225 évvel ezelőtt, 1790. október 25-én hangzott el az első magyar hivatásos színielőadás, Simai Kristóf kegyesrendi szerzetes „Igazházi” című darabja, amelyet a Kempelen Farkas tervei nyomán színházzá átalakított, a Várhegyen álló egykori karmelita kolostorban a Kelemen László vezette Magyar Nemzeti Játékszíni Társaság tartott. 50 éve pedig ugyanezen a napon hunyt el Ascher Oszkár (Bp., 1897. aug. 20.–Bp., 1965. okt. 25.) színész, előadóművész, színészpedagógus, színházigazgató. Blogbejegyzésünkben rá emlékezünk.

„Ascher Oszkár már évekkel ezelőtt, mikor először hallottam, stílusának tisztaságával lepett meg. A szavalóművészet idők során elkorcsosult. Sehol se garázdálkodtak oly szabadon a műkedvelők, mint itt. Műkedvelők közé sorozom a színészeknek azt a részét is, akik a dobogóból színpadot akartak csinálni s nem érvén be a szavalás egyetlen anyagával, a hanggal, igénybe vettek mindent, amivel a hatást borsozhatták: a mozgást, a taglejtést, az arcjátékot. Szörnyűséges volt, mikor ilyen »művész« túldörögte a költemény viharát s a szöveg édességét megcukrozta mosolyával.
Fölszabadító visszahatásként jelentkezett ez az okos, izgatott művész, aki a szavalás keretében maradt. Elsősorban egy »új tárgyilagosság«-ot hozott, azt az üde prózaiságot, melyet a hamis költőiesség után boldogan szoktunk üdvözölni. Másrészt tágította is a határokat, mégpedig a szavalás stílusának megfelelően.
Egy időben a szavalást szerették volna lecsökkenteni holmi szegényes kamarazenévé a közlőbeszéd színvonalára, a »természetes« előadásra. Ez pedig egyáltalában nem volt természetes. Maga a vers nem természetes beszéd. Önkívületében természetfeletti és természetellenes. Ő visszahozta nekünk azt a nemes pátoszt, melyet elsinkofáztak azok, akik féltek az álpátosztól.”

Kosztolányi Dezső: Arckép-vázlat Ascher Oszkárról. (Részlet). In. Nyugat, 1930. 23. szám – Elektronikus Periodika Archívum 

Ascher Oszkár tanít, 1947. Ismeretlen fényképész felvétele – Színháztörténeti Tár

„Ascher Oszkár a Műszaki Egyetem elvégzése után mérnökként dolgozott, egyetemi évei alatt Ódry Árpádnál tanult színészetet. 1921-től önálló esteket tartott, 1926–28-ban a Teréz körúti Színpadon lépett fel. 1933–1939 között az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájában tanított. 1945-ben a Pódium Kabaré tagja, 1947–1949 között igazgatója volt. 1946–47-ben a Művész, 1949-ben a Belvárosi Színház is foglalkoztatta. 1950–51-ben az Úttörő Színházhoz, 1951-ben az Állami Faluszínházhoz szerződött, amelyet 1957-től haláláig igazgatott. 1957–1959 között az Irodalmi Színpadon önálló esteket tartott. 1946–1950 között a Színház- és Filmművészeti Főiskolán beszédművelést tanított. Önálló estjeivel és irodalmi műsoraival, versértelmezéseivel fontos szerepet játszott a patetikus színészi megoldásoktól és deklamálástól mentes előadói stílus megteremtésében. 1956-ban Kossuth-díjat, 1957-ben kiváló művész kitüntetést kapott.”

Ascher Oszkár szócikk. Magyar színházművészeti lexikon. Főszerk.: Székely György, Bp., Akadémiai, 1994. – Magyar Elektronikus Könyvtár 

A Nyugat 25 éves jubileumán. Ascher Oszkár balról a második. In. A Dunánál. Magyarok a 20. században (1918–2000). Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, 2001. (Encyclopaedia Humana Hungarica 9.) – Magyar Elektronikus Könyvtár 

„Az ember, aki két lábon hordta a világirodalmat, nincs többé. Ascher Oszkár, az új magyar előadóművészet doyenje, az irodalom nagyszerű terjesztője meghalt, hatvannyolc éves korában. Sokáig viaskodott a halállal, éppen úgy, mint Duhamel versének hőse – egyik kedvelt költeménye volt – Florentin Prunier közkatona, aki »ellenállott húsz hosszú napon át«; csakhogy Ascher Oszkár évekig állott ellen, míg csak »csöndesen halt meg, hogy fel ne riassza« azokat, akik becsülték, szerették. […]
Pontosság fegyelmezettség és érzelmi hatóerő – ezek jellemzik sajátos előadói stílusát. Fantasztikus anyagismerete legendás volt – különleges agya szüntelenül zárta magába a hosszú és nehéz szövegeket, prózát és verset, olyan volt ez a művész, mint egy élő világirodalmi antológia.
Színésznek is kitűnő volt, remekbeformált epizódalakításaira emlékezik a közönség, filmen és színpadon, önéletrajzi írása nemrégen jelent meg [Minden versek titkai], – jelesül írt, kérlelhetetlen szigorral és önfegyelemmel.
Jelenség volt: embersége és művészete, szerzetesi alázata az alkotás és a közönség iránt, példaként áll előttünk. Ez a művészi alázat jellemezte stílusát. Elmondtuk, leírtuk néhányszor: megjelent a pódiumon egy szemüveges férfi, elmondta a költő nevét és a vers címét, s abban a pillanatban, amikor a költemény vagy próza első szavait tolmácsolta, mintha ő, Ascher Oszkár szerényen, lábujjhegyen kiment volna a színpadról, otthagyván maga helyett – a költőt. Pedig ott maradt a tolmács, s agyunkig-lelkünkig hatolt megérlelt, csiszolt, tudatos művészetével.
Most történt meg először, hogy csöndesen, alázattal, lábujjhegyen úgy lépett ki a pódiumról, hogy örökre eltűnt a messzeségben.
Emléke s furcsa, rekedtes hangja maradt velünk: hangja, mely éppen olyan volt, mint ahogy Babits írta Karinthy hangjáról: póztalan és halhatatlan.”

Ascher Oszkár. [Nekrológ]. Részletek. In. Film Színház Muzsika, IX. évf., 1965. okt. 29. 44. szám, 22. o.  – Törzsgyűjtemény

Válogatás Ascher Oszkár a OSZK Törzsgyűjteményében őrzött fontosabb munkáiból:

• Ascher Oszkár: Beszédművészet, Budapest, [Színpad], 1937. 
• Karinthy Frigyes kiadatlan naplója és levelei. Babits Mihály bevezetésével sajtó alá rendezte Ascher Oszkár, [Budapest], Nyugat, [1938]. 
• Ascher Oszkár: A versmondás művészete és a színpadi beszéd, Budapest, Művelt Nép, 1953.