„…Éppen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruc-labonc világ legszebb divatjában vala; ma a kuruc, holnap a labonc osztott törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik bejött a másikon.
A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, ahelyett hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak voltak és hallottak valamit azon stratégiai fogásokról, miszerint az ellenséget azáltal is meg lehet verni, ha a környéket élelmi szereiből kipusztítják.
Ők ezt vevék gyakorlatba.
Mert míg a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi bandériumok, a szép daliás, farkasbőr-kacagányos huszárok, a válogatott hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harcoltak künn Magyarországon a birodalmi derékhadakkal, mik fényes, páncélos, tarajos lovasokból, hímzett bivalybőröket viselő dragonyosokból s célbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő kalandornép csavargott alá s föl, szemre-főre egymáshoz annyira hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kuruc, melyik a labonc?”

Jókai Mór: A nagyenyedi két fűzfa. In: Elbeszélések, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„A kíváncsi nő nagyon szerette volna tudni, mi van az ajtón belül, melyen őneki sohasem szabad belépni, hová Ali mindig egyes-egyedül jár, s mikor belép, gondosan magára zárja ismét az ajtót, s a kulcsot keblén zsinórra akasztva viseli.
Nehányszor meg is kérdezé már Alitól, hogy mi lakik a toronyban, hogy őneki ezt nem szabad látni, s mit mível ő odabenn egész éjszakákon keresztül egyes-egyedül. – Ilyenkor Ali azt szokta felelni, hogy szellemekkel jön ottan össze, kik őt megtanítják a bölcsek kövét keresni, örökké ifjúnak maradni, jövendőt látni, aranyat csinálni, s más egyéb csodadolgokat, miket könnyű volt egy nővel elhitetni, aki még azt sem tudja, hogy a férfiak nem viselnek mind ősz fehér szakállt.
…
És Ali bebizonyítá mindig Eminah előtt, hogy mondása nem üres rege, mert mikor másnap azután visszatért, egész kosarakkal hozták utána a néma eunuchok a készített aranyat és drágaköveket. Ali tehát csakugyan tudott aranyat csinálni, mégpedig ami aranyat ő készített, az egyszerre vert pénz és filigrános ékszer alakban állt elő; és Eminah azt igen jeles dolognak találta, hogy ha már egyszer ama különös szellemek a semmiből aranyat képesek alkotni, egy füst alatt karpereceket és nyakláncokat is készíthetnek abból, s nem kerül nekik több fáradságukba.
…
Többször könyörge már Alinak, hogy vigye őt is magával, midőn a vörös toronyba megy, de a basa mindig úgy elijesztgeté, hogy azon szellemek milyen kegyetlenek az idegenhez, és az asszonyokat rögtön széttépik, miszerint Eminahnak mindig le kelle tenni kívánatáról.
De amit egy asszony feltesz magában, hogy meg kell lenni, ültethetsz arra hétfejű sárkányt, mégis megmozdítja, s ha a félelem hatalma nagy, sokkal nagyobb a tudnivágyásé.
Egy este egész a rézajtóig kísérte Alit Eminah, s midőn az belépett rajta, észrevétlenül egy kövecset ejtett az ajtó és küszöb közé. Ilyenformán nem csukódván be egészen az ajtó, a zár nyelve mind a két kulcsfordulásra visszapattant, s míg Ali azt hitte, hogy bezárta maga után az ajtót, valóban nyitva maradt az.
Eminah csak azt várta, hogy férje léptei elhangozzanak, azután csendesen felnyitá az ajtót, elébb csak annyira, hogy beláthasson rajta, azután, hogy fejét bedughassa, s miután nem látott semmit, ami visszaijesztené, belépett, és minden lépésnél óvatosan tekintgete széjjel, ha nem jelen-e meg előtte véletlenül valamelyike a haragos szellemeknek?
Elébb egy hosszú folyosón ment végig, ott egy csigalépcső következett, mely oly sötét volt, hogy csak tapogatózva haladhatott rajta.
Valami veszedelmes kíváncsiság nem engedte e sötétségtől visszarettenni, felment a lépcsőn, s nemsokára egy nagy gömbölyű teremben találta magát, melyben egy homályosan égő függőlámpa terjeszte világot.
E terem falai körül márványpadok, vízcsebrek, tölcsérek és csodálatos alakú mindenféle műszerek, vasból, bőrből és fából voltak helyezve, miknek a félhomályban mind oly megfoghatatlan különös alakja volt.
Ezek bizonyára azon eszközök, mikkel Ali aranyat szokott csinálni, gondolá magában Eminah, s éppen egy alkalmas fülkét találva a lépcsők kezdeténél, oda behúzta magát úgy, hogy ő láthatott mindent, de őt nem láthatta senki.
Néhány perc múlva nyíltak az átellenben levő ajtók, s belépett Ali és tizenkét néma eunuch fáklyákkal. A terem egyszerre kivilágosult, az eunuchok letűzték fáklyáikat nagy vasfogókba, egy közülük tüzet szított, s abba különféle műszereket rakott, üstben forralt valami nedvet. Ali ezalatt egy tábori székre ült le, és csendes hangon parancsolgatott.
Most mindjárt meglátjuk, hogy csinálja Ali az aranyat? Most Alinak egy intésére két eunuch kiment egy csapóajtón, s néhány perc múlva lánccsörgés hallatszott, újra felnyíltak a csapóajtók, s belépett rajtuk két öreg, sajátságos alak, hosszú ősz hajakkal, borotvált szakállal és különös öltözetekben, aminőket Eminah sohasem látott.
»Ah, bizonyára ezek lesznek azon szellemek, akik Alinak az aranyat csinálják« – gondolá magában. – »Hanem ugyan meg vannak láncolva. Legalább nem lehet tőlük félni.«
S mint valami félelmes nézőjátékot, bámulá rejtekéből a következő eseményeket.
A két agg idegent Alihoz vezették, ki mosolyogva, kezeit dörzsölve állt eléjük, és sokáig nem szólt hozzájuk, csak mosolygott. Végre az idősebbnek nyájasan megveregeté orcáját.
– Nápolyi kalmár, tehát igazán nem tudod, hová vannak aranyaid elrejtve? – szólt hozzá szelíden.
– Uram – szólt ez kétségbeesett alázattal –, mindenemet átadám, amim volt. Bizony koldus vagyok.
– Nápolyi kalmár, hogy mondhatsz ilyet? Emlékezzél csak rá. Hiszen te hindu árukkal rakottan mentél Toulonba, ott mindent eladtál; visszajövet, hogy találkozánk, nekem ezer aranyat akartál átadni, el is vettem. De hol a többi? Hiszen kereskedőkönyveidből tizenkétezer arany derül ki.
– Hamisak azon könyvek, uram – szólt siránk hangon a kalmár –, egyedül hitelem fenntartása végett írtam azokat teli valótlan lajstromokkal.
– Kalmár, kalmár. Te önmagadat rágalmazod. Te el akarod velem hitetni, hogy nem vagy becsületes ember. Azt én nem engedem, kalmár. Megbocsátasz, ha emlékezeted egy kissé felelevenítem.
Azzal inte az eunuchoknak, s azok levetkeztetve a kalmárt, a kínpadra vonták, és kínozták két álló óra hosszant.
Irtózat volna elmondani, miket tettek vele. …
Alinak ez kitanult tudománya lehetett. Ő maga rendezé, miket kell fokozatosan alkalmazni; a hüvelykszorítókat, a spanyolcsizmát, a forró olajat, a víztöltést, végre az utolsó kínszert vették elő. A kalmárt nyers bivalybőrbe tekerték, s odafektették az égő tűz mellé.
Amint a tűz által kezdett összezsugorodni a nyers bőr, s lassankint szorítá össze a kínzott tagjait, a gyötrelem tetőpontján kivallá az ember, hogy kincsei hajója alatt egy láncra kötött vasládában vannak rejtve.
Ekkor megszabadíták a kínzó bőrtől; összetörve, tajtékzó ajakkal, vérző testtel, kificamodott tagokkal omlott le a hideg márványra.
– Látod, édesem – szólt hozzá Ali nyájasan –, ettől a fáradságtól megkímélhettél volna engemet is, magadat is.
Azzal inte az eunuchoknak, hogy vigyék félre a kalmárt.
Így készít Ali aranyat.”

Jókai Mór: Janicsárok végnapjai, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„A kutya hatalmas állat a világon. Különösen Magyarországon.
Kivált mikor már a bőre le van fejtve. Ez a kutyabőr még holta után is eleven. Mit mondok: eleven? Halhatatlan!
Ilyen elenyészhetetlen kutyabőr birtokában volt nemes Pugonyi Están uram – Kecskeméten.
Az ilyen kutyabőr másutt is a magyar hazában a különösségek közé tartozik. Először is: a tulajdonosának választói jogot ád (a 48-iki törvények értelmében), másodszor pedig – másodszor? Majd az ördög töri rajta a fejét, hogy mit ád neki még másodszor is!
…
A karácsonyi szent ünnep közeledett. Liba Kis Jánosné asszonyom udvarán rettenetes lármát csaptak a ludak, akik Albion kedvéért feláldoztattak.
Ekkor történt meg Pugonyi Están uramon, hogy ő saját becses személyében átlátogatott Liba Kis Jánosné asszonyom házához.
A polgártársnő épen nagy dologban volt.
Az ambitust végigülték a koppasztáshoz értő asszonyságok; ő maga osztályozta a tollakat, külön a begyepelyhét, meg a goromba tollat. A toll is nagy rubrikát képezett a gazdaságban. Csupa pehely volt minden ruhája tőle. Nem is eresztette be a nemes urat még a folyosóra sem, csak ott az utcaajtóban állt meg vele diskurálni. Divat az Kecskeméten: az utcaajtóban fogadás.
– Jaj, kedves édes szomszéd uram, de rossz időben kegyeskedett becses látogatásával megtisztelni. Csupa toll az egész házam. Ezt egy nap alatt el kell végezni. Hajnalban indulok Londonba a ludakkal.
– Nem is azért jöttem én át, – mondá Están úr – hogy a szomszédasszonyt dicső műveletében feltartóztassam, hanem éppen azért, mert tudom, hogy holnap útra fog kelni. Hát csak arra akartam barátságosan figyelmeztetni, hogy ha elutazik Londonba, ezúttal vigye magával a Katica leányát is; az is hadd lássa meg Albion fővárosát.
– Jajh, nem lehet annak itt hagyni a házat, édes szomszéduram. Most kelnek javában a kis libák. Ha nincs, aki rájuk ügyeljen, fele a tojáshéjba fullad. Ezt nem lehet cselédre hagyni; ezt csak a Katica érti. Aztán folyvást vigyázni rá, hogy a macska el ne kapja a kis libát.
Erre a szóra méregbe jött Pugonyi Están uram.
– De most nem arról van szó, hogy az én macskám kapja el a szomszédasszony libáját, hanem, hogy a szomszédasszony libája ragadja el az én macskámat.
– Nem értem, nem értem. Ez nekem görögül van.
– Hát hogy a karácsonyi ünnepek következvén, az én fiam áperte deklarálta, hogy ő nem megy légációba. Pedig Szlavoniába mehetne; mert az olyan messze van, hogy egy diák se eligálja magának.
– Hát papnak neveli a fiát, szomszéduram?
– Neveli ám az ördög papnak a fiát! Az enyim juriszperitusz lesz.
– Hát akkor minek menne legációba prédikálni?
– Azért, hogy ott a dáciából összekereshet annyit, amennyiből itthon kifizetheti a didaktrumot.
– Hát én nem tudom, mi az a diktrum-daktrum, hanem mondok én egy igaz magyar szót a nemzetes úrnak, ha meg nem haragítanám vele.
– Hallgatom.
– Hát azt mondom én, hogy »nem eszünk annak a kutyának a fogtából, akit bottal kell hajtania nyúl után«. Mit kínozza a nemzetes úr azt a szegény Palkó diákot azzal a sok veszekedett Hübnerrel, ha neki magának nincs kedve a prókátorsághoz? Miért nem adja be a vincellér-képezdébe, amihez esze is van, kedve is van, jó keze is van. Hiszen prókátor annyi van már a világon, hogy minden perre kettő is jut; de a jó vincellért úgy keresik, mint ahogyan a három királyok a Messiást. Aztán magának a nemzetes uramnak is van a Falfáján egy nagy darab homokbuckása; ha azt a Pál úrfi megregáloztatná, beültetné jófajta szőlővel, négy esztendő múlva, mikor a vincellér-iskolát elvégezte s az önkéntes esztendőt leszolgálta, egy olyan kapitális birtokot venne át benne, hogy nem cserélne jövedelmet senki fiskálisával.
Están úr csak a fejét bólogatta folyvást ez ékesszólás alatt.
– Tökéletesen az én fiamnak a programja, amit most szomszédasszony elukubrált. Ő is éppen ezt a kurrikulum vitaet proponálta nekem, míg jól el nem tángáltam. Látszik, hogy innen ered a szuggesztió.
– Én ugyan soha egy szót nem váltottam az úrfival.
– Maga nem, hanem a leánya.
– A’ bizony meglehet.
– De hát az a hiba, hogy az ilyesmi meglehet.
– Nem értem, hogy mi hiba volna benne? Hogy a fiatalok egymással beszélgetnek, nyájaskodnak? Mink is úgy tettünk, mikor ifjak voltunk. Nekem is volt egy diákom leánykoromban, aki nekem könyveket hordott olvasni; én meg pogácsával, túrós lepénnyel, gomolyával traktáltam; de biz abból semmi hiba nem lett. Engem sem strázsált az anyám, mégis becsületes maradtam. Jaj már annak a leánynak, akit az anyjának kell őrizni! A kecskeméti leánynak hétköznap is annyi esze van, mint vasárnap, sátoros ünnepen meg még egy kukoricával több. Én bizony szintén nem hajdúskodom a leányom mögött.
– Úgy volt az régen, szomszédasszony, de most más világ van. Bolond idők járnak. Nem nyithatok fel egy vasárnapi újságot, hogy azt ne olvassam belőle, hogy egy diákgyerek, egy gimnazista összegabalyodott egy gyerekleánnyal s minthogy céljukat el nem érhették, vettek egy revolvert, piff-paff, agyonlőtték magukat.
– No, már én csak nem hagynám, hogy a leányom ilyen gyerekség miatt agyonlője magát.
– Hát mit csinálna a szomszédasszony?
– Azt mondanám neki: azért bizony meg ne gyilkoljátok egymást. Ha te is ilyen korán be akarod kötni a fejedet, a legény is alig várja, hogy a torkán akadjon az Ádám csutája, hát Isten neki: menjetek a paphoz, aztán húzzátok az igát!
Están úr felfújta a pofáját s nagyot sodort a bajuszán.
– De kettőn áll ám a vásár. Nem adják azt olyan szimpliciter, mint a hízott libát. Az én fiam nemes ember.
– Már, édes Pugonyi Están uram, én nem tudom, hogy mi a különbség a nemes ember meg a pógár ember között: mert mind a kettőnek keresztbe áll a szája az orra alatt; hanem azt tudom, hogy mi különbség van a kenyér és kenyér között.
A szolgálók éppen akkor hozták haza a péktől a kisült kenyereket. A Liba Kis Jánosné asszonyom kenyere majd kiugrott a szakajtó-kosárból, csak úgy ragyogott a barnapiros háta; a szép sárga gyürkéje kétfelé dudorodva, valósággal nevetett az emberre; a Pugonyi Están uramé meg fekete volt mint az utcasár, lapos, keletlen; s ahol egy oldalán kicsorbult a záklyás tészta, annak a szederjes színe elárulta, hogy csupa csermelyés lisztből van sütve ez a pikhercs.
– No hát tessék, nemzetes uram, mondja meg, hogy a kettőnké közül melyik a nemes kenyér, melyik a pugris kenyér.” 

Jókai Mór: A háromszínű kandúr. In: Uő: Elbeszélések, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Szolnok és Cibakháza között van egy rév. Egy kötél átkötve a Tiszán, melynél fogva annak egyik partjától a másikig egyszerű mesterséggel húzzák-vonják az idomtalan kompot. E komp éppen a túlsó parton volt, valaki a császáriak engedelmével ment át rajta, kiknek egy őrszeme tartá ez átjárást felvigyázat alatt.
A várt napot megelőző estén egy vén huszár érkezett e révhez a Tiszántúlról egy másik fiatalabb huszárközlegénnyel, kivel szünet-szüntelen zsörtölődött.
– Látja kend azt a kompot? – rivallt a legényre, midőn a parthoz érve megsejté az átjárást.
– Látom, káplár uram.
– Akár látja kend, akár nem, azon át kell menni.
– Jól van, káplár uram.
– Ne rezonírozzon kend! kend még járatlan a hadi regulákban, ha egyszer az az ordé, hogy át kell menni, akkor át kell menni, ha ezer tüzes ördög volna is odaát.
S azzal bezörgetett a révész fabódéja ajtaján.
– Gyere ki, hej!
Odabenn valami morgó, dörmögő hang szólalt meg rá:
– »Gyere-é?« Majd még »hallja kend« is lesz.
– Ne rezonérozz, öcsém, hanem bújj ki, mert úgy felrúgom a deszkarezidenciádat, hogy az ég alatt maradsz.
A révész előjött. Vén, szürke ember volt.
– Régen híttak engemet »öcsémnek«, katona uram.
– Hány esztendős vagy?
– Biz ötvenkilenc én.
– Tacskó! Én hatvanöt vagyok. Indulj! Előre!
Sajátságos, hogy a vén huszár, még az ősz parasztot egész lenézőleg per te s tu szólongatta, a fiatal rekrutát megbecsülé és halljakendezte.”

Jókai Mór: A két menyasszony. In: Uő: Forradalmi és csataképek, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Edvard könnyű vérű fiú volt, a ki szemközt tudott menni az örömnek s ki tudott térni a bánat útjából. Testvéreinek sorsa intő példa volt előtte, hogy az asszonyszív veszélyes árucikk, nem lehet eléggé vigyázni a megválasztásában. Edvardnak volt egy kis vadászlaka, annak az eresze alatt lakott egy vándor fecskepár. Minden tavasszal elhagyták a fészket, s minden ősszel visszatértek belé  olyan szelidek voltak: reggelenkint, esténkint órahosszat elcsevegtek Edvard ablaka alatt , nem is féltek tőle semmit, berepkedtek nyitva hagyott ablakán, s ha aludt odaültek kerevetére, s nesztelen röpködésükkel minden alkalmatlan legyet és szúnyogot elriasztottak onnan; mikor pedig fiaikat kiköltötték, mielőtt szabad szárnyra bocsátották volna, odavitték bemutatni Edvard elé, sorba ültetve őket az ablak pálcáin, úgy búcsúztak el tőle, úgy keltek a távol európai útra. Edvard akárhányszor megfogta egyiket közülök, az mindig a nőstény volt; a hím soha nem engedte magát elfogni, hanem az anyamadárka olyan nyugodtan elült Edvard tenyerén, hogy szinte mondani kellett neki: repülj már innen. Tudta jól, hogy a kis fecskék anyját nem bánthatja senki. Mikor ismét tavaszi útra készültek a fecskék, Edvard megfogta az anyafecskét s talizmán gyűrűjébe belül késhegyével e szókat karcolva: »Kalkutta, Nehring Edvard«, a kis madárka nyakára fűzé azt; nem akadályozta ez azt a repülésben.
A kis gyászmadárkák eltűntek a messzeségben, elvitték Edvard gyűrűjét, ki tudná, hogy hová? Őszre visszajöttek ismét. A kis anyafecske alig várta, hogy Edvard kinyissa ablakát, úgy sietett eléje repülni, leszállni asztalán álló gyertyatartójára, átadni az izenetet messze idegen világból.
Edvard meglepve látta, hogy a madár nyakán ki van cserélve a gyűrű, vékonyabb karikagyűrű van ráfűzve; a kis engedelmes posta leengedte azt onnan venni, s azzal Edvard karszékébe rebbent, mintha ő is akarná látni, mi van abba írva. »Szeged, Váry Emma«.
A kis fecske elkezdett fütyülni, fecsegni, alig szakadt vége beszédének; bizonyosan arról beszélt Edvardnak, hogy az milyen szép ország, a honnan ő ezt a gyűrűt hozta, milyen leány, milyen szép, szelid és jó az, a ki e gyűrűt rábizta, hogy védte pajkos gyerekektől a kis fecskék sárkastélyát; milyen szépen tud rájuk nézni. Óh a madárkák olyan jól ismerik az emberek szeméből, kinek van jó szíve? ki szelid? ki tud szeretni?
Edvard hallgatta a fecskét, a míg csak annak kedve volt beszélni.
… Egy reggel ötlovas hintó áll meg Váry Tamás uram háza előtt, olajszínű kocsis elől, szerecsen inas hátul; belőle bársony öltözetű, selyemcsipkés úr száll ki, háromszögletű kalap a kezében, egyenes kard az oldalán s benyit egyenesen a pitvarba. Még a kutya sem merte megugatni. Ott a bámuló család előtt csókolni való rossz magyarsággal, vegyítve közé németet, diákot és angolt, elmondá, hogy ő Nehring Edvard; gazdag kereskedő fia Kalkuttából, ki ez előtt több hóval jegygyűrűjét elküldé hazájából csodálatos úton-módon. Jegygyűrűje helyére talált, mert ugyanazon úton másikat kapott helyette. A gyűrűváltás tehát valósággal végbement már s ő most csak azért jött, hogy »jegyesét« hazavigye.
Haza is vitte, a min senki sem kételkedik.
És Edvard olyan boldog ember lett, a milyen csak lehet halandó itt a felhők alatt.”

Jókai Mór: Három gyűrű. In: Jókai Mór Decameronja. Száz novella, Pest, Heckenast, 1858–1860. – Magyar Elektronikus Könyvtár

„Mindnyájan látták Kárpáthy Jánost hanyatt dűlni karszékében, azt megütötte a guta; ha rögtön meg nem halt is, de bizonyosan elvész bele, s voltak többen, kik a barátságos részvét önkényt támadó ösztönével unszolák a nagyra becsült ifjút, hogy rögtön, még azon éjjel siessen átutazni Kárpátfalvára, lefoglalni, lepecsételni a holmikat, nehogy valaki félretakaríthasson belőlök; azonban Béla úrfi már egyszer járt úgy, hogy elsietett tudósítások miatt útja végéről kellett visszafordulnia, s jónak találta ezúttal biztosabb híreket várni be, s csak a temetés hírére jelenni meg. Másnap reggel csakugyan meg is érkezék az esperes úr – ki azért maradt legutoljára Kárpátfalván, hogy megtudja, vajon aláírta-e Jancsi úr a kollégiumot érdeklő kodicillust –, s ez azon szomorú hírt hozá, hogy biz az öregúr, ámbátor még ki nem adá lelkét, de az utolsó halálküzdelmek között van, úgyhogy már egy okos szót sem lehet vele szólni. Értette alatta azt, hogy nem lehet vele aláíratni a kodicillust.
Követték még aznap az esperes urat több főtisztviselői a Kárpáthy-család uradalmainak, kik siettek magukat megismertetni őexcellenciájával, az örökös úrral, leendő patrónusukkal.
Ezek még bővebb részleteket is tudtak a haldokló testi állapota felől. Egy falusi borbély eret vágott rajta, minek következtében kissé magához tért; azután orvosért akartak küldeni, de azzal fenyegetődzött, hogy azt agyonlövi, csak hagyják nála a borbélyt, ahhoz több bizalma van, mert az nem meri megölni. Semmi gyógyszert sem akar használni, és senkit sem akar látni, csupán Kiss Miskának van hozzá bejárása. Azonban aligha fogja már holnap reggelnél tovább vihetni.
Abellino jó előjelenségnek vevé a tiszttartók megjelenését, ez arra mutatott, hogy benne már leendő urokat tisztelik meg hódolataikkal. Másnap ismét egész seregszámra jöttek Kutyfalvi udvarára az ispánok, kasznárok, írnokok, birkások, árendások s más efféle apróbb emberek, magukat Abellino úri kegyeibe felkoldulni. Valójában a régi gazdának meg voltak számlálva pillanatai. Senki sem merte neki ígérni a holnapi napot.
Harmadnap még a hajdúk és kulcsárok is átvándoroltak Abellinóhoz; már ekkor boszontani kezdé a sok hálálkodás; ezekkel nagy kurtán beszélt, s megértve tőlök, hogy ezentúl ő fogja a földi gondviselés dolgait végezni közöttük, mert már nagybátyja az utolsó lélegzetet nyögi; egyszerre kiadá parancsban, hogy ő a Kárpáthy-uradalmak tiszti személyzete közt gyökeres reformokat kíván létrehozni, melyek közül legelső is az, hogy minden férfirenden levő hivatalnok tartozik a bajuszát mint dísztelen kinövést, menten kiirtani!
…
Negyednap nem maradt a halál révén álló Kárpáthy János mellett annyi jó barát, hivatalnok, cseléd és bohócbul más, mint Kiss Miska, az egykori pünkösdi király, Varga uram, a jószágigazgató, Palkó, a vén hajdú és Vidra, a cigány.
…
Mindazon vendégek, jó barátok, alattvalók, kik János fővétele napján együtt imádkoztak a templomban, együtt ittak az asztalnál Jancsi úrral, most együtt mulattak Abellinóval, s ha három nap összeragadt volna is, mégsem fogytak volna ki azon bohó és nevetséges kalandok meséiből, miket a jámbor öregre tudtak, kinél ez órában nevetségesebb, esztelenebb és balgatagabb ember nem lehetett. Szólta, szidta, rágalmazta a jámbort, aki csak beszélhetett, a teremben az urak, a konyhában a kukták, a tornácon a hajdúk, s aligha volt valaki annyi nép között, kinek eszébe jutott volna, hogy már ha elkövetkezik szomorú halála, lelkéért egy imát bocsásson az égbe.
Ötödnap már nem volt, aki hírt hozzon Kárpáthyról. Talán azóta el is temették a boldogtalant.
Hatodnap aztán egy lovas legény vágtatott be az udvarra, kiben Marcit fogjuk megismerni.
Amint lováról leugrott, meglátta a pukkancsi tiszttartó a tornácból, s nevetve rákiálta:
– No, te is eljöttél, Marci fiam? Te ugyan jól jártál, hogy nem esett egy héttel később a lakodalmad, új földesurad úzusba hozhatná a jus primae noctist. Hát mi újság Kárpátfalván?
Bizonyos temetésre hívja az urakat. Ez volt a legtermészetesebb vélemény.
– Egy levelet hoztam a tiszttartó úrnak! – szólt hidegvérrel Marci; a tiszttartó nagy megbotránykozására meg sem billentve kalapját az erkélyen álló Abellino előtt.
– Hát a kalapod, pimasz? Ki küldi azt a levelet?
Az első kérdésre vállat vonított Marci, a másodikra azt felelte, hogy neki a jószágigazgató adta.
A tiszttartó felszakítá a levelet, s zöld karikát hánytak a szemei, ahogy beletekintett.
Az öreg Kárpáthy János saját kézírása volt az, melyben tudatja a Kutyfalvi-kastélyba gyülekezett tisztviselőivel, hajdúival és cselédjeivel, hogy méltóztatott annyira magához térni, miszerint ágyából felkelhet, és nekik levelet írhat értésökre adván, miszerint nagyon örül, hogy nálánál jobb urat találtak, mármost annál csak maradjanak meg, és őhozzá többet képpel se forduljanak.
A tiszttartó olyan képet csinált, mint akit jól tartottak vadkörtével, s hogy ne csak magát érje ez örvendetes hír, kézről kézre adá a levelet a többi tisztitársaknak is, az ispánoknak, kasznároknak, birkásoknak és írnokoknak, utoljára a hajdúk és cselédek közt is megtevé a veszélyes irat a leverő körutat. Az embereknek hasonló esetekben vajmi nagy vigasztalás egyet sodoríthatni a bajuszán, s ahol van ni! most már se hivatal, se bajusz.”

Jókai Mór: Egy magyar nábob, Budapest, Arcanum, 2001. – Magyar Elektronikus Könyvtár