136 évvel ezelőtt született Molnár Ferenc (megh. New York, 1952. április 2.) drámaíró, író, publicista, a legsikeresebb magyar színpadi szerző, A Pál utcai fiúk című világszerte ismert ifjúsági regény szerzője.
Molnár Ferenc mint haditudósító az I. világháború idején (ismeretlen fényképész felvétele) é. n. – Országos Széchényi Könyvtár/ Színháztörténeti Tár: KB 838/1964
Molnár Ferenc 1914 júliusától 1915 novemberéig haditudósítóként Galíciában dolgozott. Világháborús cikksorozatát folytatásokban tette közzé a sajtóban. Ennek első darabja 1914. július 23-án egy izgalmak között átvirrasztott éjszaka után született, azon a napon, amelyen az Osztrák–Magyar Monarchia ultimátumot intézett Szerbiához. Néhány nappal később, július 28-án, a szarajevói merénylet után ponosan egy hónappal, a Monarchia hadat üzent Szerbiának, s ezzel megkezdődött az I. világháború:
„Mögöttünk a legizgalmasabb nap lármája, a nagy hajsza minden mozgalma… most csönd van és béke. A fejem fáj. Körülöttünk mindenki alszik. Vajon Tisza alszik-e? Három elmúlt. Már dereng, nemsokára félnégy. A király talán éppen most kell föl. Mit érezhet? […] Húsz évig abban a tudatban éltem, hogy a nagy nemzetek szenvedélyeitől távol egy csöndes, szegény kis ország egyhangú nyugalmába születtem, nyugalmas, kultúrás, talányos, békés korban. Most azzal hajtom a párnára a fejemet, hogy a világ kellő közepén vagyok és az emberiség minden nyugtalansága az én hazámban tombol. Úgy érzem, mégis csak Isten ajándéka ez a hirtelen fölforrott, két más élet izgalmával fölérő egy élet, amit nekünk épp most adott, ezekben az esztendőkben, nekünk, akik azt hittük, hogy egy kuckóból csöndesen fogjuk nézni a világ nagy színjátékait. Még a viharok is mások, meg az örömök is nagyobbak, a szerencsétlenségek is mélyebbek a világon, mint mikor gyerek voltam. Ma minden, ami nagy, érdekes és világrengető, itt történik a mi kuckónk körül. Hallatlanul szép nap volt ez a mai. Lehet, hogy sokan vannak így vele: mintha hónapokat éltem volna át ezen a csütörtökön.”
Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei, : 1914 november – 1915 november, Budapest, Franklin, 1916. 16–17. o. – Törzsgyűjtemény
Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei: 1914 november – 1915 november, Budapest, Franklin, 1916. Címlap – Törzsgyűjtemény
1914 augusztusában még mindig a budapesti hátországból tudósít. A budapesti régi teherpályaudvarról a frontra induló katonavonatok, a szeretteiktől búcsúzkodó katonák látványát így örökítette meg:
„A Himnusznak vége. A zenekar rögtön belevág a Rákócziba és a búcsúzás megkezdődik. Öreg, feketeruhás anyákat látok, háttal állnak felém, amint két szürkeujjas tiszt-kar átöleli őket. Mozdulatlan kép: egy kis öregasszony, a hátán a két katonaruhás karral és a két vadul szorító tenyérrel. Hosszú-hosszú csók lehet. A fejeket nem is látom, csak ezt az ölelést, ezt a szerelmesen hosszú, mozdulatlan fiúi ölelést. […] Egyre gyorsabban szaladnak előttünk a vagonok. Kivétel nélkül mind énekel, az eleje már messze harsog, túl a pályaudvaron, de még legalább annyi zúg felénk a végéről. Most már csattognak a kerekek, szalad a vonat. Most megy el előttünk a vége: a két tábori konyha, a két szakács vadul dolgozik fakanalukkal az üstökben. A kis konyhakémények füstölögnek, szikráznak a sötétben. Mintha egy második mozdony volna a vonat végén ez a vágtató konyha, amely zamatos gulyásfelhőt fúj felénk, úgy repül el előttünk. Aztán eltűnik az egész, már csak az utolsó kocsi három piros lámpáját látjuk, de a távolból, a sötét estéből, amelybe elrohant velük a vonat, vonítva száll a hang felénk, az összekeveredett tíz-húsz bakanóta zeng-harsog a levegőben, viszi a mozdony az éjszakába ezt a félelmetes vas-hangszert, azt a vágtató orgonát: a háborúba rohanó, éneklő vonatot. Egyre messzebbről zúg. Aztán vége.”
Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei, : 1914 november – 1915 november, Budapest, Franklin, 1916. 18–19. o. – Törzsgyűjtemény
Osztrák–magyar repülőtér Galíciában az I világháborúban. Riportkép, 1915. – Fénykép- és Fotóművészeti Tár. Raktári jelzet: FVC 170 – Magyar Digitális Képkönyvtár
1915 januárjában Rakowiczéből a háború új fegyvernemének számító légierőnél tett látogatásáról számol be:
„Odahaza folyton siránkoztunk, hogy kevés avatikusunk tengődik, nincs repülőtér, szubvenció, semmi – és most csupa magyar szó itt körülöttem a repülőtéren. Nemcsak a bakák magyarok, akik itt gépészkednek, de egyik repülőtiszt a másik után szólal magyarul. Meglepően sok a hadseregben a bravúros magyar pilóta és a légi megfigyelő. Több mint hittük.
Napfényes, száraz idő. A délelőttöt a negyedik hadsereg egyik repülőszázadánál töltöttem. A repülőtér hófödte tiszta-fehér síkság. Rajta sátrak,, deszkabódék, árbócok, jelzőlobogók. Innen indul el és ide tér vissza az orosz állásokat kémlelő repülőtársaság. Elegáns tisztek, – valaki azt mondta, hogy a jövőben a repülő katona lesz a legelegánsabb fegyvernem – most már meg is van ez a karaktere ennek a csoportnak.
Az óriási fehér terítőn színes pillangók pihennek. Nagy piros-fehér foltok, csíkok vannak a gépek szárnyain. A kép: piros rovarok egy tudós fehér itatóspapírján, az óriások országában. A sátrak előtt égnek fordított csövű gépfegyver. Két katona őrzi. Felettünk a végtelenségig tiszta, halványkék ég. Szélcsönd.
Egyszerre hallom, amint kiabálnak a katonák:
– Apparát! Apparát!
És a sátrakból kirohan vagy negyven katona, szalad előre a fehér mezőn, messzire, olyan messzire, hogy végül már csak pontoknak látja őket az ember. Az »apparát«-ot én még nem is látom. A gukkert kell elővenni, hogy valahol az ég alján, nagyon messze, a láthatár szélén egy szúnyogot lássak meg, amint buzgón igyekszik ide, hazafelé.
Jön a Dunajec mellől haza a magyar madár.”
Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei, 112–113. o. – Törzsgyűjtemény
A galíciai fronton. Középen egy állványra erősített fegyver amelyből kézigránátot lőnek ki az ellenség felé. Fotó – Fénykép- és Fotóművészeti Tár – Magyar Digitális Képkönyvtár
A tudósítások azonban nem mindig ilyen „vértelenek”. A front közelében, ha nem is mindig a saját közvetlen élményeit írja le, de a lezajlott ütközetek után a túlélő szemtanúkat beszámoltatva közöl egyre több konkrét személyhez is köthető katonai hőstettet. 1915 januárjában a Hadfy-honvédeknél járva jegyzi fel a következőket:
„Még egy vérző vers a magyar katona-becsületről, a limanowai hó alól. A legnagyobb kavarodásban (a végső rohamok alatt, mikor az oroszok tíz-tizenkét szuronytámadást csináltak egymás után a vékony vonal ellen) – Takács főhadnagyot ott látták ülni az árokszélen, a földön, a géppuskánál, amint a feléje rohanó orosz tömegbe rendületlenül célozva lőtt még akkor is, amikor az oroszok egy része már a mellette álló legényekkel kézitusában viaskodott. A tiszt és a géppuska bele volt keveredve a lövöldöző, vagdalkozó tömegbe, a tiszt el volt veszve, de az utolsó percig járatta a géppuskát, semerre se nézett, csak a cső elé, előre, és e közben – szünet nélkül, egymás után, a káromkodásokat és üvöltözést túlkiáltva ordított ki folyton a gomolyagból, mintegy önmagának parancsolgatva:
– Masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni, masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni, masinapuskát nem szabad elhagyni, masinapuskánál ott kell dögölni… Egyre hangosabban és fájdalmasabban, felordító, parancsoló hangon, szünet nélkül, önmagát buzdítva, folyton, mindig ugyanazt, amíg a géppuska is, ő is el nem hallgatott.”
Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei, 124–125. o. – Törzsgyűjtemény
Erdei tábor Galíciában az I. világháborúban, 1914. Fénykép – Fénykép- és Fotóművészeti Tár. Raktári jelzet: FVC 33 – Magyar Digitális Képkönyvtár
A tüzérségnél is az újszerű harci eszközök szerepét emeli ki és érzékletesen ír a háború okozta „láthatatlan” sebekről, a pszichés sérülésekről, melyeknek élménye a korszak szépirodalmában is megjelenik. Januárban a grybowi hadszíntérről is tudósít.
„– Ennek a háborúnak ez az egyik nagy újdonsága. Az ének, amely öl… Az igazi, messze vivő nehéz ágyúk ebben a háborúban mutatkoztak be. Sokat írnak és beszélnek a felrobbanó gránátok óriási »morális« hatásáról. A robbanás zaja, az égnek csapódó földdarabok, füst, por, földindulás… ezt mind tudjuk. De az idegrendszer akkor megy tönkre, mikor a katona már ismeri a gránátot, mikor már kitanulta a hangját, mikor már hallja messziről jönni, ahogy a levegőben fenyegetően dúdolva, trillázva száll feléje, mint valami lomha, vad madár. […] Amikor a katona már sokat volt ágyútűzben, akkor egyre messzibbről ismeri meg a gránát hangját. Az egész csak másodpercek kérdése. De én álltam egy távcső mellett egy tüzérbrigadérossal, aki a hang után pontosan megmondta: ez rövid lesz. Bamm, – már le is csapott, rövid volt. De az a másodperc, vagy fél másodperc, – nem tudom – amely az első énekhang és a »bamm« közé esett, ez egy szomorú esztendő volt. E közé a két pillanat közé esik egy kis nóta fenn a levegőben, amely végighegedül az ember összes idegein, ráér megfeszíteni, megkínozni, megszólaltatni minden szál ideget, – nem tudom, egy másodperc, egy tizedmásodperc vagy talán tíz egész másodperc, – ezt csak az tudja, aki nem hallotta – de az bizonyos, hogy ideje van minden idegszálamat külön felkeresni és megzengetni – oly kínzóan, hogy amikor már robban, akkor már nem is törődöm vele. A brigadéros a kezét a fülénél tartotta, úgy figyelt. Egyszer sem tévedett. Egyszer azt mondta: »ez a miénk«. Ezt hirtelen, vad gyorsasággal mondta, egy szóban, így: »zamjenk«. Bamm – már le is csapott, televágott minket sárral, porral, földdel, a háromlábú távcső felbukott, köptem a földet, törültem a szememet, a brigadéros a gyepen ült és nevetett, levágta a légnyomás.”
Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei, 148–150. o. – Törzsgyűjtemény
M. J.
