E napon szerte a világon – az előfüggöny fölgördülte, az előadáskezdet előtt – elhangzik a világnapi üzenet, amit ez évben, az 51. világnapra a Nobel-díjas olasz író-rendező, Dario Fo fogalmazott meg. Szkeptikus sorai a színház társadalmi elfogadottságára, szerepére vonatkoznak, míg a tavalyi, John Malkovich amerikai színész által küldött üzenet a színház örök emberi értékeire hívta föl az alkotók és a nézők figyelmét. A színháznak mint művészetnek, s mint közösségi (és szórakoztató) fórumnak kettős arca abban a tükörben is jól kivehető, melyet a befogadók (a közönség, a kritika és az utókor) és maguk a színházcsinálók tartanak maguk elé az ünnepnapon. Egyrészt meghatározó művészi példaképként, vagy sztárként, „celebként” rajongott „komédiások” tűnnek föl a színes kavalkádban, másrészt a közösségi alkotás és a közönség gyakran megbomló értékrendjének szakadásai sejlenek föl a színházi viták emlegetésekor – a finanszírozásról, a társadalom, a történelem, a nemzet ábrázolásáról, egyáltalán, a színház jelentőségéről és szükségességéről.
A színháztörténet dokumentumai is mindkét oldalát megmutatják a színjátszásnak: a színházcsinálók minden esti teljesítményét, a színészeket szerepeikben, a színjátékszövegeket, a színpadi látvány elemeinek papír-lenyomatát, s a színház meg a közönség korról korra változó viszonyait, a színház művészi és közösségi szerepeit (a városi játszóhelyeket, a polgárrá váló csepűrágók életét, az előadások társadalmi, akár politikai aktualitásának erejét, a színészek, énekesek, táncosok magánéleti portréját...).
Színház az egész világ – írta Shakespeare. S mintha valóban igaza volna: a színházban a mindenkori jelen egész világa, gazdagsága, összetettsége láthatóvá válik, mint cseppben a tenger, s a színjátszás mindarra érzékenyen reagál, ami a kívüle való világban történik, s persze, arra is, amit mint önreflexiót jeleníthet meg a színen, színházat a színházban.
Sirató Ildikó színháztörténész
A papírlegyezőn a Paulay Ede (balra, nagy ovális kép) irányította Nemzeti Színház társulata 1890 körül. Középen a Nemzeti Színház egykori épülete, bal oldalon középen nagy ovális keretben Jászai Mari képe – Országos Széchényi Könyvtár, Színháztörténeti Tár
A színházi világnap alkalmából Jászai Mari (1850–1926), az egyik legnagyobb magyar tragika pályájának pillanatait villantjuk fel.
Jászai Mari autodidakta módon lett színész. Rövid vándorlás után Molnár György Budai Népszínházában (1867–1868) és Kolozsvárott (1868–1872) játszott, 1872-ben pedig szerződtette a Nemzeti Színház. 22 évesen már Gertrudist játszott a Bánk bánban. 
Jászai Mari Katona József Bánk bánjának Gertrudisaként az 1890-es években készült fényképen. A szerepet Jászai 1872. április 3-ától játszotta a Nemzeti Színház színpadán. Erdélyi felvétele; Országos Széchényi Könyvtár, Színháztörténeti Tár
Az első három évadában Goneril (Shakespeare: Lear király), Lady Milford (Schiller: Ármány és szerelem) és Erzsébet királynő (Schiller: Stuart Mária) szerepét is eljátssza a Nemzeti Színházban. (Később, 1888-ban kapja meg Schiller drámájában a címszerepet, Stuart Máriát, hogy végül Erzsébetként búcsúzzék a színpadtól 1926 januárjában.) Jászai életét végigkísérte Shakespeare III. Richárdjának Margit királynéja, amelyet 1873-ben játszott először. 24 éves volt, amikor eljátszotta Lady Macbethet is! Később Antigoné, Racine Phaedrája és további Shakespeare-szerepek sora következett: Portia (A velencei kalmár), Gertrud (Hamlet), Olívia (Vízkereszt, vagy amit akartok), Volumnia (Coriolanus).
Portia (A velencei kalmár, 1877) – Strelisky Sándor Jászai Mariról készült fényképe a Vasárnapi Újság 1900. április 8-án megjelent (47. évf. 14. sz.) számában a Digitális Képarchívumban
A Csongor és Tünde ősbemutatóján (1879) Jászai Mari Mirigy szerepét, Az ember tragédiája ősbemutatóján pedig Évát játszotta. Mindkét előadás rendezője Paulay Ede volt. 
Jászai Mari mint Éva Az ember tragédiája párizsi színében. Nemzeti Színház, 1883. szeptember 21., Strelisky Sándor felvétele, Országos Széchényi Könyvtár, Színháztörténeti Tár
Jászai Mari 1869-ben feleségül ment Kassai Vidor komikus színészhez; a házasság azonban nem sikerült, s 1879-ben elváltak. Az alábbi levélrészlet 1874 augusztusából való:
„Édes Vidor!
Szomorúan merengek el a múltunkon, és aggódva nézek jövőnk elé. A szeretet, tisztelet, hála és megszokás, mely hozzád köti lelkemet, mindig vonzóbbnak, szebbnek láttatja frigyünket, ha távol vagyunk egymástól, mint mikor együtt vagyunk, és közelről érzem hidegségedet, mely engem megfagyaszt. Erre, tudom, azt mondod, és tán igazad is van, hogy eleget égtem már, tegyek eleget kötelességemnek, és viseljem sorsomat; de milyen jövő, milyen élet lesz ez a valóságban, Vidor?
Ha eddig, míg lelkem kezedben volt, idomítottad volna, ha lett volna erőd és gyöngédséged hozzá, ha addig, míg valóban nem volt más gondolatom, mint Te és szerepeim, nem tudtunk boldogulni.”
Jászai Mari férjéhez, Kassai Vidorhoz. Pest, 1874. augusztus 24. (részlet) – A teljes szöveg és további két levél a Szeretők és házastársak című antológiában a Magyar Elektronikus Könyvtárban
Jászai többet nem kötött házasságot, de számos szenvedélyes szerelemi viszony fűzte őt több művészhez is.
„Uj nap ragyog fel életemre,
Egy drága, ritka nő szerelme.
Szivem uj életvágyra lobban,
Csókodtul, ölelő karodban.”
Reviczky Gyula: Édes napok, részlet – Reviczky Gyula összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban
Cleopatra (Antonius és Kleopátra, 1885 k.) – színházi fénykép a Vasárnapi Újság 1900. április 8-án megjelent (47. évf. 14. sz.) számában a Digitális Képarchívumban
Az 1880-as és 90-es években Jászai Mari legjelentősebb alakításai Shakespeare Kleopátrája, Grillparzer Médeája és Szapphója, valamint Szophoklész Elektrája.
Jászai Mari Franz Grillparzer Medea című tragédiájának címszerepében. 1876. december 1. Koller felvétele, Országos Széchényi Könyvtár, Színháztörténeti Tár (Digitális Képarchívum)
Még ma folytatjuk a „legműveltebb magyar asszony” történetét.
