Nepomuki Szent János (†1393) ünnepe. A 14. században élt papnak, akit – legendája szerint – IV. Vencel cseh király dobadott a Moldva folyóba, mert nem volt hajlandó elárulni a gyónási titkot, a prágai Szent Vitus székesegyházban őrzik földi maradványait. Legendája azt is elbeszéli, hogy szentté avatása (1729) előtt, amikor az eljárás során sírját föltárták, a nyelvét mint a szentgyónás titkainak megőrzőjét, épen találták meg. Nepomuki Szent János Csehország védőszentje. A szent Közép-Európában, s így Magyarországon is általános és elterjedt tiszteletéről tanúskodik, hogy szobra – mint a hajósok, a vízimolnárok, hídvámosok és az átkelés védőszentje – számos helyen áll az utak szélén, folyók partján és hidakon. A barokk korban elterjedt és azóta is egyik gyakori ábrázolása szerint, János pap mutatóujját ajkára téve, csendre inti magát és másokat.
Nepomuki Szent János szobrának részlete, Monor, Nagyboldogasszony-főplébániatemplom (Digitális Képarchívum)
„Pap lett belőle. Fényes tehetsége, jámbor élete hamar kitűnvén, a prágai székesegyház kanonoka, hitszónoka, a királynak alamizsnaosztogatója, az erényes királynénak pedig gyóntatóatyja lett. A kegyetlen természetű király Jánostól meg akarta tudni, hogy felesége miről gyónik neki, de hiába faggatta. Egy alkalommal az udvari szakács nem a király szájaíze szerint sült kappant szolgált föl, mire Vencel a boldogtalan embert nyársra kötöztette és elevenen kezdte süttetni. Az udvari emberek megrettentek, de szólani senki sem mert. János azonban keményen megdorgálta, mire a király börtönbe vetette, és ott számos napig éhen-szomjan tartotta.
Vencel azt hitte, hogy Jánost most már szóra tudja bírni. Követet küldött hozzá, aki elmondta neki, hogy a király bánja, amit hirtelenségből elkövetett és ebédre kéreti. Jánost a király nagy tisztelettel fogadta, de utána négyszemközt megint a királynéról, gyónásairól kérdezgette, ő azonban a gyónás szentségi pecsétjére hivatkozva, most sem árult el semmit. Erre Vencel kegyetlenül megkínoztatta, de cselekedetétől maga is megrettenve, elbocsátotta.
János ezután elzarándokolt a boleszlávi búcsújáróhelyre, ahol eljövendő, előrelátott újabb szenvedéseihez Mária segítségét kérte. Visszatérvén Prágába, a király megfenyegette: hallod-e pap, meg kell halnod, ha mindjárt elő nem számlálsz mindent, valamit néked gyónt Johanna. Haszontalan minden mentséged, el kell veszned. Az Istenre esküszöm, vizet iszol. Ezzel előre jelezte, hogy milyen halállal akarja elemészteni.
Elközelgetvén az éjszaka, kivezetteték Szent János a Moldava vizén való hídra, és megkötöztetett kezekkel és lábakkal, a király parancsolatja szerént, kegyetlenül a Moldava vizébe vetették. Krisztus Urunk mennybemenetele előtt való éjszakán, 1383. esztendőben. Így nyeré el a mártíromságnak koronáját.”
Május 16. (részlet) – Bálint Sándor: Ünnepi kalendáriuma a Magyar Elektronikus Könyvtárban
A prágai székesegyház szentélye – In: Lovagkirályok: Az Anjou- és Zsigmond-kor Magyarországon (1301–1437) CD-ROM,. Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 1997. (Magyar Elektronikus Könyvtár)
„E szobrokhoz még a 20. században is sok helyen az ünnepen vagy annak nyolcadán a templomból körmenet indult. A hívők a szobornál énekeltek, litániát imádkoztak, majd megkoszorúzták azt. Az ájtatos szertartást így emlegették: Szent Jánost járunk.
Baja városában századunk közepéig virágzott a Jánoska-eresztés szokása. Nepomuki Szent János ünnepén litánia után, estefelé a szent faszobrát egy feldíszített dereglyén vagy kompon sok kivilágított és feldíszített csónak kíséretében végigvitték a Sugovicán. Elsősorban a vízimolnárok kísérték. Részt vettek az ünnepségen a város vezetői és papjai is. A vízi körmenet után nagy mulatozás kezdődött a főtér alatti Sugovica-parton.”
Nepomuki Szent János, május 16. (részlet) – In: Magyar néprajz, VII. kötet, Folklór 3. népszokás, néphit, népi vallásosság (Magyar Elektronikus Könyvtár)
Fellner-Schweiger: Nepomuki Szent János szobor, Tata, 1770 – In:. A Habsburg-uralom Magyarországon (1699–1790) CD-ROM, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2000. (Magyar Elektronikus Könyvtár)
[…] „És igaz, hogy a gyónási titok olyan szent, ahogy tanítjátok? – kérdezte aztán, rám villantva apró szemét, mely alig látszott ki arca vastag párnái közül.
Ettől a kérdéstől lepődtem csak meg igazán, hiszen testvéröcsém mindeddig soha, semmilyen érdeklődést nem tanúsított vallásunk szentségei iránt. S bár nem tudtam elképzelni, hová kíván kilyukadni, kötelességemhez s az igazsághoz híven azt feleltem, hogy valóban így van. A gyónási titok szent és sérthetetlen. A pap a gyóntatófülkében tudomására jutott vallomásokat soha, senkinek, még magának a Szentatyának sem árulhatja el. – Tehát csak amit a gyóntatófülkében hallasz? – kérdezte öcsém bizalmatlanul. Siettem megnyugtatni, hogy ez csak képletesen értendő; Isten mindenütt jelen van, s felkent szolgáját minden esetben kötelezi a titoktartás tőrvénye, bárhol is hallgatja meg a bűnbánók szavait. Öcsém erre több történelmi példát sorolt fel, amikor egyes megtévedt lelkipásztorok mégis megszegték ezt a törvényt. Ezeket az eseteket nem tagadhattam – meg kell vallani, hogy igen jól ismerte szegény a történelmet –, de felhívtam a figyelmét arra az ugyancsak letagadhatatlan tényre, hogy ilyesmi már évszázadok óta nem fordult elő, s akkor is olyan borzalmas eszközökkel kényszerítették szerencsétlen testvéreinket erre az eléggé nem kárhoztatható bűnre, amilyeneket ma már elképzelni sem lehet. Épp ezért napjainkban semmiképp sem adódhat ilyen helyzet. – És ha mégis? – kérdezte öcsém, szerintem túlzott gyanakvással. – Akkor – mondottam szent meggyőződéssel – kötelességünk inkább a halált is vállalni, mintsem hogy eme parancsolat megszegésére vetemedjünk.”
Gyurkó László: Bűnösök (részlet) – In. Uő: A halál árnyéka – Bűnösök – Csütörtök – Halálugrás. Budapest, Magvető, 1982. 140–141. o. (Törzsgyűjtemény)
−s−
