Blogunk szerkesztősége, Kötél Emőke, Mann Jolán, Sudár Annamária és Tóth Péter áldott karácsonyt és boldog új évet kíván minden kedves olvasójának.

Péter írását gondoltuk erre a napra. Árva és félárva gyermekekkel foglalkozó szociális otthonok (elhelyező központok) karácsonyi rendezvényét tartották december 11-én az erdélyi Kápolnásfaluban. Péter saját blogjában is leírta, hogy mi történt.

Fotóztam az erdélyi Kápolnásfaluban. Vaku nélkül ezerhattal. Nagyterem.
Őrangyal születésnap volt a rendezvény neve, a környék elhelyező központjaiból jöttek a gyermekek. Tolták a zsíros kenyeret, itták a teát és fel is léptek karácsonyi produkciókkal. Énekeltek, furulyáztak, bűvészkedtek, táncoltak, citeráztak. Árvák, félárvák, autisták, fogyatékosok, mind mind csodálatos kis és nagyobbacska lelkek.
Fantasztikus munkát végeznek ezen intézmények vezetői, nagyon kellenek az alkalmak a gyermekeknek.
Már a teremben csodálatos volt a közeg. Öt-hatszázan lehettek. Irtó meginditó az egész, nem is lehet ezt könnyek nélkül megélni.
Amikor lement az oklandi Elhelyező produkciója azonnal távoztam, mert nem tudtam tovább ott lenni.
Magam akartam lenni magammal.
Csendben.

Setáltam Kápolnásfaluban. Bementem a 18. században épült kapolnási templomba, felmentem a galériára majd kimentem a temetőbe.
Csak úgy voltam.
Néztem az utcán a gőzölgő lószart.

Találkoztam egy bácsival az első világháborús emlékműnél, akinek az apja Tiszafüred környékén halt meg. Na bumm, én meg ott születtem.
Bemenekültem a Fűrész bárba, hogy igyak.

Egy nagy busszal mentünk vissza Oklándba a gyermekekkel. Rózsika, a Homoród völgyének egyik angyala, az oklándi Elhelyező Központ vezetője rám bízta Szabit. Szabi 10 éves forma gyermek, az értelmi szintje egy négyévesnek felel meg. Nagyon szépen énekel, imádja a focit. Gyönyörű szemeivel csak nézett, én viszont.
Beszélgettünk. Ültünk a buszon, kérdezgettem, aztán Szabi kérdezett, megint én kérdeztem, majd megint Ő kérdezett.

Peti bácsi, magánák hány karácsonya volt már?

Megint elbujdokoltam volna legszívesebben.
Itt jönne az, hogy mennyire hülyék vagyunk mindannyian, akik folyamatosan gyarlunk meg szarakodunk, feszkózunk, pedig csak oda kellene figyelnünk másokra, és élni simán.

Szabi megkérdezte, hogy tudom-e mi van a zsebében. Két narancs volt. Az egyiket kivette és nekem adta.

Mar itt jöhetne a függöny, de nem jön.

Voltunk kajálni is, szalmapityókát ettünk, kóláztunk. Adtam egy corvinás képeslapot Szabinak.

Megbeszéltük, ha legközelebb jövök megint találkozunk. Bújt hozzám, viszont bújtam. Fogtuk egymás kezét, mentünk vissza a buszhoz. Megpaskoltam a hátát, lekiskomáztam, ahogy a fiamat szoktam.

Nem csináltam semmi extrát.
Nem is kell soha.

Élni jó.
Megélni mindent.
Szeretetben.
Nagyon.
Hagyom.