A zene ünnepét először 1982-ben, Franciaországban tartották meg a csillagászati nyár első napján; szellemi kezdeményezője az akkori francia kulturális minisztérium frissen kinevezett zenei igazgatója, Maurice Fleuret komponista, újságíró volt. A kitűnő zenei szervező, aki korábban több kortárs zenei fesztivált is sikerre vitt, különösen a fiatalokat és az amatőr muzsikusokat kívánta élő, nyilvános zenélésre ösztönözni az ünnep keretében, miután egy országos felmérést összegző tanulmányból kiderült: a franciák igen jelentős része, a fiataloknak pedig mintegy fele játszott valamilyen hangszeren. Ezt az üzenetet hordozza a rendezvény francia elnevezése is, ugyanis a „Fête de la musique” kiejtve felhívásként is érthető: „faites de la musique”, vagyis „zenéljetek!”. A kezdeményezés sikerét mutatja, hogy az ünnep – 1985, a zene európai éve óta – európai, majd nemzetközi méretűvé vált, és ma már öt kontinens több mint 100 országában, köztük Magyarországon is ugyanezen a napon rendezik meg.
Jóllehet a mozgalom világméretű és elsősorban szabadtéri tömegrendezvénnyé nőtte ki magát, egyedi vonzerejét mégis az a dimenziója adja, amely a modern zenehallgatási szokások következtében egyre inkább háttérbe szoruló házi muzsika lényege és értéke: a zenélés mint kötetlen, önkéntes és aktív cselekvés, pénzért meg nem vásárolható lelki, társasági élmény, amely személyiségformáló és közösségépítő hatású, egyaránt öröm a közönség és a zenét gyakorlók számára. Bármily különösnek hangozzék is, a Zene Európai Ünnepének chartája, melyet 1997 őszén éppen Budapesten írt alá 12 ország 16 városának képviselője, főbb pontjaiban az egykori – a szó nemes értelmében vett – szalonzene szellemét idézi. A 17 éve megfogalmazott vezérelvek között ugyanis a leghangsúlyosabbak az ingyenesség, az összefogás és az önkéntesség, valamint a nyitottság a zenei stílusok és műfajok teljes palettája, a nem hagyományos koncerthelyszínek, illetve az amatőr zenészek felé.
„A Zene Európai Ünnepe az élő zene ünnepe. Célja a zenei sokszínűség bemutatása, bármely zenei műfajról is legyen szó.”
„A Zene Európai Ünnepe felkérés szólisták és zenekarok (hangszeres vagy énekes) spontán és szabad közreműködésére, illetve kérés a zenei intézmények felé, hogy biztosítsanak lehetőséget az amatőr és professzionális előadók tehetségének bemutatására.”
„A közönség számára minden koncert ingyenes.”
„A Zene Európai Ünnepe elsősorban szabadtéri esemény […]. A Zene Európai Ünnepe alkalmat kínál arra is, hogy a zene gyakorlására olyan terek is megnyíljanak, amelyek nem hagyományos koncerthelyszínek – múzeumok, kórházak, középületek.”
A fordítás forrása: Zenei Enciklopédia
A mai ünnep kapcsán – amely tehát a zene gyakorlását helyezi előtérbe a korunkra jellemző passzív zenefogyasztással szemben – érdemes elgondolkodni azon, hogyan változtatta meg a zenéhez fűződő viszonyunkat a 19. században megindult, egyre gyorsuló technikai fejlődés, a zene terjesztési lehetőségeinek megsokszorozódása. Az amatőr zenélés a hangrögzítés kora előtt a zenei élet meghatározó szeletét jelentette, azonban a 19. századot megelőzően jobbára az arisztokraták kiváltsága volt, akik neveltetéséhez hozzátartozott a hangszertanulás. Haydn egyik mecénása, Esterházy „Fényes” Miklós például szenvedélyes barytonjátékos volt, így a komponista igen sok művet írt erre a viola da gambához hasonló, különleges hangszerre; Bach vagy Mozart is bőséggel komponáltak a házi muzsika igényeit szolgáló, a műkedvelők körében máig népszerű kamaraműveket. Az Adorno német zeneesztéta által „jó zenehallgatónak” nevezett, a zeneszerzőt inspirálni képes közönséget is főként a társadalomnak e zeneileg művelt, felső rétege alkotta, a főúri kastélyok dísztermei, színházai színvonalas zenekari koncerteknek és operaelőadásoknak adtak otthont.
Joseph Haydn (1732–1809): Barytontriók. Kéziratos szólamfüzetek, egykorú bőrkötésben – Zeneműtár
A 19. században a megerősödött középosztály körében is elérhetővé vált a klasszikus zene élvezete a nyilvános városi hangversenyek, valamint a polgári szalonzenélés elterjedése következtében. A házi muzsikálás tömegesedését jelentős részben a technikailag tökéletesített és iparilag gyártott zongora tette lehetővé. Az 1820-as évekre lényegében kialakult modern zongora a zenei élet meghatározó hangszerévé, néhány évtizeden belül pedig a „művelt” felső- és középosztály otthonainak elengedhetetlen tartozékává, státuszszimbólummá vált. Jelentőségét a zenei műveltség terjesztésében Liszt a következőképpen méltatta:
„A zongora az a zenekari műnek, ami a festménynek a metszet; megsokszorozza, mindenkihez eljuttatja, s ha nem is adhatja vissza az eredeti színezetét, de legalább visszaadja fényeit és árnyékait”.
A zongora- és énektanulás a jó nevelés elengedhetetlen részévé vált, ám az amatőr zenélés korábbi gyakorlatával szemben a középosztályon belül kötelezően követendő norma lett, amely különösen a nők esetében érvényesült, és a párválasztáskor hasznosulhatott kulturális tőkeként. A „klavirhoz praktikált” kisasszony, az otthonában zongorázó nő megfelelt a társadalmi elvárásoknak. „A nő hivatása: díszessé, kellemessé és kívánatossá tenni a családi hajlékot” – írta szerkesztői előszavában a kitűnő zongorajátékosként tisztelt Kánya Emília a Családi Kör című női hetilap egy kottamelléklettel megjelent, 1866-os számában.
A másik fontos feltételt az otthoni zenélés társadalmi hatókörének kiszélesedéséhez a litográfia teremtette meg: Alois Senefelder 18. század végi találmánya olcsóvá tette a kottanyomtatást. A 18. század végén meginduló magyar zeneműkiadás az 1840-es évekre fellendült, majd a Rózsavölgyi és Társa cég megalapításával mintegy a zenitjére ért. A díszes szalonzenei albumokban megőrzött, kifejezetten a társas összejövetelek céljait szolgáló szalonzenei repertoár arról tanúskodik, hogy a zenefogyasztás tömegessé válása nem mindig járt együtt a magasabb művészi igények érvényesülésével.
Ugyanakkor az 1830–1848 közötti időszak a hangszeres virtuózok kora. A híres párizsi művészszalonokban olyan neves művészek is felléptek, mint Liszt, Chopin, Paganini vagy Clara Wieck. Ugyanitt gyakoriak voltak a félnyilvános koncerttermekként működő szalonok, például az Érard vagy a Pleyel zongoragyártó cégeké, melyekben a magánszalonokhoz hasonló, kötetlenebb formában játszottak nemzetközi hírű művészek mellett a szalonok ünnepelt sztárjai. A Liszt által képviselt virtuóz előadói eszmény, a sztárkultusz megjelenése a 19. század első felében azonban visszavonhatatlanul elindította a zenei élet szakosodásának folyamatát, melynek során fokozatosan szétvált a zeneszerzés és az előadóművészet, a professzionális és az amatőr zenélés, és a szakértő közönség helyett a hivatásos kritikusok vették át a véleményformálás szerepét. Az első világháborút követően a gramofon és a rádió beköltözött a polgári szalonokba, és a professzionális konzervzene az élő szalonzenélés helyére lépett a társas összejövetelek alkalmával.
Vecsey Ferenc (1893-1935): Valse triste. Előadja a szerző. A felvétel 1913-ban készült.
A hanghordozó- és lejátszó eszközök, illetve a terjesztés csatornáinak fejlesztésére helyezett hangsúly minden korábbit felülmúló mértékben teszi a zenét a mindennapi élet részévé. Ám ez a prioritás azt jelenti – figyelmeztetett Maurice Fleuret 1982-ben –, hogy „kevesekre ruházzuk át a zenei fantáziát, a hangok fölötti cselekvőképes hatalmat, vagyis a zenei önkifejezés képességét. Azt jelenti, hogy a szakemberek egy szűk csoportja mindenki által fogyasztott terméket gyárt” (televíziós interjú, 1982. június 20.).
Illyés Boglárka – Zeneműtár
