150 éve született Todoreszku Gyula (1866−1919), a nemzeti könyvtár harmadik legnagyobb adományozója, akinek munkásságát nyolcrészes sorozatban mutatjuk be. 5. rész
„Most csinálja Todoreszku a bankókat!” Sokszor hangzott el a múlt század elején ez a tréfálkozó megjegyzés Todoreszku Gyula lakásának hajnalig világos ablakai alatt, miközben ő épp évszázados könyveket hozott rendbe, hiszen nemcsak művekben gazdag, de szép és ép könyvtárat akart. Ha szükség volt rá, legelőször is szétszedte lapokra, és megmosta a hosszú hányódásban elrongyolódott könyvet. A szokásos klórral való tisztítás egyszerűbb és gyorsabb lett volna, de ő megtanulta, hogy ez a kezelési mód előbb-utóbb a papír szétmállásához vezet. Kitartott tehát a hosszadalmasabb, vízzel történő megoldás mellett. Utána következett az enyvezés, a fellazult papírrostok vegyszerrel való tömítése a rugalmasság visszanyerésére.
A csonka példányokat külföldről beszerzett s az eredetihez hasonló papíron ép példányokról való másolatokkal egészíttette ki. Akantisz Viktor írja a Todoreszku-katalógus előszavában, hogy Todoreszku ,,a csonka levelekből olyan megtévesztésig pompás egész lapokat kapott, miket még szakemberek sem tudtak az eredeti ép levelektől elkülönböztetni. Sőt később maga is csupán a naplójában feljegyzett custosok vagy oldalszámok alapján ismerte föl javítottaknak.”
A Praxis pietatis..., Várad, Szenczi Kertész, 1643. kiadásának facsimile címlapja
Todoreszku a Könyvtári Szemlének adott „nyilatkozatában” úgy értelmezte a magyar gyűjtő hivatását, hogy
„az amatőr dolgainak szépnek is kell lenniük. A példánynak magának, nemcsak a kötésnek. Ám éppen a magyar és magyarországi nyomtatványok közt nehéz szép példányt találni, és ha csak szépet akarnánk gyűjteni, csak kevésre tehetnénk szert. Tűz, víz, háboru és szétolvasás pusztította a könyveinket és ha szépet akarunk: széppé kell tenni őket. Kitisztítani, kiegészíteni, felöltöztetni. A tisztítást ma már nem lehet ellenezni, mert a modern eljárás nemcsak hogy nem árt, hanem konzervál is. Ezt nem az esztétika finomkodni akarása parancsolja a gyűjtőre, hanem kulturérdek. Egy helyrehozott, gonddal kicsinosított, gondosan, stílusosan bekötött ritka nyomtatvány, ha netalán hozzá nem értő kezébe kerül is, valószínűbb, hogy fennmarad, ha szépen be van kötve, mintha szétzüllött lapjaival indul kallódásnak. A szép könyvet a tudatlan sem hajítja ki a szemétre. A tisztítás munkájánál természetesen kímélni kell a bejegyzéseket, melyek sokszor értékesek lehetnek. A modern eljárás mellett azt hagyhatom a könyv lapjain, ami nekem tetszik s csak a piszkot távolítom el a nagytakarításnál.”
A „protéziseket”, természetesen, nem maga készítette. Elsőrangú külföldi restaurátorokkal dolgoztatott, és nem bánta, ha akár egy évig is kellett várakoznia a munka elkészültére. A másolatok néha még ma is elbizonytalanítanak az eredetiség kérdésében. Ma már nem tartjuk követendő példának ezt a módszert, bár ennek a szövegpótlási eljárásnak néha volt haszna is: a másolás kapcsán néha előkerültek egyes ismeretlen nyomtatványvariánsok, ahogy ez Heltai Gáspár 1562-ben Kolozsvárott nyomott Új Testamentum fordításának esetében is történt.
Varga Bernadett
Kamaratárlatunk Dr. Todoreszku Gyuláról 2016. december 16-ig látható a Kézirattár folyosóján.
