Ötven évvel ezelőtt halt meg Tamási Áron.
Tamási Áron (1897–1966) író, az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom kimagasló alakja. Írásművészete a népi irodalom szellemében fogant epika líraibb hangú változata, tematikája a székelység világához kapcsolódik. Gyökerei e zárt etnikai közösség mese- és mondavilágába nyúlnak vissza. Nyelvteremtő író: erősen támaszkodik a tájnyelvre. Műveinek jelentős szervező elve a mesei elemekkel elért jelképteremtés. Bár számos regényt, elbeszélést és drámát alkotott, az olvasóközönség köztudatába mégis leginkább Ábel című regénytrilógiája (Ábel az országban, 1933; Ábel a rengetegben, 1932; Ábel Amerikában, 1934) révén került be.
Tamási Áron. Magyarország a XX. században – Magyar Elektronikus Könyvtár
A két világháború között Kolozsváron élt újságíróként és az erdélyi kulturális élet markáns alakjaként. A kisebbségi szellemi irányzatok mindegyikével kapcsolatot tartott; 1926-ban a meghatározó Erdélyi Helikon folyóiratot elindító helikoni munkaközösség alapító tagja volt. Az Ábel-regényeket a harmincas években írta. Írásművészetének erőssége a valóság és mese szerves egységének ábrázolása, melyet ekkorra tökéletesített. Az Ábel a rengetegben (1932) a kisebbségbe került romániai magyarság sorsának modellje is. Hőse gyerekember, aki jellemet próbáló és fejlesztő körülmények közé vetődve kerül szembe a természeti, társadalmi és nemzeti kiszolgáltatottsággal hasonlóan a népmesék hőséhez, a legkisebb fiúhoz.
„Abban a nevezetes ezerkilencszáz és huszadik évben, vagyis egy esztendőre rá, hogy a románok kézhez vettek minket, székelyeket, az én életemben még külön is igen nagy fordulat állott bé. Akkor is Ábelnek hívtak engem; s ott laktunk Csíkcsicsóban, abban a nagy káposztatermelő faluban, a felcsíki járásban, éppen az Olt vize mellett.
Apám, akit Gergelynek neveztek, még élt abban az időben, s közbirtokossági erdőpásztor volt. Ott is lakott fenn az erdőn, egyedül egy kalibában; s csak akkor jövögetett haza a házhoz, amikor az elesége elfogyott. Ilyenkor édesanyám ismét feltarisnyálta, s azzal visszament az erdei szállására, hogy legalább egy hétig megint ne lássuk.
Gyermek a háznál rajtam kívül nem volt, s én ezt nem is bántam, mert engemet is csak bajosan tudtak iskolába járatni s ruházni, olyan nagy szegénységben éltünk.
Az a nap, amelyik az előbb felemlített nagy fordulatot hozta belé az életembe, éppen a Szent Mihály napjára következő nap volt, vagyis szeptember harmincadika. De már azt, hogy szereda volt-e vagy csütörtök, azt már nem tudnám megmondani, csak az jut jól eszembe, hogy apám rég nem járt volt immár az erdőről haza. Édesanyám délebéd után mindjárt elment egy zsákkal pityókát ásni, s nekem egy jó halom csöves törökbúzát hagyott hátra, hogy én azt lefejtsem, amíg estére hazajő.”
Tamási Áron Ábel a rengetegben című regénye a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Kereskedelmi akadémiai végzettséggel 1923 nyarától három évig az USA-ban, többnyire New Yorkban élt alkalmi munkásként és banktisztviselőként, ahonnan írásait, a székelyföldről megálmodott csodálatos történeteit folyamatosan hazaküldte. Amerikai élményeit csak az Ábel harmadik kötetében írta meg (Ábel Amerikában, 1934), melynek végén hangzik el a szállóigévé lett mondat: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
„S amint úgy közelről néztem a kínban fetrengő négert és az ő rettenetes arcát, amelyről csorgott a verejték, hirtelen az a másik gondolatom támadt, hogy maga az Isten vezetett ehhez az emberhez. Mert lám, itt a szemem előtt és borzasztó kínok között vetéli el az ördögöt, aki bizonyosan tévutakon hordozta eddig, és megakadályozta abban, hogy ennek a világnak a dolgaiban tisztán lásson. De ha most meg tud szabadulni az ártó és zűrzavaros gonosztól, akkor tisztán az Isten lelkével fog válaszolni minden feltett kérdésre.
Tehát tőle fogom megkérdezni, hogy mi célra vagyunk a világon!
Egyszerre olyan nagy izgatottság vett erőt rajtam, amilyent soha nem éreztem. Odakaptam a homlokomhoz, amely forrón lüktetett, majd odakaptam a szívemhez, mely jobban táncolt, mint a legnagyobb szerelemben. Aztán gyorsan kimentem a fekete templom elé, s ott megálltam, hogy várakozzam a megtisztult négerre. Már azt hittem, hogy sohasem fog kijönni, pedig tíz percnél többet nem várhattam; de akkor a barátai között jókedvűen és vidáman kilépett az ajtón.
Mindjárt odamentem hozzá, megfogtam a kezét, és azt mondtam, hogy jöjjön velem néhány lépést, mert valami fontos dolgot szeretnék kérdezni tőle. Nagyon barátságos volt, és szinte táncolva jött velem. Amikor néhány lépést csakugyan félrementünk, a vállára tettem a kezemet, mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam neki:
– A maga lelke most tiszta; mondja meg tehát nekem, hogy mi célra vagyunk a világon?
A négernek megmerevedett egy pillanatra az arca, majd hirtelen kacagni kezdett, s kacagás közben folyton azt mondta:
– Furcsa, furcsa, furcsa.
Aztán ismét megmerevedett az arca, mélyen a szemembe nézett, és így szólt:
– Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
Ahogy ezt kimondta, ismét kacagni kezdett, de nem egészen úgy, mint az előbb, hanem a keserves és az örökké hontalan ember könnyes kacagásával. Még a térdit is csapkodta, miközben folytak a könnyei. Majd hirtelen azt is abbahagyta, újra a szemembe tekintett, utána pedig szaladni kezdett lefelé a hegyen. Úgy szaladt, mintha nem is ember lett volna, hanem valami fekete angyal.”
Tamási Áron: Ábel Amerikában című regénye a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet. – Magyar Elektronikus Könyvtár
Tamási Áron – Magyar Elektronikus Könyvtár
Életművének jelentős része a magyar dráma történetéhez tartozik. Mintegy 20 színpadi műve, mesejátéka, jelenete az epikus ismert nyelvén szól, líraiság és balladai komorság, valóság és mese ölelkezik bennük olykor tanító szándékkal. A népi színjátszás megoldásaihoz kapcsolódva felhasználta a lakodalmas, a passiójáték, a kántálás és a népi hiedelemvilág elemeit (Énekes madár, 1933; Tündöklő Jeromos, 1936; Vitéz lélek, 1941; Csalóka szivárvány, 1942; Hullámzó vőlegény, 1947; Hegyi patak, 1959; Boldog nyárfalevél, 1962).
„KÖMÉNYNÉ: A szerelem? Tán leginkább olyan, mint a rózsa, s mint a rózsák között is a legszebb piros rózsa, amelyik, ki tudja, mikor, titkon fogamzik… Tán amikor lát egy csillagot vaj amikor hozzáér egy napsugár… S akkor dobban meg valami, tán a szín, vaj az illat… s osztán teste kezd lenni annak a valaminek, lassan, szép észrevétlen… S ahogy nő-növekszik, kezdi élvezni mindjobbacskán ezt a látható világot is: a szellőt, a meleget, a susogást, a madáréneket, a hajnali csendet, az esti melengetést… S úgy gömbölyödik lassan s bátorodik a szerelemre: hajlandozásra, lepkecsalogatásra… S osztán kifeslik, s nappal virít, s éccaka… ó, éccaka!”
Tamási Áron: Énekes madár. Részlet a harmadik felvonásból – Magyar Elektronikus Könyvtár
A II. világháború Magyarországra sodorta, és csak tizenhat évvel később, 1956 augusztusában látogathatott először Erdélybe. Bár tanúja és maga is elszenvedője volt a kisebbségi sors hányattatásainak, hitt a román és a székely nép békés együttélésében:
„Értékeljük és megbecsüljük magát a román népet, mellyel rossz és jó sorsban együtt kell élnünk. Figyelemmel kísérjük, és méltatjuk a román népi kultúrát, mert az a véleményünk, hogy a politika izgalmai és tévelygései alatt él egy bölcs, megértő világ, melyet a nép hordoz. A magunk népét azonban, az értékelésen és megbecsülésen túl a lélek és vér szerelmével szolgáljuk. Az élet tényeit, minden körülmények között, abból a szemszögből ítéljük meg, hogy azok népünk javára válthatók-e vagy kikerülhetetlenül károsak reá. Sorsunk és helyzetünk két parancs betöltésére kötelez: egyik a természetes és erkölcsi parancs, hogy amiképpen porból lettél és porrá lészesz, azonképpen magyarból lettél és magyarrá lészesz; a másik pedig a világi törvények parancsa, melynek tiszteletében, mint »kisebbség«, éljük mindennapi életünket. Bizonyos azonban, hogy e tisztelet ellenére is sok külső akadállyal kell megküzdenünk, hogy valamiképpen betölthessük a természetes és erkölcsi törvényt, melynek jellege a lélek és a vér szerelme népünk iránt. Mégis, minden akadály ellenére, megpróbáljuk tisztességgel teljesíteni a szolgálatot. Ebben a percben minden reményünket meggyűjtöttük arra, hogy ez a némaság nem fog bekövetkezni, sőt minden lehető alkalmat megragadunk, hogy higgyük: a megértés és a jóindulat fogja egyre járhatóbbá tenni számunkra az utat.”
Tamási Áron: Szellemi őrség (részlet). In. Uő.: Szellemi őrség. Esszék, cikkek, útirajzok 1936–1965, Budapest, Palatinus, 2001. – Törzsgyűjtemény
A fordulat évéig országgyűlési képviselő volt, a Rákosi-korszakban viszont ő is hallgatásra kényszerült. Az irodalomba csak 1953-tól térhetett vissza, a Nagy Imre-kormány Kossuth-díjjal tüntette ki. 1956 szeptemberétől 1957 áprilisáig a Magyar Írók Szövetségének volt a társelnöke, 1956. október 31-én a Petőfi Párt Irányító Testületének tagjává választották. A forradalom első napjaiban nyilatkozata (Magyar fohász) hangzott el a rádióban, és ő fogalmazta meg az Írószövetség közgyűlésén december 28-án fölolvasott Gond és hitvallás című nyilatkozatot. 1957–58-ban többször tanúnak idézték, vallatták. 1963-tól a Béketanács elnökségi tagja. Szülőfalujában temették el.
„Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt: sorsunk, menedékünk és reményünk. Halhatatlan otthonunk ez a nyelv és sorsunk és reményünk. Egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk. És másik tanításod: hogy nem szabad kisebb erővel és szeretettel művelnünk ezt a nyelvet, mint te tetted: Tamási Áron. Műved a világegyetemet benövő kristály-levelű óriás-fa, amely a mindenség minden terét benőtte ágaival és gyémánt-lombjaival.”
Juhász Ferenc: Tamási Áron ravatalánál (részlet). In. Uő.: Versprózák, Budapest, Szépirodalmi, (Juhász Ferenc művei), 1980. – Törzsgyűjtemény
Tamási Áron sírhelye szülőhelyén, Farkaslakán – a blog szerkesztőjének felvétele. További képek a Digitális Képarchívumban.
„hej Istenem kicsi Ábel
csillag repdes az utadba
hogy te arra tüstént rálelj
az út magát mutogatja
az ösveny előre kitetszik
a legényfa kivirágzik
álmainkkal beh cicázik
jaj Istenem kicsi Móka
halált világló éjszaka
csillag hullik az utadba
hajnali madár Nyikóba
kicsi Ábel kicsi Móka!”
Nagy Gáspár Tamási Áron sírjánál című verse a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Részlet.
–MJ–
