-ben komponált Porinét is.

• 
• 

Végezetül néhány példát említek a horvát sajtóban Stéger Ferencről megjelent tudósításokról. Hiszen a horvát sajtó nemcsak a Szerelem és gyűlölet ősbemutatójáról számolt be lelkesen, hanem Stéger Ferenc más alakításairól, de bécsi fellépéseiről is, köztük egy szláv dalestről, amelyen az énekes illír dalokat adott elő. A Szerelem és gyűlölet bemutatója előtt, már 1845-ben így írt róla a Danica:

Bécsi fellépéséről szól a következő tudósítás is:

1847-ben így a Danica tudósítója emlékeztet rá, hogy Stéger Ferenc énekesi tehetségére Horvátországban figyeltek fel, onnan indult el előadóművészi pályája. Ugyanakkor nehezményezi nevének németesítését, nem tudva, hogy éppen ennek éppen fordítottja történt a negyvenes évek horvát nemzeti ébredésének légkörében:

A horvát nyelvű szövegek saját fordításaim.

Stéger Ferenc kéziratos naplója megtekinthető Copia szolgáltatásunkban.

Irodalom:

• Lukács István: Előszó. In: Uő (szerk.): Az illír mozgalom. A horvát nemzeti megújhodás kordokumentumai, Budapest, ELTE Eötvös J. Collegium, 2013, 9.
• Csanda Sándor Petőfi és a szlovákok. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 69. évf. 1. füzet, 1965, 15.
• Lisinski, Vatroslav: Tuga. spjevao Petar Preradović; uglasbio za sitni bariton uz glasovir Vatr. Lisinski. Prijepis vjerojatno Franjo Stazić. Iz ostavštine Franje Kuhača. NSKMZ Lisinski 45. In: Prilozi o Vatroslavu Lisinskome (1819. –1854.). U povodu 200. obljetnice rođenja, ed: Tatjana Mihalić – Irena Galić Bešker, Zagreb, Nacionalna i sveučilišna knjižnica u Zagrebu, 2019, 42.

Mann Jolán
(Főigazgatói Kabinet)

Kapcsolódó blogbejegyzésünk.

Andersen születésnapján, a meseírás napján és a gyermekkönyvek nemzetközi napján Tittel Kinga Mesélő Budapest című sorozatát mutatjuk be.

Tittel Kinga, Fitz József könyvdíjas Mesélő Budapest című műve nyolc magyar nyelvű és három angol nyelvű kiadást ért meg. A kép forrása: Válogatás Tittel Kinga műveiből

Emlékszem, általános iskolás koromban – szüleim nagy bánatára – nagyon nem szerettem olvasni. Legfeljebb képregényeket. Azokat is csak azért, mert nem volt akkor még videónk, amely által az akkoriban divatos – a vasfüggöny résein át beszivárgó, egy hang által szinkronizált és erősen kásás képminőségű – aktuális nyugati filmek nézésével ronthattam volna a szemem. Azonban valamikor ’89 késő tavaszán – nyárra és a vakáció közeledtére hangolt lélekkel – az utcán sétálva megakadt a szemem egy könyvárus bódé kirakatában két egymás mellé helyezett könyv borítóján. Mindkettőn egy-egy meseszerű festmény (akkor még a fantasy műfajról nem hallottam) díszelgett (az egyiken egy hosszúszakállú varázslóféle egy kristálygömbből gomolygó füst közepette egy sárkányt varázsolt elő, a másikon egy sötét barlangban, iszappal és csontokkal telt kőmedencében egy zöld sárkányszerű lény dagonyázott). A két könyv az Ian Livingstone és Steve Jackson angol szerzőpáros által írt A Tűzhegy varázslója és a csak Livingstone szerzőségéhez köthető Halállabirintus volt. Akkor még nem tudtam, hogy ezek a könyvek az úgynevezett lapozgatós Kaland-játék könyvek, mellyel a két szerző egy új műfajt teremtett meg 1979-ben, amikor az előbbi megjelent Nagy Britanniában. Ezt követően az ilyen típusú könyvek sorozatban jelentek meg hazánkban (más szerzők által is) és nagy népszerűségre tettek szert. Minden olvasó élvezte, hogy a (fantasy, vagy sci-fi világban kalandozó) főhős bőrébe bújhat, és a könyv történetének menete is aszerint alakul, hogy az olvasó melyik más-más szálon futó fejezetpontra lapoz. Teljesen újszerűen ezek a könyvek végződhettek a karakter bukásával, sőt halálával is. Mármint, ha nem a megfelelő fejezetpontokon keresztül haladtunk benne. A fantáziadús sokszínűség jellemzi ezeket a könyveket mind a téma, mind a szerkezeti felépítés szempontjából. Azonban a legnagyobb érdemük, véleményem szerint, mégsem ez, hanem, hogy sokakat – így engem is – nemhogy rászoktattak a rendszeres könyvolvasásra, de egy életre meg is szeretették velem az emberiség e hatalmas ajándékát.
Talán joggal teheti fel a kérdést a kedves Olvasó, hogy miért kezdtem ezt a blogbejegyzést a lapozgatós kaland-játék könyvek megemlítésével. A válaszom elég egyszerű. Azért, mert úgy gondolom, talán ezen könyvek stílusteremtő újszerűségéhez tudnám hasonlítani azt a művet, vagy fogalmazzunk úgy, műsorozatot, melyről cikkem szól. Egy sokszínű mesélőtehetséggel megáldott, de emellett hatalmas lexikális tudással rendelkező idegenvezető, Tittel Kinga fantáziadús munkájának köszönhetően 2016-ban megjelent a – 2017-ben Fitz József Könyvdíjat kapott – Mesélő Budapest című könyv, melynek hét további (ebből három bővített, átdolgozott) magyar nyelvű és három angol nyelvű kiadása, valamint három folytatása (A várnegyed titka; A Duna kincsei; Kilátók és miniszobrok) látott napvilágot napjainkig.

„Mesekönyvként indult, de fokozatosan útikönyvvé, várostörténeti olvasókönyvvé alakult”. A kép forrása: Válogatás Tittel Kinga műveiből

Ezen mű (műsorozat) megszületésének, majd kibontakozásának körülményeiről annak szerzője a következőképpen emlékezik vissza:

A kedves Olvasóban persze joggal merülhet fel a kérdés: na jó, de mitől olyan különleges ez a könyvsorozat? Hiszen Budapestet bemutató ismeretterjesztő könyvek, fotóalbumok, útleírások, turistáknak készült kalauzok olyan kavalkádjával lehet találkozni a könyvpiacon, hogy azokkal a Mesélő zsebkönyvek második részében bemutatott, kincsekkel telt Dunát is el lehetne rekeszteni. Ezen művek közül sok nagyon magasra tette a lécet, például egyik személyes kedvencem, a Lettner Krisztina mesterfotóit bemutató, Száraz György által írt kísérőszöveggel ellátott Budapest című fotóalbum. De mesekönyvek is bőven születtek Budapestről, például hadd említsem gyermekkorom nagy kedvencét, a Mosonyi Alíz által írt, nemrég harmadik kiadásban is megjelent, Mesék Budapestről című könyvet, melynek Háy Ágnes által készített rajzai tökéletesen közvetítették és érthetővé tették számomra – a vidéki gyerek számára is – Budapest elkophatatlan varázsát.

Válogatás Tittel Kinga műveiből. A szerző sajátságos egyvelegét teremtette meg az ismeretterjesztés, az érdekes útleírás, az interaktív játékkönyv stílusirányzatoknak

Ebben a sokszínűségben nem könnyű valami újat, valami mást létrehozni. Azonban meg kell állapítanom, Tittel Kingának ez mégiscsak sikerült. Ő ugyanis az ismeretterjesztés, az érdekes útleírás, az interaktív játékkönyv sajátságos egyvelegét teremtette meg, amire korábbi példa nem közismert. Hogy miért tartom ezt lényegesnek? Általában, ha egy útikönyvet a kezembe veszek, az sokszor úgy néz ki, hogy a benne bemutatott látványosság, például természeti csodák, épületek, kulturális programok, meg egyebek mindegyikéről apróbetűs, Móricz Zsigmond-novellának megfelelő terjedelmű leírás ölel körül egy, jobb esetben több apró képet, melyek nagyítóval nézve sem igazán mutatják be azt, amiről az útikönyv tájékoztatni kívánná az olvasót. Az apróbetűs leírások pedig olyanok, mintha a szerző egy doktori disszertáció kételkedő elbírálóit akarná elkápráztatni. Az információk tengere olyan tudományosan összeszedett és szerteágazó, lényegre egyáltalán nem törekvő, hogy bizony előfordul, hogy már azelőtt leteszem a könyvet, hogy egy sornyit olvastam volna belőle. Ezek után nem csodálom, ha sok szülő és tanár úgy gondolja, nem lehet gyerek kezébe adni egy ismeretterjesztő útikönyvet, mert még ő sem tud vele mit kezdeni sokszor. Ezzel szemben a Mesélő Budapest és a Mesélő zsebkönyvek által bemutatott, fővárosunkhoz köthető történelmi, művészettörténeti, egyháztörténeti, természettudományos ismeretek nemcsak, hogy gyermekek számára érthető és fogyasztható módon kerülnek terítékre, de egy tudásszomjas felnőtt is biztos talál benne általa nem ismert információkat. Budapest utcáit, tereit, parkjait járva pedig külön örömöt okozhat gyereknek, felnőttnek egyaránt, ha magukhoz véve valamelyik könyvet, felfedezhetik a világ egyik legszebb városát. Ez egyébként a gyakorlatban nem is jelent akkora gondot, hiszen a gerincméret a Mesélő Budapestnél mindössze 21 cm, a Zsebkönyveknek pedig még kabátzsebben sem okoz különösebb gondot a szállításuk, hiszen a maguk 17 cm alatti gerincméretével inkább mellényzseb, mint zsebkönyv kategóriába sorolhatók.

Mesélő Budapest

Faboulos Budapest címen jelent meg a könyv angol nyelvű kiadása. Válogatás Tittel Kinga műveiből

Ahogy a következő műnél említem majd, nem ez volt az első Mesélő könyvem. Amikor A Várnegyed titkai  hátsó borítójáról tájékozódtam róla, hogy létezik egy Nagy könyv is a sorozatból, rögvest megpróbáltam beszerezni. Azonban a régi tördelésű ötödik és a már átdolgozott, bővített hatodik kiadás közötti intermezzo idején történt mindez, így épp nem lehetett kapni egy darabot sem sehol. Nyilván nem véletlenül. Végül magától a szerzőtől kaptam egy példányt az eredeti első kiadásból. Ennek azért is örülök, mert később átlapozva az új formátumú kiadást is, észrevettem, hogy gyakorlatilag mintha majdnem két külön műről lenne szó. Nemcsak a tördelés változott meg jelentősen, de egy bővebb és kurrensebb ismeretanyagot lelhet fel benne a lelkes Budapest-rajongó. Hiszen az eltelt hat év több változást is hozott több városrész – például a középkori királyaink székhelyét jelentő budai vár – küllemében is. Az interaktív jelleg is kidolgozottabb lett, hiszen ahogy olvashatjuk a borítón: „a várost gyerekekkel járók kedvéért a könyvben hat könnyen (közel másfél óra alatt) bejárható »kincskereső« séta is szerepel”. Persze ezeknek a gyerekeknek a korosztálya nincs meghatározva. Így egy játékos kedvű felnőtt is kiélheti ilyen jellegű igényeit. Az eredeti formátumhoz képest új fejezetek is bekerültek, például szó esik a Mesélő könyvek harmadik részében bemutatott miniszobrokról is, mint a Széll Kálmán téri (korábban Moszkva tér) egykor nagyüzemben működő napszámos munkavállalók emberpiacának mestereire utaló Mekk Elek ezermester mesefigurája is. De, aki az eredeti formátumú kiadások valamelyikét olvassa, ugyanúgy kifogyhatatlan élmények tárát tartja kezében, a lebilincselő, könnyed stílusban megírt, de komoly ismeretanyagot reprezentáló mesekönyvnek indult útikönyvben. Hiszen a gyakorlatias módon megszerkesztett, egy-egy alapos városnéző túra célpontjának, vagy fogalmazhatjuk úgy is, útvonalának tematikája alapján felosztott fejezetek árulkodnak arról, hogy a kiváló mesélőkészséggel megáldott, emellett az élet szabta körülményeket maximálisan figyelembe vevő szerző érdekes és egyben praktikus művéről van szó. A Mesélő zsebkönyvekben bemutatott városrészek (Budai Várnegyed, Duna-part, kilátóhelyek) alapvetően itt is bemutatásra kerülnek, bár közel nem oly részletgazdagsággal, mint azokban.

A művészettörténeti ismeretek mellett a hétköznapi élet gyakorlati ismereteit is számba veszi a könyv. Válogatás Tittel Kinga műveiből

A Várnegyed titkai

A Mesélő zsebkönyvek első kötete egy budai várnegyedbeli kalandra hívja ifjú és örökifjú olvasóit. Válogatás Tittel Kinga műveiből

Számomra talán ez a legkedvesebb kötet több szempontból is. Először is, mert ez volt az első darabom a sorozatból, melyet egy ültő helyemben (illetve elalvás előtt fekvő helyemben) elolvastam, szó szerint nem tudva letenni a könyvet. Másrészt, mert a bemutatott Budai vár(negyed) számomra nemcsak életre szóló szerelem, de gyakorlatilag munkahelyi környezet is. Ezért, gondoltam, kabátzsebbe téve nekiindulok és kipróbálom, milyen élmény rendeltetésszerűen használni a könyvet. Vagyis a várfalakon belüli utcákat, tereket keresztül-kasul róva, az ismertetett épületek, kapuk, falszakaszok, bástyák előtt meg-meg állva gondosan szívtam magamba a tenyérnyi méretű zsebkönyvbe írt tudományt és a könyv végén lévő Keresd meg! rejtvényeket igyekeztem megoldani, vagyis a feltűntetett szobrok, domborművek, freskók és egyéb építészeti elemek pontos helyét megtalálni. Az így nyújtott interaktív élmény, bevallom, emlékeztetett a cikk elején említett kaland-játék könyvek hangulatára. Ekkor ébredtem rá, hogy ez a könyv olyan interaktív és egyúttal élő játékélményt nyújthat, minden gyermek, ifjú és természetesen örök ifjú számára, amely felér a misztikus ködbe burkolódzó lovagvárban, vagy sötét tekervényes labirintusban játszódó fantasy kaland-játék könyv nyújtotta kalandokkal. Ráadásul itt a főhős, vagyis az olvasó a könyv használatával a maga alakította kalandban még elbukni sem tud. A kaland helyszíne pedig kiemelkedően izgalmas, hiszen a magyar művészettörténet büszkeségéről van szó, ahol megelevenedik a gazdag múltú történelmünk. Megelevenedik, ha kézbe véve ezt a remek kis kötetet, járjuk a középkori Buda utcáit, tereit, gyönyörködünk a Savanyúleves tornya vagy a Halászbástya nyújtotta panorámában, zsírégető kaptatással másszuk meg a Vízhordó lépcsőt, kávézunk a török kor hangulatát idéző Karakas pasa tornyában, vagy csak egyszerűen ücsörgünk a Mátyás-kút medencéjének káváján.

A Duna kincsei és a Kilátók és miniszobrok borítója. Válogatás Tittel Kinga műveiből

A Duna kincsei

Ezt a zsebkönyvet a szerző maga is valamilyen szinten kakukktojásnak definiálta, hiszen itt nem egy városrészt mutat be. A 30 kilométernyi folyamszakaszt turistaként, mindkét partján bejárni nyilvánvalóan jóval több időt és energiát venne igénybe, mint egy budai várnegyedbeli séta, még ha ez utóbbi alapos módon, a zsebkönyv rendeltetésszerű használata mellett történne is. A könyv témájának apropója, hogy megjelenésének ideje egybe esik az első Dunai gőzhajónk, a Pest-Buda közötti átkelőforgalmat bonyolító Carolina 1820-ban történt üzembehelyezésének kétszázadik évfordulójával. Annak ellenére, hogy ennél a könyvnél el kell felejtenünk a „zsebre tesszük és hajrá, bejárjuk egy szuszra a könyvben bemutatott objektumokat” hozzáállást, mégsem veszett el a többi könyvnél megszokott gyakorlati használhatóság. Emellett ami nekem – mint történelem szakos bölcsésznek – először feltűnt, hogy ennél a műnél nemcsak térben, de időben is sokkal többet kell utaznunk. Vagyis a Strauss óta kék folyamhoz köthető történeti összefoglalókból jóval többet találunk, melyek ismeretanyaga is részletesebb. Persze, ezek az összefoglalók következetesen érdekes témákról szólnak, mint a pusztító árvizek; kikötők és raktárépületek; az ott közlekedő hajótípusok (a termesgőzösöktől és kofajáratoktól kezdve a Budapestet tengeri kikötővé minősítő Duna-tengerjáró hajókon át a vízfelszínen sikló szárnyashajókig) és egyéb közlekedési eszközök (például a Ferenc József híd lábától induló hidroplánok); a pezsgő élettel telt Dunai fürdők; a kék folyamhoz köthető, mára elfelejtett szakmák (mint a jegesek és vízhordók; a vízimolnárok, a tutajosok, a halászok vagy az aranyászok) története. De természetesen nemcsak időbeli, hanem térbeli utazásra is hív minket A Duna kincsei, hiszen a Budapest közigazgatási határain belül lévő hidak és szigetek bemutatása sem marad el. Vélhetőleg a szerző szándéka szerint ezek – a lelkes olvasók által való – bejárása sem. Ehhez pedig az ennek a könyvnek a végén is megtalálható Keresd meg! játék igyekszik kedvet csinálni.

A Mesélő zsebkönyvek hátsó borítója. Válogatás Tittel Kinga műveiből

Kilátók és miniszobrok

Ahogy A Duna kincsei, úgy ez a könyv sem egy szuszra bejárható objektumokat vesz számba. Sőt, az itt bemutatott látványosságok sora még inkább partikuláris jellegű, hiszen az előző könyvben szereplő, egymástól jókora távolságban elhelyezkedő kincseket legalább a Duna összekötötte. Ezzel szemben az itt bemutatott, Budapest határain belül a szélrózsa minden irányában elhelyezkedő turistacélpontok, nélkülöznek bármiféle közös elemet. Emellett mibenlétüket tekintve ezek is – mintegy neobarokk jelleget öltve – két, egymással ellentétes pólus köré rendeződnek. Ezt a rendezőelvet, úgy is mondhatnánk, a madártávlat és a békaperspektíva elvét követik. A teljesség kedvéért azonban hozzá kell tennünk, hogy a mű annak idején a Covid-járvány árnyékában, a sokunk számára emlékezetes karanténvilágban született, amikor nem igazán volt lehetőség komolyabb túrákat tenni. A könyv lapjain tizenhárom Budán és nyolc Pesten lévő kilátópontot találhatunk meg, bár ez utóbbiak közül, a Margitszigeti víztorony tulajdonképpen egyik oldalon sem, az Apostolok tornya és a Kínzótorony pedig egy helyen, a városligeti Vajdahunyadvárban található. Persze, ez utóbbi helyzet kifejezetten kedvező a könyv alapján túrázóknak, még ha nem is teszi lehetővé a mindent egy szuszra bejárást. Szintén enyhít a szétszórtságon, hogy az eddig ismert első magyar (a 15. században élt) bibliafordítónak, Bátori Lászlónak otthont adó budai Hárshegyen két bemutatott kilátó, a Kaán Károlyról és a Makovetz Imréről elnevezett építmény is egyszerre bejárható. De ugyanígy a várban lévő Magdolna-torony és a Nagyboldogasszony-templom (Mátyás-templom) sincs messze egymástól, sőt, ha ezeket megnéztük – ugyan némi zsírégető kaptatás után – gyalog átsétálhatunk a Gellért-hegyi citadellára is. A könyv másik témája önmaga adja az interaktivitást, hiszen a város különböző pontjain szétszórtan fellelhető miniszobrok közül nem egy mellett észrevétlenül elmentem rendszeresen. Szóval nagyon fel kell kötnie a nadrágját annak, aki ezek felkutatására vállalkozik, de az eredmény megéri a fáradságot, hiszen a könyv segítségével – a már említett Mekk Mesteren kívül – felkutathatjuk például egy sokak által kedvelt nedű névadóját, Dreher Antalt és söröskocsit húzó lovait, a fülbemászó rapszódiáival világot hódító Liszt Ferencet; a nagy szabadulóművészt, Henri Houdinit; Rejtő Jenő tizennégy karátos autóját, Noé bárkáját; vagy egy kevésbé vidám történelmi eseményre, a szovjet megszállásra emlékeztető tankot. Szóval a rajongók polcáról ez a kötet sem hiányozhat!

Összegzésként annyit, hogy egy budapesti családi vakáció, vagy osztálykirándulás nélkülözhetetlen kelléke ez a könyvsorozat és nem csak fővárosiaknak ajánlott! A szerzőtől tudom, hogy készül egy újabb rész is. Feltételezem, nem én vagyok az egyetlen, aki kíváncsian várja ennek megjelenését. 

A Mesélő Budapest eredeti és a bővített, átdolgozott kiadásának hátlapja. Válogatás Tittel Kinga műveiből

Köszönjük Tittel Kingának a képek közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

• Tittel Kinga. In: Wikipédia
• Tittel Kinga: A Duna kincsei. 2. kiadás, Budapest, Kolibri, 2022.
• Tittel, Kinga: Fabulous Budapest. 3. kiadás, Budapest, Kolibri, 2023.
• Tittel Kinga: Kilátók és miniszobrok. 2. kiadás, Budapest, Kolibri, 2023.
• Tittel Kinga: Mesélő Budapest. Budapest, Kolibri, 2016.
• Tittel Kinga: Mesélő Budapest. 2. kiadás, Budapest, Kolibri, 2017.
• Tittel Kinga: Mesélő Budapest. 3. kiadás, Budapest, Kolibri, 2017. 
• Tittel Kinga: Mesélő Budapest. 4. kiadás, Budapest, Kolibri, 2017.
• Tittel Kinga: Mesélő Budapest. 5. kiadás, Budapest, Kolibri, 2018.
• Tittel Kinga: Mesélő Budapest. 6.felújított, bővített kiadás, Budapest, Kolibri, 2019. 
• Tittel Kinga: Mesélő Budapest. 7. felújított, bővített kiadás, Budapest, Kolibri, 2020.
• Tittel Kinga: Mesélő Budapest. 8. felújított, bővített kiadás, Budapest, Lampion, 2023.
• Tittel Kinga: A Várnegyed titkai. 3. kiadás, Budapest, Kolibri, 2023.

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Sorozatunk címe Hésziodosz Munkák és napok című művére utal. Az ókori szerző a földműves kitartó, gondos munkáját jelenítette meg. Könyvtárunk kutató munkatársai ehhez hasonló szorgalommal tárják fel a gyűjtemények mélyén rejlő kincseket. Ezekből a folyamatos feldolgozó munka nyomán felbukkanó kincsekből, témákból, érdekességekből adunk közre egyet-egyet blogunkban. A sorozat százhuszonnegyedik részében Vasné dr. Tóth Kornélia, a Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár tudományos munkatársa „Ex libris gyűjtők, gyűjtemények” címmel indított alsorozatában a tárban található ex librisek készíttetői közül ezúttal Maczelka Tibort és gyűjteményét mutatja be.

A kereskedő végzettségű Maczelka Tibor (1925–1978) bolti ellenőrként dolgozott, majd a ceglédi Kiskereskedelmi Vállalat könyvtárosa lett. Mint lokálpatrióta, tevékeny közéleti ember sokat tett Cegléd történelmi hagyományainak ápolásáért. Lelkes irodalombarátként, a Kárpáti Aurél Irodalmi Asztaltársaság révén ismerkedett meg Berda József (1902–1966) költővel, aki rendszeresen járt Ceglédre, Maczelka 1955-től többször vendégül látta. A Berda halála után, 1969-ben alapított és róla elnevezett ceglédi Berda kocsma számos költőnek adott fellépési lehetőséget, amelyek szervezésében Maczelka is részt vett. A kocsmában a költő kedvenc ételeit tálalták fel, az étlap mellé Berda Józsefet ábrázoló portrékat, Fery Antal, illetve Czóbel Béla alkotásait ajándékozták. Fery Antal szerencsi grafikus a portrékészítés mestere volt, ahogyan ezt Berda alábbi fametszetű arcképe is mutatja.

Fery Antal fametszete (1977). In: 20 arckép. Fába metszette Fery Antal, Kisgrafika Barátok Köre, 1988, 4. (album)

Maczelka 1971-ben csatlakozott a Kisgrafika Barátok Köréhez, a ceglédi kisgrafikakör egyik alapító tagja lett. Aktív kulturális tevékenységet fejtett ki, többek között a kisgrafikai kiállítások, KBK-találkozók szervezése terén. Emellett rendszeresen írt a ceglédi kisgrafikabarátok tevékenységéről, több kiállítást, eseményt ismertetett a helyi és az országos sajtóban. Ezek közül egy példa az 1973-ban Cegléden megrendezett Michel Fingesten-kiállítás, melyről a Pest Megyei Hírlap ez évi júliusi számában írt. Felsorolja a több országban élt, végül Berlinben letelepedett művész életének néhány állomását, és kiemeli kisgrafikai tevékenységét, amelyen erős nyomot hagyott a művész szatirikus egyénisége, alkotásain emellett érezhető a szürrealizmus hatása.

Maczelka Tibor: Egy kiállításról. In: Pest Megyei Hírlap, 1973. július 5, 7. – Törzsgyűjtemény

Fingesten az olasz Gianni Mantero nevére szóló, 1938-as évet köszöntő újévi lapja – abszurd módon harangokban emberi testrészekkel – a művész alkotásainak egy jellemző darabja.

Michel Fingesten grafikája (1937), külföldi ex libris gyűjtemény – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A tulajdonosra vonatkozást kifejező Fingesten-könyvjegyek szép példája a Giovanni Botta nevére szóló, az építészetet piedesztálra állító grafika, melynek olasz nyelvű felirata: „L’architettura é la madre delle arti”*, azaz az építészet a művészetek (szülő)anyja. Ez arra utal, hogy az építészet meghatározó szerepet gyakorol a hozzá kapcsolódó művészeti ágakra, egy épület jellege irányt mutat a benne alkalmazott díszítőművészeti elemek, képzőművészeti alkotások számára. 

Michel Fingesten grafikája (1938), külföldi ex libris gyűjtemény – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

A Fingesten-kiállítás utáni évben, 1974. februárban több alkalommal budapesti vendégek látogattak a ceglédi kisgrafikakör tagjaihoz az ex libris gyűjtés népszerűsítése céljából. Az eseményekről Maczelka Tibor Kisgrafikabarátok Cegléden címmel írt a Pest Megyei Hírlap hasábjain, méltatva a ceglédieknél előadást tartó Szíj Rezsőt és Réthy Istvánt. E cikkből idézek:

Maczelka nagyra tartotta az ex libris kulturális szerepét, szerinte a tulajdonos egyéniségéhez a különben holt tárgyat, a könyvet a művészi könyvjegy kötheti. Épp azért élénkebb kapcsolatot szorgalmazott a könyvterjesztő vállalatok és a grafikusok között, ugyanígy a könyvtárak dolgozóit is arra sarkallta, ösztönözzék az olvasókat ex libris készíttetésre és gyűjtésre. A könyvjegy a grafikus és a megrendelő igényét egyaránt kell ötvözze, akkor teljesíti művészeti és kultúrtörténeti hivatását, ha a tulajdonos mellett vall a korról és az alkotó egyéniségéről is.
Saját ex libris gyűjteményt is létrehozott, mellyel már 1972-ben részt vett a ceglédi Kossuth Művelődési Központ ex libris és kisgrafikai kiállításán. Különösen kedvelte a történelmi, irodalmi vonatkozású, illetve különböző nevezetes alkalmakat felidéző ex libriseket, alkalmi grafikákat. Számára Fery Antal 1970-ben alkotott történelmi tárgyú, Dózsa György ceglédi beszédére utaló lapot Dózsa alakjával és az 1514-es felkelőkkel.

Fery Antal fametszete (1970). Jelzet: Exl.M/534 – Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár

Ugyanebben az évben Nagy László Lázár ceglédi grafikus, az itteni kisgrafikakör titkára Juhász Ferenc Anyám (1969) című verseskönyvéhez, lírai eposzához kapcsolódóan készített könyvjegyet Maczelka nevére szólóan.

Nagy László Lázár grafikája, alugráfia (1970). In: Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 25. – Törzsgyűjtemény

1973-ban, Van Gogh festőművész születésének 120. évfordulóján a Budapestről érkező dr. Soós Imre tartott előadást a holland művészről a ceglédi körben. A Maczelka nevére szóló Van Gogh-portrés ex libris – Kiskun Judit alkotása – ez alkalomból készült. Maczelka 1973 novemberében maga is előadott Ex libris és népművelés címmel a ceglédi kör klubestjén. Más vidéki csoportokkal is kapcsolatot ápolt, 1976-ban anyagot adott be a Népek hazája, nagyvilág című egri kisgrafikai kiállításhoz.
A kisgrafikakör részéről Nagy László Lázár írt nekrológot a halálára, hangsúlyozva, hogy Maczelka Tibor személyében egy művészetpártoló, a kisgrafika műfaját különösen értő, szerető, nagyszerű embert veszítettünk el.

Irodalom:

• 20 arckép. Fába metszette Fery Antal, Kisgrafika Barátok Köre, 1988. (album)
• Belépési nyilatkozat Maczelka Tibor nevére, 1971, KBK Irattár
• Előadás „Van Gogh művészete” címmel. In: A ceglédi KBK emlékkönyve, 1973. március 21. (Előadó: Dr. Soós Imre)
• Gyászjelentés Maczelka Tibor nevére (Cegléd, 1978. 10. 23.), OSZK, Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár
• Hírek. In: Kisgrafika, 1973/3. sz., 28.
• Maczelka [Tibor]: Portré ajándékba. In: Magyar Ifjúság, 17. évf. 45. sz. (1973. november 9.), 38. 
• Maczelka Tibor: Kisgrafika a gyűjtő szemszögéből… In: Kisgrafika, 1973/2. sz., 20–21.
• Maczelka Tibor: Kisgrafikabarátok Cegléden. In: Pest Megyei Hírlap, 1974. február 14., 7.
• Maczelka Tibor: Konok kovácsok közt. In: Pest Megyei Könyvtáros, 1971/3. sz., 13–15.
• Meghívó ex libris és kisgrafika kiállításra, 1972. augusztus 26. – szeptember 3., Kossuth Művelődési Ház (Cegléd)
• Nagy László Lázár: Maczelka Tibor halálára. In: A ceglédi KBK emlékkönyve, 1978. október
• Népek hazája, nagyvilág. Ex libris kiállítás Megyei Könyvtár, Eger, 1976. (katalógus)
• Sipos Lajos: „…társadalmon kívüli lény vagyok…”. Egy fejezet Berda József pályarajzából. In: Nyugat Plusz, 2015. tél, 12–21.
• Új tagok. In: Kisgrafika Értesítő, 1971. április, 800.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Maczelka Tibor (1925–1978). In: Uő.: Múltunk neves ex libris gyűjtői, lexikon, Budapest, Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület, 2019, 117–118.
• Vasné dr. Tóth Kornélia: Nagy László Lázár kisgrafikai világa, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 2018, 25.
• Volt egyszer egy Berda kocsma. In: Berda József Kör bejegyzése a Facebook közösségi portálon

*A felirat helyesen è-vel írandó: „L’architettura è la madre delle arti.”*

Vasné dr. Tóth Kornélia
(Térkép-, Plakát- és Kisnyomtatványtár)

Az Ex libris gyűjtők, gyűjtemények című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész

A Munkák és napok – és kincsek című sorozatunk további részei: 1. rész; 2. rész; 3. rész; 4. rész; 5. rész; 6. rész; 7. rész; 8. rész; 9. rész; 10. rész; 11. rész; 12. rész; 13. rész; 14. rész; 15. rész; 16. rész; 17. rész; 18. rész; 19. rész; 20. rész; 21. rész; 22. rész; 23. rész; 24. rész; 25. rész; 26. rész; 27. rész; 28. rész; 29. rész; 30. rész; 31. rész; 32. rész; 33. rész; 34. rész; 35. rész; 36. rész; 37. rész; 38. rész; 39. rész; 40. rész; 41. rész; 42. rész; 43. rész; 44. rész; 45. rész; 46. rész; 47. rész; 48. rész; 49. rész; 50. rész; 51. rész; 52. rész; 53. rész; 54. rész; 55. rész; 56. rész; 57. rész; 58. rész; 59. rész; 60. rész; 61. rész; 62. rész; 63. rész; 64. rész; 65. rész; 66. rész; 67. rész; 68. rész; 69. rész; 70. rész; 71. rész; 72. rész; 73. rész; 74. rész; 75. rész; 76. rész; 77. rész; 78. rész; 79. rész; 80. rész; 81. rész; 82. rész; 83. rész; 84. rész; 85. rész; 86. rész; 87. rész; 88. rész; 89. rész; 90. rész; 91. rész; 92. rész; 93. rész; 94. rész; 97. rész; 98. rész; 99. rész; 100. rész; 101. rész; 102. rész; 103. rész; 104. rész; 105. rész; 106. rész; 107. rész; 108. rész; 109. rész; 110. rész; 111. rész; 112. rész; 113. rész; 114. rész; 115. rész; 116. rész; 117. rész; 118. rész; 119. rész; 120. rész; 121. rész; 122. rész; 123. rész 

A Magyar Érdemrend tisztikeresztje polgári tagozat kitüntetésben részesült dr. Vizkelety Andrásné Ecsedy Judit bibliográfus, a Magyar Tudományos Akadémia doktora, a nemzeti könyvtár nyugalmazott tudományos kutatója. V. Ecsedy Judit a magyar nyomdászat- és könyvtörténet kiemelkedő kutatója, aki több évtizedes munkássága során számos jelentős eredményt ért el, ezekről és még sok minden másról beszélgetett a nyomdászat történészével Tóth Péter, a nemzeti könyvtár tartalompakolója. A csevej felvételét Solymosi Ákos hangmérnök segítette.

 

Tartalom:

01:48 Az elismerésnek mindenki örül
02:38 Szilsárkány az olvasmányos kezdet
04:21 Középiskola a hatvanas években, ahol nem kellett oroszt tanulni
09:30 „A Széchényi-könyvtár mellett döntöttem”
12:50 A zárolt kiadványok gyarapítása a hetvenes években
14:20 Gida bácsi betűtípus-kutató csoportja
17:30 Egyedi nyomdák, egyedi technológiák
20:30 Az első magyarországi nyomda
25:40 Betűk, sajtók, festék, kötés és illusztráció
28:50 Nyomdászok, azaz nyomdatulajdonosok
31:07 A puhuló ólombetűk rejtélye
39:40 Koholt és hamis nyomdászatok
40:46 A nyomdászattörténet honlapja: Typhographia.oszk.hu
43:27 Hol vannak a fiatal kutatók?
45:11 A rossz festék is átverheti a mesterséges intelligenciát
47:10 A bécsi magyar nyomdászfiúk

Kosztolányi Dezső. Jelzet: Arckép 998 – Kézirattár. A kép forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár

Essen szó pár mondatban Kosztolányi családjáról, rokoni kapcsolatairól, illetve írói munkásságáról:

Else Jerusalem: A szent Skarabäus, ford. Kunfi Zsigmond; [a verseket ford. Kosztolányi Dezső], Budapest, Népszava, 1911. – Törzsgyűjtemény

Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai, részlet – És látom őt, a kisdedet… Autográf verskézirat – Kézirattár: Quart. Hung. 2173. A kép forrása: Nyugat 100 honlap 

Az Érdekes Újság dekameronja. Száz magyar író száz legjobb novellája, szerk. Kabos Ede, Budapest, Légrády, [1913–1916] – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Kosztolányi Dezső kapcsolatba lépett az eszperantó nyelvvel. Tudott beszélni ezen a mesterséges nyelven és ilyen könyvei is voltak a könyvtárában. Olykor-olykor a budapesti eszperantó egyesületben is megfordult. Egy rádióbeszélgetésben az eszperantó nyelvet is megemlítette a magyar nyelv mellett, amit egy Csehszlovákiában élő rádióhallgató Kiss Kálmán félreérthetett és levelet küldött Kosztolányinak. Az erre a levélre íródott válaszlevél, amit Kosztolányi Dezső írt Kiss Kálmánnak, könyvtárunk birtokában van.
Az Esszencia kiállításunkon elérhető egy ezzel a levéllel kapcsolatos videóbeszélgetés.

• 
• 
• 
• 

Kosztolányi Dezsőről halála után több kollégája is megemlékezett. Ezek közül ezúttal egy levelet és egy nekrológot emelek ki. A levelet Thomas Mann címezte Kosztolányi Dezsőnének. Tartalma a következő:

Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Genius kiadás [1926]. Borító – Törzsgyűjtemény. A kép forrása: Nyugat 100 honlap

Márai Sándor pedig így írt Kosztolányi Dezsőről nekrológjában:

Nagy Béla
(MNMKK OSZK
Országos Idegennyelvű Könyvtár, Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Kosztolányi Dezső további levelei olvashatók Copia című szolgáltatásában.

Felhasznált irodalom:

• Szegzárdy-Csengery József: Kosztolányi Dezső, [Szeged], [Magyar Irodalomtörténeti Intézet], 1938, 11–18. 
• Kosztolányi Dezső, az élő költő. Szemelvények műveiből, életrajza, méltatása, [Budapest], [Révai], 1936, 5–8., 35., 40–41.
• Bíró-Balogh Tamás: Mint aki a sínek közé esett. Kosztolányi Dezső életrajzához, [Budapes], [Equinter], 2014. 39–55.
• Szegedy-Maszák Mihály: Kosztolányi Dezső, [Pozsony], [Kalligram], 2010.
• Szilágyi Zsófia: Az éretlen Kosztolányi, [Budapest], [Kalligram], 2017.
• Arany Zsuzsanna: Kosztolányi Dezső élete, [Budapest], [Osiris], 2017.
• Ignotus Pál: Kosztolányi Dezső, [Budapest], [Cserépfalvi], 1936.
• Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső, [Budapest], [Révai], 1938.
• Rónay László: Kosztolányi Dezső, [Budapest], [Gondolat], 1977. 
• Bori Imre: Kosztolányi Dezső, [Újvidék], [Forum], 1986.

Jókai Mór születésének 200. évfordulója alkalmából az Országos Széchényi Könyvtár, a HUN-REN BTK Irodalomtudományi Intézet, a Jókai 200 kutatócsoport és a Szegedi Tudományegyetem Irodalom- és Kultúratudományi Doktori Iskolája 2025. február 17–19. között rendezte meg a Jókai 200 bicentenáriumi konferenciát, melyen munkatársaink is előadtak.
Vesztróczy Zsolt, a Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály munkatársa előadását közöljük a szlovákkérdés megjelenéséről Jókai Mór szabadságharc alatti publicisztikájában.

„Ja hovorím szlovenszki, ale ja szom uherszki”, azaz „szlovákul beszélek, de magyar vagyok”. Ez a mondat állítólag Tiszolc egyik szlovák polgárától származik, aki részt vett a Hurban vezette Szlovák Légió elleni harcokban 1849 februárjában, amikor a hurbanistáknak is nevezett legionáriusokat a honvédek, a nemzetőrök és a környező szlovák települések lakói együttes erővel űzték el. Bár maga az összecsapás katonailag nem bírt különösebb jelentőséggel, ám politikailag annál inkább, hiszen egy nemzetiség döntően a magyar szabadságharc mellé állt császári oldalon harcoló honfitársai ellenében. Ezt a látszólag paradox helyzetet szeretném most bemutatni az újságíró Jókai Mórnak az 1848–49-ben írt cikkein keresztül.

Jókai Mór önarcképe 1849-ből. Fametszet. A kép forrása: Wikipédia

A nemzetiségi kérdés 1848 tavaszán

1848 tavaszán a magyar politikai elit stratégiai célja, más európai országokhoz hasonlóan, az egynyelvű nemzetállam megteremtése volt, akárcsak Franciaországban. Elképzelésüket azonban nem adminisztratív korlátozásokkal, hanem jogkiterjesztéssel próbálták megvalósítani. 1848 tavaszán ugyanis magyar részről általános volt az az ábránd, hogy a társadalmi átalakulás és a „közszabadság” vívmányai meghozzák majd a nem magyar népek önkéntes és automatikus asszimilációját. Nem véletlenül írta Kossuth az országgyűlésről küldött legutolsó követjelentésében az alábbiakat:

Bár ezt az elképzelést sokan osztották a reformkori Pest-Buda gyors magyarosodását látva, de a vidéki lakosság mozdulatlansága, majd a szaporodó nemzetiségi mozgalmak hamar szertefoszlatták ezt az illúziót. Májusra a nem magyar népek már konkrét programot fogalmaztak meg, melyek messze túlléptek az anyanyelvhasználat jogán, végső céljuk pedig egy autonóm szerb, román vagy szlovák tartomány elérése volt. Magyar részről azonban kategorikusan elutasították az ország területi megosztását, az ellentét pedig hamarosan fegyveres konfliktushoz vezetett. Nyáron a délvidéki szerbek lázadtak fel, majd ősszel, immár az ellenforradalom oldalán, az erdélyi románok és szászok, valamint részben a szlovákok is bekapcsolódtak a magyar kormányzat megdöntését célzó fegyveres akcióba.
A szabadságharc alatt egyik-másik nemzetiséggel valóban súlyos harcok folytak, de igazán komoly összecsapásokra csak ott került sor, ahol a polgári átalakulás következtében feudális eredetű, kiváltságos kerületek szűntek meg, mint például a román és a szerb határőrvidékek vagy az erdélyi szászok esetében. Ahol ez nem volt meg, mint például a szlovákok esetében, ott a jobbágyfelszabadítás társadalmi emelkedést hozott, így ők később nagy számban álltak be a honvédseregbe. Ez az ő esetükben 20-30000 főt jelentett, és a magyarok után ők adták a legtöbb katonát a szabadságharc számára. A honvédseregnek számos olyan kiválóan teljesítő egysége volt, melynek létszámát nagyrészt vagy döntően ez a nemzetiség alkotta (pl. a 4., 15., 16., 17., 20., 40., 46., 51., 64., 100. és 124. honvédzászlóalj, a 2., 34., 60., 33. volt császári gyalogezred több egysége, a Weissl-gránátosok vagy a 3., 8. és 10. huszárezred). A branyiszkói áttörést is két, tisztán szlovák alakulat, a Zólyom megyei 1. és 2. zászlóalj hajtotta végre 1849 februárjában, Komárom várában pedig szintén jelentős létszámban szolgáltak Klapka parancsnoksága alatt. De ugyancsak ez a nemzetiség alkotta legnagyobbrészt a Galíciából hazaszökő 8. Coburg- és a Bukovinából hazatérő 10. Vilmos-huszárezred állományát. 1849 augusztusában pedig Selmecbánya környékén gerillamozgalom kezdődött, melynek szlovák résztvevői Világosról tudomást se véve szeptember végéig folytatták a harcot, de Nógrádban szintén hasonló volt a helyzet.

• 
• 
• 
• 

De a szabadságharc szlovák hősei közül többek nevét is megőrizte az utókor. Például Janik Jánosét, aki nemzetisége és a császári hadseregben szerzett tiszti rendfokozata ellenére is a magyar ügy mellé állt, majd ezredesi rangban a körülzárt Komárom védelmének egyik irányítója volt 1849-ben. Vagy Kmety György tábornokét, a csornai győzőét, aki Iszmail pasa néven a krími háborúban is kitüntette magát. Vagy Guyon Richard hadtestének tábori papjáét, Erdősi Imréét, aki a branyiszkói áttörés során újkori Kapisztránként egy szál kereszttel vezette rohamra a szlovák honvédeket a gyilkos golyózáporban, eredetileg pedig Imrich Polesnýnak hívták. Vagy Horárik Jánosét, aki a radikális Egyenlőségi Társulat tagjaként Petőfi Vasvári és Táncsics közeli harcostársa volt, majd Jelačić támadása idején a Zrínyi-szabadcsapatban Perczel Mór szárnysegédjeként szolgált, később pedig újságíróként, illetve népszónokként a magyar ügy lelkes támogatójaként tevékenykedett.

• 
• 

A szabadságharccal csak egy kis létszámú, evangélikus értelmiségiekből álló csoport fordult szembe Ľudevít Štúr és Jozef Miloslav Hurban vezetésével, akik császári oldalon keresték a boldogulásukat. 1848 szeptemberében egy önkéntesekből álló önálló katonai egységet is alakítottak, a Hurban vezette alakulat pedig részt vett az ellenforradalom mindhárom támadásban. Ennek létszáma 500 és 2000 fő között mozgott, melyhez a hadjáratok folyamán további 2-4000 önkéntes csatlakozott. Az egység kis létszáma és gyenge harcértéke miatt katonai szempontból sokkal kisebb gondot okozott a magyar kormánynak, mint a felkelt szerbek vagy a románok, a császári hadvezetés is főként kisegítő, vagyis megszálló, rendfenntartó- és őrző feladatokat bízott rájuk.  

Jókai, az újságíró

Jókai 1848 márciusában a Frankenburg Adolf-féle irodalmi hetilap, az Életképek szerkesztője volt, ami a Landerer és Heckenast nyomdában készült. Ezt a tevékenységet az író először egyedül, majd áprilistól nyár végéig Petőfivel együtt végezte, de a közös munka csak a nyár végéig tartott. Időközben ugyanis több olyan konfliktus támadt kettejük között (pl. Jókai viszonya, majd házasságkötése Laborfalvy Rózával, Petőfi segítségkérése az író mamájától, majd a Vörösmartyhoz című verse), ami végül a barátságuk megszakadásához és a költő távozásához vezetett. Jókai ősztől egyedül vitte tovább a lapot, ami az akkori helyzetnek köszönhetően politikai irányba tolódott el. Az Életképek az év végéig működött, amikor előfizetők hiányában megszűnt. Jókai 1849 januárjától elvileg a Pesti Hírlapnál folytatta volna a szerkesztői munkát, de a hadi helyzet alakulása ezt megakadályozta.

Az Országos Honvédelmi Bizottmány 1848 végén döntött a főváros kiürítéséről és a kormányzat Debrecenbe költözéséről, ahova a Jókai házaspár is követte őket. A munka nélkül maradt férfit a kezdetben Róza asszony tartotta el, majd Nyáry Pál segítségével a kormány hivatalos lapjánál, a Közlönynél lett az egyik szerkesztő február elején. Itt azonban az általa vezetett rovat mérsékelt hangneme miatt szembekerült Kossuthtal, így hó végén távozni kényszerült. Február 22-én egy új napilapot indított Esti Lapok néven, ami a radikálisok sajtóorgánumának, a Marczius Tizenötödikének lett a fő ellenfele. Nyár elején a szerkesztőség is visszaköltözött a fővárosba, de lapja már csak egy hónapig létezett, annak utolsó száma július 7-én jelent meg. A hadihelyzet romlása miatt rövidesen újra költöznie kellett, ezúttal Szegedre, majd Aradra. A szabadságharc vége is itt érte, a tanácstalan Jókai pedig komoly veszélyben volt, hiszen írásaiban többször is felségsértő kijelentéseket tett, Zsófia főhercegnőt, Ferenc József anyját pedig a horvát bán, Josip Jelačić szeretőjeként emlegette. Innen Kossuth titkára, Rákóczy János mentette ki, aki Gyulára vitte a feleségéhez, attól kezdve pedig Laborfalvy Róza gondoskodott róla.
Mindkét lapnak, tehát az Életképeknek és az Esti Lapoknak is volt egy humoros melléklete, a Charivari, ami az ott megjelenő írásokat tekintve lényegében egy politikai élclap volt. 1848–49 folyamán Jókai számos írását közölte ezekben a rovatokban, melyek a műfajukat tekintve egyaránt lehettek szépirodalmi munkák, publicisztikák vagy humoros írások, bár az utóbbi kettő között néha eléggé elmosódott a határ.

• 
• 
• 
• 

Jókai a szlovákkérdésről

A márciusi napokban, a közhangulatnak megfelelően még Jókai is a nem magyar népekkel való összefogást hirdette, jelszava az volt, hogy „igyekezzünk honunk idegenajku fiatalságát magunkhoz testvéri kapcsokkal csatolni … s fogjunk kezet mindenkivel, kinek jelszava a szabadság”. Később is megmaradt ezen az állásponton, sőt a márciusi vívmányok mellett azt is kihangsúlyozta, hogy „nyelvét, nemzetiségét senkinek erőszakkal meg nem támadjuk”, de a nemzetiségi tartományok felállítását kategorikusan elutasította.
Ez az euforikus hangnem azonban hamarosan elmúlt, és attól kezdve Jókai többször is fellépett a szlovák követelések ellen. Március 28-án, Liptószentmiklóson Ľudovít Klein, hibbei jegyző vezetésével egy csoport betört a megyegyűlésre, majd a testületet egy olyan határozat meghozatalára kényszerítette, mely szerint a továbbiakban Liptó helyi és országos szinten a szlovák nyelvet fogja használni. Jókai ezt gyilkos szatírában ítélte el, miszerint Klein:

Az esemény egyébként mély nyomot hagyhatott benne, mert a nyár folyamán három olyan írása is megjelent, ahol a szlovákok nyelvhasználatával élcelődött.
A májusban megfogalmazott területi igényekre is hasonlóan gunyoros hangnemben reagált, így a vegyesen lakott települések esetében például azt javasolta, hogy azok egyik fele Tótországhoz tartozzék”, de ennek kapcsán említeni lehetne Hol leszünk két év múlva című írását is.
Ősztől egyfajta váltás figyelhető meg, írásainak hangnem egyre gunyorosabb, sőt nem egyszer szarkasztikus lesz, ami nem véletlen. A szlovák légió szeptemberben a horvátokkal összhangban támadást indított a törvényes magyar kormányzat ellen, de az akciójuk teljes kudarcba fulladt. A Morvaország felől betörő, jórészt csehekből álló 500 önkénteshez alig kétezer, rosszul felfegyverzett, szegényparaszt csatlakozott, míg a megye szlovák lakossága és nemzetőrsége ellenük fordult. Az alakulat rövid idő alatt szétzüllött és visszavonult, ráadásul az akció során több atrocitás is történt, mint például Ótura feldúlása. Ezt a bécsi udvar sem tűrte, így a Morvaországba visszavonuló egység ellen a császári katonaság is fellépett.
Jókai ezt a valahol paródiának is beillő hadműveletet a súlyának megfelelően kezelte, és nem valamiféle lángoló filippikával, hanem humorral reagált rá.
Az író első komoly célpontja a májusban elfogadott szlovák nemzeti program, a liptószentmiklósi petíció volt, melyben egy külön tartományt és saját tartománygyűlést követeltek. Jókai erre gyilkos szatírával reagál, miszerint a tót országgyűlés házszabályai a következők lesznek:

• 
• 

Jókai szerint diplomáciai képviseletüket a külföldre vándorló drótos tótok látják majd el. Ez az asszociáció természetesen nem volt véletlen, hiszen ez egy tradicionális szlovák mesterségnek számított, a drótostót alakja pedig közismert volt a magyar vidékeken is. Másrészt az általuk használt „drótozni-fótozni” szólás ugyancsak egy jól használható szófordulat volt egy élclap számára.
A szlovák nemzetiségi mozgalmat három evangélikus lelkész, Hurban, Štúr, Hodža vezette, akiket Jókai egy mitológiából vett hasonlattal csak Cerberusnak vagyis „Háromfejü pokolbeli kutyának” nevezett, de emellett külön jelzőkkel is megtisztelte őket. Így például Stúrt, a pozsonyi líceum egykori oktatóját hol pánszláv tanárnak, hol drótosnak, míg Hurbant, a Szlovák Légió katonai parancsnokát óbesterpapnak nevezte.

Jókai a szeptemberi harcokra több ízben is reagált, de az ellenünk támadó különféle nemzetiségeket egy kalap alá véve nemes egyszerűséggel csak „rabló csordá”-nak titulálta, és a közös nevezőt a felettük aratott győzelem jelentette.
A decemberben induló téli hadjáratban már 3000 fővel vett részt a szlovák légió, és egészen Sáros megyéig jutott. Az osztrák felügyelet alatt tevékenykedő egység a hadműveletek során, alacsony létszáma és gyenge harcértéke miatt, legfőképpen kisegítő, vagyis megszálló, rendfenntartó és őrző feladatokat látott el, ráadásul a fegyelmezetlen önkéntesekre rengeteg volt a panasz a lakosság részéről. Február végén kerül sor az említett murányi csatára, ahol az író szerint „Tiszolc környékén maga a szláv köznép verte meg Hurbánt”, akiket „felsővidéki szláv rokonaink”-nak nevezett, hiszen „mindnyájan szóval és tettel a mienknek vallják magukat”. Ezek után nem véletlen, hogy a Ritkaságok gyűjteménye című írásában megemlítette azt „a furkósbotot, amellyel „Hurbán uramat Tiszolcon hátba hajították”.
Velük szemben a légiót egy gyáva, szedett-vedett társaságnak írta le, mely csak a lakosságot sanyargatja, miközben a vezér, Hurban lóhátról prédikál az ott élőknek „a szent bibliából vett holmi agyonverésekről és város felgyújtásról s egyéb keresztényi cselekedetekről.” A Kassát megszálló Štúr pedig „drótozván a környék serpenyöit s el is lopván, a mihez könnyen hozd lehet férni”, míg a lakosság „Fazikat drótozni!” kiáltással fogadta az oda bevonuló légionáriusokat.
Június vége felé hasonló hangnemben írt az alakuló újabb szlovák szervezkedésről. Egyrészt „Stúr, Hurban, és Bloudek itt fetrengett csordái”-ról beszélt, másrészt arról, hogy „Hurban a felső vidéki szlávok közt lázitó proclamatiókat osztat ki koborló drótos tótok által. A népség azonban mindenütt elöljáróihoz viszi e hazug, csábitó iratokat és nem hisz nekik.”
A szlovák légió részt vett az 1849-es nyári hadjáratban is. De a kétezer felkelőt ekkor már nem a magyarok, hanem a Selmecbánya környékén harcoló szlovák gerillák ellen vetették be, akik a világosi fegyverletétel ellenére szeptember végéig folytatták a küzdelmüket. Jókai lapja ekkorra már megszűnt, így csak találgatni lehet, hogy vajon mit írt volna erről vagy a szintén akkor zajló nógrádi harcokról, bár a korábbi írásait tekintve ez az értékítélet nem lehet kétséges.
A szabadságharc majd az önkényuralom alatti együttműködés a kiegyezést követően gyengülni kezdett, majd a magyar nemzetiségi politikának köszönhetően a hetvenes évek végére lényegében megszűnt. Az egykori közös erőfeszítésről ma már nem esik szó, szlovák kollektív emlékezetben pedig csak a Szlovák Légió emléke maradt meg. Magyar oldalon ugyan jobb a helyzet, bár ez ma a legtöbbször csak az említés szintjén működik, noha sokkal több figyelmet érdemelne, hiszen egy ilyen léptékű együttműködésre szlovák–magyar viszonylatban azóta se volt példa, és belátható időn belül sajnos nem is nagyon lesz.

Vesztróczy Zsolt
(Retrospektív Könyvfeldolgozó Osztály)

A Jókai 200 bicentenáriumi konferencián munkatársaink által elhangzott további előadások összefoglalói:

• Szentkereszti Máté: Betekintés Jókai Gazda Kertjébe. A Digitális Bölcsészeti Központ virtuális kertrekonstrukciója
• Baranyai Laura: A Bella-versek. Adalékok Jókai Mór utolsó alkotói korszakához
• Patonai Anikó Ágnes: Nagy Bella, Boér Hermin, Blaha Lujza, Jászai Mari és Manga szerepe Jókai Mór Fekete vér című darabjában. Első rész
• Patonai Anikó Ágnes: Nagy Bella, Boér Hermin, Blaha Lujza, Jászai Mari és Manga szerepe Jókai Mór Fekete vér című darabjában. Második rész

Az 1993 óta évente megrendezett BOBCATSSS konferenciának idén Isztambul adott otthont. A nemzetközi könyvtáros konferenciára január végén került sor, fő témája pedig a Mesterséges Intelligencia volt („Artificial Intelligence in Library and Information Science: Exploring the Intersection”).
A BOBCATSSS a könyvtárosok és információs szakemberek évente megtartott szimpóziuma, amely a könyvtár- és információtudomány területén felmerülő témákkal foglalkozik, és az EUCLID (European Association for Library and Information Education and Research = A Könyvtár- és Információtudományi Oktatás és Kutatás Európai Szövetsége) égisze alatt kerül megrendezésre. A konferencia egyik különlegessége, hogy megvalósítása több társszervező egyetem közös munkája, továbbá hogy a szervezésben, a lebonyolításban és az előadások megtartásában is kiemelkedő szerepe van a hallgatóknak.
A rendezvény címét a konferenciasorozatot 1993-ban kezdeményező egyetemi városok (angol nyelvű) kezdőbetűi adják: Budapest, Oslo, Barcelona, Copenhagen, Amszterdam, Tampere, Stuttgart, Szombathely, Sheffield.
A konferencia célja, hogy elősegítse az európai együttműködéseket a könyvtár- és információtudományi (LIS) oktatásban és kutatásban, és lehetőséget teremtsen a LIS oktatással kapcsolatos európai érdekek képviseletére.
Az idei szervezők az Isztambuli Egyetem (Istanbul University, Faculty of Letters Department of Information and Records Management), az Ankarai Egyetem (Ankara University, Faculty of Language, History and Geography Department of Information and Records Management) és a Gustave Eiffel Egyetem (Gustave Eiffel University, Department of Library and Information Science) voltak.
A háromnapos konferencián több magyar egyetem oktatói és hallgatói is részt vettek, összesen 27 regisztrált magyar résztvevővel. A nemzeti könyvtár munkatársa, Dr. Radó Rita mentor tanárként vett részt a hallgatók felkészítésében, valamint a helyszínen támogatta előadást tartó hallgatóit.

• 
• 

A könyvtári és információs területen tanulók és oktatók konferenciáján négy párhuzamos szekcióban közel 100 előadás hangzott el, több workshop került megrendezésre és mintegy 20 posztert mutattak be angol nyelven.
A számtalan érdekes és tartalmas előadás közül Plamen Miltenoff Ph.D., a Minnesotai Egyetem (University of Minnesota) oktatójának prezentációját emelném ki. Az előadó kutatási témája a mesterséges intelligencia és a digitális írástudás kapcsolata, illetve a mesterséges intelligencia szerepe a tanításban és tanulásban. Plenáris előadásában a mesterségesintelligencia-műveltség helyzetéről beszélt, különös tekintettel a könyvtárosok MI-hez való hozzáállására. Előadásában kifejtette, hogy a mesterséges intelligenciával kapcsolatos igazi válság nem az MI „képességeiben” vagy akár az elfogadásában és alkalmazásában rejlik, hanem abban, hogy sem azt nem ismerjük fel, hogy az MI már most milyen alapvetően megváltoztatta a környezetünket, a tevékenységeinket akár az oktatásban, akár a könyvtári munkában, sem pedig azt, hogy ez a változás milyen mértéket fog ölteni a továbbiakban. 2025 nem a fokozatos változások egy újabb éve, hanem egy kritikus fordulópont, ahol a képességek, a hasznosítás és a felfogás közötti szakadékok határozzák meg az intézményi relevanciát. Többre van szükségünk, mint frissített irányelvekre.
Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra is, hogy abba kell hagynunk a képzeletbeli fenyegetésekkel való foglalkozást, és el kell kezdenünk arra a nagyon is valós feladatra összpontosítani, hogy a tanárokat és a diákokat olyan kritikus gondolkodási készségekkel ismertessük meg, amelyekre szükségük van ahhoz, hogy eligazodjanak ebben a mesterséges intelligenciával átszőtt világban.
Előadásának második részében az MI elfogadásának generációs különbségeiről beszélt, részletesen kitérve az MI használatára, és az iránta tanúsított attitűdökre.

A béta-generáció az A, Z, X generációhoz képest és a millenniumi generáció. A kép forrása: Maarten Leyts: Generation Beta (Gen Beta): Understanding Beta, Millennials, Gen Zers, and Boomers. In: Generation ZALPHA, November 2, 2024.

Rávilágított arra a ma már nem halogatható folyamatra, miszerint a generatív MI társadalomba való integrálása szükségessé teszi az oktatási tantervek és oktatási módszertanok újraértékelését. Az oktatási intézményeknek – saját érdekükben is – feladata kidolgozni átfogó stratégiákat a generatív MI tanulási környezetbe való integrálására. Ebben a folyamatban a politikai döntéshozóknak, az oktatóknak és a további érdekelt feleknek együtt kell működniük az irányok és keretrendszerek kidolgozásában.
Gyakorlati tanácsokat is nyújtott az MI oktatásba való bevezetésének módszertanához, melynek lényege, hogy a jó pedagógus nem küzd az új technológiai eszközök ellen, hanem megtanítja diákjainak azok megfelelő, etikus használatát.

• 
• 

Az ott tartózkodás közel egyhetes ideje alatt lehetőség nyílt a Liszt Intézet – Magyar Kulturális Központ Isztambul meglátogatására, ahol Sipos Áron igazgató úr kedves fogadtatásában volt részünk, aki rövid ismertetést tarott az intézet tevékenységeiről és küldetéséről.
A programon való részvételt az ELTE BTK Hallgatói Önkormányzata, valamint a Magyar Információtudományi Alapítvány Támogatta.

Ráczné Radó Rita
(Kutatásszervezési Osztály)

A víz világnapja alkalmából Jékely Endre A vizek óriásai című, a maga korában egyedi művét mutatjuk be.

Jékely Endre: A vizek óriásai című könyve három kiadást élt meg. A könyv borítóinak felhasználásával a szerző által készített montázs

A nemzedéki ellentétek szülte helyzeteket az élet elég változatos módon tudja produkálni. Az egyik kiemelt terület a távközléstechnikai rendszerek és az általuk elérhető tudáshoz való hozzáférés. A tudományos ismeretterjesztés az elmúlt fél évszázadban elképesztő fejlődésen ment át. HD-képernyőfelbontásban megjelenő természetfilmek tucatjaiban láthatjuk testközelből úgy a sasok röptét, mintha közöttük szárnyalnánk, közben nagyokat kapaszkodunk a fotel karfájába, nehogy belezuhanjunk a képernyő keltette illúzió-mélybe. Szinte érezzük a hatalmas kafferbivalyok porral kevert izzadságszagát, melyek az őket legyűrni akaró oroszlánokkal viaskodnak. Fókákkal együtt úszunk tekervényesen az azúrkék óceán örvénylő vízében, hogy a minket üldöző kéttonnányi harapáserővel rendelkező fehércápákat le tudjuk rázni. Ez digitális korunk gyermeke számára teljesen természetes jelenség. Ahogy az okostelefonok és a mesterséges intelligencia által bármikor és bárhonnan elérhető tudástár is az. De korosztályomnak és a nálunk idősebbeknek még vannak emlékeik abból az időből, amikor az e cikk keretei között bemutatni kívánt könyv született. Amikor még az olyan egzotikus állatokról, mint a cápák vagy a bálnák legfeljebb az Uránia állatvilág könyvsorozatból, a Búvár zsebkönyvekből vagy Wolfgang Gewalt Delfinek közelről című művéből tudhattunk meg információkat. Meg ott volt a szombat esti tévéműsor, ahol egy-egy részben leadták David Attenborough Élet a földön című lenyűgöző filmsorozatát. Igaz ugyan, hogy a Steven Spielberg által megfilmesített Peter Benchley által írt horrorregényt, A fehér cápa címen már 1976-ban folytatásokban leközölte a Rakéta regényújság (természetesen ősszel, fürdőszezon után – viszont a filmből vett fotókkal), az Állatvilág című magazinban szerepeltek egzotikus állatok és az Alfa ifjúsági magazin is írt egy cikket az emberre veszélyes cápákról, hátlapján leközölve azt az ijesztő cápatámadásról szóló képet, melyet a Roy Scheider által játszott rendőrfőnök is nézegetett a filmvásznon.

A „tenger tigrisei” a cápák. In: Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982. – Törzsgyűjtemény

Visszatekintve azonban meg kell állapítani, hogy ezek a kincset érő dokumentumok nyújtotta információk oly mértékben eltörpülnek a napjainkban burjánzó természetfilmipar termékei mellett, mint egy palackorrú delfin egy kékbálnához képest. Hiszen abban az időben ezen információforrások ismerete mellett is az említett Cápa (Jaws) mozifilmsorozat tátogó bádog- és gumirémeivel gyakorlatilag az összes mozinézőt (köztük engem is) be lehetett csapni és inkább arról kellett meggyőzni a jónépet, hogy nem igazi fehércápák nyelik el áldozataikat. Ahogy senkinek nem tűnt fel az sem, hogy a John Huston által rendezett Moby Dick filmben a Gregory Peck által alakított Ahab kapitány az üldözött fehér bálna által elsüllyesztett hajója mindössze egy műtermi medencébe helyezett, műbálna által elsüllyesztett kicsinyített modell volt. Ilyen körülmények között született meg Áprily Lajos költő fiának, Jékely Zoltán fivérének, Jékely Endrének a fejében az a vágy, melyet az alábbi, herkulesi munkával felérő tettek követtek:

A könyv Polipok, óriáskalmárok címmel tárja fel a tengerek és óceánok talán legrejtélyesebb állatait. In: Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982, 5. – Törzsgyűjtemény

Ez „a víz és élőlényei iránti szeretet” vezetett egy olyan könyv megszületéséhez, melyről nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a maga korában egyedi mű volt. Ez idő tájt teljesen más volt az értéke az egy könyvben összegyűjtött, olyan izgalmas történeteknek, melyekben 30 méteres óriáskalmárok szedegették le a hajók fedélzetéről a rémülettől megbénult matrózokat; ahol vízilovak süllyesztettek el kirándulókkal teli sétahajókat; ahol afrikai krokodilok gyomrából kerültek elő olyan gyöngyök, melyeket a bennszülött gyerekek hordtak; ahol jegesmedvék görgettek jéghegyet rozmárok fejére; vagy ahol kardszárnyú delfinek hajtottak bálnákat a bálnavadászok szigonya elé, hogy a vadászoktól megkapják érte kedvenc csemegéjüket, a tengeri óriások nyelvét. De más volt az értéke a mára már nagyon elavult technikával készült, finoman fogalmazva nem „pengeéles” fényképeknek is, melyek között egy hatalmas zsáknak látszó tárgyról csak szakavatott szem állapította meg, hogy egy fekvő bálna, vagy egy árbócdarun csüngő húshegyről, hogy az a kékbálna (Balaenoptera musculus) nyelve. Emellett egy nyilvánvalóan nagy fehér cápáról (Carcharodon carcharias) készült képet be lehetett mutatni kék cápaként (Prionace glauca) és el lehetett róla készíteni egy tigriscápát (Galeocerdo cuvier) ábrázoló rajzot, hiszen a tengeri állatok, így a cápák faji jellegzetességeinek felismerése akkoriban a laikus közönség számára még gyerekcipőben (sem) járt. Nem nehéz elképzelni, hogy mekkora sikere volt ebben a világban egy olyan gyűjteményes munkának, melyben 18 fejezeten keresztül – a Földgolyó minden „zegét-zugát beutazva” – bemutatott olyan vízben élő, egzotikus állatokat, melyek közül a hazai közönség még az állatkertben is legfeljebb csak néhány fajjal találkozhatott. Ott sem biztos, hogy teljesen kifejlett példánnyal, hiszen a könyvben is szereplő víziló vagy jegesmedve mint állatfaj ugyan teljes méretűre megnőtt fogságban is, de 6-8 méteres, vagy annál nagyobb krokodilok semelyik állatkertben nem éltek. Cápákat ugyan lehetett látni a Tropicarium – Ocenárium, valamint a mára több hazai állatkertben található óriás akváriumok megépülte előtt is (hiszen emlékszem, hogy egy Cápa-show-nak nevezett műsor keretében egy kamionba épített, cápákkal teli akvárium járta többször az országot), de bálnákkal, kardszárnyú delfinekkel, rozmárokkal, óriás polipokkal csak az olyan jellegű művekben találkozhatott az átlagember, melyet cikkemben bemutatni kívánok.  

Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982. Az első két kiadás belső borítója – Törzsgyűjtemény

A szerző, Jékely Endre A vizek óriásai címen jelentette meg ezt a bizonyos könyvet, mely a ’70-es és a ’80-as évek legvidámabb barakkjának lakói számára fotelközelbe hozta azt a horrorral fűszerezett egzotikumot, mellyel más módon nem igazán tudtak kapcsolatot teremteni. A könyv három kiadást élt meg. A Gondolat Kiadó gondozásában először 1977-ben, majd 1982-ben jelent meg (ezt a kiadást a pozsonyi székhelyű Madách Kiadó is megjelentette). A második kiadás gyakorlatilag tördeléshű mása volt az elsőnek, ennél a két kiadásnál csak a védőborítón látható kép és a vászonkötés színe tért el (az első kiadás védőborítóján egy cápát késelő bennszülött búvár színes rajza, a másodikon egy a kék szín tucatnyi árnyalatát felhasználó, cápákat ábrázoló festmény található; az első kiadás vászonborítása világoskék, a másodiké világosdrapp színű). A szerző halálát követően két évvel, 2001-ben a Saxum Kft. gondozásában napvilágot látott egy tördelésében és felhasznált képanyagában jelentősen átdolgozott, szövegében erősen szemelvényezett, rövidített kiadás is. Ennél a kiadásnál az eredeti két kiadásban megjelent tizennyolc különböző állatfajt bemutató fejezetből, mindössze hét maradt meg, ráadásul egy (A tenger tigrisei: a cápák) kivételével a szerző által adott, szellemesen találó címük is megváltozott. A fejezetek Teleky-Vámossy Árpád által rajzolt nyitó grafikái is eltűntek. Ez utóbbiakat nagyon sajnálom, még akkor is, ha az új kiadás képei jóval „szakszerűbbek” lettek. Valahogy hiányoznak a csak nehézségek árán megállapítható fejelhelyezkedésű óriáspolipnak, a tigriscápának aposztrofált (valójában fehércápa jellegű) fantáziafajnak, vagy a fűrészesráját ábrázoló, inkább Münchausen báró meséibe illő halnak és társaiknak egyedi hangulatot keltő ábrái. És az egész könyv keltette hangulatot valahogy nem igazán adja vissza teljesen ez a harmadik kiadás. De legyünk igazságosak, ennél a kiadásnál már elég nagy nyomás nehezedett az új kiadóra, hiszen vízi és tengeri állatokat bemutató „pengeéles” fotókkal ellátott természeti albumok és mozgalmas természetfilmek százai kerültek piacra, melyek hatására már a „laikus természetbarát” (mint én) nem keverte össze a fehér- és a kékcápa fotóját, mondván az egy tigriscápa és nem csodálkozott el rajta, hogy a cápánál is léteznek erősebb tengeri ragadozó állatok, mint a kardszárnyú delfinek, amelyek az „aranyos” fekete-fehér tarka kinézetük ellenére brutálisak tudnak lenni és nemhogy megeszik a cápákat, de levadásszák még a bálnákat is.

Más volt az értéke a mára már nagyon elavult technikával készült, finoman fogalmazva nem „pengeéles” fényképeknek. Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982. – Törzsgyűjtemény

De azért nem kell pálcát törnünk az első két kiadás felett sem, „mellünket verve” mondván, a mai kor gyermeke mennyivel „érettebben”, ismeretekkel teltebben viszonyul a természet világához. A könyv bevezetőjéből idézet gondolatmenet bizony rávilágít arra, hogy itt messze nem a „az emberre veszélyes szörnyeket ahol lehet, pusztítani kell” típusú, hatásvadász műről van szó:

A természet varázslatos világának kutatói azóta bebizonyították, ennek a korát megelőző gondolatmenetnek az igazát. De nézzünk csak bele abba a varázslatos világba, mellyel a ’70-es évek végén találkozhatott először az olvasó, ha ebbe a bizonyos, inkább képregénykockába vagy vándorcirkuszokban használt lakókocsik oldalára, mint természettudományos ismeretterjesztő műhöz illő – „cápaharcos” rajzzal borított – könyvbe belelapozott. Az eredeti, első két kiadás tizennyolc fejezetbe foglaltan, tizennyolc vízi-, elsőssorban tengeri állatfajjal foglalkozik. Illetve ez a megfogalmazás így nem teljesen szakszerű, hiszen a legtöbb fejezet nem konkrét fajokkal foglalkozik, hiszen a cápák kifejezés például (így ebben a meghatározásban) nem egy fajnak, hanem egy rendszertani „öregrendnek” a meghatározása. De a bálna sem rendszertani elnevezés, hiszen szűkebb értelemben az ún. szilásceteket hívják így, de tágabb értelemben a delfinek kivételével a fogasceteket is ide sorolják. Ugyanez a helyzet a cápákhoz hasonlóan rettegett emberevő hüllőkkel, a krokodilokkal is, hiszen a krokodilok szakszerű rendszertani meghatározása: a rend. A fejezetek egy része viszont valóban egy rendszertani fajjal foglalkozik, mint a jegesmedve, a narvál, a rozmár vagy a kardszárnyú delfin.

Részlet a könyv képes mellékleteiből. Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982 – Törzsgyűjtemény

Mint említettem hét fejezet (bár még eléggé megkurtítva) a szemelvényezett, rövidített harmadik kiadásban is helyet kapott, talán mert ezek szolgáltatják az érdeklődő laikusuk számra a legizgalmasabb témát. Így mindhárom kiadásban a nyitó fejezet, Polipok, óriáskalmárok (a 3. kiadásban: Mesebeli szörnyek) címen tárja fel a tengerek és óceánok talán legrejtélyesebb állatait, melyekről azóta a kutatások során kiderült, hogy nagyon intelligens állatok. Egy természettudós, David Scheel például készített egy rövid dokumentumfilmet az otthonában tanulmányozott polipról és annak intelligenciájáról. Ennek tükrében napjaink, természettudományos ismeretekkel felvértezett olvasója lehet, hogy mégsem kell kételkedjen a hajókat elsüllyesztő, az óvatlan matrózokat a hajó fedélzetéről vízbe húzó szörnyről szóló beszámolók hitelességében? Mindenesetre a bálnákkal (ámbrás cetekkel – Physeter macrocephalus) viaskodó óriáskalmárok (Architeuthis dux) léte ma már tudományosan bizonyított és nemcsak a kikötői kocsmák ingyen rumért kalandokat mesélő matrózainak fantáziaszüleménye. De hogy a matrózkocsmák grogszaggal keveredett, dohányfüstös légkörében keletkezett fantáziaszülemények se maradjanak ki, így az első két kiadás következő fejezete a Képzelt és valóságos tengeri szörnyekkel foglalkozik.
A sokak számára legnagyobb érdeklődést kiváltó fejezet címe azonban valószínűleg A tenger tigrisei a cápák. Ezek az „élő őskövületeknek” is nevezett porcos halak napjaink természetfilmjeinek is egy olyan „örökzöld” témát nyújtanak, hogy igen merész rendező kell legyen a talpán, aki egy tengeri élőlényeket bemutató filmből ki meri hagyni a „tenger tigriseit”. A Steven Spielberg és Jeannot Szwarc által megfilmesített Peter Benchley-regényeket követően pedig valóságos dagályként árasztották el az állat-horror filmipart az egyre szaporodó és egyre blődebbé váló cápás rémfilmek. De rengeteg természetfilmnek is főszereplői, sőt kizárólagos szereplői a tengerek rettegett ragadozói. Így nehéz olyan részt találni a könyvben, mely egy mai „szakavatott” olvasó számára nem a „erágott csont kategóriába tartozik. Ennek ellenére találtam egy olyan történetet, mely napjaink szakavatott cáparajongói számára is talán kuriózum lehet:

Két mesebeli szörny: a fűrészesrája és a pörölycápa. In: Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982. – Törzsgyűjtemény

A cápákról szóló rémtörténetekhez csak a krokodiloké fogható, természetesen a könyvben ezek az állatok is helyet kaptak Korunk vízi őshüllői címmel. Ha az ebben a fejezetben összegyűjtött történeteket megfilmesítené valaki, biztosan ki kellene tegye a minimum 16-os, sárga karikát a képernyőre. Az alábbi idézet jól tükrözi ezen fejezet „vértől csorgó” jellegét:

A krokodilok rémtettei megjelennek a harmadik kiadás rövidített változatában, ezt követő vízilovakról szóló fejezetben is, melyből kiderül, hogy a könyv keletkezésének idején még disznóalkatúak rendjébe sorolt, napjainkban azonban a cetekhez kapcsolt több tonnás vastagbőrű emlősök szabályszerű háborút folytatnak a páncélos őshüllőkkel. Azonban a fejezetcím mai szlenggel élve spoilerként elárulja, hogy ezekben a harcokban általában ki kerekedik felül, hiszen: A vízben a víziló az úr. A víziló, a harmadik kiadásban őt követően bemutatott emlőssel, a jegesmedvével ( bár ez utóbbinak latin neve az ursus maritimus tengeri medvét jelent) kissé kakukktojásnak tűnhet a „vizek óriásai” között, hiszen ezeket a fajokat inkább szárazföldiként tartjuk számon. De ugyanígy „rezeg a léc” a csak az eredeti, első két kiadásban szereplő anakondánál is, bár -ezt a paradoxont oldandó a fejezetcím A vízikígyók óriásaként ismerteti őt.

Jegesmedve és sziréna. Így láthattuk a könyvben. In: Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982, 54. – Törzsgyűjtemény

Bizony meg kell állapítani, hogy a cápákkal és krokodilokkal megesett izgalmas kalandok „magasra helyezték a lécet”. Így, hogy ezen fejezetek elolvasása után az érdeklődés ne lankadjon, a könyv végére kerültek Földünk legnagyobb élőlényei: az óriáscetek, valamint a nemes egyszerűséggel (és a szemelvényezett kiadásban az egyetlen találóbb fejezetcímmel) Gyönyörű gyilkosoknak nevezett ragadozók, a cápákat, sőt bálnákat is levadászni képes, fekete-fehér tarka színű kardszárnyú delfinek (Orcinus orca), vagy ahogy az angol nyelveben hívják őket, gyilkos bálnák.

 A tenger farkasa a barrakuda és a muréna. In: Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982, 54. – Törzsgyűjtemény

A szinte minden természetfilmben jól eladható örökzöldek mellett természetesen egyéb, kevésbé ismert és kevésbé népszerű vízi állatok is helyet kellett kapjanak a könyvben hiszen Gerald Durell szavai a lelkes olvasók számára is valószínűleg ökölszabályként léteznek, miszerint: „a természetbúvár számára egy veréb éppoly érdekes, mint egy paradicsommadár, egy szerény gyíkocska ugyanolyan lenyűgöző, mint egy krokodil, egy egér viselkedése nem kevésbé izgalmas, mint egy tigrisé.” Bár ezen „nem kevésbé izgalmas” állatok között szerepel például olyan állat is, mint a rozmár (Odobenus rosmarus), mely a könyv szerint oly viszonyban áll a jegesmedvével, mint víziló a krokodillal, vagyis nem kevésbé véres küzdelmeket vívnak egymással. Érdekesség, hogy a könyvben leírt számtalan jegesmedve-rozmár csatából általában ez utóbbi kerül ki győztesen, annak ellenére, hogy az agyaras óriás a jegesmedve étlapján szerepel. De olvashatunk olyan békésebb állatokról is, mint a cápákkal rokonságban lévő, lapostestű rájákról, az óriás víziteknősökről, a hajdani hajósnépek által szirénéneknek vélt hangok kibocsájtóiról, az elefántokkal rokonságban álló szirénákról, vagy a mesék és mondák unikornisának vízi megtestesítőjéről, a cetfélékhez tartozó agyaras narválról (Monodon monoceros). Ha a tengereknek vannak tigrisei, akkor illendő, hogy farkasai is legyenek, ezt a könyvben titulust a csukafélék családjába tartozó barrakudák kapták meg. A barrakudához hasonlóan veszélyes, de „cápaperspektívából” nézve ugyancsak kisebb ragadozók, a kígyóformájú murénák, melyekkel szintén külön fejezet foglalkozik.

Ahogy az idézetből kiderül, a szerző erősen szelektáló jellegűnek tartotta művét. Ennek ellenére a bemutatott „vizek óriásainak” kalandjait (az első két kiadásban) tizennyolc fejezetben, több mint 470 oldalon olvashatta a lelkes olvasó, ami akárhogy nézzük, mégiscsak tekintélyes információmennyiség. Bár ahogy a cikk elején említettem, a könyv – korunk elképesztő, testközeli, sőt sokszor azt is meghaladó látványtechnikával készült természetfilmjei mellett – már finoman fogalmazva kissé elavult, de ha kordokumentumként fogjuk fel, mint egy huszadik században íródott afféle modern bestiáriumot, akkor remek szórakozást nyújthat minden érdeklődő természet- és könyvbarát számára.

Jékely Endre: A vizek óriásai. Fotó: A szerző – Törzsgyűjtemény

Felhasznált irodalom:

• Jékely Endrére emlékeztek születésének 100. évfordulója alkalmából Visegrádon. Youtube-csatorna
• Jékely Endre (1914-1999). In: Visegrád-honlap
• Jékely Endre. In: Wikipédia
• Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1977.
• Jékely Endre: A vizek óriásai, Budapest, Gondolat, 1982.
• Jékely Endre: A vizek óriásai, [Budapest], Saxum, 2001.

Hamvai-Kovács Gábor
(Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)

Izsó Miklós címerdomborműve az MTA épületén. In: Róna József: Egy magyar művész élete, Budapest, Szerző, 1929 – Magyar Elektronikus Könyvtár. A kép forrása: Digitális Képarchívum

Magyarország alaptörvényében az állami és nemzeti identitásunkat meghatározó magyar zászló és címer szakszerűen megfogalmazott leírását olvashatjuk. A – nyilván szükségszerűen – tárgyilagos szakszöveg ridegségét némiképp oldja a végén megfogalmazott, 19. században keletkezett, romantikus jellegű magyarázat, mely a trikolórban található színeket dekódolja. Személy szerint úgy vélem, az efféle romantikus elképzelések szülte dekódolásokra nagy szükség van. Szükség van még akkor is, ha a heraldika tudós szakemberei emiatt csóválják a fejüket, hiszen az „köztudott”, hogy a piros-fehér-zöld trikolór zászlónk színei a – heraldika szabályaitól csak egy elemben eltérő – magyar címerből származnak. De mégis ragaszkodunk a romantikus elképzelésekhez. Hogy miért? Talán választ ad erre a kérdésre a Gellért-hegyet megkoronázó egykori citadella várbörtön masszív tömbje – a magyarság elnyomásának egyik hajdani szimbóluma – felett lobogó, hatalmas méretű piros-fehér-zöld zászló, amely valamilyen szinten mégis elégtételt szolgáltat sok mindenért. Hiszen az erő, a hűség és a remény segítségével akár a legerősebb elnyomás is túlélhető. Az óriási méretű, masszív acélrúdra húzott, nemzeti identitásunkat kifejező trikolór szeles időben lobogva jól látható a város különböző, egymástól távoli pontjairól is.

1848-49-es zászló és címervariációk. Somogyi Győző képeiből a szerző által készített montázs

És hogy az idézet utolsó mondata mennyire nem túlzó, arra hadd hozzak fel két történelmi példát. Kisiskolás koromban édesapámtól kaptam egy kifestőkönyvet, melynek címe A déli harangszó volt. A Dugovics Titusz nevű legendás hősről ekkor olvastam először. Már akkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy a zászló milyen fontos szerepet tölt be egy csatát vívó hadsereg számára. Hiszen a Wagner Sándor festményén is megörökített tett jelentősége az ellenséges zászló kitűzésének megakadályozása volt. De Buda várának 1686-os visszafoglalásakor is jelentős hadi eseménynek számított, mikor egy győri hajdú július 27-én kitűzte a Szűz Máriás magyar lobogót a vár falára. Nagy haditettnek minősült ez még annak ellenére is, hogy ez a roham nem járt sikerrel a vár visszafoglalása terén. Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című ifjúsági regényében kiemelten fontos volt a zászló birtoklása. 

Wagner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása (1859). Magyar Nemzeti Galéria. A kép forrása: Képzőművészet Magyarországon

A zászló kitüntetetten fontos szerepét támasztja alá, hogy a csatában legyőzött sereg annak letételével fejezi ki, hogy behódol a győzteseknek. Ezt láthatjuk például az 1848–49-es szabadságharcunkat lezáró világosi fegyverletételt ábrázoló képeken, vagy a Benczúr Gyula gigantikus méretű Buda visszafoglalása című festményén is, ahol az utolsó budai pasa, Ali Abdurrahman holteste mellett ott hevernek az Oszmán Birodalom budai vár falán lobogott zászlai. A zászló fontos szerepét tükrözi az a történelmi tény is, hogy a világtengerek rettegett kalózait – akik nem tartoztak egyetlen ország lobogója alá sem – azonnal felkötötték, ha elkapták őket. Nem tehettek viszont így az ún. korzár vagy más néven privátér hajók legénységével, akik háborúban gyakorlatilag kalóztevékenységüket egy adott ország zászlaja alatt végezték, az ellenséges hajók megtámadásával. A zászló funkciójával való visszaélést súlyosan bűntették, ezt láthatjuk is a Gregory Peck főszereplésével bemutatott Őfelsége kapitánya (Capitan Horatio Hormblower) című „örökzöld” filmalkotásban is, melyben a főhős kapitányt – a hadijoggal összhangban – azért akarták kivégezni, mert az ellenség zászlaja alatt hajózott be sértetlenül egy tengerparti erőd által védett öbölbe, iszonyú károkat okozva az ott horgonyzó hadihajókon.

Benczúr Gyula: Budavár visszavétele 1896. A kép forrása: Képzőművészet Magyarországon

De a zászló cseréjének nem csak efféle, háború esetén az ellenségben jogosan haragot keltő módja létezett. Hazánkban és a nagyvilágban a történelem során a zászlók számtalan módon váltották egymást. Történelmünk hajnalán a fejedelmek és királyok zászlói véres csatákban lobogtak az emberi civilizációt úgy tűnik elválaszthatatlanul és szomorú módon kísérő háborúk során. Eleinte a zászló szerepe a csatákban az azonos sereghez tartozás jelzése, később egy adott közösség összetartozásának és identitásának a jelképévé vált. Napjainkban a zászló már elválaszthatatlanul hozzátartozik az országok, nemzetek, politikai pártok, társadalmi csoportok, sportegyesületek stb. létéhez. A zászló fogalma mára egészen áthatotta lelkünket. Ezt bizonyítják azok az átvitt értelmű kifejezések, hogy valaki valamilyen eszmét, vagy jelmondatott „tűz szászlajára”, „zászlaja alá áll valaminek”, „zászlót bont valami mellett”, vagy „elhagyja a zászlót”, sőt „elárulja a zászlót”.
Azt hiszem ennek tükrében érthető az alábbi jogszabály megszületése:

Árpád-kori vörös-ezüst sávos és kettőskeresztes hadi lobogók, valamint Hunyadi Mátyás hadiflottájának lobogója. Somogyi Győző képeiből a szerző által készített montázs

De nézzük meg, hogyan is változott, fejlődött az a zászló és címer a kezdetektől az alkotmányban megfogalmazott formáig, mely alatt harcolva nagyon sokan életüket, szabadságukat adták a magyar nemzetért, amelynek tisztelete miatt szenvedtek sérelmet vagy hátrányt. A Pallas nagy lexikona a következőképpen foglalja össze nemzeti jelképünk születését:

Honfoglalás és Árpád-kori zászlók. In: Somogyi Győző: Magyar hadizászlók. Budapest, Cser Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011, 12–13. – Törzsgyűjtemény

Ahogy az idézetből is kiderül, a középkorban még nem létezett a piros-fehér-zöld trikolór a mai formájában zászlónkon. A zászlók, vagy vörös vagy vörös-fehér (ezüst) ún. „Árpád-sávos” zászlóvariánsok voltak, melyen az adott uralkodó címerét, vagy címerének jelképeit is feltűntették, például a vörös-fehér, ún. Árpád-sávok mellett az Anjou uralkodók kék alapon az arany liliomot, Luxemburgi Zsigmond a sast és az oroszlánt, Hunyadi Mátyás pedig a 13. században megjelent halmon álló kettőskereszt és az oroszlán mellett a hollós címert. A háromrészre szakadt ország idejében a török hódoltság területén értelemszerűen nem használtak semmiféle magyar államiságra utaló zászlót. Az Erdélyi Fejedelemségben pedig – akárcsak a középkori magyar királyok – a hatalmon lévő fejedelmek címerével kiegészített zászlót használták. Például Bethlen Gábor regnálása idején aranyszínű szegéllyel ellátott lángnyelvekkel tarkított vörös zászlót, melyen barokk jellegű címerpajzsban az iktári Bethlen család nyíllal átlőtt nyakú hattyúkat ábrázoló címerét az erdélyi nemzeteket szimbolizáló ábrázolások övezték. A Királyi Magyarország katonai alakulatai számára népszerűek voltak a Szűz Máriát ábrázoló katonai zászlók, mint említettem a győri hajdú is ilyen zászlót tűzött ki 1686. július 27-én a budai vár falára.

A török korban a Királyi Magyarország katonai alakulatai számára népszerűek voltak a Szűz Máriát ábrázoló katonai zászlók, az Erdélyi Fejedelemségben pedig a fejedelem címerével kiegészített zászlót használtak. Somogyi Győző képei alapján a szerző által készített montázs

Mária Terézia uralkodásának idejében már hivatalosan is felbukkan a piros-fehér-zöld színkombináció. Uralkodásának első éveiben ezen három színű fonállal kötötték be a kancellária iratait, majd egy 1743-ban kiadott rendelkezése értelmében a katonai törzszászlók színeit pirosból, fehérből és zöldből állították össze. A világtörténelem leginkább ellentmondásokat hordozó eseménye, a francia forradalom 1794-ben eltörölte az akkori Francia Királyság royalista zászlóját és a kék-fehér-piros nemzeti lobogót tette meg az új állam nemzeti jelképévé. A francia trikolór hatása a magyar reformkor gondolkodásában is szerepet játszott, így nem véletlen az idézetben szereplő 1848. XXI. t.-c. 1. §-ának megszületése, mely gyakorlatilag azt a zászlót teremtette meg, mely két önkényuralmi időszakot (a szabadságharc leverését követő Habsburg-önkényuralmat 1849–1867-ig és az 1919-es Tanácsköztársaságot) leszámítva a mai napig a mindenkori magyar állam hivatalos zászlójának az alapját jelentik. Alapja alatt azt értem, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia idején majd – a Tanácsköztársaság által okozott lközjátéktó eltekintve – egészen 1956-ig, az ún. Rákosi-címertől megfosztott, forradalmi lyukas zászlóig a mindenkori magyar állam címere szerepelt a zászlóban. A forradalmi lyukas zászlót követően címer nélkül a piros-fehér-zöld magyar állami zászló kerül használatba. Jelenleg a 2011. évi CCII. törvény Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről szabályozza a magyar államiság jelképeink használatát. A Nemzeti Címerbizottság javaslatára a hivatalos állami zászlóra vissza kellene helyezni az állami címert, hogy megkülönböztethető legyen a nemezti zászlótól, így a határainkon túl élő magyarság is szabadon használhassa ünnepek alkalmából azon vád nélkül, hogy „idegen állam” zászlóját tűzik ki.

1848–49-es honvéd zászlók. Somogyi Győző: Magyar hadizászlók, Budapest, Cser Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011. – Törzsgyűjtemény

A magyar zászló kapcsán szó esett a címerünkkel való kapcsolatáról. A romantikus korból származó színmagyarázatokon fejüket csóváló heraldikusok szerint nemcsak a történelmi, trikolór előtti zászlóink (mint az ún. Árpád-sávos variációk, a hármas halmon kettőskeresztet ábrázoló), de a jelenleg is használatos lobogónk színei is a magyar címerből származnak. Azonban, ha a magyar címer történetéről szeretnénk ismereteket gyűjteni, akkor hamar rájövünk, hogy az sem egyszerű. Ezt a kesze-kusza helyzetet Bertényi Iván történész professzor a következőképpen fogalmazta meg:

1848–49-es honvéd címeres zászlók. In: Somogyi Győző: Magyar hadizászlók, Budapest, Cser Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011. – Törzsgyűjtemény

De mielőtt magával a magyar címerrel és annak történelmi változásaival, ha úgy tetszik fejlődésével foglalkoznánk, nézzük meg tulajdonképpen maga a címer és annak használata, mint a hatalmat reprezentáló szimbólum hogyan alakult ki (főként Nyugat) Európában. Bertényi Iván eme hatalmi jelkép keletkezésének körülményeiről így fogalmaz:

Az Alkotmányban szereplő, a cikk elején idézett tárgyilagos megfogalmazás átvétel az 1990. évi XLIV. törvényből. Az itt leírt, ma is használt államcímerünk alapelemei (Árpád-sávok; hármashalmon koronából kinővő kettőskereszt; Szent Korona sisakdíszként) a 16. század elején rögzülhettek. Ezek az alapelemek ekkor kapták meg azt a sajátos értelmezésüket, amely a mai napig él a köztudatban. Eszerint a hétszer vágott mező négy nagy folyóra utal, ezek a Duna, a Tisza, a Dráva és a Száva. Bár ez utóbbi folyó Horvátországban található, így – annak ellenére, hogy a Magyar Szent korona országa volt – nem tartozott a szorosan vett Magyarországhoz. Az Árpád-korban azonban a Dráva–Száva keleti fele, a Szerémségnek nevezett tájegység még részben Somogy, részben Baranya vármegyéhez tartozott, így a szoros értelemben vett Magyarország részét képezte. A vörös-ezüst, hétszer vágott pajzsmező egyes vélemények szerint a 13. században jelenhetett meg először, innen származik az Árpád-sávos fogalom. Az Árpád-sávok korábbi eredetét vélik mások felfedezni Szent István király Lancea Regis dénárján, melyen egy jól láthatóan sávozott zászlóábrázolás szerepel. Imre király egy 1202-es pecsétjén, és a II. András 1222-ben kiadott Aranybullájának pecsétjén már egyértelműen megtaláljuk az Árpád-sávokat egy-egy címerpajzson. A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy Imre címere kilenc, András címere hét oroszlánt is ábrázolt a vörös sávokon. Az Anjou-házból származó két királyunk, Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos leányágon voltak Árpád-sarjak. De hogy hangsúlyozzák örökösödési jogukat, Anjou-liliomos címerüket az Árpád-sávokkal együtt használták egy osztott pajzson. Ezt a mintát több vegyesházi uralkodó is gyakorolta a későbbiekben.
A kettős kereszt (crux gemina) a legelfogadottabb álláspont szerint az apostoli királyságra utal, ugyanis első királyunk, Szent István „apostoli királyságát” jelöli, utalva arra, hogy István – a 12 apostolhoz hasonlóan – előzmények nélkül, de az Apostoli Szentszékkel együttműködve építette ki országában az egyházi szervezetet. A feltehetően bizánci származású kettőskeresztről mint a keresztény királyi hatalom jelképéről a 13. századból valók a legkorábbi források. Egy korábban III. Béla idejére datált, később IV. Béla és a tatárjárás korszakához kötött pénzérmén látható ez a jelkép. A hármas halom a közértelmezés szerint a Tátra, a Fátra és a Mátra hegységek. A precíz heraldikusok persze ezen a közismert magyarázaton ismét csóválják a fejüket. A szakszerű magyarázat szerint ugyanis a magyar heraldika nem kedvelte a „lebegő ábrázolásokat” és így kerültek a halmok az apostoli jelkép alá. Egyébként a hármas halom ábrázolásnak egy másik értelmezése a királyi központot jelenti: középen a királyi vár (Akarat); két oldalt pedig az egyház (Hit) és a katonaság (Erő) álltak. A hármashalom V. István pecsétjén még „lóhere” formaként látható, a reneszánsz korban válik kerek, majd a barokk korban parabolikus hegycsoporttá. Az egyetlen – fémszínt fémszínnel érintkezni nem engedő – heraldikai szabályra fittyet hányó elem az ezüst (vagyis fémszínű) kereszt alatti arany (vagyis szintén fémszínű) koronaábrázolás a 15. században kerül fel. A két pajzsmező egyesítésére már a 14. századból vannak példák, de majd csak a 16. század második felében, Rudolf császár idejében válik véglegessé. A Szent Koronával mint heraldikai sisakdísszel kiegészített címer a 16. század elején rögzült.

Az 1848–49-es szabadságharc alatt használt címerek. In: Somogyi Győző: Magyar hadizászlók, Budapest, Cser Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011. – Törzsgyűjtemény

Az így kialakult magyar címer első jelentősebb változtatása az 1848–49-es szabadságharc idején esett meg. Kossuth Lajoshoz köthető a Szent Korona nélküli, cikornyásabb pajzsformán ábrázolt államcímer, melyet a köznyelv hazánk 1849-ben megválasztott kormányzó elnökének nevével összefüggésbe hozva, nemes egyszerűséggel Kossuth-címernek titulál. Bertényi Iván a következőképpen foglalta össze ennek történetét:

A valóság az, hogy a magyar alkotmányosság, államiság és függetlenség jelképét jelentő Szent Koronát nem Kossuth Lajos rendelkezésére tűnették el a címerünkből. Nemzeti függetlenségünk materiális kifejező jelképének eltűntetése éppen „ellenkező előjelű”. Ugyanis ahhoz köthető, hogy az újonnan trónra lépett Ferenc József az 1849-es olmützi alkotmánnyal Magyarországot a tartományok rangjára süllyesztette, s ezt jelezte a Szent Korona eltűntetése. Bár a magyar republikánus körök a korona levételével azt kívánták hangsúlyozni, hogy nem ismerik el a magyar országgyűlés hozzájárulása nélkül trónra lépő Ferenc Józsefet Magyarország királyának. Megjegyzendő, hogy Buda 1849. május 21-i visszafoglalása után a Nemzeti színház színlapjáról eltűnt a koronás címer és Kossuth-címer került helyére. Egészen július 8-ig így néztek ki a színlapok, majd július 15-ig címer nélkül jelentek meg, ugyanis gyakorlatilag letépték a papír azon részét, ahol a címer volt található. Ezután ismét koronás címerrel jelentek meg a színlapok.

A Nemzeti Színház Kossuth-címerrel és koronás címerrel ellátott színlapja. A szerző által készített montázs – Színháztörténeti és Zeneműtár. A képek forrása: Magyar Digitális Képkönyvtár 

Ennek ellenére azonban a Szent Korona a független Magyar Királyság jelképeként került le a címerről és nem azért, mert Kossuth így rendelkezett volna. Hiszen a Függetlenségi Nyilatkozatot követő, 1849. április 14-én kimondott trónfosztás a Habsburg-háznak és jelképeinek szólt, és nem egy esetleges független Magyar Királyság létének. Nem található olyan dokumentum, amely bizonyítaná, hogy Kossuth Lajos kézjegyével szentesítve elrendelte volna a Szent Korona levételét címerünkről. Bár megjegyzendő, hogy létezik Kossuth Lajosnak egy 1823-ban kelt ügyvédi levele, ahol koronátlan kiscímer-ábrázolás látható, de ez valószínűleg díszitőelemként – és nem egy köztárasaság létrehozására való burkolt igényként – került oda, hiszen az ilyenforma ábrázolás a képzőművészetben már évszázadokkal a kelt levél előtt létezett. 1849-ben néhány címerábrázolásban láthatunk nemcsak sisakdíszként, de a kettős kereszt alól is hiányzó korona nélküli ábrázolást, ennek ellenére az 1848–49-es szabadságharc honvéd zászlóinak többsége koronás címert ábrázolt.

Az 1915. november 6-i rendelettel megállapított Osztrák–Magyar középcímer. A kép forrása: Wikimedia 

Az 1867-es kiegyezést követően háromféle hivatalos magyar címer létezett. A már bemutatott, ma is használt címer a „kiscímer” titulust kapta. Emellett létezett egy közép- és egy nagycímer is. A Szent Koronával és két angyal pajzstartóval (a hagyomány szerint Szent Mihály és Szent Gábor arkangyalokkal) ábrázolt középcímerben a társországok címereire került rá a kiscímer pajzsa, úgy, hogy részben takarja azokat. A középcímer heraldikai jobb felső részén látható Dalmácia címere, kék alapon három oroszlánfejet ábrázol, mely a három dalmát város Raguza, Spalato és Zára (ma Dubrovnik, Split és Zadar) jelképe. A bal felső rész a sakktáblaszerűen ezüst–vörös elrendezésű horvát címer. Balra lent Erdély címere látható a három nemzetet ábrázoló sassal (magyarok), égitestekkel (székelyek) és hét vártoronnyal (szászok), jobbra lent pedig Szlavónia címere ezüsttel szegélyezett, kék alapon arany csillaggal, alatta vörös pólyában lévő nyesttel. A címerpajzs alján a korsón álló kétfejű sas Fiume (Rijeka) szabad királyi város címere, mely mellé jobb oldalra 1915-től Bosznia felhőből kinyúló, kardot tartó kart ábrázoló címerét is megjelenítették. A nagycímer annyiban különbözött a középcímertől, hogy azon középen a Habsburg-ház kétfejű sast ábrázoló címere is megjelent, a kiscímer közepét betakarva. Egy 1915. november 6-i királyi rendelettel létrejött egy közös osztrák–magyar államcímer is, mely két pajzson a két egyenrangú állam címerét jelenítette meg. A heraldikai bal oldalon lévő magyar középcímer pajzsát egy angyal, Ausztria császári korona sisakdísszel ellátott, társországokkal kiegészített címerpajzsát egy (griffmadárra emlékeztető) ún. heraldiaki párduc tartja. A két címerpajzsot egy harmadik, kisebb címerpajzs kötötte össze, mely a Habsburg-uralkodóház címerét ábrázolta. A címerek alatt szalagon az „Indivisibiliter et Inseparabiliter” (elválaszthatatlanul és feloszthatatlanul) felirat olvasható. A magyar intézmények a kiscímert használták, melynek két oldalán vagy két pajzstartó angyal állt, vagy jobbról cserfa-, balról olajfaág övezte.
Az I. világháborút követően, a Monarchia felbomlásával az 1918. november 16-tól 1919. március 21-ig fennálló köztársaság az ún. Kossuth-címert tekintette hivatalos államcímernek. Ezt még a Tanácsköztársaság is megtartotta, de a kommunista rémuralom idején gyakran használtak ötágú csillagot hivatalos dokumentumok pecsétjeként. A Tanácsköztársaság bukása után a magyar államforma ismét királyság lett, élén a kormányzóval. A két világháború közötti időszakot a történelmi szakzsargon összefoglalóan a Monarchia egykori ellentengernagyának, a király nélküli királyság kormányzójának, nagybányai Horthy Miklósnak a nevéből származtatva Horthy-korszaknak nevezi. Horthy Miklós Magyarországa visszatért a koronás kiscímer használatához, sőt 1939-től – a Trianonban elveszített területek visszacsatolásával – a középcímer reprezentálta hazánkat egészen 1945. január 1-ig. Ekkor ugyanis az uralkodó nyilas párthatalom az ún. Szálasi-címert, vagy más néven hungarista címert vezette be. Ez lényegében a koronás kiscímer, mely alatt egy nagy H-betűt és a Hungarista Mozgalom jelvényét, a nyilaskeresztet jelenítették meg.
Az 1946. február 1-én kikiáltott köztársaság – 1849 politikai örökségéhez és az 1918–19-es hagyományokhoz nyúlva – a koronátlan kiscímert, vagyis a Kossuth-címert használta, azonban nem sokáig, mert a kezdődő kommunista diktatúra alatt az 1949. évi XX. törvény alapján létrehozták a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett ún. Rákosi-címert, mely nemcsak esztétikai torzszülött, de a címerkészítés szabályait is megerőszakolta, ezért heraldikailag nem is tekinthető igazi címernek. Hiszen annak még a legalapvetőbb eleme, a pajzs is hiányzik. De ez az akkor uralkodó diktatúra képviselőit nem is nagyon érdekelte. 1956-ban ezt a címert mint a zsarnokság szimbólumát kivágták a zászlóból. A forradalom szintén a Kossuth-címert tekintette a magyar államiság címerének. Az 1956-ot követő kádári restauráció 1957-ben egy új címert alkotott meg, Légrády Sándor grafikusművésznek jutott a „megtisztelő” feladat (egy leszármazottja elmondása szerint az államhatalom kegyetlen nyomásnak vetette alá ez ügyben a művészt), hogy – az akkori államhatalom fejének, Kádár Jánosnak a nevével fémjelzett – Kádár-címert megtervezze. A címer esztétikájában és heraldikai jegyeiben is jelentős fejlődést mutatott a Rákosi-címerhez képest, hiszen a nemzeti és vörös zászlókkal átfont búzakalász heraldikailag összhangban van a középen lévő, Kossuth-címer pajzsára emlékeztető piros-fehér-zöld mezőket ábrázoló pajzzsal. (Légrády eredetileg a Kossuth-címert akarta a pajzsra festeni, de ezt nem engedték meg neki). A Rákosi-címerből származó, heraldiakilag teljesen szabálytalanul ábrázolt kék mezőn vörös csillagból áradó fénysugár viszont nagyot ront az összképen.
Az 1980-as évek végén, a rendszerváltás közeledtével nyilvánvalóvá vált, hogy a jövendőbeli köztársasági államforma számára a Kádár-címer elfogadhatatlan. A rendszerváltás bekövetkeztével az első komolyabb parlamenti vitát az új, köztársasági államforma címerhasználata váltotta ki. A két potenciális címer a koronás kiscímer és a Kossuth-címer voltak. Az előbbi használatát az ezeréves államiságunk hagyománya, az utóbbit a forradalmi-demokratikus hagyományok indokolták. Az országgyűlés többsége az akkori kormánypárt, az MDF vezérletével az előbbit szavazta meg, melyet a már említett 1990. évi XLIV. törvényben szentesítettek, és ez a jogfolytonos alapja mai címerhasználatunknak.

A Magyar Királyság nagycímere angyalos pajzstartókkal a budai vár falán. A kép forrása: Wikipédia

Köszönjük Somogyi Győző festőművész úrnak a képei közlési engedélyét!

Felhasznált irodalom:

• Bertényi Iván: Államcímerünk pajzson kívüli alkotóelemei. In: Pázmány Law Working Papers, 2. évf. 15. sz. (2011) https://plwp.eu/docs/wp/2012/2011-15.pdf
• Bertényi Iván: Magyar címertan, Budapest, Osiris Kiadó, 2003. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/1062171
• Bertényi Iván (szerk.): A történelem segédtudományai, Budapest, Pannonica – Osiris, 1998. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/334838
• Biró Aurél – Seremetyeff – Papp János: Szűz-Mária-ábrázolású katonai zászlók, 1508–1945, Budapest, Pápa, HM Hadtörténeti Múzeum és Intézet, Jókai Mór Városi Könyvtár, 2015. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3625604
• Bokor József (szerk.): A Pallas nagy lexikona. Az összes ismeretek enciklopédiája tizenhat kötetben, Budapest, Arcanum, FolioNET Kft., 1998. https://mek.oszk.hu/00000/00060/
• Kottra Györgyi: Magyar zászlók a honfoglalástól napjainkig, Budapest, Kossuth – Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3292635
• Ivánfi (Jancsik) Ede: A magyar birodalom vagy Magyarország s részeinek címerei, Budapest, AKV-Maecenas, 1989. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/741308
• A 2011. évi CCII. törvény Magyarország címerének és zászlajának használatáról, valamint állami kitüntetéseiről https://net.jogtar.hu/jogszabaly?docid=a1100202.tv
• Magyarország alaptörvénye, Budapest, Patronomicum, 2023. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3929264
• Nyulásziné Straub Éva: Magyarország címerkönyve. A heraldika alapjai, Budapest, CEBA Kiadó, 2001. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/806586
• Somogyi Győző: Magyar hadizászlók, Budapest, Cser Kiadó, Hadtörténeti Intézet és Múzeum, 2011. https://nektar.oszk.hu/hu/manifestation/3279009

 

Hamvai-Kovács Gábor (Olvasószolgálati és Tájékoztatási Főosztály)